ENYHÜLÉS

"Kopogtak?” kérdezte a kissé nagyothalló erdészné a férjét, aki egy kellemes meleget arasztó kandalló melletti nagy fotelban ült, és pipázott.

"Nem hiszem!” válaszolt az erdész morogva. „A Betyár biztosan ugatott volna! És különben is: ki kopogna itt nálunk, egy ilyen időben, asszony?” De az erdészné rázta a fejét. „Én sem tudok elképzelni, hogy ki lehetne, de azért megyek, és kinézek.” Azzal egy kis asztalkára tette a hímzését, a melyen éppen dolgozott, és nehézkésen felállt a foteljából.

"A Betyár talán ismét megszökött!” morogta, egy oldalpillantást vetve a férjére, mert közismert volt, hogy az erdész kutyája legkevésbé a gazdájának fogadott szót, és gyakran elindult saját vadászútjára. Ha egy ilyen útról véres pofával tért haza, gazdája egy jó verésben részesítette, így nem csoda, hogy a nagy eb inkább otthonról távol töltötte az idejét, mintsem az óljában.

Közben az erdészné a folyosón keresztül a bejárati ajtóhoz ért, és amikor azt kinyitotta, meglátta az élettelen testet a küszöbön. Ijedtségében nagyot kiáltott, így az erdész, aki nem tudta, miért sikítozik az asszony, felugrott, egy mozdulattal elővette puskáját, majd az asszony után sietett, védelmezni őt az esetleges rossztevők ellen.

"Ne a puskát, te buta!” veszekedett az asszony, aki az első ijedtség után praktikusan a legközelebbi teendőkre gondolt. „Segíts behozni a szobába ezt a szegény gyereket!” parancsolt a férjenek.

"Ez a fiatal lány vagy súlyosan beteg, vagy már halott! Mindjárt kiderül.”

"Istenem, honnan jöhet?” csodálkozott az erdész, miközben segített a feleségének Katát az egyik szobába vinni. Ott gyengéden, a kellemes melegben, a puha ágyra fektette a sovány lányt, miközben a felesége sietett meleg takarókért.

"Él-e még?” kérdezte a férjétől, amikor visszajött a szobába, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az erdész egy rövid vizsgálat után bólintott.

"Él. De teljesen kimerült és kihűlt.” Tette hozzá. „Nem csoda, ebben az időben, és az ilyen vékony, átázott ruhában. Le kell vetkőztetni, a lányunk öltözéke között biztosan találsz valamit, amit egyelőre rá lehet adni.” Mondta az erdész, majd hozzátette: „Elmegyek és készítek neki egy forró italt, és fentről egy pár birkabőrt, hogy még melegebb takarója legyen.” Azzal kiment a szobából és feleségére hagyta a feladatot, hogy gondoskodjon Katáról. A fiatal lány még mindig nem mozdult meg, de a szoba kellemes melege visszahozta falfehér arcára egy kis színt. Az erdészné hozzálátott Katát levetkőztetni, de épp hogy kinyitotta a lány blúzát, mozdulatai megdermedtek, és hitetlenkedve és borzadva nézte a látványt, amely szemei előtt terült fel.

"Drága jó Istenem!” suttogott. „Ki volt ez a bestia, aki ezt tett veled?” Finoman, óvatosan, ne hogy még több fájdalmat szerezzen a fiatal lánynak, folytatta munkáját, de lelkében irdatlan düh halmozódott fel az iránt az embertelen ember iránt, aki úgy megkínozta a szegény teremtést. Az erdészné hamarosan egy puha takaróval fedte le Kata meztelen testét, majd kiosont a szobából, és a konyhában elmesélte a férjének a látottakat, miközben olyan kenőcsét kereste, amely meggyógyítja a sebeket és enyhíti a fájdalmat. Amikor a forró gyógytea sok finom erdei mézzel is elkészült, az erdész bevitte a nagy csészét egy kis pohárka szilvapálinkával a betegszobába. Az erős pálinka illatára a fiatal lány magához tért.

"Kicsodák maguk? És hol vagyok?” kérdezte alig hallhatóan, amikor kinyitotta szemeit és egy ismeretlen szobában találta magát. Egy ismeretlen nő és férfi nézett rá, szemeiben valamiféle szánalmat vélte felfedezni, de a puha, meleg, ágy arra hagyott következtetni, hogy biztonságban van. Az erdészné megnyugtatóan simogatta Kata vékony karját.

"Ne félj! Jó kezekben vagy, gyermekem! A férjem, Szabó Pál, itt az erdész, az én nevem meg Ildikó. De most ne kérdezz, hanem igyál a finom teát, mielőtt kihűlne, belülről is majd meleged lesz tőle.” Azzal felemelte kissé Kata fejét és segített neki meginni a forró italt, amelybe az erdész egy kis pálinkát öntött. Kata hideg, cserepes ajkai a forró teától sajogtak, és az alkohol tűzként égett a nyelőcsövén, de szinte azonnal érezte, ahogyan a forró ital kellemes meleget varázsol teste belsejében.  

"Köszönöm, nagyon köszönöm!” suttogott, majd mély álomba merült. Az erdészné egy gyenge mozdulattal simogatta Kata sovány arcát, amelyen a kipróbáltatások és kínzások nyomait hagyták.

"Szegény teremtés, azt hiszem, nagyon kell vigyáznunk rád, hiszen a halál torkából visszarángattunk téged!” suttogott, majd miután meggyőződött arról, hogy Kata kényelmesen fekszik és alszik, visszament a férjéhez a nappaliba. De senki nem folytatta a munkáját ott, ahol abbahagyta, mielőtt Katát megtaláltak volna. Annyira megrendítette és felkavarta őket a fiatal lány esete. Azon spekuláltak, hogy ki lehetett az az ember, aki az ilyesmire képes, és hogy miért tette, amit tett, de természetesen hiába. Amennyiben Kata túléli a következő napokat, talán majd elmondhatja, hogy ki volt a tettes.

Éjszaka Kata lázálmokban nyugtalanul mozgott, teste égett, alig volt eszméleténél. Az erdészné nem mozdult el az ágya mellől, hideg borogatásokat alkalmazott, időről időre egy pár csepp teával kínálta a lányt, remélve, hogy a láz majd elmúlik. Kata néha hangosan kiáltott, amikor rémálmaiban újra átélte a báró szörnyű tetteit. Jóval éjfél után egyszer csak halk hanggal, de teljesen tisztán, lassan beszélni kezdett – és az erdészné beleborzadt a hallottakba. Most már megértette, hogy honnan származnak a horzsolások, a véraláfutások és egyéb sebek a lány sovány testén. És arról is derült fény, hogy mitől voltak régebbről keletkezett hegek, amelyek korábbi sérülésekre utaltak. A jóságos asszony sokáig harcolt annak érdekében, hogy Kata visszanyerjen az eszméletét, és hogy csökkenjen a láz. Az erdész már be akart fogni a lovait, és a legközelebbi orvosért menni, de akkor a láz hirtelen megtört, és a lány testét verejték kezdett borítani.

"Sikerült!” sóhajtott fel az erdészné megkönnyebbülten. „Isten segítségével és a gyógynövények hála életben fog maradni.” Mondta férje kérdő pillantására.

"Elmehetsz pihenni, én addig maradok mellette, míg felébredt, és enni akar.” Tette hozzá. Férje elfogadta neje tanácsát és kissé lehevert, de előtte még magában esküt tett arra, hogy majd legalább ugyanúgy fogja helyben hagyni a lány kínzóját, mint az a fiatal lányt.

A reggel már délelőttbe fordult, amikor Kata szemhéjai megrebbentek, és az erdészné azonnal visszaült a helyére az ágy mellé, hogy Kata ébredésekor azonnal biztonságban érezze magát.

"Vizet! Szomjas vagyok!” suttogott rekedt hanggal a fiatal lány, és az erdészné igyekezett neki segíteni abban, hogy megihasson egy kicsit a hűs teából. Kata nagyon nehezen lenyelte egy pár kortyot, majd láztól még mindig fénylő szemeit az erdésznére szegte.

"Hogyan hálálhatom meg azt, hogy a haláltól mentett meg?” kérdezte alig hallhatóan. „Annyira kedves és jó hozzám, pedig nem is ismer.” De a nő az ágy mellett csak rázta a fejét.

"A férjem meg én nagyon boldogok vagyunk, hogy segíthettünk. De azt, hogy életben vagy, magadnak köszönheted. Hiszen ha nem jöttél volna el a házunkhoz, nem tudtunk volna segíteni rajtad!”

Kata még egy pár napig nem hagyhatta el az ágyát, de az erdészné gondos ápolása, a laktató ételek és az erősítő gyógyteák segítettek abban, hogy hamarosan visszanyerte az erejét, és felkelhetett. Amikor először elhagyhatta a szobát, úgy érezte, mintha egy új élet kezdetén állna. Az erdész házaspár mindent megtett annak érdekében, hogy minél otthonosabban érezze magát náluk a fiatal lány, és sok tapintatossággal lelkileg is segítettek neki, hogy túltegyen magát a történteken. Kata lassan kivehette részét a háztartási munkákban, és amikor az erdész megtudta, hogy jól tud bánni a lovakkal, átadta neki az erdészet két kocsilóról való gondoskodást. Kata nagyon hálásan belemerült a két kis pej herélt ápolásába, és az erdész hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy jobb embert nem is találhatott volna erre a feladatra. Kata gondos munkával hálálta meg azt a sok jót, amit az erdészektől kapta, órákig szorgoskodott az istállóban, fényesre kefélte a lovakat, tisztította a kocsit, pucolta a szerszámokat. Megetette, megitatta a lovakat, trágyázott és kisebb utakra egyedül hajtotta a kocsit. Lassan több lett a viszonyból az erdész házaspár és Kata között, mint gazda és szolga. És ebben még az erdészek lánya sem látott kivetnivalót, aki a városban lakott és csak néha ellátogatott szüleihez. Kata természete annyira nyitott és megnyerő volt, hogy az erdészlány hamarosan barátságot kötött vele, és inkább húgának tekintette, mint idegennek. Egy idő után az anya beavatta lányát Kata szörnyű sorsába, és ezt csak még jobban összefűzte a két lány viszonyát. Első látogatása végén, az erdész lánya felajánlott Katának, hogy beviszi magával pár napra a városba, de Kata hevesen tiltakozott.

"Köszönöm szépen, Rita, de semmiképp nem szeretnék hálatlannak tűnni szüleiddel szemben, akik annyit tettek és tesznek értem. Magukhoz vettek, ápoltak, munkát adtak nekem – nem hagyhatom el őket most, akár egy rövid időre sem!” magyarázta elutasítását. Amit nem merte elmondani az volt, hogy borzasztóan félt attól, hogy a városban esetleg összetalálkozik a báróval. Szembetalálni magát kínzójával több lett volna annál, amit kibírhatna. Attól is félt, hogy esetleg vannak a környéken segítői a bárónak, akiket az elmenekült áldozata nyomaira küldhetett volna. És ha egy olyan ember csapdájába sétálná?  Nem! Sokkal jobb itt, az erdő magányosságában élni, az erdész család védő szárnyai alatt, ahol nem kell gondolkodni azon, hogy mit hoz a holnap. Volt neki való munkája, ellátása kiváló volt, és az erdészek inkább családtagként kezeltek.

"Rendben van, Kata, megértelek.” Mondta Rita. „De fenntartom az ajánlatomat, úgyhogy, ha egyszer mégis úgy döntöd, hogy eljössz velem, szívesen vendégül látlak.” Tette hozzá.

"Mindenesetre nagyon köszönöm a meghívásodat!” válaszolt Kata, és búcsút vett Ritától, aki szüleitől is elköszönt, majd visszaindult a városba. Újra elcsendesedett az erdészlak és Kata nyugodtan visszatérhetett munkájához.

Lassan eljött a kemény tél, amelynek egyes előfutárai, heves hóviharok, a hegycsúcsokat mintha pórcukorral behintettek volna, és egyre hidegebb lett. Nyitott a vadászidény és az erdőségek urai összehívtak barátait vidám vadászatokra. Gyakran visszhangzott a puskák hangja a völgyekben, és lónyerítés, meg emberi hangok vertek fel a csendet. Az erdésznek ilyenkor sok tennivalója akadt, így Kata az erdésznének segített feladataiban. Fát hasított és befűtött a nagy cserépkályhában, amelyen a család a fagyos estéken, amikor a szél és hóvihar süvített a ház körül, melegedett. Kellemes hőmérséklet uralkodott a házban, az erdészné hímzett vagy szőtt, Kata finom öltésekkel, amelyeket a nővéreknél megtanulta, varrt és kijavította az arra szoruló ruhadarabokat. Az erdész is leült az elvégzett munka után, rágyújtott a pipájára, és csodálatos dolgokat faragott különféle fadarabokból. Kata újra meg újra csodálkozott azon, hogy az erdész ügyes keze alatt milyen művészies dolgok alakultak ki, sok pénzt hozhattak a szobrocskák és használati eszközök, ha eladta volna a városban, de az erdész inkább saját maga örömére dolgozott, és csak nagyon ritkán szánta el magát arra, hogy túladjon egyik-másik darabján.

A tél nagyon hosszú és kemény volt. Néha igen nehéz munka volt, eltakarítani a méteres havat az ajtó és az istálló előtt. A lovak is csak kicsit mozoghattak a karámban, de Kata sok simogatással és kiemelt odafigyeléssel gondoskodott jólétükről.

Amikor a közeledő tavasz első jelei előbukkantak, Katát már nem lehetett a házban tartani. Gyakran kisétált a tisztásra, szorgoskodott a konyhakert előkészítésében és tréningezte a lovakat, hogy újra formába hozza őket a hosszú tétlenség után.

Amikor az első siketfajd hangja felharsant a sötét fenyvesek mélyén, az erdész alapos felkészülésbe fogott, hogy magas rangú vadászvendéget fogadjon. Batthyany Ferenc gróf, a nagy kiterjedésű erdőségek ura, bejelentette jövetelét, mint minden évben, abban az időben. És mint minden évben, az idén is egyedül akart jönni. A nemes vad vadászata hőn vágyott célja volt, bár a szerencse ez idáig még nem nagyon mosolygott rá.  Talán mert az idős grófnak soha nem volt elegendő ideje szenvedélyéhez, talán a vadászláz volt a bűnös, hogy nem sikerült eltalálni a fajdot, amikor végre megpillantotta. Afrika nagyvadjai előtt a gróf meg sem rezzent, lövései szinte kivétel nélkül célba értek, trófeai vadászházai és palotai falait díszítettek. Csak itt, a saját birtokán, egy kis madár kifogott rajta!

"Az idén hazaviszem magammal a siketfajdot!” mondta magában a gróf, amikor nemes lován az erdészház felé lovagolt. Szokása szerint csak egy utazózsák volt nála, meg két nyeregtáska, hiszen itt nem kellett reprezentálni. Évente egy pár napra lemondott a megszokott kényelemről és átalakult azzá, amit az ember eredetileg is volt: vadász.

Amikor Kata a patadobogást hallotta az erdei úton, gyorsan az ajtó elé sietett, mert tudni akarta, hogy ki zavarja meg a csendet.  A fiatal lány meglátott egy idős, magas férfit egy csodálatosan szép gesztenyepej lovon. A férfi zöld kalapja alatt ősz hajat viselt, nemes arcát egy nagy, ősz bajusz díszítette. Tartása, vonásai elárultak a nemes származását, bár ruhája olyan volt, mint a többi vadászé, csak talán valamivel jobb anyagból készítettek.  De a gróf is meglepetéssel nézett a fiatal lányra. Nem számított arra, hogy itt, az erdészháznál találkozik mással, mint az erdész családdal.

"Jó napot, nemes uram!” köszönte Kata az ismeretlen jövevényt. „Mivel szolgálhatok?”

Az idős gróf érdeklődve nézett a csinos lányra.

"Jó napot, kedves lányom! Nevem Batthyany gróf, és az erdész már várja érkezésemet.” Válaszolt, majd folytatta: „De te ki vagy? Még soha nem láttam téged itt az erdőben.”

"A nevem Kata, nemes uram!” mondta a fiatal lány, és mélyen pukedlizett. „Az ősszel az erdészcsalád befogadott engem, és most én gondozom a lovakat, és segítek a ház és a kert körül. Segíthetek önnek, grófúr?” tette hozza, és illedelmes távolságban megvárta a gróf válaszát. A gróf fiatalos ügyességgel leszállt a lováról, senki meg nem hitte volna, hogy mindjárt 60 éves lesz!

"Vezess el a lovamat az istállóba, és viselj neki gondját!” kérte a lányt, amikor Kata kezébe helyezte a kantárszárat. „Én addig megkeresem az erdészt.”

"Az erdész nincs itt, ma reggel felment a kis vadászkunyhóhoz, de a felesége itthon van.” Igazította útba Kata a grófot. „Biztosan a konyhában settenkedik.” A gróf bement a házba, míg Kata az istállóba vezette a csodálatos mént, puha szalmát tett az állásba, lecsutakolta izzadt szőrét. Majd megkínált egy kis friss vízzel a kútból. Miután meggyőződött róla, hogy a ló rendesen ívott, egy kis fűszeres illatú, erdei szénát rakta elé.

Időközben a gróf már a konyha előtt járt. Az erdészné meghallotta lépéseit a járólapon és kisietett az ajtón, hogy lássa, ki van ott. De alig meglátta a jövevényt, mintha földbe gyökerezett volna a lába:

"Istenem! A jó grófúr!” kiáltott, és feje fölött összecsapta a kezét – ami egy kis lisztfelhőt idézett elő, hiszen éppen azon volt, hogy tésztát gyúrjon a vacsorához. „Kedves uram, bocsásson meg, de mára még nem vártuk az érkezését!” tette hozzá bocsánatkérően. „A férjem hajnalba ment fel a havasokra, hogy rendbe hozzon a vadászkunyhót, én még előkészítek uraság kedvenc ételei. – De miért nem értesített bennünket, hogy már most jön?” kérdezte, és hangjában egy kis szemrehányás árnyalata is volt.  De a gróf nem ütközött meg az erdészné nyílt beszédén, hiszen ismerte és kedvelte a családot hosszú évek óta.

"Nagyon gyors az új lovam, és mivel alig várom, hogy újra vadászhassam fajdokra, pihenés nélkül feljöttem.” Mosolygott szerényen a gróf. „Tudatában vagyok, hogy még nem vártak engem, azért elfogadom azt a keveset, amivel tudnak kínálni.” Próbálta megengesztelni az erdésznét. Pedig csak még nagyobb kárt tett:

"Micsoda!” háborodott fel az asszony, akit a gróf szavai mélyen megsértettek büszkeségében. „Uraság azt hiszi, hogy meg kell elégednie „azzal a kevéssel, ami van”? Hát akkor még mindig nem ismer engem eléggé jól!” kiáltott, majd visszament a konyhába és néhány perc múlva, miközben a gróf jobbnak látott, visszavonulást fújni és a szobában leült, kijött, kezében egy hatalmas tálca, rajta hideg őzgerinc és egyéb falánkságok, és a gróf elé rakta. 

"Na, most néz a grófúr!” mondta vidáman, amikor látta a férfi döbbent arckifejezését. „Van itt minálunk finomság bőven! Csak válasszon!” A gróf nem kérette magát, és mivel igen éhes volt a hosszú lovaglástól, nekilátott egy kiadós étkezésnek. A finom borból csak mértékkel kért, és amikor végül étvágyát csillapította, hátradőlt és arra kérte az erdésznét, aki éppen bejött, hogy elvigye a tálcát a maradékokkal, hogy meséljen neki egy kicsit arról a lányról, akit befogadtak családjukba. Az elején az erdészné kissé vonakodott, majd arra kérte a grófot, hogy minden szavát titokként kezelje, majd néha el-el csukló hanggal elmesélte mindazt, amit Katáról tudott. Az idős gróf egyre jobban felháborodott a hallotokon.

"Hogyan lehetséges, hogy egy olyan bestia annyira kínozhatja egy olyan fiatal lányt?” kiáltotta, amikor az erdészné beszámolója végéhez ért.  Megígérte a nőnek, hogy körültekintően arra veszi majd rá a lányt, hogy jöjjön el vele a birtokára, ott nem csak biztonságban lesz, hanem arról is gondoskodni fog, hogy megfelelő helyen dolgozhasson.

A vadászattal töltött hét végén a gróf megkérte Katát arra, hogy jöjjön el dolgozni hozzá, elsősorban, mert a születésnapi ünnepséghez még kellettek segítők, másodsorban azért, hogy megfelelő munkához és fizetéshez jusson. Kata nem sokat gondolkozott, hiszen nem lehetett örökké az erdészcsaládnál, akik nem fizethettek neki a munkájáért, és akiknek nem hálálkodhatott meg jóságukat.

KELLEMES MEGLEPETÉS

A birtokon zajlott az élet, mert Batthyány gróf a maga 60. születésnapjára egy olyan nagy ünnepséget tervezett, amilyen ebben a régióban még soha nem rendeztek. Minden, még oly távoli rokon, és kedves ismerős, meghívót kapott, sok száz vendéggel számoltak, amelyeket a kastélyban és a vendégházakban el kellett helyezni és megvendégelni. És hozzájuk csatlakozott még sok-sok kocsis, inas, és szolgaleány. Az ünnepsorozat több napig tartott, és a gróf különféle lehetőséget kínált vendégeinek egyéb szórakozásokra is. Katának most sok munkája volt, szobákat kellett előkészíteni, a női vendégek számára mindig friss virágokat hozni, és gyakran szellőztetni. Csak nagyon ritkán talált egy pár pillanatot magának, inkább nagyon korán reggel, amikor kisurrant az istállókhoz, mert egy csikós lányaként és minden megtörtént szörnyűség ellenére nem bírt ellenállni annak a vágynak, hogy láthasson a sok szép és nemes lovat a grófi istállókban. A vendégeket még nem látta, nem láthatta, mert munkaadója minden személyzeti tag számára határozottan megtiltotta, hogy érintkezésbe lépjen vendégeivel és abszolút diszkréciót követelte. Azért Kata vasárnap hajnalban észrevétlenül besurrant az istállóba, ahol a vendégek lovait elhelyeztek.  Angol és arab telivér lovak oldalán kitartó pusztai fajták képviselői álltak, és nemes lipizzai kocsilovak. Kata a szép fejeket simogatta, amelyeket a lovak kíváncsian felé nyújtottak, halkan suttogott a figyelmesen hegyezett fülekbe, becézte őket. Éppen egy rendkívül szép, arab csődörhöz fordult, amikor lépéseket hallott maga mögött a köveken. Mivel ez olyan korán csak egy lovászfiú lehetett, meg sem fordult, hanem tovább simogatta a gyönyörű ló fényes nyakát, amikor hirtelen a lépések a fiatal lány háta mögött megálltak.  

"Mit csinálsz te itt, az én lovammal?” kérdezte egy szigorú hang, és Kata hirtelen összerezzent, mintha villámcsapás érte volna: hiszen felismerte a hangot! Lassan, nagyon lassan megfordult a hang irányába - és belenézett Tibor megdöbbent arcába.

"Istenem! TE?" suttogott rekedten a fiatal férfi, akit teljesen váratlanul érte a fiatal lány megjelenése. Milyen elkeseredetten kereste ezt a lányt! De minden erőfeszítése eddig teljesen hiábavalónak bizonyult. És most itt, a nagybátya birtokán, hirtelen szembe találja magát szerelmével! 

De Kata is hitetlenkedve nézte a fiatal férfit. Hogyan lehetséges, hogy pont az a férfi, akitől el akart rejtőzni, akinek szerelme előtt elmenekült, hogy ne húzzon le magához ezt a nemes szívet, hogy pont Ő itt van, és éppen tetten éri, hogy pont az Ő lovát simogatja! A fiatal lány elsőként észlelt fel és éppen egy gyors mozdulattal el akart osonni, amikor a fiatal férfi gyengéden megragadta a karját és magához ölelte.

"Szerelmem! Életem! Végre, végre megtaláltalak! Miért hagytál csak úgy el? Nem gondoltál arra, hogy milyen fájdalmat okoztál tetteddel?” Finoman megcsókolta a lány ajkait és ennél a gyenge, szerelmes csóknál Kata végre feladta ellenállását, és engedett a már annyira sokáig visszatartott érzelmeinek. Mennyire vágyott titokban arra a pillanatra, arra az érintésre! Csak az első csókja emléke adta neki az erőt ahhoz, hogy elviseljen borzasztó sorsát! Hirtelen feledésbe merült minden bántalmazás, fogva tartása minden szörnyű emléke, csak a szerelme számított! Ez a nemes férfi annak ellenére szerette őt, hogy mi mindenen ment keresztül, szerette, alacsony származása ellenére is!

"Tibor, Drágám! Nem akartam neked fájdalmat okozni, de nem akartam, hogy konfliktusba keveredj a családoddal, azért, mert egy alacsony származású és kihasznált lányt akartál elvenni feleségül.” Suttogott. A fiatal férfi gyengéden simogatta a lány gyönyörű arcát. 

"Te kis buta, Te! Hogyan tehettél ezt velem? Természetesen nagyon tisztességes tőled, hogy rám gondoltál és a családomra, de jobban tudhattál, ismerhettél engem: Nem érdekelnek a családi elvárások, konvenciók, inkább úgy szakítottam volna a családommal, mint amikor megbénultam, de nem hagytalak volna el! Többet érsz, mint az a sok úgynevezett nemes rangú összesen! A szíved nemes és tiszta, ez az, ami számít nekem!” Újra megcsókolta kedvese homlokát, orra hegyét, arcát, míg végül ajkai újra egy hosszú, szerelmes csókban egyesültek. A világ körülöttük megszűnt létezni, csak a szerelmük számított – míg végül egy a meglepetéstől rekedt hang kiszakította őket édes álmaiból.

"Tibor, hát ez még micsoda? Azt hittem, eljössz velem lovagolni?” Az idős gróf belépett az istállóba, amikor unokaöccse csak nem akart kijönni lovával, hogy csatlakozzon a kiruccanáshoz. És mit kellet neki látnia? Unokaöccse a szobalány karjaiban! De Tibor meglepetése csak egy pillanatig tartott, a szégyenlősen a szemét lesújtó Katát a kezénél fogva a nagybátya elé vezette, és bemutatta.

"Ferenc bácsi, engedjen meg, hogy bemutatkozzam a menyasszonyomat, Molnár Katát!” Az öreg gróf annyira felháborodott azon, hogy a szobalánya nem tartotta be az előírásokat, és mégis vendégével, méghozzá a saját unokaöccsével, kapcsolatba került, hogy meg se értette a fiatal férfi szavai jelentőségét. Dühösön Kata felé fordult:

"Mit keresel itt az istállóban? Világosan megtiltottam a személyzetnek, hogy beleavatkozzon a vendégeim ügyeibe! Azonnal menj vissza a munkádhoz – az ünnep után majd eldöntök, hogy a továbbiakban is megtűrlek a birtokomon! Több hálát vártam volna el tőled!” Azzal meg akart fordulni és elhagyni a helyet, de Tibor egy gyors mozdulattal megfogta az öreg gróf kabátujját.

"Ferenc bácsi!” szólt rá erősen, „Úgy látszik nem értett, hogy mit mondtam épp azelőtt! Ez a lány a menyasszonyom, az a lány, akit oly sokáig elkeseredetten megkerestem! – És egyúttal arra is kérem, hogy megfelelő módon bánjon és beszéljen vele!” Csak most nézett az öreg gróf az unokaöccsére, arcán mély döbbenet ült.

"Ő a te menyasszonyod?” suttogott. Tibor bólintott.

"Már elmondtam magának, hogy egyszer feleségül akartam venni azt a lányt, aki oly sokáig önfeláldozóan ápolt engem, és akinek segítségével csodálatos módon visszanyertem a lábaim használatát. Hirtelen, rejtélyes körülmények között tűnt el, és a legalaposabb kutatás sem hozott eredményt hollétét illetően. A sors fintora, hogy éppen itt, a birtokon dolgozik és ma reggel az én lovamat akart simogatni. Most minél előbb összeházasodunk, nehogy még egyszer eltűnjön!” mosolygott a fiatal férfi és szerelmesen átölelte mátkáját.

"Remélem, te is így gondoltál, Szerelmem, Életem?” kérdezte, és sötét szemei aggodalommal teli tekintete kereste a fiatal lány szemeit, néma kérésével a lány igenlő válaszért könyörögve. Rövid magával vívott harccal a lány feladott ellenállásával, és mosolyogva bólintott.

"Igen, Tibor, Drágám, ezer örömmel a Tiéd leszek!” Akkor a fiatal férfi boldogan kiáltott, megfogta a lány két kezét és az istálló folyosóján táncba perdült, nagybátya nagy meglepetésére, aki az ilyen viselkedést amúgy mindig visszafogott unokaöccsétől nem ismerte. 

Hamarosan belekezdtek az előkészítésekbe, a születésnapi vendégeket arra kértek, hogy maradjanak egy esküvőre is, amelynek szívesen és boldogan eleget tettek, a kastélyt és az udvart újra és még szebbé feldíszítettek. A következő vasárnapon a két szerelmes egy szívhez szóló ceremóniával egybekeltek a kis falusi templomban. Az azt követő ünnepség három napig tartott, a friss házasok viszont nem vártak meg a végét, hanem már a második napján beszálltak a gróf által rendelkezésükre bocsátott hintóba, és elindultak a gróf egyik vadászházához, hogy ott töltsék a mézeshetüket. Kata még az esküvő előtt elmesélte Tibornak a szenvedéseit, és a fiatal férfi eltökélte, hogy a legszigorúbban meg fogja büntetni szerelmese bántalmazóját. A két szerelmes nem akart nyilvános vádemelést, így a dolgot a két férfi között kellett elrendezni. A mézeshetek alatt viszont csak a szerelmüknek éltek. Később úgy döntöttek, hogy a Balassy család egyik, a pusztában található birtokára költöznek, mert mindkettő inkább vidéken érezte jól magát. Közben Tibor már felkérte egy pár embert, hogy kutassanak titokban Kovácsy báró után. Egy pár héttel később siker koronázta az erőfeszítéseket: a gonosztevő hamis név alatt egy nagyobb városban élt. Tibor az éppen a birtokban vendégségben lévő nagyanya védelme alatt hagyta fiatal feleségét, majd elindult, kérdőre vonni Kata bántalmazóját. Az egész afférből nem sok minden került külvilágra, de amikor Tibor egy pár nap elteltével – amelyeket hivatalosan egy baráti család látogatásával töltötte – hazatért, megnyugtathatta Katát: a bántalmazója halott volt. A hol és hogyan kérdésre csak annyit közölt, hogy a gonosz embert valahol északon, egy tisztességes, de tanú nélküli párbajban legyőzte. Egy névtelen levél, amelyet a Balassy család egyik barátja Budapesten feladta, ment a gonosztevő édesanyjának címére, azzal az értesítéssel, hogy a fia meghalt. Így Kata bántalmazója méltó büntetését nyerte el, a világon egy gonosztevővel kevesebb garázdálkodott. A két szerelmes végre teljes nyugalommal élhette boldog életét.

És újra összegyűltek fekete felhők a puszta felett. A fák a viharban majdnem a földig hajoltak, a tetőgerendák vészjóslóan recsegtek a széllökések alatt és a jégeső a zsalugátereket verte. Kata a szobájában egy kényelmes, nagy ágyban feküdt, izzadságcseppek borítottak szép arcát és teste a fájások alatt össze-összerándult. A bábaasszony, akit Tibor épp még a vihar kitörése előtt elhozta, szorgoskodott a vajúdó kismama körül, miközben a leendő apa nyugtalanul a z ajtó előtt fel-alá járkált és imádkozott, hogy ne történjen semmi baj. Amikor a vihar a tetőfokára hágta, villám villám után lesújtott, és a mennydörgés szinte állandósult, hirtelen egy hangos kiáltás hallatszott a szobából, amelyet szinte azonnal egy finom, kis sírást követte. Tibor már az ajtó előtt termett, amikor a bábaasszony kinyitotta az ajtót, és mosolyogva kinézett.

„Gratulálok, Uram! Egy egészséges kisfiú! A baba és az anyuka is jól van!” azzal engedte be az aggódó apukát. Tibor óvatosan lépett felesége ágyához, boldogan nézte őt és mosolyogva csókolta meg Katát. „Drágám, megajándékoztál egy kis Istvánnal!” Kata gyengéden mosolygott férjére és intett a bölcsőben alvó csecsemőre.

„És az átok is végre megtört, mert a fiúnk egy viharos éjszakában látott napvilágot!” suttogott, majd mély, pihentető álomba merült. Tibor halkan lépett a kis István bölcsőjéhez és mély meghatottsággal nézte, hogyan alszik a kis baba.

„Most már semmi sem akadályozhatja meg a boldogságunkat!” suttogott mosolyogva.