Röviddel azelőtt, mielőtt Diána elvesztette volna az eszméletét, látta, ahogyan Sharif könnyű szárnycsapással a ragyogó kék égboltból repült felé, és egy nem messze tőle a földből kiálló sziklára szállt. "Hogyan lehet Ő most itt?” csodálkozott Diána „hiszen a karjaimban halt meg, és saját kezemmel eltemettem!” majd teljesen elájult. És mégis hallotta a sólyom hangját egészen közelről: "Diána, élned kell, hogy továbbá is védhess és ápolhass bennünket, állatokat!” mondta a sólyom. Diána meglepett arccal nézett a vadászmadárra, aki teljesen természetes, emberi hanggal társalgott vele. Vagy talán ő most már megértette az állatok nyelvét? De hamar belefáradt a csodálkozásba és megkérdezte halkan a sólyomtól: "Annyira fontos vagyok számotokra? Rengetek ember van a földön, aki gondoskodik az állatok jólétéről.” "Ez igaz, de sosincs elég ember e célhoz, és nem mindenki teljesen alkalmas a cél eléréséhez.” Erősítette meg a sólyom, majd rázta szárnyait. „De most gyere velem, előbb egy hosszú utazásra viszlek, hogy újra örömöt lelj az életben.” válaszolt a vadászmadár. Hallatott egy átható kiáltást, amelyre hamar két hatalmas árnyék válaszolt. Az égboltból hirtelen két hatalmas sas ereszkedett le, akik Diánát a vállánál és a lábánál fogva megragadtak – és bár karmai tőhegyesek voltak, a fiatal nő nem érzett semmilyen fájdalmat. A két madár felemelte a lányt a levegőbe és Sharif kísérte őket vigyázó szemekkel. Magasabbra és mindig magasabbra repültek, míg a nap annyira vakító lett, hogy Diánának be kellett csuknia a szemét – így nem láthatta, hogy merre és hova megy az utazás. Egy szinte végtelenül tőnő idő után úgy érezte, hogy a két ragadozó madár lassan leereszkedik, és végül lefekteti őt egy puha réten. Amikor a fiatal nő kinyitotta a szemét egy a távolban eltűnő hosszú virágos rétre tekintett, amelyen keresztül egy vidám kis patak csörgedezett. Messze a távolban, majdnem egészen elrejtve egy kéklő párafüggöny mögött, meglátta egy csodaszép kastélyt, melynek számos kisebb-nagyobb tornyocskái hófehéren ragyogtak. Diána csodálkozva törölte a szemeit. Álom ez? Vagy igaz talán? Vagy valami a kettő között? Mindenesetre a két sas, mintha varázs történt volna, észrevétlenül eltűnt. Csak a hőséges sólyma ott várakozott mellette. Sötét szemei fürkésztek a lány arcát, mintha tudná, hogy milyen gondolatok gyötrik szép gazdasszonyát. "Úrnőm, ne csodálkozz semmin, amit itt látsz vagy átélsz! Egy olyan világban vagy, amely csak számodra valós. A te álmaidból és a te kívánságaidból szőtt világ, amelyben én leszek a vezetőd.” Diána lenézett magán és észrevette, hogy még mindig rajta van az a ruhája, amelyet a szerencsétlen lovaglás alatt hordott. A blúza szét volt szakadva, és egyes helyeken vörös a lány vérétől, úgy, mint a lovaglónadrágja is. Csizmai viszont éppen megúszták a balesetet. Meglepő módon nem érzett semmilyen fájdalmat, amikor fel próbált állni és csodálkozott, hogy mennyire könnyedén mozog. Kinyújtotta bal karját, és erre a jelre a hőséges madara felszállt és leült rá. Bár a lány bőrét nem védte semmilyen kesztyű, mégsem érezte a sólyom éles karmait. "Mivel te vagy a vezetőm,” kezdte Diána, még mindig csodálkozván a vele történteken, „akkor mondd meg nekem, hogy hova vezet ez az ösvény, amelyet itt látok?” Mert észrevette nem messze a helytől, ahol állt, egy keskeny földutat, amely a patak mentén húzott és a messzi távolba vezetett. Erre a sólyom lerúgta magát a lány kezéről és pár erős szárnycsapással már magason fenn termett a kék égben. Pár pillanat alatt bejárt egy nagy távolságot, majd hamar visszajött a gazdájához. "Ez az út egyenesen a kastély felé vezet, Úrnőm” számolt be a látottakról, „azt hiszem, követnünk kell az utat.” Diána már az előbb is észrevette, hogy a madár „úrnő”nek titulálja őt, amely számára teljesen elképesztő volt. "Sharif, miért szólítasz engem így, hiszen sokkal más, bensőségesebb a kapcsolatunk. Nem szeretem az állatokat uralni, inkább partnerként és barátként tekintek rájuk. Remélem, te is úgy érezted, ott, abban a másik világban?” A sólyom kissé bólintott nemes fejével. "Természetesen, Diána! Az összes állat nagyon hálás neked azért a nemes gondolkodásodért! De ebben a világban te vagy az úrnő, míg én a vezetőd és tanácsadód vagyok. Így akarják ezt az itteni törvényei.” Értetlenkedve bár, de ezzel a válasszal meg kellett elégednie a fiatal nőnek. A poros földútnak csak nem akart véget érnie, legalább Diána számításai szerint már régen el kellett volna érniük a kastélyt, mégis úgy tűnt, mintha inkább még eltávolodná tőlük. Most már forrón sütött a nap a lány fejére, és csak a kis patak nyújtott egy kis enyhülést és szomjoltást. Időről időre a fiatal nő leült a patak partján, ívott egy pár kortyot és pihent egyet. A kerecsensólyom, mint sivatagi madár, nem volt szomjas, hiszen általában préda-állatai véréből elegendő nedvességhez jutott. Órákig sétáltak, követve a földutat, a sólyom most már megint a lány kezén ülve, de csak nem értek közelebb a célhoz. Hirtelen Diána, aki már nagyon fáradt volt, arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha még naplemente előtt odaérnének a kastélyhoz, hogy a sólymának megfelelő és biztonságos helyet az éjszakára találhasson. – És alig akart hinni a szemének, amikor a kastély – mintha gördülőkön húznák – hirtelen megmozdult és feléjük közeledett. Egy pár perc múlva már a magas kőfal a szépen megmunkálkodott vaskapuval ott állt előttük. "Lehetséges, hogy a kívánságom erejére történt?” kérdezett magától Diána, de nem maradt ideje, ezt a gondolatot továbbszőni, mert egy pompás ruhába bújtatott herold nyitotta előttük a kapu szárnyait. "Legyen üdvözölve, Úrnőm! Lépjen be bátran, Urunk már türelmetlenül várja!” üdvözölte a teljesen megdöbbent fiatal nőt. Mint egy alvajáró, úgy követte a heroldot a gyönyörű parkon keresztül, ahol gondosan ápolt virágágyak szépen rendben tartott pázsittal váltottak fel egymást, és ahol szökőkutak és természetes vizek ősfák alatt hősítést kínáltak és márványszobrok sokasága szegélyezte az utakat. Végül egy hatalmas, hófehér márványból készített díszlépcső lábánál álltak meg. Diána még látta, hogy a park a kastély mögött égy sűrű erdőig folytatódik, kis ligetekkel és templomocskákkal teletűzdelve, de hirtelen tekintete arra a férfira szegődött, aki a lépcső tetején várt rá. A herold felkísérte a fiatal nőt, majd átvette tőle a sólymot, majdnem földig lehajolt, míg azokkal a szavakkal távozott: "Elhoztam őt, Felség!” "Üdvözlégy az otthonomban, drága vendégem!” szólította meg Diánát a férfi kellemes, mély hangja, majd fogta a lány nem éppen makulátlan kezét és megcsókolta. A gesztusa, de még inkább a megjelenése szótlanul hagyta Diánát. A férfi fiatal volt, magas és nemes alkattal. Férfiasan szép arcát hosszú, sötét göndör haj vette körül, egy kis bajusz kiemelte a markáns ajkait. Sűrű, szépen ívelt szemöldökei alatt nagy, kifejező, sötétbarna szemek kíváncsian néztek a lányra, nemes orra harmonikus arckifejezést adott neki. Hol találkozott Diána már ezzel az emberrel? Honnan ismerhette őt a férfi, és miért üdvözli úgy, mintha már régen várt, kedves vendég lenne? És hirtelen rádöbbent: ez álmai férfije! Ő az a férfi, akit látta hosszú magányos éjszakain, akire mindig is vágyott, és akivel soha sem sikerült találkoznia! És most itt áll előtte, piszkosan, szétszakadt ruhában! És a férfi minden kétség nélkül valamilyen magas rangú nemes, hanem egyenesen egy herceg! Az első pillanatban egy kis szégyenérzés futott át a fiatal nőn, de a férfi annyira szívélyes fogadtatásban részesítette, hogy Diána megfeledkezett a kinézetéről és teljesen feloldotta magát abban a csodálatos érzésben, amely átfutotta testét, amióta rájött, hogy kicsoda is tulajdonképpen ez a rejtélyes ember. Emlékezett arra is, hogy álmaiban már társalgott vele, így nem esett nehezére, átvenni a férfi beszédstílusát. "Üdvözlégy, Felség!" mosolygott Diána és mély pukedlibe kezdett, mint amilyen régi kosztümfilmekben látott. De a fiatal férfi azonnal felhúzta őt. "Kérem, ne!” szabadkozott, „maga egyenrangú velem. De most jöjjön, lépjen be a birodalomba!” Azzal gyengéden megfogta a lány karját és bevezette őt a kastély hatalmas fogadócsarnokába. Diána egyre csak bámulta a fényes márványból és nemes fákból épített remekművet. Mindenütt lakájuk és inasak tevékenykedtek, arany szőttes libériában, és számtalan gyertya varázslatos fénybe borította a termet, ingó árnyékokat vetve a szövőmesterség remekműveivel borított falakra. A fiatal férfi mosolyogva átvezette a lányt a fogadócsarnokon keresztül egy szépen faragott magas tölgyfa-ajtóhoz. Keze mozdulatára a két lakáj, aki az ajtó oldalán állt, tágra nyitottak az ajtószárnyakat és betekintést engedtek egy csodálatosan szépen berendezett szalonra. A fiatal férfi Diánát egy kényelmes fotelhez vezette, amelynek brokáthuzaton vadászati jelenetek voltak láthatók, majd így kezdte beszédét: "Jöjjön, Diána, üljön le. Azt hiszem, magyarázattal tartozom önnek.” Diána egyik ámulatból a másikba esett. Honnan ismerhette a férfi az ő nevét? – Miért fogadja, mint rég várt, kedves vendéget? De helyet foglalt a fotelban, és a fiatal férfi egy másik fotelban foglalt helyet. Egy kézmozdulatra egy inas ezüst tálcán hozott egy kristálykancsót aranyló borral, majd két kristálypohárba öntött a nemes nedűből. Letette a poharakat egy kis asztalkára, majd diszkréten visszafordult és hangtalanul becsukta maga mögött a nagy ajtót. A fiatal férfi odanyújtotta Diánának az egyik poharat, majd megfogta a másikat és felemelte, egy pohárköszöntőhöz. "Drága Diána, emelem poharam a mi oly fiatal, és mégis már oly régóta létező ismeretségünkre és remélem, hogy tetszik az én otthonom, és majd meg lesz elégedve a vendéglátásommal.” Diána boldogan mosolygott. "Mélyen megtisztelve érzem magam, hogy Felség fogad Felségnél, bár még mindig nem értem egyes dolgokat.” A fiatal férfi rejtélyesen mosolygott és alig észrevehetően bólogatott. "Tisztában vagyok a tényekkel, és megpróbálom, felvilágosítani a történteket. De kérem, ne szólítson „felség”nek.” "Sajnos nem ismerem Felsége nevét,” jegyezte meg Diána halkán, „soha senki meg nem említette Felsége nevét előttem.” De a fiatal férfi nem értett egyet vele. "Ez az én kérésemre történt, de maga, Diána ismeri a nevemet – az álmaiból. Nem emlékszik a magányos éjszakai hercegére?” "Sajnos, Felség, bár igaz, hogy már felismertem Felséget, a nevére soha nem emlékszek, amikor ébren vagyok,” suttogott Diána. De a férfi nem adott fel. „Próbáljon csak meg emlékezni rá, meglátja, sikerülni fog,” bíztatta őt a férfi. Diána lecsukta a szemét és erősen koncentrált. Hirtelen felragyogott az arca. "Megvan!” kiáltott fel boldogan, „Maga Philippe herceg! Az egyik olyan ritka nemesember a múlt századokban, aki feladatának és elhívatottságának tekintette azt, hogy a vadászat nemes oldalát és a tekintetet a teremtés iránt gyakoroljon és terjesszen!” A herceg mosolygott és emelte poharát a lány előtt. "Boldog vagyok, hogy emlékezett a nevemre, mert én a törvényeink szerint nem mondhattam volna el. Így viszont megengedem, hogy csak Philippe-nek szólítson. – És most hallgasson, hogy mit kell magának elmondani, drága Diána.” Letette a poharát a kis asztalra, majd ragyogó szemekkel nézett a lány arcába. "Boldog vagyok, hogy megtalálta az utat énhozzám, mert csak a kívánsága és álmai ereje elhozhatott ide. Azért tudom, hogy az álmaink, kívánságaink, céljaink egyformák. Egy olyan országban élünk most, amely téren és időn kívül létezik, ahol sajátos törvények uralkodnak, mégsem vagyunk olyan szabadok, ahogyan ez tűnhet.” "Hogyan juthattam ide?” akart tudni a fiatal nő. "Ezt nem lehet egykönnyen elmagyarázni,” mondta Philippe herceg. „Sok mindennek össze kellett jönnie, különféle tényezők nagyon fontosak voltak, mások kevésbé. De a lényeg az, hogy az ön bátor sólyma és a két segítőkész sas elhozta az én birodalomba, de hogy ez sikerülhessen, az ön álmai és kívánságai segítségére is szüksége volt.” Diána hitetlenkedve rázta a fejét. A legjobb szándékával sem tudta volna elképzelni, hogy hogyan történhetett meg vele! Mi volt álom, mi a realitás, talán egy rögeszme? Él-e még, lázálomban vergődik, vagy már meghalt? Már nem emlékezett semmire, ami azelőtt történt, mielőtt belépett volna ebbe a csodával teli birodalomba. Biztosan az arcán tükrözhettek gondolatai, mert a fiatal herceg kezébe vette a lány finom kezét és megcsókolta az ujjait. "Nem szabad ezen túl sokat elgondolkodnia, Diána! Itt és most van az igazság! Minden más nem számít! Éljen és legyen boldog! Én mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy az itt töltött ideje minél kellemesebben teljen el!” Szavai mélyen hatoltak a lány szívébe – és hirtelen egy csodálatos érzés fogott el: végre itt az alkalom, hogy találkozhasson álmai férfijával, élhessen vele az álmait! "Philippe, hálásan köszönöm a jóságát és megígérem, hogy nem teszek fel több kérdést. Igaza van, élvezni fogok a mát és most-ot, és nagyon boldog vagyok, hogy a társaságában lehetek.” "Akkor jöjjön, megmutatom önnek a lakosztályát és bemutatom a komorynikának, aki szolgálni fogja önt, míg nálam tartózkodik.” Mondta a herceg. Diána még mindig nem bírta felfogni, hogy mi történik vele. Ez itt tényleg egy királyi háztartás, egy pompás kastély egy csodálatos táj közepén – de a tizenhetedik században! Viszont megígérte, hogy nem tesz fel több kérdéseket, így követte a herceget, aki nyújtotta neki a karját, hogy vezessen a lakosztályához. Hosszú, fehér és vörös márvánnyal borított folyósokon át, ahol a falakon festmények és kárpitok legtöbbször vadászati jeleneteket ábrázoltak, de portrék is akadtak, mentek, míg végül a herceg egy újabb pompás faragásokkal díszített tölgyajtóval megállt, majd ezt kinyitotta. "Istenem, de gyönyörű!” kiáltott fel a fiatal nő, amikor betekintette a szobába. "Nagyon örülök, hogy tetszik magának,” mosolygott a fiatal herceg. „Az édesanyám lakosztálya volt, amióta eltávozott, nem lakott benne senki más.” Diána nem volt tisztában vele, hogy „eltávozott” azt jelentett, hogy elment egy másik helyre, vagy azt, hogy meghalt – de: lehetett ebben a világban egyáltalán meghalni??? De a lány csak nézett az oldalán álló férfira és halkan mondta: "Mélyen megtisztelve érzem magam, és nagyon köszönöm a bizalmát, hogy az édesanyja lakosztályát rendelkezésemre bocsátja. Biztosan nagyon jól fogok érezni magam itt.” Ez nem csak udvarias szó volt: A lakosztály tényleg nagyon megtetszett a lánynak. A magas falakat világos selyemtapéták borítottak, kellemes virágmintákkal, így vidám külsőt adva a szobának. A fakazettás plafon idővel sötétebb lett, a nagy kandalló kellemes hőséget biztosította a hideg téli éjszakákon. A kandalló mellett, amely az egyik hosszú fal közepén volt beépítve, csak egy finoman kidolgozott írópult állt, még egy imaszék. A másik falon állt a csodaszép baldachinos ágy selyemből készített ágyneművel, valamint egy kis faberakásos komód. A szoba közepén állt egy kis asztal, két finoman faragott székkel, kissé távolabb az ablaknál egy kényelmes fotel. A kilátás az ablakból lenyűgöző volt! A fiatal herceg kinyitotta az egyik ablakszárnyát, és beengedte a selymesen lágy levegőt. "Innen át lehet nézni a parkon át a végtelenségig,” jegyezte meg Philippe herceg halkan, amikor Diána mellé lépett és csodálkozóan kinézett. "Holnap reggel együtt lovagolunk ki, akkor megmutatom magának a birodalmat közelről – és később vadászhatunk, ha lesz kedve hozzá.” "Természetesen van kedvem hozzá!” erősítette meg a fiatal nő. „Kíváncsi vagyok a lovaira és kíváncsi az erdőben lévő vadakra. – De…” "Mi az, hogy: de?” kérdezte Philippe herceg. „Létezik egy ok arra, hogy miért nem akarja elfogadni a meghívásomat?” kérdezte a herceg. A fiatal nő lehunyta a szemét. "A ruháim!” suttogott szégyenlősen. „Csak ez a szakadt és piszkos ruhám van, amit most rajtam látja.” Philippe herceg átkarolta és egy könnyű csókot nyomta a lány fényes hajára. "Istenem, ezt majdnem elfelejtettem,” mosolygott, ”nem kell búsulni, drága Diána, hiszen ebben a komódban minden van, amire szüksége lehet – és ha nem találja meg mindent, ami kell, akkor csak szóljon a komornyikának, ő majd beszerzi a hiányzó darabokat!” Azzal felemelte az asztalról egy kis ezüstcsengőt és rázta meg. Szinte azonnal bejött egy idősebb nő az oldalajtóból. Mélyen meghajolt a herceg előtt és kíváncsian nézett a fiatal nőre, aki szakadt és piszkos – méghozzá egyáltalán nem korabeli - ruhában a herceg oldalán állt. "Csengetett, Felség?” "Igen, Marie. Diána, ez itt Marie, a komorynika. Marie, bemutatom neked az új úrnőd. A mai naptól ugyanúgy fogsz szolgálni neki, mint hajdanán az édesanyámnak! Hőséggel és alázattal!” "Parancsára, Felség!” pukedlizett a nő. „Hogyan szólítsam meg a fiatal úrnőmet?” A herceg éppen válaszolni kívánt, amikor Diána egy gyors mozdulattal csendre intette. „Kérem, szólítson Mademoiselle Diánának.” Kérte, a nő erre megint meghajolt. "Szolgálatára, Mademoiselle Diána!” Majd a herceg intésére diszkréten visszavonult a másik szobába. "Nem kellett volna,” mondta Diána egy kis szemrehányással. „Nagyon jól tudok magamat egyedül is ellátni.” De a fiatal herceg rázta a fejét. "Az én birodalmamban elkényesítjük önt a nekem is járó kényelmekkel. Tudom nagyon jól, hogy ön egy önálló és független fiatal nő, de ez itt nem számít. Én egy életet biztonságban és védelmében kínálok önnek, és ehhez az is tartozik, hogy hagyja magát elkényeztetni. Ha van egy kívánsága, csak csengessen, Marie azonnal tanácsokkal és tettekkel áll rendelkezésére. De most…” Philippe herceg egy leírhatatlan pillantást vetett gyönyörű, sötét szeméből a lányra, majd folytatta, „…de most nyugvóra kell térni. A nap hosszú volt és tele megpróbáltatásokkal. Pihenjen jól, akkor holnap reggel kilovagolunk és megtekintsük a birtokomat.” Ezzel elkapta a fiatal nő kezét és leheletfinom csókot adott rá. "Jó éjszakát, drága Szerencsecsillagom!” "Jó éjszakát, drága Hercegem!” suttogott Diána, mielőtt az ajtó halkan becsukódott a herceg mögött. Kezével dörgölte a szemeit. Mi történt vele? Hogyan alakulhatott ez az egész? De egy kis belső hang jelentkezett, amely azt súgta neki, hogy kár morfondírozni, jobb, ha mindent úgy elfogadja, ahogy van. Alapjában véve ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy ép ésszel kikerüljön e kalandból. Ha egyáltalán kalandról volt itt szó! Diána felhajtotta az ágytakarót, és meglátta a már oda készített leheletfinom selyemből készült hálóinget. Egy nagyon szép és olyan finom, mintha tündérek csináltak volna, virághímzés futott végig a nyakkivágáson, az ujjain, valamint a hálóing alján. Diána magához vette a hálóinget, majd benyitott a fürdőszobába, ahol egy forró vízzel és illatos esszenciákkal teli kád, valamint Marie már várta. "Mademoiselle Diána, kész a fürdője!” mondta a komorynika és átvette tőle a hálóinget. Diána levetkőzött és belesüppedt a kádba, ahol a víz hatására végre el kezdett engedni. Amikor a víz már csak langyos volt, Marie beburkolózta Diánát egy előre felmelegedett törölközőbe. Diána most érezte csak igazán, hogy milyen fáradt. Alig letette a fejét a puha párnára, már el is aludt! Másnap reggel Marie halkan belépett a fiatal nő lakosztályába és elhúzta a nehéz függönyöket az ablak elől. A szobát mindjárt a napsugarat borítottak be, amelynek egyike Diána arcán táncolt. Diána nyújtózkodott, mielőtt kinyitotta s szemét – és elcsodálkozva nézett körül: Hol volt? Milyen szoba ez és ki az az idegen nő, aki az ablaknál áll? "Jó reggelt, Diána kisasszony! Kellemesen pihent?” kérdezte a lánytól a komornyika, és a fiatal nő emlékezett. "Ó, Marie! Igen, nagyon köszönöm, nagyon jól aludtam!” "Akkor jöjjön, már mindent előkészítettem az ön számára! Őfelsége várja önt egy fél óra múlva a reggelihez!” válaszolt a komornyika. Diána gyorsan felöltözött, illetve hagyta, hogy felöltöztessen két kis szubrett. Amikor a tükörbe nézett, nem akart ráismerni saját magára, annyira megváltozta a gyönyörű ruha a kinézetét! Egy bő abroncsos szoknya volt rajta, mélyzöld selyemből, vékony felsőtestén egy fehér, rojtos blúz volt a legfinomabb lenből, még egy zöld selyemből készült feszes míder. Az öltözékéhez tartozott még egy zöld kalap fehér fátyollal, valamint fehér kesztyűk. Diána kissé csodálkozott, hogy mennyire méretre voltak szabva a ruhadarabok és hogy milyen jó ízlésre vallottak. Az egyik szubrett Diána hajkoronáját fényesre fésülte, majd sűrű dugóhúzó lokniba csavarta. "Úgy érzem magam, mint egy igazi hercegnőt!” nevetett Diána, és a három nő egyetértően bólintott. "Hiszen ön igazi hercegnő!” válaszolt a komornyika. Diána már-már tagadni akart, majd arra gondolt, hogy miért okozna csalódottságot a nőnek? Talán a herceg mondta nekik, hogy ő nemes származású? Ki tudja? Mindenesetre Diána nem szólt és hamar egy az ajtó előtt várakozó inas bevezette a reggeli szalonba, ahol Philippe herceg már várta Diánát egy pompás asztalnál. "Jó reggelt, Diána! Kellemesen eltöltötte az éjszakát?” érdeklődött a fiatal férfi, amikor Diána elé sietett és megcsókolta a kezét. "Köszönöm szépen, herceg, én egészen kiválóan aludtam, bólogatott fiatal nő. "Milyen gyönyörű ebben a ruhákban!” mondta csodálattal a herceg, amikor vágyó tekintete megnézte a lányt, aki a herceg szeme pillantását észrevette, és elpirult. "Köszönöm szépen, herceg, ezt a szép bókot. De íme: a mondának igaza van: a ruha teszi az embert!” mosolygott zavartan, de a herceg rázta a fejét. "Ön mindig gyönyörű, még abban a szétszakadt lovaglóruhában is, amelyben tegnap megérkezett hozzám!” suttogott és a fiatal nő szemérmesen behunyta a szemét. "Jöjjön, reggelizzünk, a lovak biztosan már nyugtalanul várnak bennünket!” mondta vidáman a fiatal herceg, majd elvezette becses vendégét a terített asztalhoz, ahol két inas hangtalanul felszolgált nekik. A kiadós reggeli után, a herceg vezette Diánát a karján le a díszlépcsőn, a köröndig, ahol két lovászfiú állt, és mellettük két pompás hátasló. „Csodálatosak!” kiáltott Diána, amikor meglátta a két nemes, arab csődört. Az egyik egy fémesen csillogó szőrű sárga volt, aranyszínű lobogó sörénnyel és farkával. Finoman ívelt feje homlokán egy kis fehér csillag díszelgett és két elülső lába kesely volt. A másik mén egy fényes éjfekete volt, jegytelen. A fekete lovon egy fekete nyereg volt, ezüst veretekkel és ezüstszínű brokáttakaróval, a kantáron is ezüstdíszítések pompáztak. A sárga mén szinte fehérre cserzett szarvasbőr dáma-nyerget hordott, olyan zöld brokáttakaróval, amely illett Diána ruhájához. "Harun al Raschid-od kiválasztottam az ön számára!” mosolygott a herceg és mutatott a sárga lóra. „Remélem, tetszik!” "Csodálatos jószág!” kiáltott fel Diána örömében. „Álmomban sem hittem volna, hogy olyan gyönyörű állatok a gazdája!” A fiatal férfi kissé mosolygott. "Megengedhetem magam egy kis luxust!” mondta halkan. "És az ön lova neve?” érdeklődött Diána. „Neki is arab neve van?” A herceg bólintott: "Sheitan – arabul: az ördög!” "Remélem, nem a neve szerint cselekszik!” viccelődött a fiatal nő. „Vagy tévedek?” De a herceg megint csak mosolygott, majd gyorsan hozzátette: "Nem, dehogy! Csak a színe miatt kapta azt a nevet, mert olyan fekete, mint a pokol, az örök éj! A karaktere kezes és szeretetteljes.” Azzal megfogta Diána vékony derekát és egy könnyed mozdulattal maga emelte a lányt a sárga mén nyergébe, mielőtt a saját lovára szállt. A két fiú elengedte a szárakat, és a herceg elindult, Diánával az oldalán, egy olyan útra, amely a nagy parkon keresztül vezetett. A két ló lassú lépésben haladt, így Diána alaposan megtekintethette a környezetét, gyönyörködhette a természet szépségében. A fiatal herceg büszkén megmutatta az egész birtokát, majd dél körül egy kis erdő felé vette az útját, ahol azelőtt még nem voltak. "Előkészítettem egy kis meglepetést a számára!” mondta a fiatal nőnek, amikor belovagoltak az erdő hős félhomályába. "Egy meglepetést? Milyen meglepetést?” kíváncsiskodott Diána, de a herceg csak rázta a fejét. "Még egy kis türelmét kérek, Diána! Mindjárt elérjük azt a helyet, amelyet meg akarok mutatni Önnek.” Mivel az út túl keskeny lett, hogy két lovas egymás mellett elférjen, Diána kénytelen volt a herceget követni. Az útjuk sűrű aljnövényzetén ment keresztül. Hirtelen az út elfogyott egy tisztás szélén és szabadon engedte a kitekintést annak közepébe, ahol egy kis, csendes vizű tó virágokkal borított partján egy csodálatos kis, fehér márvány templomocska állt, amelynek képe a tó vizében tükröződött. "Istenem, milyen gyönyörű!” kiáltott Diána, amikor a herceg mellett kilovagolt a rétre. "Ez egy igazán sikeres meglepetést! Annyira boldog vagyok, hogy elhozott engem ide!” mondta boldogan. "Én is boldog vagyok, hogy annyira tetszik Önnek ez a hely,” mondta halkan a herceg. „Az igazat megvallva, kissé féltem, hogy nem szereti majd annyira a kedvenc helyemet, mint én.” "De hiszen, ez badarság!” kiáltott Diána. „Ki nem lenne elragadva attól a csodálatosan szép helytől?” ’Voltak egy páran, akik nem voltak elragadottak,’ gondolt a herceg, de nem mondta ki. Ehelyett egy elegáns ugrással leugrott a lóról, majd segített Diánának leszállni az övéről. Majd megkötötte a szárakat a lovak nyakán, és elengedte őket. "Nem fognak visszamenni a kastélyhoz, vagy harcolni egymással?” kérdezte Diána halkan, „hiszen két csődörről van szó!” De a herceg csak rázta a fejét. "Ne féljen, megvárnak itt bennünket, és nem harcolnak egymással.” Most megnyugodott csak igazán Diána, majd feltette kezét a herceg neki nyújtott karjára. "Lépjen be az én kis menedékembe!” mondta ünnepélyesen Philippe herceg és bevezette a fiatal nőt két kis lépcsőfokon át a templom belsejébe. Diána csak ámult-bámult: a templom közepében két pad állt, rózsaszín márványból és egy ugyanolyan kis asztal. A padokon hímzett brokátpárnák várták a vendégeket, az asztalon egy finom len terítő feküdt. A templom ablakait nehéz brokát függönyökkel lehetett úgy zárni, hogy kintről nem szűrődhetett be semmilyen fény. "Drága Diána, foglaljon helyet!" kérte a herceg, és amikor Diána leült az egyik padon, a lány mellé ült. "Miért hozott engem ide?” kérdezte alig hallhatóan a fiatal nő, aki teljesen a hely szépsége hatása alatt állt. "Látnom kellett, hogy ön is úgy érez, mint ahogyan én, amikor e csodálatos hely hatása alatt vagyok.” Suttogott a herceg. „És nem csalódtam!” tette hozzá, majdnem hallhatatlanul. Megfordult a lány felé, nemes arca közeledett Diána szép, és az izgalomtól kissé rózsás arca felé, majd ajkai összeértek egy első, finom, csodálatos csókban. Diána először kissé meglepődött, de hamar teljesen elengedte magát első szerelmes csókja édes érzésének. Hányszor arról álmodott, hogy a herceg karjaival átöleli, és szerelmével elborítja. És most – végre – álmai? valóra? váltak! Amikor a herceg végül elengedte a fiatal nőt öleléséből, Diána alig jutott levegőhöz és édes bizsergést fogta el testét. "Kedvesem! Drága, egyetlen, Kiválasztottam! Diána!” suttogott rekedten a herceg. „Tényleg igaz? Te is úgy szeretsz, mint ahogyan én téged?” "Még annál jobban! Drága Philippe!” suttogott a fiatal nő és újra bemerültek az édes csók gyönyöreibe. Gyengéd ujjakkal Philippe simogatta a lány puha bőrét, boldog mosollyal össze kuszálta a lány súlyos, vörös hajfürtjeit, és megcsókolta szemeit, a kis orrát és persze a szépen nyíló piros ajkait. "Istenem, mit tettél velem?” mondta, alig akart hinni a boldogságának. "Azt kérdezhetek és is!” suttogott Diána a herceg fülébe. „Drágám, ez a szerelem? Az igazi szerelem?” kérdezte. "Igen, drága Egyetlenem! Ez az igazi, isteni szerelem, amelyet semmi és senki nem veszélyeztetheti!” simogatta kedvesét a fiatal herceg. Így még sokáig ültek a kis templomban, szerelmük első órákat élvezve, mígnem az egyik mén felnyerített, arra emlékeztetvén őket, hogy még hosszú hazaút állt előttük. "Holnap egy falkavadászatot rendezek szerelmem tiszteletére!” kiáltotta a herceg a friss levegőbe, amikor hátasai nyergében vad vágtában a kastély felé lovagoltak. "Bár már hallottam és olvastam az udvari falkavadászatokról,” kiáltott Diána széllel szemben, „de még sohasem vettem részt benne!” "Akkor hadd legyen meglepetés számodra!” válaszolt a herceg, majd ösztökélte ménjét, hogy utolérjen kedvese lovát. Röviddel a kastélypark előtt visszafogtak lovait lassú lépésre, hogy szusszanhassanak, mielőtt visszatérnék istállóikba. A díszlépcső előtt már várta őket a két lovász, segítette őket a leszállásnál, majd visszavezette a két mént az istállójukba. "Biztosan éhes vagy, egy olyan hosszú lovaglás után?” kérdezte előzékenyen a fiatal herceg, aki maga is már alig várta egy késői ebédet. Diána bólintott. „Most, hogy mondod, úgy tűnik nekem, hogy tényleg éhes vagyok,” mosolygott a fiatal nő, majd magában hozzátette: de a csókjaidra még éhesebb vagyok!” "Akkor menj gyorsan a szobádba, átöltözni, én majd szólok, hogy egy fél óra múlva ebédelni szeretnénk.” Mondta Philippe herceg, majd lehelt egy kis csókot a lány arcára. „Siess, nagyon hiányozni fogsz!” „Te is!” suttogott a lány, majd elsietett a szobájába, ahol a komornyikának csengetett. "Marie, kérem, hozd el nekem egy szép ruhát, a herceg egy fél óra múlva ebédelni kíván.” Mondta, amikor Marie belépett. "Akkor azonnal hozatom forró vizet egy fürdőre, és mindent előkészítek Úrnőm kívánsága szerint.” Válaszolt a nő, majd elsietett. Amikor Diána időben, egy felfrissítő fürdő után egy csodálatosan szép ruhában belépett az ebédlőbe, a fiatal herceg csodáló és szerelmes tekintetével találkozott. "Gyönyörű vagy, drága Szerelmem!” kiáltott fel a herceg, amikor Diána egy éj kék selyemruhában, melynek bő szoknya földig ért és minden lépésnél hullámként körülvette a lányt, kecsesen feléje jött. "Te is bámulatosan nézel ki, édes Szerelmem!” suttogott a lány és mélyen nézett a herceg szemébe. A fiatal férfi is kékbe volt öltözve, és bár nadrágja bézs anyagból készült, a hosszú kabátja éj kék volt, arany díszítésekkel és bő, felvágott ujjakból kibukkanó fehér ingujjakkal. Philippe herceg a lány elé sietett, majd gálánsan asztalhoz vezette őt. Amikor Diána helyett foglalt, szinte varázsszóra kinyíltak a nagy ajtók és lakájok serege tálalta az ízletesebbnél ízletesebb ételeket. Első fogásnak jött egy finom leves, zöld főszerekkel és gombákkal, majd jött a sült vad – fácán, kacsa, fürjek és a hozzátartozó köretek. Később az ebéd folytatódott különféle sajtokkal és sokféle frissen sütött kenyérrel. Desszertként vaníliás habot tálaltak, friss málnákkal. Minden fogashoz bort vagy gyümölcsleveket kínáltak. De a fiatal nő csak megnedvesítette ajkait a borral, és a herceg sem ivott, inkább a lányra szegezte vágyó tekintetét. Végül, amikor a lakájok az utolsó fogást is elvittek, és a két fiatal egyedül maradt, a herceg felállt és Diána felé nyújtotta a kézét. "Drága szerelmem, eljössz-e a szobámba?” kérdezte alig hallhatóan, és szemeiben a félsz lehetett látni, hogy a szeretett lány esetleg nemet mondhatna. De szeme mindjárt boldog tűzben égett, amikor Diána – mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga – bólintott. "Drágám, tiéd vagyok – időtlen idők óta és mindörökké!” mondta Diána, egy halvány mosollyal az arcán. És tényleg: nem félt ettől a pillanattól, és nem voltak fenntartásai, hogy vajon mi következhet ezután. Ami számított, az a Most és Jelen, minden mást el lehetett felejteni. Arra a szerelemre egész életen át vágyott, és most beteljesül! A fiatal herceg boldogan kísérte a szerelmét a szobájába. Az óriási teremben Diána visszafojtott lélegzettel nézett körül. A terem falai finoman cserzett bőrrel voltak bevonva, a nagy ablakokon keresztül a fény besugárzott, ragyogóvá téve a fényesen polírozott, mesterien kivételezett faberakásokkal ellátott bútorokat, és vidám légkört adva a helyiségnek. Egy szekreteren kívül két magas szekrény állt az egyik falon, több kényelmes, brokát huzattal bevont fotel, és a szoba közepén egy nagy, baldachinos ágy, melynek faragott eleje vadászati motívumok díszítettek. Amikor a herceg egy kis csengettyűhöz nyúlt, amely az egyik asztalkán állt, Diána egy kecses mozdulattal kezét a herceg karjára tette, majd a fejét rázta. "Nem kell szubrett ide!” suttogott szemérmesen lesújtott szemekkel. Akkor a fiatalférfi karjaiba vette a lányt, arcát elhalmozta csókjaival, majd az ágyhoz vitte, aholreszkető kezekkel nekilátott a szeretett nő ruháján lévő csatokat, szalagokat kinyitni.Később – sokkal később – a fiatal nő a szeretett férfi teste mellé fészkelte magát, akinekgyengéd simogatásai még mindig bizsergéssel töltöttek ki a testét. Mindkettenmegpróbáltak alvást találni, hiszen reggel korán kell majd kelni a falkavadászathoz.Álmaiban Diána még egyszer átélte e csodálatos nap minden eseményét és tudta, hogy mindörökké a hercegé lett. Másnap reggel a herceg egy finom csókkal ébresztett felkedvesét. Már teljesen fel volt öltözve a vadászatra és csodálatosan festett bőrruhájában."Drágám, fel kell kelned, ha a megpróbáltató vadásznap még reggelizni akarsz.”Suttogott a fiatal nő fülébe. Diána lassan ébredezett."Drágám, te már teljesen fel vagy öltözve!?” csodálkozott álmosan. "Későre jár már!” mosolygott Philippe herceg. „De te annyira békésen aludtál, mint egy csecsemő, nem akartalak felébreszteni, mielőtt nem tényleg szükséges. De most kelned kell, ha nem akarsz lekésni a te tiszteletedre összehívott falkavadászatot - és előtte még elfogyasztani egy kiadós reggelit, hogy kibírj az egész napot!” Erre Diána gyorsan felkelt és felöltözött az előző napi ruhaival. Philippe szerelmes tekintettel követte minden mozdulatát, majd így szólt: "Ne félj, a szobámból egy titkos átjáró vezet a tiedbe!” mosolygott és kinyitotta egy tapéta-ajtót az egyik kandalló mellett.” Észrevétlenül mehetsz a szobádba, ahol Marie már mindent előkészített számodra.” "Hálás köszönet, Szerelmem!” suttogott Diána, majd egy édes csók után átsurrant a falon lévő titkos átjárón. A szobájába érve az ágyon talált egy vadászöltözéket, férfiruhát! – és hálát adott a herceg előzékenységének, aki – joggal – úgy gondolhatta, hogy a fiatal nő nincs hozzászokva, hogy egy egész napos, vad falkavadászatot dámanyeregben bírjon ki. Gyorsan mosakodott, felöltözött, majd egy gyors pillantást vetett a tükörre, ahonnan egy teljesen más ember nézett vissza: fekete, puha csizmák, bézs, szűk nadrág, bő ujjú, fodros fehér ing, zöld mellény és egy bézs kabát volt rajta, hozzá zöld kesztyűk és egy széles karimájú kalap, 3 kócsagtollal. Ezután – a lakájt meg sem várva, sietett a reggeli szoba felé. Éppen maga akart benyitni, amikor a szoba belsejéből kiszűrő hangok sokasága megállította. "Majdnem elfelejtettem!” suttogott magában. „A herceg természetesen vendégeket is meghívta a falkavadászathoz!” Így illedelmesen arra várt, hogy egy lakáj kinyisson az ajtót és hangosan bejelentsen a fiatal nőt. "Őfelsége, Diána hercegnő!” A fiatal nő ajkain halvány mosoly jelent meg, e új titulus hallatán. De hirtelen felcsillantak szemei, amikor meglátta Philippe herceget, aki eléje sietett és gálánsan meghajolt előtte. "Üdvözlégyen, drága hercegnőm!” mondta hangosan, majd megfordult a vendégei – voltak vagy húszan a reggeli szobában, férfiak és nők, szebbnél szebb öltözékben – felé. „Bemutatom önöknek a legkedvesebb vendégemet, Diána hercegnőt, aki messze földről jött, és akinek tiszteletére ma megrendezésre kerül a falkavadászat.” De amikor meghajolt és megcsókolta Diána finom kezét, halkan hozzátette: „Drága Szerelmem! Ne haragudj, de a hivatalos bemutatkozás előtt az etikett így rendelkezik.” Diána megértően mosolygott és kissé bólintott. Majd erőt vett magán, mélyen pukedlizett és hangosan azt mondta: „Hálás köszönetet Felségednek, a szívélyes vendéglátásért.” De halkan azért hozzátette: „Drága Szerelmem, nem fogok neked csalódást okozni.” A fiatal herceg most sorban bemutatta Diánát a jelenlévőknek. A férfiöltözékbe bujtatott fiatal nő a vendégek körében nem kis döbbenetet okozott és kíváncsi pillantások sokaságát kellett kiállnia, de senki sem mert egy megjegyzést tenni. Legalább a herceg és Diána jelenlétében nem. A kiadós reggeli után mindenki az udvar felé vette az útját, ahol a lovak és hintók már felsorakoztak. Philippe Diána számára újra Harun al Raschid-ot választotta, de most már egy férfinyereggel. A fiatal nő csodálattal nézte a színes képet. A falka, sok erős és kitartó, fehér és vörös foltos kutya, már lihegve készen állt, és már csak a jelre az induláshoz várt, több lovas, hosszú ostorokkal vigyázott rájuk. Hamar mindenki nyeregbe szállt, a kísérők a hintókban foglaltak helyet, és Philippe herceg, a menet élén, egy kis kürttel megadta a jelt a vadászat kezdetéhez. Diána a herceg oldalán foglalt helyet, így a két fiatal zavartalanul beszélgethetett, mert a többi lovas tiszteletteljes távolságot tartott. "Ma a vadászatnak egy egészen különleges formájában lesz részed, Szerelmem!” kezdett a fiatal herceg. „Ma hajnalban a vadászaim felkutattak egy szarvast, amelynek nyomára most vezetnek a kutyákat. Amikor a kutyák szagot fognak – akkor majd elindul az igazi vadászat. A kimenete nem jósolható, a vadászatok fele a vad megmenekülésével végződik. A kutyák elveszíthetik a nyomot, a vad a bolondját járhat velük, menekülhet egy tanyára, parkba, ahol az etika megtiltja, hogy elejtsük, vagy egyéb ok miatt nem kerül elejtésre. "Már olvastam a vadászat e fajtájáról,” mondta Diána, „de soha nem volt lehetőségem részt venni egy ilyen eseményen. És különben is – nem leszek szomorú, ha nem járunk sikerrel, hiszen számomra a lovaglás a kutyákkal, és maga az élmény a legfontosabb.” "Ezt nehogy elmondd a fővadászomnak!” mosolygott Philippe herceg. „Meg lenne sértődve, mert csorbát ejtené a tudásában és becsületében, ha ma nem sikerülne elejteni a nemes vadat.” "Én meg nem mondom neki!” mosolygott Diána, majd egy kürtjel hallatára mindenki a vadászatra és a lovaglásra koncentrált, hiszen a kutyák felvettek a nyomot és most már szélsebes száguldásba kezdtek, és velük együtt a lovasok is. Az élükön a herceg Diánával az oldalán, utánuk a többiek. Sebes vágtában haladtak a sűrű erdőkben lévő széles nyílásokon át és kisebb ligeteken keresztül. Diána érezte, hogyan elfogja őt a vadászláz, amikor a kürtök azt jeleztek: szarvas előre! Vad követés után, amikor a herceg és Diána szorosan a kutyafalka mögött a vad után a sűrű bokrokon átvágtak, egy tisztás szélén a falka megállította végül a szarvast. A nemes állat – egy erős tizennégyes – széles agancs csapkodásával és rúgásokkal távol próbált tartani a megvadult kutyákat. De a fiatal herceg már a helyszínen volt, egy elegáns ugrással leszállt a lováról, fővadásza odanyújtotta neki a dárdát, majd Philippe óvatosan megközelítette a szarvast. Az állat verejtékben fürdött és annyira el volt foglalva a kutyákkal, hogy alig vette észre a vadászt, aki halk, puha léptekkel közeledett felé. Eközben Diána és a többiek is megérkeztek és a tisztás szélén megálltak. Philippe nagy tapasztalattal megvárta a megfelelő pillanatot, majd gyakorlott döféssel végzett a vaddal. Amikor a szarvas érezte a halálos sebet, még egyszer felemelte nemes fejét, majd helyben összerogyott. Amikor a teste földet ért, a kutyák rá akartak vetni magukat, de a vezetőjük elterelte őket a zsákmánytól. A fővadász átadta urának a töretet, és a többiek sorban gratuláltak a sikeres vadásznak. Diána kissé távolabb állt, szép szemében könnyek csillogtak, annyira örült szerelme sikerének. A fiatal herceg az elejtett vadtól elfordult és lassú léptekkel ment Diána felé. A többi résztvevő csodálattal nézte a most következő jelenetet, mert Philippe a fiatal nő előtt meghajtotta fejét, majd átadta neki a töretét. "Diána hercegnő, ezt a szarvast az ön tiszteletére ejtettem el, így kérem, fogadjon el a töretet a kezemből, alázatom jeléül.” "Köszönöm, nemes uram!” suttogott Diána megrendülve, mert megértette, hogy a fiatal herceg annyi nemes ember előtt kitüntette őt, az idegent. "Tiszteletben fogom tartani a töretet, annak a napnak az emlékére – és Felséged tiszteletére! És most nekem is át kellene adnom valamit a nagy megtiszteltetés viszonyozásképpen.” tette hozzá halkan, vonakodva, de a herceg csak rázta a fejét. "A legszebb ajándék, amelyet öntől kaphatom, hercegnő, az ön jelenléte.” Mondta és Diánát a hivatalos hangnem ellenére bizsergés futott végig a hátán, mert megértette, hogy a herceg nyilvánosan is szinte szerelmet vallott neki. A fiatal férfi a vendégeihez fordulva folytatta mondanivalóját. „Térjünk vissza a kastélyba, hosszú és fárasztó volt a vadászat, és a ma esti bálon kipihent vendégeket szeretnék látni.” mosolygott. Majd megköszönte a fővadásznak és a többieknek, akik már a vad ellátásban szorgoskodtak, a nagyszerű élményt és a sikeres vadászatot, majd felugrott a lovára. Diánával az oldalán újra a menet elejére ment és visszavezette vendégeit a kastélyhoz. Odaérve leugrott a lováról, nem engedte, hogy a lovász segítsen Diánának leszállni, hanem maga segített a lánynak, miközben nagyon halkan csak annyit suttogott sokat sejtően Diána fülébe: „Menj a szobádba, majd felkereslek!” Diána finoman mosolygott, bólintott és könnyű léptekkel ment a szobájába, ahol a komornyika már egy forró fürdővel és illatos olajakkal várt. Nem sokkal később egy könnyű házi ruhát vett fel, kiküldte Mariet a szobából – és dobogó szívvel várta a szerelmét. Nem kellett sokáig várnia, amikor egy halk kopogással a rejtett ajtón a fiatal herceg jelezte jövetelét. Diána halk megszólítására a herceg belépett a lány szobájába és mély csodálattal és szerelemmel nézett a fiatal nőre. "Drága Szerelmem, te vagy a legszebb nő, aki valaha láttam az életemben! És bár a ruhád gyönyörű, mégis szeretnélek úgy látni, mint amilyennek születtél!” suttogott rekedteden a fiatal férfi, majd óvatos és végtelenül gyengéd mozdulatokkal levetkőztette szeretett lányt. Diána a férfi keze érintésére gyönyörben reszketett, majd ellenállás nélkül hagyta, hogy a férfi karjaiba vegye, és az ágyhoz vigye, miután a könnyű selyemruha egy halk sóhajjal földet ért. A férfi forró csókjai olyan tüzet lobbantottak fel Diána testében, amelyről azt hitte, soha nem fogja érezni, és tudós és gyengéd keze simogatására megnyílt előtte a mennyország. "Életem, drága Szerelmem!” suttogott a herceg. „Te vagy létem éltető napja, meleget és életet adsz – de ha elhagysz, minden már csak jég és gyötrelem.” " Kérlek, Drágám! Ne beszélj így! Annyira jelentéktelennek érzem magam melletted!” suttogott Diána a férfi fülébe. De ő csak tovább simogatta, csókolta a szeretett lányt, aki végül behódolt és maga is elkezdte simogatni és csókolni a fiatal herceget. Órákkal később a fiatal herceg gyengéden átölelte Diánát, majd felkelt. "Drága Szerelmem! Most egy rövid időre el kell hagynom téged, mert a bál ideje vészesen közeledik és nekem még egy pár előkészületet el kell végeznem!” Marie elhoz majd neked a báli ruhád, egy óra múlva a fogadócsarnokban várlak.” Köszönt el a fiatal herceg Diánától és eltűnt a tapétaajtó mögött. Szinte azonnal bekopogott Marie a másik ajtón. Diána közben már felvette ruháját és várt a komornyikára az öltözőasztal előtt ülve és nyugalmat mímelve. "Ezt a báli ruhát küldi Uram az Úrnőmnek és arra kért, hogy elkészítsem a haját is!” mondta a komornyika, Diána előtt meghajolva. "Kérem, kezdje el, nem szeretnék megvárakoztatni a herceget,” válaszolt Diána és átadta magát a komorynika ügyes és tapasztalt kezeinek. Amikor végül megnézte magát a tükörben, csak ámult-bámult: "Igazi hercegkisasszonyt varázsolt belőlem!” hálálkodott Diána – és így is volt. A ruhája zöld és arany brokátból, mintha rá szabták volna, annyira illett hozzá. A szorosan vékony testére simuló felső rész kiemelte a fiatal nő vékony derekát, a hosszú, könyöktől bő és nyitott ruhaujjak finom karjait mutatta, és a bő szoknya a rövid uszállyal valami királyi alakját kölcsönzött neki. A haját dugóhúzó-loknikra csavartak, egy pár rakoncátlan tincs a homlokára lógott. Feje tetején egy drágakövekkel kirakott tiara hordott, vékony nyakát egy ugyanolyan kövekből készített nyaklánc ékesítette, füleiben hosszú fülbevaló, ujjain csillogó gyűrűk. Alig akart magára ismerni. "Úgy néz ki, mintha egy álomból jött volna elő!” mondta csodálattal teli hangon a szubrett. „De most siessen, az Urunk már biztosan türelmetlenül vár.” Diána követte a szubrettet több folyosón át, míg végül újra megérkeztek a fogadócsarnokba. Ott – mintha megbeszéltek volna – éppen a szemben lévő ajtóból belépett Philippe herceg, csodálatos ünnepi díszruhájában. "Hercegkisasszony, köszönöm, hogy nem várakoztatott.” Mondta halkan a herceg, amikor meghajolt kissé és megcsókolta a lány kezét, amelyet Diána üdvözlésképpen nyújtott neki. A kézcsók szokatlanul hosszúra nyúlt, miközben a herceg finom ujjai Diána csuklóját simogattak. Diána e gyengéd érintés alatt csodálatos érzés futotta át a testét, a herceg gesztusa szinte felért egy szerelmi vallomásnak. Majd a herceg oldalán üdvözölte a vendégeket, nemegyszer egy kíváncsi pillantás esett rá, de a fiatal férfi közelsége erőt adott neki, hogy a szokatlan feladattal hibátlanul megbírózzon. A recepció után a herceg meginvitálta vendégeit a kastély parkjába, ahol különféle helyeken kis zenekárok halk és romantikus zenével kedveskedtek a közönségnek, és egyéb produkció is szolgálta szórakoztatásukat. Diána – mindig a herceg oldalán – lassan körbement a parkban, itt-ott megálltak egy rövid beszélgetésre, vagy hogy nézzenek egy produkciót. Lassan az ünnep csúcspontjához közeledett. A lampionok és fáklyák világította fasorok között mindenféle álarcok és jelmezek keltek-jártak, amelyek lassan a bálterem felé vettek az útjukat, hiszen egy kiadós vacsora után a bál még hajnalig fog tartani. A parkban lévő fények lassan egymás után aludtak ki. Még egy pár szófoszlány, halk kacagás, majd mély csendbe burkolózott az alvó természet, amikor az utolsó a bálterembe vezető nagy francia ajtót becsukták és már csak egy halvány fénysugár esett ki az ablakokból a díszlépcsőre és az előtt lévő köröndre. De hirtelen úgy tűnt, életre kelnek az itt-ott a parkban felállított márványszobrok. Elsőként Diána, a vadászat vékony alakú istennője megmozdította keskeny márvány kezét, amelyben az íját és nyilát tartotta, és egy ügyes ugrással a szökőkút közepén egy sziklát mímelő talapzatáról ugrott a kavicsokkal felszórt útra. Letette fegyverzetét a kút peremére, majd kecses mozdulatokkal tovaszállt. Minden egyes szobornál megállt, kezével megsimogatta a hideg követ. Rövid idő alatt minden szobor életre kelt. Istenek vagy halandók, emberek, állatok vagy a képzelet szülöttjei, mind most az emberek által elhagyott parkot benépesítettek, ahol épp most ért véget az ünnep. Halk hangok, szinte csak a szél suttogása, átszelte a természetet, de csodálatos módon mindenki megértette a másikat. Az ezüstös holdfényben a Hubertusz-szarvas megközelítette a vadásznőt, a kereszt világított a csodálatos agancsai között. Bizalma jeléül puha orrát az istennő karjára fektette, hiszen tudta, hogy ma fegyvernyugvás van és béke, és egység uralja ezt a rendkívüli éjszakát. "Megláttatok őt? Az ifjú úrnőt? Meg fog maradni?” így kérdeztek mindenütt, de senki nem tudta a választ. „Ha marad, akkor várakozásunk végéhez értünk!” vélekedett egy alabástrom bagoly. „Akkor a missziónk beteljesül és örökké békeség fog lenni az emberek és az állatok között.” "De mi lesz akkor a vadászattal?” kérdezte a vadászok védistennője, kétségbeesetten. „Engem akkor hiába alkottak!” „Légy nyugodt,” próbálta őt megnyugtatni egy vízhányó gránitból. „Mi csak annyit akarunk elérni, hogy az emberek tisztelettel forduljanak a teremtéshez. Ehetnek továbbá is húst – csak éppen az állatok tartási, szállítási és levágási körülményeket kell jobban reglementálni.” "Hogyan sikerülhet egy fiatal lánynak egy olyan nehéz és hosszadalmas feladat elvégzése?” kérdezte a Hubertus-szarvas. "Ha feleségül megy a fiatal urunkhoz, és itt maradt közénk, akkor beteljesült!” mondta a bölcs bagoly. „Az ő élete jelképesen minden más emberért áll, az ő példaképe az összes emberiség vezetőmotívummá alakul át!” Azzal elrepült, hogy a sötétség leple alatt közelítsen a kastélyhoz. Be akart nézni az ablakokba és talán tanúja lenni annak a sorsdöntő pillanatnak, amikor a fiatal nő beleegyezik a házasságba. Időközben egy hófehér márványcsődör, finom, táncos patákon elérte egy kis, rejtett tisztást az erdő mélyében, amelynek közepén egy csodálatos álomszerű márvány templomocska állt, amely titkos találkáknak ideális helyet kínált. Ott már várt rá az árnyékban egy törékeny, finoman faragott fakanca a ringlispílből. "Láttál már az új úrnőnket?” kérdezte a márványcsődörtől. De az csak rázta a lobogó, ezüstösön csillogó sörényét. "Nem, Drágám! Az én talapzatom eléggé messze áll a fő útvonalaktól, így még nem sikerült nekem őt meglátni.” "De kár!” sóhajtott a kis fakanca. „Annyira kíváncsi vagyok, hogy hogyan néz ki az a lány!” "Nagyon szép teremtést, így mondják,” felelt a márványcsődör. „Jóságos szíve van és igazak a tettei. Biztos vagyok benne, hogy Ő a kiválasztott! Amikor megadja urunknak az igent, akkor számunkra is egy új korszak bekövetkezik!” "Ó, csak történjen minél hamarabb!” suttogott a kis fakanca. „Már olyan régen várjuk ezt a pillanatot!” A márványcsődör felágaskodott és büszkén emelte szép fejét az éjjeli égbolt felé, ahol az ezüstös hold mellett most már számlálhatatlan csillagok is ragyogtak. "Milyen szép lenne, ha minden egyes telihold éjszakáján életre kelhetnénk, és nem csak akkor, amikor egy új kiválasztott megjelenik!” kiáltotta. „Ó, adjon az ég, hogy most megtörténjen, hogy a lány marad és új erőt ad nekünk! Minden egyes új teliholdas éjszakára!” E szavak után vadul vágtázott a tisztás körül. Kissé távolabb a kis fakanca követte őt. Egy darabig így játszottak, majd a márványcsődör megállt és megfordult a kis fakanca felé. "Gyere, Drágám! Ki kell használnunk az alkalmat!” suttogott sokat sejtően, majd puha orrával kezdte cirógatni a kis fakanca fejét, nyakát. Mivel a kanca nem tanúsított ellenállást, a lovak szerelmi játéka folytatódott a holdsütötte tisztáson, játékos fogócskázás, menekülés, követés, cirógatás, majd a cél elérése. Időközben Diána Philippe herceg oldalán helyet foglalt a hosszú ünnepi asztalnál. Egy kis zenekar a háttérben halkan játszott romantikus és álomszerű melódiákat. Miután minden vendég elfoglalta a helyét, Philippe herceg felemelte az aranykehelyét. "Igyunk most az oldallomon lévő fiatal, nemes hölgy tiszteletére, Diána kisasszonyra, kedves díszvendégünkre, akinek tiszteletére ma este megrendeztük a bált." E szavakkal mélyen nézett a lány szemébe és csodálatos, ígéretes, csillogást vélt benne felfedezni. Amikor mindenki kiürítette kehelyét, Diána kellemes hanggal megköszönte a hercegnek a meghívást. "Felség, Philippe herceg, megköszönöm a megtiszteltetést, ami nem csak ma, de már jó sok ideje ér és ért. Teljesen meghatódtam a jóságától, és nehezen találom a szavakat, hogy kifejezzem, mennyire értékelem a vendégszeretetét! Még egyszer szívből köszönöm mind azt a szépen és jót, amiben részt vehetek!” Sok szempár fürkészte a fiatal nőt, akit senki sem ismert, akiről semmit nem lehetett tudni, és akit Philippe herceg mégis oly nagy kegyben részesítette. De bármennyire vártak is, a herceg nem adott több felvilágosítást a kedves vendégét illetően, hanem egy kézmozdulattal jelezte a vacsora kezdetét. A sok különleges fogás láthatóan nem csak a vendégeknek, hanem Diánának is nagyon ízlett, pedig ő csak mindenből csak egy keveset kóstolt, hiszen nem volt szokva e udvari pompához. Amikor már a desszertet is elfogyasztottak, egy trombitaszó jelezte a tánc kezdetét. Philippe herceg odanyújtatta karját a fiatal nőnek, aki ráhelyezte a kis kezét és lassú léptekkel elindultak a bálterem felé, ahova a többi vendég is követte őket, illedelmes távolságban. A táncparketta közepén a herceg meghajolt partnernője előtt, majd egy romantikus dallam felcsendült és a pár megnyitotta a bált. Az órák csak úgy elrepültek, Diánának úgy tűnt, mintha felhők felett repülne, csak a herceg meg ő, pedig sokan mások is táncoltak. Túl hamar egy újabb trombitaszó a bál végét jelezte. Diána, a herceg oldalán a díszlépcső tetejéről elbúcsúztatta a vendégeket, akik pompás lovakkal húzott díszes hintókban hagytak el a kastély udvarát. Amikor az utolsó patadobogós a távolban eltűnt, a herceg átkarolta a fiatal nőt és visszavezette az egyik szalonba, ahol egy kanapé állt egy hatalmas kandalló előtt. Amikor a lány leült, a herceg térdre ereszkedett előtte. "Diána, Drága Szerelmem, Életem, megadod nekem a nagy kegyet, és hozzám jössz feleségül?” kérdezte a fiatal herceg a szeretett nőt és visszafojtott lélegzettel várta a választ. Gyengéden megfogta Diána kezét és égő tekintettel nézett a lány szép arcát. Diána meglepődött. Belenézett a férfi neme, nyílt és őszinte arcába, és észrevette a forró, szeretetteljes ragyogást a sötét szempárban. Csak most észlelt rá, hogy ez a ragyogás, amelyet már többször is meglátta a férfi szemében, nem csak öröm volt, hogy egy baráti lélekre talált. Meg akarta tartani őt! Gondolatai szélsebesen mozogtak. Rendben van, csodálatosan szép itt az élet, élvezettel tartózkodott a kastélyban, és a fiatal herceg egy eszményi partner, de… Nagyon mélyen a lány lelkében egy kis hang jelentkezett és figyelmet kért. Diána nem akart odafigyelni, de akkor a tekintete az ablakon keresztül az udvarba esett. Ott ült Sharif egy blokkon, biztonságban a volierjében – és visszajött az emlékezete! "Ha elfogadom a kérésedet, és feleséged leszek,” suttogott a fiatal nő alig hallhatóan, „akkor el fogok-e veszíteni…. minden mást?” Visszafojtott lélegzettel és hevesen dobogó szívvel, félelemmel a szemében várta a fiatal férfi válaszát. Philippe herceg nem azonnal válaszolt, láthatóan heves belső harcot vívott magával. De a végén a nemes gondolkodása győzött. "Ha eljössz hozzám feleségül, Szerelmem, akkor az állatoknak – minden állatnak – tiszteletet és megbecsülést hozol az emberek részéről. De…” itt a hangja elcsuklott, teste megrezzent, „ de azzal magadat feladsz. Kiválasztottként sem járhatsz át akaratod szerint a világok közt – amikor meghoztad a döntésedet… ez végleges lesz!” Amikor a herceg meglátta a félelmet a szerelme szemeiben, tudta, hogy elvesztette őt. Nem volt – talán csak még nem volt - képes, az utolsó lépést megtenni. Diána sajnálattal és végtelenül szomorúan kibontakozott a férfi öleléséből. Könnyei potyogtak a szép szemeiből, amikor lassan rázta a fejét. "Philippe! Szeretlek, és szeretek itt lenni! Te boldogságot adtál nekem és a tudat, hogy te is szeretsz végtelenül boldoggá tesz. De nem tehetem azt, hogy a saját állataim gondozásáról lemondok, még akkor sem, ha az összes állat javára tennék. És még… itt egy olyan világban élnék, amelyre nincs magyarázat – a szívem azt súgja, hogy mindegy, de az eszem még nem képes felfogni meg belenyugodni a tényekbe. Tudom, hogy nem kellene azon gondolkodnom, de mégis teszem, és akkor…