A báró Katát egy kis, eldugott vadászkunyhóhoz vitte, magason a Kárpátok egyik hegycsúcs közelében. Az út legnagyobb része alatt a fiatal lány megközözve és egy pecekkel a szájában a kocsi egyik kemény padján feküdt, néha a báró még a szemét is bekötötte, nehogy lásson, merre visz az út. Naponta egyszer egy kis élelmet és vizet kapott, ez idő alatt kissé meg is mozdíthatta elgémberedett testét, természetesen a báró vigyázó szeme alatt, és azzal az elővigyázatossággal, hogy a kezén és lábán lévő köteleket csak annyira lazították, hogy mozoghasson, de ne menekülhessen el. Segítségért kiáltani teljesen hiábavaló volt, hiszen teljesen lakatlan területen mentek keresztül, és az a gondolat, hogy magával végezzen, is lehetetlennek bizonyult, mert nem juthatott semmiféle alkalmas fegyverhez, és nem mozgathatta kezét elegendően, hogy bármit is megkíséreljen. A báró úgy tűnt, olvashatta a lány elkeseredett gondolatait, mert ajkait néha szinte ördögi mosolyban széthúzta, és szemeiben szadista öröm csillogott, amikor azokra a kínzásokra gondolt, amelyeket a fiatal lánynak szánta. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, míg a kocsi egy sűrű fenyvesben végre egy kis vadászkunyhó előtt megállt. A báró karjaiban vitte be Katát a spártai berendezésű fagerendás kunyhóba, majd letette nem éppen finoman a lányt egy farkas- és medvebőrökkel borított és falapokból összeeszkábált nyughelyre. Majd levette a hámot a lovakról és bevezette őket egy, a kunyhó mögött lévő karámba, a kocsi a kunyhó mellett maradt, hiszen itt fent nem kellett attól tartani, hogy valaki rájuk leljen!  Továbbá elővigyázatossága addigra terjedt, hogy a lovakat és a kocsit hamis név alatt vette, a kunyhó nem az ő birtokán állt, és errefelé senki sem ismerte az igazi nevét!

Kata hevesen dobogó szívvel a farkasbőrökön feküdt, és nem mert arra gondolni, hogy most mi fog bekövetkezni! Bár a báró az utazás alatt békén hagyta, mohó tekintete semmi jót nem ígért! Most a fiatal lány a kéjenc minden borzadalmának ki volt szolgálva! Hiába várt még mindig egy csodára, szíve mélyében már tisztában volt azzal, hogy innen most nincs menekvés!

A hegyek fölött összegyűltek fekete, vészjósló viharfelhők. Az erdei állatok biztos menedéket kerestek, ahol a természet erőitől védve voltak. A fenyőcsúcsok mélyen hajlongtak az egyre erősödő szélben, hangjuk olyan, mintha száz gyorsvonat hajtana át a sötétségen. Egy finom kis, de mindenen áthatoló eső az előjárója volt a nagy özönvíznek, amelyet az őszi vihar magával fog hozni. 

Miután a báró a lovakat ellátta és megkötötte egy három oldalról zárt pajtában, vidám hangulatban visszatért a kunyhóba. Most már a kis bestia a hatalmában van! Most majd érezni fogja bosszúját! Most már kiöntheti rajta sokáig benne forrongó mérgét, amely azóta felgyűlt benne, hogy az a kis ördög megsebesítette őt és ugrásával az ablakon keresztül elmenekült előtte! Nagyon szívesen megtudta volna, hogy hogyan sikerülhetett annak a kis bestiának túlélni a sok sebet és a zuhanást az ablakból anélkül, hogy maradandó károsodást szenvedett volna. És azt is szívesen megtudná, hogy az egész elmúlt idő alatt hol bujkálhatott. Ennek a kis szörnyetegnek tényleg sikerült, hogy állandó félelemben éljen a rendőrség előtt! Soha nem lehetett egészen biztos abban, hogy – hiába megfenyegette halállal – a lány esetleg mégis a rendőrséghez fordul és feljelenti. Nos, most mind ennek a gyötrelem miatt kell majd annak a kis bestiának bűnhődni!

A heves vihar a báró bűnös szenvedélyét csak még jobban felkorbácsolta! A szél elemi erővel süvített a kunyhó körül, az öreg gerendák a lökések alatt csak úgy recsegtek, a tűz a nyitott kandallóban egy heves széllökéstől néha majdnem elaludt. Óriási esőcseppek kopogtak a tetőn, és már kialakultak kis patakocskák, amelyek a hegyoldalban lefelé zúdultak. Néha egy nagy recsegés félelemmel töltötte el Katát, hiszen megint egy ősi faóriás feladta a küzdelmet a viharral szemben és, állóképessége gyengítése miatt, kidőlt a helyére, magával rántva az őt körülvevő, kisebb fákat is.

A báró szótlanul megvizsgálta, hogy a lány kötelei még szorosan megfogják őt, majd elővett táskájából egy üveg pálinkát, ívott belőle, az ágy mellé húzta egy durva fából összetákolt széket, és leült a lánnyal szemben. Mohó tekintete szinte levetkőzte a lányt, gyönyörködött Kata fiatal, szép testében, majd megint húzott egyet az üvegből. Itt végre nem kellett vigyázni a modorára! Hosszú percek után zsebéből elővett egy kis aranydobozt és magához vett egy kis mennyiség a benne lévő fehér porból. Kata egyre nagyobb félelemmel végigkísérte a báró minden mozdulatát, majd felkiáltott, amikor a nagy, durva keze hozzá ért.

"Csak kiabálj, kicsi Kata, csak kiabálj!” suttogott rekedt hangon a báró. „Itt senki sem hallja téged! És én szeretem azt, amikor a nők kiabálnak!” tette hozzá egy ördögi vigyorral. Elhozta az egyik falon lógó köteleket, és kikötözte a lány kezeit, lábait az ágyhoz, mielőtt a többi kötelet leoldozta róla. Az egyik ládából elővett egy súlyos bőrszíjakból font, rövid fanyelű ostort, amelyet az ágy mellé tett.

"Minden eshetőségre!” vigyorgott, amikor Kata szemében meglátta a gyűlölet szikráját, amikor a lány mellé feküdt. Ami ezután, három napon és éjszakán át történt, miközben a vihar szakadatlanul a kunyhó körül süvített, Katának egy örökkévalóságnak tűnt, bár később – talán szerencsére – már nem mindenre emlékezett, hiszen gyakran elveszítette az eszméletét, amikor kínzója verte vagy megerőszakolta. A negyedik nap hajnalán a vihar végre alábbhagyott és a báró annyira tele volt pumpálva alkohollal és drogokkal, hogy már alig állt a lábán. Amikor nyúlt az asztalon álló pálinkás üveg felé, keze eltévesztette célját és leverte az üveget a földre. Szinte azonnal az erős szag kezdett terjengeni a kis kunyhóban, amelytől Kata felébredt. Éppen időben, hogy meglássa. Ahogyan a báró egy nagy csattanással a földen elterül és mozdulatlanul fekve maradt. Utolsó erejével a lány észrevette, hogy egy-két üvegcserép a keze közelében van, és borzasztó állapota ellenére össze tudott szedni annyi erőt, hogy elérjen az egyik legnagyobb darabot. Hamarosan elkezdhette szétvágni a köteleket, amelyek fogva tartottak. Legyengült szervezete már alig bírta, de végül kiszabadult.

El! Csak el innen! El innen a kunyhóból, el innen attól az emberi alakba bújt sátántól! El a kínzásoktól és megbecstelenítésektől! Csak el innen!

Csak ez a gondolat volt a szegény, megkínzott lány fejében. Éhségtől, szomjúságtól és az elszenvedett kínzásoktól teljesen legyengülve, a fiatal lány lecsúszott fekhelyéről és négykézláb vonszolta magát amilyen halkan csak tudta, az ajtóhoz. A báró mozdulatlanul heverő alakjára még ránézni sem mert. Még mindig reszketett a félelemtől és a kimerültségtől. Még mindig attól félt, hogy a férfi felkel és ő újra annak a sátánnak a rabszolgája lesz. Az ajtónál egy óriási erőmegfeszítéssel sikerült neki felállni, és a zárat visszatolni. Szerencsére nem kellett kulcs az ajtó nyitásához, itt fent a hegyek magányosságában nem volt, aki bármit elvitt volna az amúgy is szerényen berendezett kunyhóból.

A friss levegőtől Kata majdnem elszédült, az éhség és szomjúság még csak fokozta rosszullétét. Túl gyenge ahhoz, hogy lábon maradjon, leült a vihar után még gőzölgő földre. De túlélési akarata hamarosan meggyőzte őt arról, hogy el kell innen menekülni. Majdnem úgy, mintha egy belső hang súgta volna neki, hogy mit kell tenni, cselekedett. Négykézláb vonszolta magát a kunyhó mögé, kinyitotta a karám farúdját és kiszabadította az éhező lovakat, akik – úgy, mint ő – napok óta alig ettek, ittak. Az állatok céltudatosan lefelé vettek az útjukat az erdőn keresztül, ösztönei által vezérelve a legközelebbi legelőre. Amikor már csillapítottak éhségüket és szomjukat, lassan el fognak indulni a legközelebbi lakott hely felé, ahol esetleg más lovakkal találkozhatnak. A báróra egy hosszú és fárasztó gyalogtúra vár majd.

Kata egyre mélyebbre vonszolta magát a sűrű erdőbe, miközben arra törekedett, hogy ne hagyjon túlságosan látható nyom maga után. Végül elérte egy kis patakot, amelynek hűs vizéből ívott, és amelynek partján egy szederborkor félig már elszáradt gyümölcsökkel állt. De Katának úgy tűnt, mintha égi ambróziát enne. Éhségét és szomjúságát oly módon csillapítva, esze is mintha jobban forgott volna. Képes volt arra is, hogy menekülésének egy kezdetleges tervét kidolgozzon.

"Ha a kínzóm hamarosan magához tér, megtalálja majd a nyitott karámot és talán arra gondol, hogy az egyik lóval elmenekültem.” Gondolt Kata magában. „Akkor biztosan követi majd a lovak patanyomait és lefelé indul a hegyoldalban. Míg rájön, hogy tévedt, jó sok idő fog múlni, miközben nekem hegynek felfelé kell igyekeznem, majd a következő vagy az ezt követő völgyet elérni. Talán ott találhatok embereket, akik segíteni fognak nekem.” Amikor ezt elhatározta, a rögös úton felfelé kapaszkodott, néha elesett, térde, kezei véresre horzsolta, de szinte észre sem vette. Mi ez a fájdalom ahhoz képest, amin az elmúlt napokban keresztül ment?! Hátát az ostorütések be sem hegedt sebek rajzolata futotta keresztül-kasul, és a testét más helyen is sebek, horzsolások és véraláfutások borítottak. Minden egyes méterrel, amellyel eltávolodott a kunyhótól, szabadabbnak és biztonságosabbnak érezte magát. Sok hosszú óra után egy másik patak partján pihent. A körülvevő hegycsúcsok már a lemenő nap vörös fényében úsztak, és Katának egy helyet kellett keresnie, ahol biztonságban átvészelheti az éjszakát. Nem messze a pataktól egy fát talált, amelynek ágai egészen a földig értek, és így egy természetes sátortetőt alakítottak. Kata összeszedett egy vastag tűlevél-réteget a fa törzsénél, majd lehevert azon a puha aljzaton. Csendesen leszállt az éjszaka, viszont a tiszta égbolton felvillanó millió csillag alatt a levegő borzasztóan hideg lett, itt fent, a havasokon. Kata nagyon fázott a vékony ruhájában, és mivel nem akart kockáztatni, hogy álmában megfagyón, úgy döntött, hogy a sötétség ellenére folytatja az útját. Lassan, óvatosan haladt a fák között, és hálát adott a sorsnak, hogy egy csikós lányaként megtanulta, hogyan kell orientálódni a csillagok állása szerint. Így nem sokkal a hajnal előtt már egy völgybe ért. Ott szerencsére megint talált vizet meg erdei gyümölcsöket, amelyeket jóízűen reggeli gyanánt elfogyasztotta. Még mindig nagyon gyenge volt, így továbbra is egy vastag ágra támaszkodva igyekezett a következő hegyre felkapaszkodni. Már délután volt, amikor hirtelen - de azokon a tájakon nem szokatlan módon – el kezdett havazni. Ez Kata menekülését még jobban nehezítette, és a fiatal lány attól is félt, hogy a báró, ha netán errefelé tévedt, megláthatja nyomait a friss hóban. De nem volt más választása, bízott Istenben, hogy ha már sikerült neki elmenekülni a kunyhóból, abban is segít neki, hogy biztonságba érjen. A fiatal lány fázott, ereje újra fogyóban volt, de szerencsére megtalált a hegyoldalban egy kis barlangot, amely az időjárás viszontagságaitól védte, és ahol egy pár fenyőágak segítségével egy kezdetleges fekhelyet alakította meg magának, majd egy halálra emlékeztető alvásba merült. Reggel alig bírt felébredni, és Kata úgy érezte, ha ma nem sikerül neki egy emberlakta helyet elérni, sorsa megpecsételődik itt fent, a kietlen erdélyi hegyekben. Utolsó akaraterejét összeszedve, néha szinte vakon vonszolta magát a nagy hóban, agyában csak egy gondolat volt, amelyet mantraként újra meg újra megismételte magában:

"Nem lehet feladnod, Kata! Nem lehet feladnod, Kata! Az ÉLET mellett döntöttél, ne kínáld lehetőséget a HALÁLNAK!”

Bár maga sem tudta volna elmagyarázni, hogy miért döntött úgy, hogy élni akar, azok után, amik történtek vele. Talán az öngyilkosság túl könnyebb választás lett volna? Vagy egyszerűen ahhoz a végzetes lépéshez is túl gyenge volt? Gyávaság lett volna, a könnyebb utat választani?  Vagy egy nagyon halk hang a lány lelke legmélyében egy jobb jövőt ígért? Ki tudja? Mindenesetre Kata folytatta az útját.

Órákkal később újra lefelé vette az irányt, bár már alig volt eszméleténél. Láz gyötörte, hol vacogott a hidegtől, hol olyan forrón érezte a testét, mintha belülről elégné. Néha úgy tűnt neki, mintha az erdő fölött repülne és megfigyelné azt a fiatal lányt, aki alatta küszködik az úton. A havazás egyszer csak abbahagyott, és a hegy ezen oldalán a hó nem maradt meg. Lent a völgy mélyében Kata egy vékony füstcsíkot vett észre.

"Talán favágók?” villant át az agyán, és imádkozott, hogy azok az emberek ne a báró személyzetéhez tartózkodjanak. Mintha a látvány új erőt adott volna neki, a fiatal lány gyorsabban haladt, és nekivágott a helyenként életveszélyes lejtőnek. Csodával határos módon baleset nélkül érkezett a völgybe. Még egy pár száz lépés, majd végül egy kis ház előtt állt meg, amelynek kéményéből a füstcsík a tiszta égbolt felé tört. Utolsó erejével kopogott az ajtón, majd összeesett.