-José, gondoltál arra, hogy én nő vagyok?- érdeklődött Kim. -Nem dolgozhatok, mint egy kőműves és még soha nem építettem semmit sem!- A férje keményen ránézett, és durván csak annyit szólt:
-Te tudsz úgy dolgozni, mint itt minden asszony - vagy talán a gyenge és finnyás külföldit játszod?- tette hozzá cinikusan.
-Megteszem, amit tőlem kívánsz!- suttogta Kim elhaló hanggal és kiment a szobából. És tényleg: a következő hetekben kiásták ketten az alapot, betonozták, és köveket rakták. Kim erőn felül dolgozott, soha nem szólt, amikor már nem bírta, összeszorította a fogait és megpróbált nem gondolni fájós kezeire és hátára. A férfimunka mellett persze mindig megvolt a házimunka is - gyakran követve végtelen ágyszolgálattal. Amikor egyszer este locsolta a virágokat, a keze elkezdett reszketni olyan fájdalom nyilallott bele, hogy a nehéz locsolókanna kiesett a kezéből. A zajra José kijött a hűvös házból, kezében egy pohár whiskyvel.
-Mi van veled? Miért vered földhöz a kannát? Talán nem tetszik már a munka?- kérdezte gúnyosan.
-Nem a kannát,- jegyezte meg halkan Kim, -hanem kiesett a kezemből. Egyszerűen úgy fájt, hogy nem bírtam már megtartani.
-Jaj istenem, ne csinálj már olyan nagy ügyet belőle! Ha úgy gondolod, hogy tényleg kell, majd elmész orvoshoz, de előbb befejezzük az istállót!- vágott vissza José.
-De mondtam már neked, hogy már nem érzek szinte semmit, csak óriási fájdalmat! Így nem dolgozhatok tovább!- mondta Kim.
-Csak kifogások!- hördült fel a férje.
-Megmondtam neked: először befejezzük az istállót! Ha azután még mindig fájna a kezed - bár nem hiszem - majd elviszlek orvoshoz, de egy perccel sem előbb!- Kim látta a férje arckifejezésén, hogy nem várhat megértésre, így keményen befáslizta a kezét, naponta többször fájdalomcsillapítót szedett - és összeszorított fogakkal kibírta, míg kész nem lett az akol. Másnap viszont kérte Josétől hogy vigye el egy orvos barátjához. A férje még habozott, de végre kénytelen-kelletlenül beült Kimmel az autóba és bevitte a rendelőbe.
-Istenem, asszonyom, mit csinált? Talán a bányászok közé ment?- Az idős orvos nem is sejthette, mennyire közel áll az igazsághoz. De José csak nevetett.
-A feleségem nagyon érzékeny, és bár azt mondja, hogy nagyon fáj, szerintem nem lehet olyan súlyos a dolog.- Megvetően nézett a feleségére, de az orvos komoly arcot vágott.
-Kedves Almerida úr! Ez egyszer tévedett! Az ilyesmivel magát nem engedném ki a bikák közé, biztos halált jelentene a maga számára! És a kedves felesége boldog lehet, ha visszanyeri a keze teljes használhatóságát. De egyenlőre legalább hat hétig gipszbe kell tennen a kezét!
-Gipszbe?- kiabált José majdnem magánkívül, -de hiszen, akkor semmit nem dolgozhat?!
-Miért kellene a maga feleségének dolgozni?- akarta halkan tudni az orvos, aki nagyon is tisztában volt azzal, mennyit keres a sikeres fiatal bikaviador. José gyorsan közbevágott.
-Természetesen nem úgy gondoltam, de a háztartást ő vezeti!
-Na, akkor majd maga fog segíteni neki vagy erre az időre felvesz egy nőt, aki majd segít a kedves feleségének a házvezetésben.- válaszolta nyugodtan az orvos. -Mert ha le is veszem majd a gipszet, a kedves felesége nem állhat vissza azonnal munkába teljes erővel.- Kim nem szólt egy szót se, de örült, hogy végre valaki helyre rakja a férjét. Amikor begipszelt kézzel ült az autóban, José mérgesen nézett rá.
-Most örülsz neki, hogy nem kell dolgoznod?!
-Miért örülnék, ha nem is biztos, hogy valaha is teljesen rendbe fog jönni a kezem?- kérdezte Kim a férfitől. De José már megint csak hajtotta a magáét.
-Teljesen hülyeségnek találom, hogy az orvos ilyet mondjon! Minden orvos feketébben mondja a dolgokat, hogy később az ő sikere még nagyobb legyen – mindenesetre, ha egyszer levették a gipszet, nem akarok semmit se hallani, hogy nem bírsz dolgozni. És még most se látom be, hogy fizessek valakit - egy kézzel is tudsz főzni és takarítani. Kissé több időbe telik, de mindegy, majd elboldogulsz!- Erre nem lehetett semmit válaszolni, úgyhogy csendben folytatták az utat a haziendáig. Ott Kim mindjárt elment a szobába és lefeküdt az ágyra. Vak szemmel nézte a fehér plafont és a szíve mélyén kérdezte magát, hogy mi lehet az oka annak, hogy a férje így megváltozott. Mikor és miért lett a rendes és szerelmes férfiből olyan önző, hideg és zsarnok teremtés? Vagy talán mindig is olyan volt, csak ügyesen elrejtette a felesége elől egészen eddig? Este José bejött hozzá és csodálkozóan látta, hogy a felesége ruhástul fekszik az ágyon.
-Ez meg mit jelent?" -kérdezte keményen, -miért nem vetkőztél le? Gyere ide, akarlak!- De Kim erőtlenül rázta a fejét.
-Kérlek, José, hagyj mára békén! Nagyon fáj a kezem, és nem érzem jól magam az injekció után.- De Josét nem hatotta meg a felesége siralmas állapota.
-Vetkőzz le, azt mondtam!- ordított, felhevülve néhány pohár whisky után.
-Te a feleségem vagy! Ha akarlak, nincs ellenmondás!
-De José, kérlek, gondolj egy kicsit az állapotomra!- kérte Kim, de hiába. José már levetkőzött és most fordult a feleségéhez.
-Mondtam, hogy akarlak, kész!- És amikor Kim nem vetkőzött, José kemény és durva mozdulatokkal hozzálátott önmaga. Amikor Kim el akarta hárítani a férjét, ez mérgesen megfogta a fájós kezét és csavarta hátra, amíg Kim fel nem ordított fájdalmában.
-Ha nem akarod, hogy fájjon, engedj!- kiabálta José. Kim erőtlenül esett vissza az ágyra és hagyta, hogy a férje szórakozzon. De valami eltört a lelkében, valami kétségbe vonta férje iránti szerelmét és megbecsülését. Az erőszakos éjszaka után Kim egyre jobban magába zárkózott. Örömet csak a hosszú lovaglások Black Diamonddal szereztek neki és a barátság Rosával. José megint bikaviadalokra járt, az új idény elkezdődött. José volt A HŐS, jobban ünnepelt, mint valaha, jobban imádott, mint valaha. A baráti köre folyton nőtt, nem érdekelte már, hogy ki csatlakozik hozzá, csak Ő legyen mindennek a középpontja! Így fél- és alvilági emberek is kerültek a közelébe, de nem számított neki. Már csak ritkán járt haza, és mielőtt lefeküdt volna a feleségével gyakran többet ivott a kelletnél, ami hosszú és fájdalmas éjszakákat jelentett Kim számára, aki borzalommal viselte el a férje különleges kívánságait. Néha megpróbált úgy tenni, mintha már aludna, de José nem tisztelte az asszony alvását, mégis erőszakolta, és amikor Kim egyszer-kétszer megpróbált ellenállni, meg is verte. Hogy Kim miért hagyta ezt szó nélkül, hogy miért bírta ki ezeket a megaláztatásokat, annak volt egy oka - terhes volt! José gyerekét hordat a szíve alatt! Csak még várni kellett egy megfelelő pillanatra, hogy a boldog hírt elújságolja neki. Ez az alkalom eljött, amikor José egyszer boldogan kiugrott az autóból, a kezében két fekete, szőrös füllel és egy bikapatával.
-Sikerült!- kiabált és felemelte a trófeáit.
-Végre sikerült! A legnagyobb álmom végre igazság lett! A legjobb győzelmem! Nézd meg!- Kim enyhe undorral, de boldogan nézte a férje sikerének jelvényeit.
-Örülök neki, hogy végre sikerült,- mondta, -de gyére a házba, van nekem is egy jó hírem számodra.- A szalonban Kim átölelte a férjét és megcsókolta.
-Drágám, gyermekünk lesz!- De a férje reakciójára nem volt felkészülve. Elképedt arccal meredt rá José.
-Micsoda???!!! Hát nem szedtél fogamzásgátlót??? Mit akarsz most egy gyerekkel???- Kim teljesen meg volt szeppenve.
-De José,- bőgte ki, -te mondtad nekem, hogy nagyon szeretnél egy kisfiút! Azért hittem, hogy örülni fogsz majd a hírnek!
-Fiú, fiú! Persze, mondtam, hogy egyszer fiút szeretnék, de ki mondja, hogy egyáltalán fiú lesz ez a gyerek? És jobban szerettem volna, hogyha majd akkor lesz, amikor befejeztem a pályámat - vagy amikor be kell fejeznem kényszerből- tette hozzá nagyon halkan. De Kim így is hallotta és megszeppent. Éppen mondani akart valamit, amikor José megint ordított:
-Nem érted, hogy most még nem érzem magam apának! Hogy nem kell most még a gyerek?- Kim nem bírta megérteni a férjét. Megpróbálta visszatartani a könnyeket, amelyek a szemében égtek és igyekezett észhez téríteni a felhevült férfit.
-De José, éppen te mondtál azt, hogy akkor akarsz gyereket, amikor befejeznéd a bikaviadalokat - de gondoltál arra, hogy én akkor esetleg már túl idős leszek egy gyerekhez?- José gondolkozott, látszott rajta, hogy habozik, hogy megfontolja a dolgot, majd végre barátságosan szólt:
-Nos, úgyse lehet már változtatni a helyzeten, és talán jobb is így... Akkor most ünnepelünk.!- És máris teletöltött magának egy nagy pohár whiskyt, de Kim elutasította a másikat, amelyet a férje neki töltött.
-Köszönöm, de tudod, hogy én nem szeretem a kemény szeszt - és a gyereknek biztosan nem tenne jó.- José csak bólintott - és felhajtotta a második poharat is. Kim csak csodálkozott rajta, de a férje ez utóbbi időben tényleg többet ivott a kelleténél, az úgynevezett jó barátok még taszították is az alkoholba és a cigarettához is minél gyakrabban nyúlt. Régebben csak itt-ott szívott el egyet, most már naponta egy vagy két doboz kellett - és nem a legkönnyebb fajtából! Kim szomorúan látta a férje változását, de nem találta meg a megoldást, hogy visszatérítse a helyes útra. Egyetlen reménysugár a gyerek volt, nagyon imádkozott érte, hogy ha egyszer megszületik, José majd visszaváltozik szerető férjre és jó apára. De hiába! Kimnek nem volt könnyű terhessége, az első három hónapban lefogyott tíz kilót, mert rá se bírt nézni az ételekre és állandóan hányingere volt. Később jobban viselte állapotát, de akkor már a férje követelte tőle, hogy úgy dolgozzon, mintha nem várna gyereket. Kim mindig nagyon félt, hogy baja esik neki vagy a babának. Még aznap, mielőtt Kim este szült volna, José meghívott egy sor barátot, akiknek ünnepi ebédet kellett főznie, tortákkal, sokféle hússal, salátákkal, köretekkel. Amikor a férfisereg jóllakott és inni kezdett, Kimnek már állandóak voltak a fájásai. José csak nevetett rajta, de végre egy ember, aki kevesebbet ivott, mint a többiek, elvitte az asszonyt kocsijával a kórházba. Amikor végre napvilágot látott a csöppség, az apja elhatározta, hogy César a neve - és otthagyta a kórházban az anyát és a csecsemőt, hogy három napon keresztül ünnepeljen a barátaival. És amikor végre egy taxival hazakerült Kim a babával a kórházból, mert a még mindig részeg José nem ment el értük, nem változott semmi. José soha nem volt otthon, és amikor néha hazajött Kimnek el kellett viselnie férje furcsábbnál furcsább szexuális kívánságait.
-Jobb, ha a gyerekkel kiköltözöl a hálószobámból,- mondta neki egyszer José, amikor a kicsinek az első foga jött és sokat sírt éjszaka, -tudod, hogy nekem pihenésre van szükségem.- Kim nem szólt semmit, fogta a gyereket és a kiságyat és beköltözött a folyosó másik végén lévő vendégszobába. Bár kicsi és kényelmetlen volt a helység, még akkor sem mehetett vissza, amikor a foga már megvolt és a gyerek megint nyugodtan aludt éjszaka. Néha kísérletet tett, hogy a férje foglalkozzon egy kicsit a fiával, de mindig csődöt mondott. Néhány perc után José kiabálni kezdett, hogy a gyerek zavarja őt, hogy nem bírja nézni, hogy végül is az anyának a dolga, hogy foglalkozzon a csecsemővel, és így tovább. Az élet kétfelé zajlott: Itt Kim a gyerekkel, ott José a barátaival. Csak egyszer tűnt úgy, mintha visszatalálták volna a régi jó élethez, amikor José szülei rövid időn belül meghaltak. A temetésekre Kim egyedül ment el Joséval, a gyereket Rosanál hagyták, aki nagyon szívesen vállalta a dajka szerepet és lehetőséget adott Kimnek, hogy a gyászban José mellett lehessen. De ez csak egy kis időre volt jó. Amikor újra indult a bikaviadal-szezon, José nagyon gyorsan visszatalált a régi, vad életmódhoz. Egy szép napon érkezett egy kis csomag Kim anyjától. Vegyes érzelmekkel nyitotta ki – volt benne egy kis kezes-lábas a babának.... és egy pár alsónemű Kimnek. Azonkívül egy rövid levél, benne a hír, hogy a nagymama nagyon rosszul van. Kim, aki nagyon szerette az idős asszonyt, türelmesen megvárta, míg José néhány nap múlva hazajött. Természetesen nem üdvözölte sem az asszonyt, sem a gyereket, csak bement a szalonba, leült egy fotelbe, töltött pohárral a kezében. Amikor Kim megmutatta neki a levelet, csak értelmetlenül bámult a feleségére.
-Miért kellett ezt nekem elolvasni? Mi közöm hozza, ha meghal a nagyanyád?- kérdezte hidegen és szívtelenül a feleségétől. Bár Kimnek nagyon csípős válasz volt a nyelvén, visszatartotta magát, mert nem akarta elrontani a helyzetet.
-José, én meg akartalak kérni, hogy elutazhassam a gyerekkel együtt Írországba. Szeretném még egyszer látni a nagyanyámat, és szeretném neki mutatni az ükunokáját. Kérlek, engedj el!- José gondolkozott, de végre nem talált kifogást.
-Azt hiszem, hogy nem vagyok ellene, de miért kell magaddal vinni a gyereked?
-De értsd meg, a nagyi haldoklik! Nem lesz több alkalom rá, hogy lássa a gyereket!
-Nos, akkor menjetek el!- szólt hidegen a férfi és újra töltött magának egy pohár whiskyt.
-Köszönöm szépen, José!- Kim meg akarta csókolni a férjét, de ő egy durva mozdulattal visszautasított.
-Hagyd már abba, nem kell nekem hálálkodni! Inkább gyere mielőbb vissza! - Ah igen, biztosan kell egy kis pénz a repülőjegyre, gyere majd később a szobámba, akkor majd odaadom neked!
-Köszönöm José!- Kim gyorsan kiment, hogy elkészítse a bőröndjét. Sok nem kellett neki, inkább a gyereknek vitt többet. Boldog volt, hiszen egy pár napra elmenekülhet, beszélhet a nagyanyjával, a húgával. Kissé tartott a szülőkkel való találkozástól, de végre úgy döntött, hogy a régi dolgokat elfelejti és csak a jelennek él. Amikor kész volt, elment José szobájába.
-Na végre, már azt hittem, hogy sose jössz!- mondta szemrehányóan a férfi, aki időközben megint túlságosan italozott.
-Gyere be, majd megszámolom!- Kim legszívesebben visszafordult volna, de már nem volt saját pénze és abból a kis zsebpénzből kellett neki bevásárolni, amit az egyre zsugoribb férjétől kapott, számlákat fizetni és néha egy új cipőt vagy ruhát venni. De takarék nem maradt. Néha megkérte Josét, hogy elmehessen dolgozni, hogy legalább egy kis saját pénze legyen, de José mindig nemet mondott és néha nagyon mérges is lett. Így csak kinyújtotta a kezét:
-Add ide, nem kell nekem számolni.- De a férje, aki alig állt már a lábán, megmarkolta Kim kezét:
-De ÉN akarom, hogy számold meg, mert minden pesetával el fogsz majd nekem számolni!
-Jól van, akkor kezdhetjük!- egyezett bele Kim, aki érezte, hogy férje olyan állapotban volt, hogy nem volt szabad felidegesíteni. José a felesége kezébe nyomta a bankjegyeket, de egyszer csak összehúzta a szemét.
-Még nem is vettem észre, hogy milyen szép melleid vannak, amióta szoptatsz....van egy ötletem.....- Kim majdnem pánikban húzta vissza a kezét.
-De José, nem, most nem!- De a férje már nem halotta tiltakozását. Kimnek nem maradt más hátra, mint engedni a részeg férfinak, aki durván leszakította róla a vékony ruhát.
-Itt a pénz, takarodj!- kiabált a végén és Kim lába elé dobta a bankjegyeket. Kim összeszedte a pénzt a ruhával együtt és kirohant a szobából. Megalázva és meggyalázva. Amikor végre a repülőben ült, az alvó gyerek a térdén, egyszer csak az a gondolata támadt, hogy milyen könnyű lenne, Írországban maradni. De majd a rémálomra gondolt, arra, hogy miért ment el végül is otthonról - és saját magát szidta a gyengesége miatt. Ő egyszer döntött, nem volt visszaút és nem lehetett a felelősség alól kibújni. Azonkívül túl büszke volt, nehogy bárkivel is beszéljen a rossz házasságáról, ezt csak önmagával lehetett rendezni. Természetesen az anyja ott volt a repülőtéren.


-Na, ez az első unokám! Mi is a neve? Ah, már emlékszek! César....Milyen nagyképű név, biztosan az apja kiválasztotta!- Kim, már csak azért is, hogy a számára hűvös fogadtatást megbosszulja, hazudott.
-Szia, anya! Nem, a nevet közösen választottuk ki, Spanyolországban teljesen közönséges név, semmi nagyképűség nincs benne. De hogy van a nagyi?-
-Egy kissé jobban van, de a szíve nagyon gyenge, az orvosok nem sok időt adnak már neki. Nem szabad izgatni és semmiféleképpen nem szabad fárasztani.
-Persze, értem,- szólt Kim, -ma csak egy percre mutatom meg neki az ükunokáját.- A házban mindjárt besietett a babával a nagyanyja szobájába, mivel sem az apja, sem a húga még nem volt otthon. Az idős nő egyenesen ült az ágyában és a szemei felvillantak, amikor Kim egy székre ült, az ágy mellett.
-Szia, nagyi, itt a kicsi.- Azzal finoman átölelte az öregasszonyt és kis csókot lehelt a homlokára.
-Köszönöm szépen, hogy eljöttél, Kim és hogy még a kicsit is elhoztad - végtelen örömet szereztél nekem!- szólt a nagyanyja és simogatta vékony, csontos kezeivel a kisbabát. Majd mélyen benézett az unokája szemébe.
-Megváltoztál, Kim! Nő lettél - de nem vagy boldog.....- Ez nem kérdés, hanem tényállás volt. Kim bólintott:
-Igen, nagyi, de ma nem akarok erről beszélni. Boldog vagyok, hogy itt lehetek, más nem számít, talán holnap kinyitom neked egy kicsit a szívemet.
-Ez tőled függ, tudod, hogy én soha nem vagyok kíváncsiskodó! - És César jó baba? Remélem, nem az a sors vár rá, mint a névrokonára.- Kim mosolygott.
-César nagyon rendes gyerek, néha kissé makrancos, mint minden baba, de amúgy szép csendes fiú.- Kim hálás volt, hogy a nagyanyja nem faggatta tovább házasságáról, de egy kérdésre mégis válaszolnia kellett.
-A férjed jól van, Kim?- kérdezte az idős nő, aki így próbált meg, esetleg többet tudni az unokája helyzetéről. De Kim csak a tágas igazságot mondta neki.
-Oh, igen, kitűnően. Mindenkit üdvözöl, de sajnos a munkája nem engedte, hogy velünk jöjjön. Éppen Barcelonában lép fel.
-Megértem, persze hogy ne érteném meg!- mondta az idős nő, -de amikor hazamész, mondjál meg neki, hogy üdvözlöm és hogy nagyon vigyázzon magára, mert most már nem csak csodálatos, szerető felesége de aranyos kisfia is van.
-Majd megmondom neki,- biztosította Kim, -de most hagylak pihenni, majd este még feljövök.- Azzal kiment a gyerekkel a szobából. Szerencsére éppen hazajött az apja és Maude, így az anyja nem vehette vallatóra a lányát. Az apját hűvösen üdvözölte, mint mindig, de a húga a nyakába borult.
-Maude, kicsikém, mennyire megnőttél! A kiskacsából nagy hattyú lett!
-Azt akartad mondani: a csúnya kis kacsából szép hattyú!- nevetett Maude, -de te is változtál testvérkém, biztos az anyaság hatása...- Hogy ne a szülők előtt kelljen beszélni, Kim gyorsan bement Maude szobájába. Ott letette a kicsit a szőnyegre.
-Itt a Césarom! Ugye szép kisbaba?
-Minden baba szép!- szólt Maude, -milyen idős?
-Majdnem egyéves.
-És már jár is? Mikor kezdte?
-Már kilenc hónaposan járt, de gyorsabb, amikor mászik. - Maude, miért ez a sok kérdés a gyerek felől?- De a húga nem válaszolt. Kim érezte, hogy itt több van a kérdések mögött.
-Maude, nézz rám! - Szerelmes vagy?!- A húga mélyen elpirult, és Kim átölelte a testvérét.
-Oh Maude! A kishúgom szerelmes, ki gondolta volna! És már olyan súlyos a helyzet, hogy gyerekre gondol! - Csak vigyázz, hogy az igazit találd meg!- tette hozzá halkan, de a húga nagyon jól érezte, hogy az idősebb testvér saját tapasztalatból beszélt és a figyelmeztetés egy szerető szívből jött.
-A tiéd talán nem az igazi?- akarta tőle tudni, de Kim kitért a válasz elől.
-Nem lehet azt olyan könnyen eldönteni. Jelenleg én se tudom, mi a jó és mi a rossz, azért nem akarok többet beszélni róla.- És Maude respektálta a nővére kívánságát. Vacsora után Kim még egyszer bement a nagyanyjához. César az ágyon ült és egy kis játékkal foglalkozott, amíg Kim a nagymamával beszélgetett.
-Egy gyerek sok mindenre képes, még ha ilyen kicsi is,- mondta az idős nő bölcsen, -néha még romlott házasságokat is helyre tud hozni.... És ha netán már semmi nem segít, mindig van valami, amiért érdemes élni - a Kicsi.- Kim csak bólintott, szólni nem bírt.
-Nos, mindenesetre minden jót kívánok nektek, - és el ne felejtsd: mindig van valahol egy kis remény!
-Köszönöm szépen nagyi, és bocsáss meg, hogy olyan gyorsan haza kell majd mennem, de remélem, hogy megérted!
-Persze, Kicsikém, megértelek! Ne aggódj miattam! Én öreg vagyok, az én időm lejárt. De nem mondhatom, hogy valamit is sajnálnék. Nézd, amikor én születtem, még autó se volt! Azóta ember járt már a holdon is, a számítógépek majdnem mindenütt előfordulnak és sok minden más könnyíti az életet - de volt két szörnyű háború is és a polgárháború még mindig fel-fel villan. Az én életem nem volt mindig könnyű, de sok boldogságban is volt részem! És még valamit szeretnék neked mondani, talán egyszer meg is fogod érteni: Bocsásd meg anyádnak a nagy bűnét és próbáld meg a TE életed tisztán tartani.
-Megígérem neked nagyi, tiszta szívemből!- Bár Kim nem értette egészen az egészet, milyen bűnt követhetett volna el az anyja és mikor, de érezte, hogy a nagyanyja egy fontos tényt közölt vele. Az idő majd feltárja előtte a titkot.
-Neked, a gyerekednek és a férjednek sok boldogságot kívánok!- mondta a nagymama, majd megcsókolta Kimet és a gyereket is és Kim is megcsókolta a nagyit, majd aludni ment. Másnap reggel az anyja bejött a konyhába, amikor mindenki az asztalnál ült és nyersen közölte, hogy a nagymama az éjjel meghalt.
-Istenem!
-Meghalt?- Kim és Maude voltak az egyetlenek, akik sírva fakadtak, de még így sem tetszett Ardennek.
-Hagyjátok abba a sírást!- förmedt rájuk, -ez nem a megfelelő pillanat, sok mindent el kell intézni és ebben nektek is segíteni kell!- Kim járt-kelt mint egy holdkóros. A nagyi az este még olyan vidáman beszélt vele! Vagy csak ez a gondolat tartotta volna életben, hogy az unokája jön és vele az ükunoka is? Mindenesetre úgy halt meg, mint kívánta: az ágyban, ép ésszel és eléggé jó egészségben, 93 évesen meghosszabbította az alvást a végtelenségig. Kim úgy döntött, hogy megvárja a temetést és elküldött egy táviratot Josének, hogy csak egy hét múlva megy haza. Válasz persze nem érkezett, de Kim - ismervén a férjét - nem is várta. Most már az egyetlen ember is elment, akivel esetleg hajlandó lett volna a problémáiról beszélni. Maudeot nem akarta azzal terhelni, ráadásul a húga éppen először volt szerelmes és az anyjával soha nem merte volna megbeszélni, tudta hogy semmi megértésre nem számíthat erről az oldalról. Amikor Césarral Sevillaba érkezett, nem volt senki, aki értük jött volna, így hívott egy taxit és remélte, hogy a haziendán talál majd elég pénzt, az utazást kifizetni. Az óriási ház üres volt, se José, se az autója nem volt otthon. Kim gyorsan pénzt keresett, először José szobájában, de ott semmit nem talált, végre a nagy íróasztal egyik fiókjában lelt elegendő összeget - de valami mást is látott: A hazienda telekkönyvi kivonatát! Gyorsan elvitte a taxisnak a pénz, majd visszament és leült az asztal előtt lévő székre. Reszkető kézzel nyúlt az okirat után, gyorsan átfutotta a sorokat, majd fájdalmasan felsikoltott: Az okirat a tulajdonosnak szentelt paragrafusban csak egy név volt található: Kizárólagos tulajdonos: José Almerida! Megkövülten nézte, látta az igazságot, de nem tudott hinni a szemének! Nem lehet valóság! Együtt vették meg a haziendát az ő, Kim, pénzén! A közjegyző előtt José akkor mondta meg neki, hogy spanyol jog szerint a házaspár csak közösen lehet tulajdonos, de hogy Kim biztosítva legyen a pénze felől, ő, José, beíratja a jelzálogjogot a vételár feléről az ő nevében. Itt valami nagyon nem volt rendben! De még nagyobb lett Kim meglepetése, amikor betért az istállóba - és üresen találta Black Diamond boxát! Először azt hitte, hogy a ló a karámban van, de se ott se máshol nem találta! Hol volt a szeretett állat? Teljesen önkívületi állapotban berohant a házba, kikapta az alvó Césart a kiságyából és eszeveszetten rohant a gyerekkel a karjában Rosa Diaz háza felé. Amikor a vészcsengőre barátnője beengedte, Kim erőtlenül lerogyott egy fotelbe. Meglepett arccal nézett rá a barátnője.
-Kim, istenem, mi van veled? Talán rohantál egészen idaig??? Méghozzá a gyerekkel a karodban??
-De Rosa, nem tehettem mást!- nyögte ki Kim, erősen levegőért küszködve.
-Képzeld el, a lovam eltűnt a haziendáról, José nem volt a repülőtéren, hiába küldtem neki táviratot, hogy mikor érkezek a gyerekkel! A nagymamám temetése miatt csak ma tudtam jönni! De senki nem várt ránk, amikor megérkeztünk! El kellett mennem taxival a haziendára, ott csak nagy keserves keresés után találtam elég pénzt hogy kifizessem a sofőrt - de láttam a telekkönyvi kivonatot is!- Itt már nem bírta tovább és elkezdett keservesen sírni. Rosa megnyugtatóan átölelte zokogó barátnőjét, majd hozott egy kis gyógyteát, hogy segítsen Kimen. Amikor Kim végre egy kicsit magához tért, folytatta a szörnyű históriát.
-Tudod, hogy a hazienda teljesen az én örökségemből ki lett fizetve. José mondta, hogy jogilag a házaspár csak közösen lehet tulajdonos, azért be akart jegyeztetni egy jelzálogjogot arról a feléről, ami őt terheli, hogy biztosítson, hogy nekem megmarad a nekem járó pénzem. Most meg....- már megint jöttek a könnyek és alig volt képes folytatni. -Most meg láttam, hogy a ház teljesen az ő nevén van!!! Egy szó sincs semmiféle jelzálogjogról! És amikor meg akartam nézni a lovamat - az is eltűnt! Nem bírom tovább, Rosa, végem van!- De a barátnője még nem látta olyan feketén a dolgokat.
-Csak nyugodtan, Kim!- bíztatta, -Biztosan mindenre fény derül majd, amikor José hazajön. Most még mindig a nagyanyád halálának benyomása alatt állsz, fáradt vagy a repülőúttól és nem tudsz tisztán gondolkozni! Először is - biztos vagy benne, hogy José megkapta a táviratodat? És ha a lovad esetleg megsérült vagy klinikán van? Ki az állatorvosod? Ő talán többet tudna mondani!
-Oh, köszönöm, Rosa,- sóhajtott Kim, -nem tudom, mit tennék nélküled! Néha azt hiszem, hogy elment az eszem. Már nem jön egy tiszta gondolat se az agyamba és a történetek olyan gyorsan követik egymást, hogy már nem tudom követni őket!- Rosa bólintott, nagyon jól ismerte Kim szenvedését, mert az egyetlen igazi barátnő ismerte Kimnek minden titkát, mindenki más előtt féltve elrejtett szenvedést és kínokat.
-Gyere, Kim, César elaludt. Megmondom a házvezetőnőmnek, hogy vigyázzon egy kicsit a fiúra, mi addig elmegyünk az állatorvoshoz, megtudni, mi van a lovaddal.
-Oh, köszönöm, Rosa, te olyan sokat teszel értem és én még nem is tudom ezt neked meghálálni- mondta Kim, aki tudta, hogy José soha meg nem tenne ilyet egy másik emberrel.
-Semmiség, Kim!- hárította el a barátnője. -Először is: igazi barátság a szerencsétlenségben mutatkozik, másodszor: mindig azt képzelem el, hogyha én lennék a te helyedben, és nem lenne senkim, aki rajtam segítene! Na, indulhatunk!- Rosa gyorsan elhozta kis autóját és néhány perc alatt ott voltak az állatorvos rendelője előtt. De milyen csalódás! Az állatorvos biztosította Kimet, hogy azóta nem látta a lovát, amióta a haziendára érkezett és védőoltást kapott tőle. Kezelni sem ment ki, más állatot sem és José sem hozott be a kis állatkórházba semmilyen állatot. Kim kérelmére fel is hivta a nagy klinikát, de még ott se tudtak semmit Black Diamondról! Kim mint egy részeg, úgy tántorgott ki a rendelőből és csak azért nem esett össze, mert Rosa erősen fogta a karját. Amikor végre beült az autóba, elhaló hanggal csak annyit nyögött ki:
-Hol van a kedves kis lovam?- De most már nem tudott választ adni a barátnője.
-Várd meg Josét, biztosan tud neked magyarázatot adni!- És amikor látta Kim arcát gyorsan hozzátette:
-Ha akarod, elhozhatjuk Césart, és én elkísérlek benneteket a haziendára és megvárom veletek, míg a férjed hazajön.- De Kim csak rázta a fejét.
-Köszönöm, Rosa, nagyon kedves vagy, de inkább egyedül állok vele szembe.
-Ahogy akarod, Kim, remélem, hogy minden rendbe jön majd!- Rosatól elhozták a gyereket és elmentek Kim haziendájához. Ott elbúcsúztak egymástól és Kim megígérte, hogy majd elmeséli, mi történt. Vacsora után az anyja lefektette Césart - és várt a férjére. Az új nap már elkezdődött, amikor messze éjfél után keréknyikorgást lehetett hallani. Kim, aki egy fotelben majdnem aludt, riadtan ugrott fel. A motor leállt, nehéz lépteket lehetett hallani a kövezett bejáraton és a ház ajtaját kinyitották, majd hangosan bevágták. Kim visszaült, biztos volt benne, hogy a férje majd bejön a szalonba. Egy pár perc múlva így is történt. José tántorogva betért - és meglepődött, amikor észrevette a feleségét.
-Jó napot,- köszönt Kim -nem kaptad meg a táviratomat?
-A ..... te-teljesen el-elfelejtettem!- dadogta a férje.
-Gondoltam én is, amikor a gyerekkel vártam a reptéren!- vágott vissza Kim, aki már nem palástolta elkeseredettségét
-Miért nem alszol?- kérdezte José, majd egy kis ép gondolat előkerült az alkoholtól homályos agyán: -Talán engem vársz?
-Igen, és több okból!- förmedt rá az asszony. -Hol van a lovam??? - És miért vagy TE az egyedüli tulajdonosa a haziendának???- José összehúzta a szemöldöklét:
-Aha, te turkáltál az én irataim között! Nagyon nem tetszik az nekem, Kedvesem!- mondta vészjósló hanggal, már majdnem kijózanodva.
-Nem a dolgaid között- helyesbítette Kim. -De mivel nem hoztál el bennünket, taxival kellett jönnünk - és ahhoz pénz kellett, hogy kifizessem! És pénzkeresés közben véletlenül rábukkantam a telekkönyvi kivonatra! - De először az első kérdésemre adj választ: Hol van Black Diamond?- José arcán kaján mosoly ült ki.
-Ez a dög már nem létezik!- Kim elfehéredett, alig bírt már megszólalni.
-Mit csináltál a lovammal? Tudom, hogy nem nagyon szeretted, de azért mondd meg, hogy mi történt vele!- A hangja reszketett, félt attól, amit majd meg fog hallani a férje szájából.
-Megdöglött!- vágta rá José vigyorogva. -Ennyi az egész!

-Micsoda???- Kim most már ordított fájdalomban.
-Hogyan lehet halott, amikor tíz nappal azelőtt még semmi baja nem volt???
-Beteg lett, megdöglött, és rögtön elvitettem. De mit kiabálsz annyira? Az állatok megdöglenek, ez az élet! - Azonkívül,- tette hozzá, -nem látom szívesen, hogy a feleségem lovagol! Már úgy is gondoltam rá, hogy megtiltsam neked, de így még könnyebb, mivel már nincs lovad!- Azzal otthagyta zokogó feleségét és eltántorgott a szobájába. Kim úgy érezte, hogy összeomlott a világ: soha nem tudta kideríteni, hogy mi történt a valóságban a lovával. Tényleg meghalt? És ha igen, miben? Ellopták és José nem kereste utána? Vagy esetleg José saját maga adta el, hogy a feleségének ne legyen többé lova??? Kim soha nem kapott választ ezekre a kérdésekre. Azon az éjszakán visszajött a rémálma, de nem volt már hős, aki megmentette volna Kimet. Amikor másnap José délben előjött, hogy reggelizzen, Kim határozottan feltette neki megint a kérdést a tulajdonosság felől. José úgy tűnt, hogy az éjszaka folyamán felkészült erre, a válasz nem váratott magára.
-Én vagyok az egyedüli tulajdonos, mert a spanyol jog szerint külföldi nem lehet tulajdonos - és te külföldi vagy!
-De José,- Kim nem akart hinni a fülének, -amikor a közjegyzőnél voltunk teljesen mást mondtál!
-Lehet, már nem emlékszem és teljesen lényegtelen! Mindenesetre ezen már nem lehet változtatni - az egész cirkusz, amik levágtál tegnap este teljesen hiába volt. Nem akarok többet hallani róla! - És ha még egyszer hozzányúlsz az ÉN dolgaimhoz, meg fogod érezni a saját bőrödön, hogy milyen durva tudok lenni! Vigyázz!- már megint ordított, de Kim erőt vett magán, és nyugodtan válaszolt.
-Megígérem, de hozzáteszem, hogy nem akarattal tettem most sem.- Azután kiment, mert már alig tűrte a férje kirobbanásait, és félt az éjszakai közeledéséitől. Amikor lehetett elkerülte a férfit, akit egyszer annyira szeretett és könnyebben lélegzett, amikor az nem volt otthon. Így jött el César második születésnapja. A gyerek finom felfogásával érezte a feszültséget a szülők között, de természetesen nem tudta annak az okait. Az apja még mindig rá sem hederített rá, amikor hazajött és a gyerek felé rohant, hogy kapjon egy puszit, vagy a karjába vegye, az apja nem is reagált. Amikor Kim ezt meglátta, összeszorult a szíve, de szólni sem mert a férjének. Abban a pontban nem lett igaza a nagyanyjának: a gyereknek nem sikerülhetett megmenteni a házasságot! Eljött egy idő, amikor José már csak akkor jött haza, amikor cserélte a ruháit vagy más bikákat vitt el. Kim már csak a TV-ben látta a férjét, de gyakran be se kapcsolta, nem bírta már nézni sem. A gyerek miatt nem akart elválni, azonkívül sem a hite, bár nem volt templomi házasság - José mindig más kifogásokat talált ki, hogy ne kelljen templomban összeházasodni - sem a nevelése nem hagyott gondolni egy olyan lépésre. Egy szép nyári estén José hazajött. Kim nagy meglepetésére nem volt még részeg sem, és gyorsan bepakolta két nagy bőröndbe az összes ruháit. Kim döbbenten nézett a férjére.
-Hosszú turnéra mész?- kérdezte mit sem sejtően a férjétől. De José csak tovább hajtotta az ingeit.
-Elhúzok innen, míg a válóperen túl nem leszünk.- vágott teljes nyugalommal az asszony arcába. -Körülbelül két hónap múlva el lesz intézve. Addig kereshetsz magadnak valamit, ahova költözhetsz, de vissza is mehetsz Írországba, ha jobban tetszik.- Kim megállt, mintha a villám sújtott volna rá. Válás - és miért kellene NEKI kiköltözni abból a házból, amit a saját pénzén vett???
-Majd meglátjuk!- nyögte ki és elrohant a gyerekszobába. Ott nézte a gyereket, aki nyugodtan aludt, nem is sejtve, milyen sorscsapás vár még rá. Másnap reggel, José még az este folyamán elhúzott szó nélkül, Kim úgy döntött, hogy túltesz minden előítéleten, amelyet a válás iránt érzett, és hogy támadás a legjobb védelem. Elment egy kedves, idős ügyvédhez, akivel még a Joséval való ismeretség elején egy ünnepen találkozott. A fiatal titkárnő megígérte, hogy vigyáz majd Césarra, míg Kim mindjárt bemehetett az irodába. A tapasztalt ügyvéd csodálkozott, amikor a fiatalasszony belépett, de ügyesen eltitkolta kíváncsiságát.
-Ah, Almerida asszony! Milyen kellemes meglepetés! Régen találkoztunk, de sokszor gondoltam már magára. Miben segíthetek?- Kim leült egy fotelbe és mély lélegzetet vett.
-Kedves, hogy emlékszik rám, ügyvéd úr. Megkérhetném, hogy a válásomban segítsen nekem?
-El akar válni????- Az ügyvéd teljesen meglepődött. Mindenre számított, csak arra nem.
-Az igazság az,- helyesbített Kim, -hogy a férjem akar elválni, a kérvényt már benyújtotta, de én mielőbb meg akarom tudni, hogy mihez tartsam magam.-
-Nagyon helyes,- bólintott az ügyvéd, -Joga van, hogy érdeklődjön előtte, bár nem sok jót mondhatom magának.- Habozásán tisztán lehetett látni, de Kim ragaszkodott hozzá, hogy felvilágosítsam. Az ügyvéd folytatta:
-Maguk csak polgári házasságot kötöttek, könnyen fel lehet bontani majd a bíróság előtt. De a hazienda, ahogy tudom, a maga férje nevén van – ezért az övé is marad!-
-Álljunk meg egy pillanatra!- vágott közbe Kim, -A haziendát teljes egészében az ÉN örökségemből fizettem ki! A közjegyző előtt a férjem azt mondta, hogy jogilag a két házastárs közös tulajdonosok, azért az ő részére bejegyeztet majd egy jelzálogjogot, hogy nekem a megmaradjon a pénzem. Az idős ügyvéd bólintott, de az arca rendületlen maradt.
-Igen, az elején így volt, de a férje megkérte, hogy mivel maga külföldi, minden legyen az ő nevén.
-De hiszen minden anélkül történt, hogy én tudtam volna róla, vagy adtam volna a beleegyezésemet!- mondta Kim. Az ügyvéd rázta a fejét.
-Ah, nem, asszonyom! A maga férje nem tehetett ilyet, a maga beleegyezése nélkül - és én tudom, hogy a férje megmutatott egy okiratot, ahol maga lemondott a tulajdonjogáról.
-Istenem, istenem!- Kim a két keze közé temette az arcát, hogy az ember ne lássa a könnyeit, amelyek végigcsordultak az arcán és alig bírt már szólni.
-Ez csak hamisítás lehetett- suttogta elhaló hangon, -mert én soha nem mentem volna abba bele! Végül is az én pénzemről volt szó, az örökségemről! Soha le nem mondtam volna a jogaimról, a pénzemről!- zokogott Kim.
- Sajnos ez már egy maguk közti dolog!- mondta az ügyvéd szenvtelenül. -Most már csak a válóper után lehetne elintézni, de mivel már nem lesznek házastársak, a kilátás egyáltalán nem jó, mivel a bíró majd azt fogja mondani, hogy rosszat akar a volt férjének, és hogy maga hazudik. De ez mind nem nagyon fontos.....- Kim alig élt már - mi lehetet még fontosabb annál, hogy a saját házát aljas módon el fogja veszíteni? Mindjárt hallania kellett, mert az ügyvéd folytatta:
-A legfontosabb a gyerek kérdése!-
Kim felhördült: -Mi lehet ott kérdéses? A gyerek alig két éves, én vagyok az anyja, az apja soha rá se hederített!- De a férfi vele szemben kemény arccal nézett a szemébe: -Itt nem számít se az életkor, se a szülőkhöz való kapcsolat - itt az állampolgárság számít! Maga az anya - de külföldi! A spanyol gyerek a spanyol apjának lesz odaítélve!