Kovácsy bárónő híres szalonját már csak egy pár, alig pislogó gyertya világította meg gyér fényével. A bárónő vendégei már mind hazamentek, néhányan még az utcán hazafelé dicsérték vendéglátójuk a kiváló szórakoztatásért. A ház úrnője is már kényelembe helyeztette magát és nyugvóra tért ízlésesen berendezett hálószobájában, a nagy ház másik keleti szárnyában. Csak Kata volt még ébren és szorgalmason takarította össze a nagy ünnepség maradványait. Néha-néha összerezzent, amikor egy erősebb széllökés felvisított a kéményben és a hasábok újra fellángoltak. Ezek voltak egy szörnyű ítéletidő előjárói, mely elképesztő sebességgel közeledett a város felé. Már az egész estély alatt a budai hegyek fölött villámlott és néha már a dörgést is hozta magával az egyre erősödő szél. Kata nagyon sietett, már nagyon szeretett volna végezni a szalon takarításával és a temérdek edény és étkészlet elmosogatásával. Amikor a szalonnal végzett, és a konyhába ment, a dörgés egyre hangosabbá vált és néha egy nagyon hangostól a poharak a vitrinben össze-összeértek és halkan csilingeltek. Kata ügyesen nekilátott a mosogatásnak, elrakta az ételmaradékokat egy nagy vajlingba – ezek másnap elmentek a kutyáknak -, lemosta az edényeket és étkészleteket a már csak langyos vízzel, leöblítette őket jéghideg forrásvízzel és megszárította őket konyharuhákkal. Amikor végzett, elrakta mindent a helyére – és korgó gyomorral nézte a sok megmaradt ételt. Szigorúan tilos volt a személyzet részére, hogy hozzányúljanak a család és vendégei ételmaradékokhoz, mert ezeket kizárólagosan a báró kutyáinak szántak. Mégis olyan annyira gyengének és éhesnek érezte magát a lány, hogy – mivel egyedül volt a konyhában, amely már magában is csoda volt, mert még soha nem tartózkodott felügyelet nélkül ebben a helységben – biztonságban érezve magát, gyorsan belenyúlt a vajlingba, és kivett egy ropogósra sült csirkecombot. Majd vágott magának egy szeletet abból a finom, fehér kenyérből, melyet azelőtt soha meg nem kóstolhatta, hiszen a személyzet részére nehéz, barna kenyér állt csak rendelkezésre. A lány gyorsan befalta az ínyencfalatokat, majd megívott egy bögre ebből a krémes tejből, melyet a vendégeknek a kávéjukhoz felszolgáltak. Részben félt a már nagyon közeli ítéletidőtől, részben annyira fáradt volt, hogy csak annyit kívánt, hogy végre aludhasson a pici kis kamrácskában a keskeny és kemény ágyon, mert másnap újra hajnalban kellett neki kelnie. Közben a vihar már szinte a fejük fölött bömbölt. Dió nagyságú jégdarabok vertek az ablakokat, szinte szüntelenül villámlott és dörgött. Kata éppen visszarakta a tejes köcsögöt a szekrénybe, amikor hangtalanul kinyílt a konyhaajtó és a fiatal báró osont be. Hallhatatlan léptekkel közeledett a lány felé, és amikor Kata éppen egy kis megkönnyebbült sóhajjal – hiszen most már tényleg pihenőre térhetett - becsukta a szekrény ajtaját és megfordult – ijedségében és félelmében kiáltott fel. De nem sokáig jött ki hang a torkából, mert a báró erős keze megszorította a lány finom nyakát, a másik meg nehezedett Kata szájára. „Csönd! Vagy rossz vége lesz!” sziszegett. A férfi pupillai természetellenesen nagyok voltak, alkoholszag dőlt a szájából és nem éppen szépnek mondható arcát diabolikus vigyor még kellemetlenebbé tette. „Ha életben akarsz maradni, akkor légy csendben és gyere velem!” suttogott rekedt hanggal és nyelvével nedvesítette meg vastag ajkait. Kata a hirtelen támadás óta meg sem mozdult, kiáltása elakadt, és nem tett semmit, hogy megakadályozza a bárót abban, hogy brutális markolással megfogjon kecses testét, és erőszakkal vonszoljon őt a saját szobájába. Csak a lány lábai mozogtak, mintha önálló életre kelték volna. Amikor a báró végre behúzta a lányt a lakosztályába, egy durva mozdulattal az ágyra dobta és rekedt, természetellenes hanggal figyelmezette: „Itt már kiabálhatsz annyit, amennyit akarsz! Itt nem hallhat téged senki!” De Kata nem bírt kiabálni: amikor a férfi az ágyra dobta, beverte a fejét a kemény fejfán és eszméletét vesztette. Amikor újra felébredt, kezei és lábai durva kötelekkel meg voltak kötve az ágy négy sarkán lévő oszlopokhoz. És teljesen meztelenül volt. A báró csúnya, kéjsóvárgó pillantással tekintett makulátlan, szép fiatal testére és kapkodva szedte a levegőt. Pillanatokon belül elkezdte magáról tépni a ruháját. „Mit akar velem?” suttogott Kata félelemmel teli szemekkel, amikor megkísérte minden tőle telhető erővel kitépni magát a kötelek szorításából. Válasz helyett a báró még az utolsó fehérneműjét is levette. Páni félelmében a lány nem is érezte, hogy mennyire sértik fel puha bőrét a durva kötelek, és hogy több helyen már vérzik. Fohászkodott, kért és sírt, de a férfi csak egyre jobban vigyorgott, majd heves kiáltással rávetette magát a lányra. Fülsikító kiáltás hagyott el a lány száját, de ez elveszett a nagy ház végtelen ürességében! Amikor az emberi alakba bújt ördög végzett a lánnyal és kielégítette sötét vágyait, leoldotta Katát, aki szégyenében és fájdalmában már alig élt, lába elé dobta rongyait és félelmetesen zihálva ráparancsolt: „Húzd el innen és tartsd a szád, vagy megöllek!” Felrántotta az ajtót és kidobta a lányt, aki a megbecstelenített testéhez szorította ruhait, és könnyeitől megvakulva alig talált a saját kis kamrájába. Ott jéghideg vízzel újra meg újra leöblítette magát, ily módón próbált lemosni magáról a kéjenc piszkítását, a szégyent, a szörnyű emléket. Ezután reszketve és vacogó fogakkal bújt a vékony takaró alá és megpróbált legalább erre az éjszakára tudatán kívül hagyni a történteket. „Istenem, drága jó Istenem, miért engedted meg, hogy ez történjen velem?” dadogta ima helyett, sokkos állapotban, és elborzadt a gondolattól, hogy ebben a házban még mi fog történni vele, ha továbbra is ezen a helyen szolgálnia kell. Bár nem hitte volna, hogy aludhat még egyszer anélkül, hogy újra lássa álmaiban az előbbi szörnyű pillanatokat, mégis: ebben az éjszakában úgy aludt, mintha meghalt volna és nem jött rémálom, mely gyötörte volna alvását. Másnap kora reggel viszont minden porcikája fájt, és erőt kellett venni magán, hogy felkeljen, és úgy lásson munkához, hogy a szörnyű élmény ne látszódjon rajta. Mivel a báró kímélte az arcát, a többi testrészét viszont a ruha fedte, kívülről nem lehetett észrevenni semmit, ha nem a mély, fekete árnyék a szeme alatt árulkodott volna és az elveszett pillantás a szeme mélyében. Örült neki, amikor felszolgálta a reggelit – mosollyal az arcán, de halállal a szívében – hogy nem volt ott a fiatal báró, csak a bárónő. Csendesen tett-vett, míg pár perc múlva majdnem elejtette a tálcát, amelyet a kezében tartotta, mert kinyílt az ajtó és bejött az emberi bőrbe bújt ördög, makulátlan öltözékben, finom mosollyal az arcán és úgy köszönt, mintha soha semmi nem történt volna. „Jó reggelt, édesanyám! Jól aludt?” kérdezte a bárónőtől és kis csókot lehelt az arcára. „Köszönöm szépen, az érdeklődésedet, fiam!” válaszolt a bárónő. „Jó aludtam, képzeld el, még altatót sem kellett bevennem. Remélem, neked is jól telt az éjszaka.” A fiatal báró könnyedén bólogatott, miközben rejtett pillantást vett Katára. Csak a lány vehette észre, hogy milyen gonoszul csillognak a báró szemei, jelezve, hogy jobban teszi, ha elfelejti a történteket, meg nem említi senkinek, ha kedves az élete. „Igen, édesanyám! Én is nagyon kellemesen töltöttem az éjszakát. Ma meglátogatja Márta nagynénémet?”  kérdezte. A bárónő gondolkodott kissé és ez idő alatt Kata pokoli kínokat érezte, mert sejtette, hogy a báró kérdése mögött valamilyen sötét szándék rejlik, amelytől neki félnie kell. Végül a bárónő válaszolt. „Igen, fiam, azt hiszem, elfogadom nagynénéd tegnap tett meghívást és elmegyek ma délután a bridge-partijára. Ilyenkor mindig jön Erzsébet barátnőm is – tudod, az idősebb gróf Beszterczy felesége – és még egy-két előkelő hölgy az ismeretségi körünkből. Biztos vidám kis délutánunk lesz. Te sajnos egyedül maradsz – ha nincs más elfoglaltságod.” tett hozzá a grófnő. Fia villogtatta fogait egy démoni vigyorban. „Nekem is lesz kellemes délutánom, ne féljen, édesanyám, ne aggódjon, nem halok meg unalomban.” Ezzel tekintete megint Katára tévedt, aki még mindig tartotta az ezüst tálcát reszkető kezében. Hirtelen eszébe jutott valami, így gyorsan letette a tálcát az egyik kis asztalkára és fordult a bárónő felé. „Asszonyom, kérem alázattal, nem érzem jól magam, és doktorhoz mennék, ha asszonyom úgysem tölti itthon a délutánt.” kérdezte nagyon halkan, attól félve, hogy remegő hangja elárulja. De még mielőtt az anyja válaszolhatott volna, a fiatal báró közbevágott. „Minek pazarolod a pénzedet?” fordult a lány felé, alattomosan csillogó szemekkel. „Van nálam egy hatékony szer mindenféle nyavalyák ellen – és nem kerül neked egy pengőbe sem.” Kata közel állt a pánikhoz, barna szemei majdnem feketék lettek a félelemtől, így csak rázta a fejét. „Köszönöm szépen, uram, de nem akarok terhelni magát a kis problémáimmal, biztosan más programot szervezte már magának mára.” De most már a bárónő is beavatkozott. „Drága gyermekem! Szerintem fogadj el fiam önzetlen javaslatát. A legtöbb orvos úgyis sarlatán és fiamnak nem esik nehezére, ha ad neked egy kevéskét abból a szerből, amelyet ő is használja kis panaszaira.” Kata eszeveszetten keresett egy olyan kifogást, amely lehetővé tette volna, hogy ne töltsön a délutánt egyedül a házban a fiatal báróval, mert nagyol jól tudta, hogy akkor majd mi következik be. Mérgelődött, hogy csak az orvos jutott eszébe kifogásnak, és nem egy beteg rokon, akit meg kellett volna látogatnia vagy miegyéb, de ezen már nem változtathatott. Még egyszer meg akarta győzni a bárónőt, hogy engedje el orvoshoz, de az asszony hajthatatlanul maradt, főleg azért, mert a fia is erősködött amellett, hogy majd ő segít a szolgalánynak. Végül Kata feladta a küzdelmet. Az ebéd után a bárónő elbúcsúzott fiától és beszállt a hintóba, amely elvitte a barátnője bridge-partijához. Kata, aki félelmében nem is ebédelt, ekkor már bezározta magát szobácskájában, és még be is barikádozta magát egy komóddal, melyet a kilincs alá húzta. Reszketve feküdt az ágyán és imádkozott, hogy a sors kíméljen őt a kéjenctől. A hintó éppen megfordult az utca sarkán, amikor a fiatal báró Kata ajtaja előtt termett. Nem nagyon lepődött meg, hogy zárva találja az ajtót, de ő is felkészült. Zsebéből elővette a főkulcsot, amelyet édesanyja irodájából már a délelőtt folyamatban elcsente – hiszen a bárónő mindig bezárta az irodáját, amikor elhagyta a házat – és bedugta a kulcslyukba. A zár nyílt, de nem kis meglepetésre a kilincs nem engedett. A báró erőlködött, de hiába! Nem várta volna, hogy egy kis cseléd annyira ellenállni merészkedik neki, a ház urának! De a lány leleményessége csak még inkább felcsigázta vágyát, hogy újra megtörje akaratát. Teste teljes erejével nekilendült az ajtónak, és már a harmadik próbálkozásával sikerrel járt. A komód elmozdult, az ajtó felpattant és Kata sikolya visszhangzott az üres folyosón, amikor a báró, felindultságában nehezen lélegezve belépett. Kata akkor már nem az ágyán feküdt, hanem egészen az ablakig húzódott vissza és a félelemtől tágra nyitott szemekkel csak suttogni tudott. „Ne, kérem, ne! Hagyón békén!” kérte a férfit, aki egyre beljebb hatolt. „Mit vétettem maga ellen, hogy annyira szenvednem kell?” kérdezte reszkető hanggal. „Kérem, menjen ki és hagyjon magamra!” De a báró nem reagált a lány könyörgésére. A múlt éjjel ebben a kivételes élményben volt része, hogy egy ártatlan lány szüzességét erőszakkal elvehette, most a lány ellenállása feldühítette és felcsigázta vágyát. Nem akarta elmulasztani ezt az élvezetet. Úgyis csak az édesanyja személyzetéhez tartozott. Ha netán mégis feljelentené őt, senki sem hinne egy ilyen kis fruskának. Egy árva cseléd szava a befolyásos és jó hírnevű, becsületes család ellen! Nevetséges! De amúgy sem tenne meg, hiszen félti az életét – és annyira azért nem buta liba, hogy a báró figyelmeztetéseit semmivé venne! De ha mégis – ki hozna összefüggésbe őt az édesanyja cselédje tragikus baleseti halállal? Pláne, amikor megdönthetetlen alibije van! Így saját magát biztosítva határozottan közeledett a halálra rémült lány felé. De hirtelen megtoppant. „Egy lépéssel sem tovább!” kiáltott hirtelen a lány és háta mögül előhúzta egy nagy húsvágó kést, amelyet már reggel a konyhából a szobájába csempézett. A báró kissé meghátrált, hiszen annyi ellenállást nem várta volna el, de ez még inkább felcsigázta őt. „Ne merjél fenyegetni!” sziszegte. „Ha engedelmes vagy, nem esik bántódásod, de ha ellenállsz.....” suttogott a báró, miközben vészjóslóan ismét közeledett a lány felé. Kata láthatta a férfi szemében a halálos fenyegetést, az elszántságát, mégis továbbra is tartotta a fegyvert a fiatal báró szíve irányába. „Ha meg kell halnom, akkor ez Isten akarata volt! De harc nélkül többé nem leszek a maga kéj tárgya!” mondta halkan, el-elcsukló hanggal. „Ezt majd meglátjuk!” kiáltott a báró és egyetlen ugrással termett a lány előtt, de Kata ügyesen kitért a férfi elől és az ezt követő csendes birkózásban még sikerült is neki a férfit a karjánál megsebesíteni. Amikor a báró érzete a vágást és látta a vért a karján, szinte önkívületi állapotba került. „Te átkozott bestia! Ezt megkeserülöd!” kiáltotta és egy pillanat múlva sikerült neki a kést a lány kezéből kicsavarni. Dühében újra és újra csapott rá a lányra, szúrt és vágott, míg végül Kata vérrel borított teste élettelenül lecsúszott a földre. „Ez már nem fog parancsaimnak ellenszegülni!” lihegett. Majd letörölte a véres kést az ágyneműben és mivel az eszeveszett roham lecsillapította nemi vágyait, úgy, mintha nem történt volna semmi különös, visszament a szobájába, ahol leült és olvasni kezdett. Egyetlen gondolatot sem pazarolta a súlyosan megsebesült vagy akár már haldokló lányra. Kata közben viszont észhez tért. Szörnyű fájdalmai csak egyetlen gondolatot hagytak számára: Menekülés! Utolsó csepp erejével az ablakhoz vonszolta magát, kinyitotta az egyik szárnyat, felhúzta magát a szerencsére alacsony ablakpárkányra – és imádkozva ledobta magát a mélybe. Nem gondolt arra, hogy milyen magasról fog földet érni, sem arra, hogy mi van alatta. Ha meghal, hát meghál. Talán még jobb is! A sok seb nem sok jót ígért. Mégis kissé sajnálta, hogy így és ilyen módon kell véget érni földi élete, de végül már nem az ő kezében van a döntés. Rövid zuhanás után mégis olyan erővel ért földet, hogy a fájdalomtól elájult. Így nem vette észre, hogy pár centiméterrel egy éppen arra sétáló apáca előtt fekszik, aki nagyon megijedt és segítségért kiabált. A segítség három erős férfi alakjában jelent meg, akik éppen valamilyen munkától hazafelé mentek. Az apáca irányította őket a legközelebbi kórházba, mely éppen az ő rendházában működött, és ott a legjobb orvosok órákig küszködtek az életveszélyesen sérült lány életéért. Volt egy pillanat, amikor már úgy véltek, elvesztettek a csatát, de Kata életereje nagyobb volt a megpróbáltatásoknál és végül az orvosok és apácák fellélegezhettek: a lány életben fog maradni! Bár élete végéig hordani fogja testén a szörnyű megpróbáltatás nyomait, életfontos szerv nem sérült meg. A törések is szépen gyógyulni fognak, amelyek akkor keletkeztek, amikor kizuhant az ablakból, de csodával határos módon sem a feje, sem a gerince nem sérült meg. A legveszélyesebb volt a nagy vérveszteség, de az orvosok itt is csodákat műveltek. Talán legtovább tart majd a lélek gyógyulása, de a fiatal lány erre vonatkozóan is a legjobb kezekben volt, hiszen az apácák kiválóan segítenek majd a szellemi felépülésében is. Amikor Kata zuhanása óta először kinyitotta szemeit, megpillantotta egy jóságos arcot, mely aggodalommal tekintett a lányra. „Üdvözlégy az életben!” suttogott meleg hangon az idős főnővér. „Hol vagyok? Mi történt?” Kata hangja még rekedt volt és alig hallható, szárazak az ajkai és semmilyen emlék nem maradt a zuhanás előtti történtekről. Körülnézett a kis szobában, ahol feküdt. A hófehér falakon itt-ott egy kis festmény lógott, a sarokban a feszület előtt gyertya égett és a kis ablakon beszűrődött a nap. „Jó kezekben vagy, gyermekem.” nyugtatta őt a főnővér. „Keményen küzdöttünk az életedért, de az Úr segítségével sikerült megmenteni téged!” mondta. Kata még mindig nem értette meg a dolgokat. „Nem emlékszek semmire!” suttogott. „Talán jobb így.” válaszolt gyengéden az idős apáca. Bármi is történt ezzel a lánnyal, aki majdnem gyerek volt még, szörnyű lehetett! Még soha nem hozták be a kórházba egy olyan irtózatosan sérült testet. A főorvos több mint harminc késvágást vagy szúrást számolt, de mindkét lába és az egyik keze is eltört. Amit nem mondta el a nővéreknek az volt, hogy észrevette, hogy a lányt megbecstelenítettek, és hogy talán ezzel a tettel állnak összefüggésben a kezén, lábán talált húzódások, horzsolások is. „Kérem, mondja el nekem, hogy mi történt velem!” kérte a nővértől és a főnővér bólogatott. „Az egyik nővérünk lába elé estél. Tested vérrel volt borítva és talán eszméletednél sem voltál. Segítőkész kezek bevittek a kórházunkba és az Úr és orvosaink segítségével sikerült, életben tartani téged. A nagy vérveszteség gyengített téged, a testedet sebek borítottak és töréseket is szenvedtél, valószínűleg az esés miatt. De szerencsére nem voltak belső sérülések és a bénulástól is óvta téged a jó Istenünk. De hogy hogyan szereztél a sebeket – erre csak te adhatsz választ.” mondta a főnővér beszámolója végén és mélyen nézett a fiatal lány szemébe. De Kata csak rázta a fejét, és ez a kis mozdulat is iszonyatos fájdalommal járt. „Nem emlékszek semmire!” válaszolt. És ehhez akkor is tartotta magát, amikor később visszajött az emlékezete és rémálmaiban újra meg újra át kellett élnie a zuhanása előtti iszonyú perceket. A báró kegyetlen bosszújától való félelem bezárta a száját, még gyóntatóatyának sem merte elmondani, hogy mi is történt vele valójában.

TÚL A NEHEZÉN

Kata felépülése hosszú és nehéz volt. Az első időben csak feküdhetett, később, amikor a törései szépen gyógyultak, már fel is kelhetett. Az első lépéseit két apáca segítségével tette meg, nagyon gyenge volt, szédült és alig bírt az ágy melletti székig elmenni. Sokáig tartott, míg egyedül indulhatott pár perces sétára, de akkor is mindig legalább egy nővér a közelében volt, hátha segítségre szorulna a lány.

A jószívű apácák sokat tettek annak érdekében, hogy napi gyakorlatokkal erőre kapjanak a lány izmai, hogy kenőcsök és tinktúrák segítségével minél jobban eltűnjenek a hegek. Amikor a főnővér egyszer említést tett arra, hogy sok sebhely látható marad, Kata csak annyit válaszolt, hogy tudja, hogy úgysem volt csinos és hogy nem kívánja a férfiak figyelmét. Elérkezett az idő, amikor az orvosok gyógyultnak nyilvánítottak Katát. Akkor a lány meghallgatást kért a főnővértől. „Tisztelendő anyám!” mondta Kata, miután leült egy szerény székre a főnővér irodájában. „Tudja, hogy az orvosok ma reggel gyógyultan ki akartak engedni.” kérdően nézte az idős rendfőnökasszony jóságos arcába. A nő helyeslően bólintott. Így Kata folytatta beszédjét. „Tudja azt is, hogy árva vagyok és nincs senkim, aki gondomat viselne. Még nem érzem eléggé erős magam, hogy újra állásba menjek – és bizonyos okok miatt, amelyeket most titokban tartási ígéret mellett elmesélném, egyelőre nem is kívánok szolgálatba állni.” És erőt véve magán elmesélte az elképedt nővérnek, hogy milyen kínokban ment keresztül a báró házában. Nem említett neveket, bár tudta, hogy könnyűszerrel ki lehet deríteni, hogy kié a ház, amelynek ablakából kizuhant. De bízott az apáca által tett eskünek és nem is csalódott benne. „Így látja, hogy nincs kiút számomra. Azért úgy döntöttem – és arra kérek hozzájárulását – hogy bevonulom a kolostorba.” jelentette ki Kata határozott hanggal. Sokáig gondolkodott azon, hogy vajon képes lesz erre az életre vastag falak mögött tele lemondásokkal. Romantikus elme eleddig az életét mindig egy csodálatos férj oldalán látta megvalósulni, aki szereti és becsüli őt, és akit ő szeretheti, és becsülheti, és akivel együtt egy pár aranyos gyereket fogják nevelni. De ennek az álomnak vége lett! Nincs alternatíva! Ezek után soha többé nem nézheti szembe egy férfival félelem és undor nélkül! Szerelem? Ezek után elképzelhetetlen számára! Ki szerethet egy becsmérelt, kihasznált, teste hegekkel borított nőt? A szerelem romantikus és gyereki elképzeléseiben számára mindig valami égi ajándékot jelentett, valami isteni csodát, amelyért örökké hálás kellett lenni. Olyan szerelem, mint a szüleié. Otthon nem sok földi javakban büszkélkedhettek, de a légkör mindig harmonikus és szeretett-teli volt. Sok év házasság után Kata anyja még mindig mosolyogva és boldogan várta haza esténként a férjét, nyakába borult, amikor porosan vagy sárosan betoppant az ajtón és a férje átkarolta feleségét, megpördítette és megcsókolta. Lányuk részére mindig volt egy jó szó, egy gyenge mozdulat vagy megértés a kisebb-nagyobb problémákat illetően. Soha nem volt igazi veszekedés, tartós harag. Mindenkinek volt feladata és az együtt töltött órák tiszta boldogságban teltek el. De most egy emberi bőrbe bújt ördög, aki nem bírt vagy nem akart megfékezni legaljasabb kéjvágyait, megbecsmérelte őt – és azért már nem lehetett számára tiszta szerelmet adni és kapni. „Jól meggondoltad döntésedet?” kérdezte a rendfőnökasszony szelíd hanggal. „Nagyon fiatal vagy még. Tényleg venni akarsz a fátylat, és életed további éveit az Úrnak szentelni?” Kata bólintott. „Igen, Tisztelendő anyám! Ez határozott döntésem!” Az apáca kissé gondolkodott, majd beleegyezett. Szinte olvasott a lány gondolataiban és készen állt arra, hogy teljesítse a lány kívánságát. És mégis lehetőséget akart adni neki, hogy még egyszer átgondoljon döntését, és a világi élet mellett dönthesse. Sok novíciust látta már, aki szerelmi bánatában bevonult a kolostorba, de az utolsó pillanatban mégis az életet a falon kívül választottak. Igaz, Kata esete kissé más volt, de a tapasztalt főnővér tudta, hogy időre van szüksége. Előbb meg kell gyógyítani a mélyen rejtőzködő lelki sérüléseket – erre nagyon jó a kolostor nyugalma és tapasztalt lakói segítsége, majd utána meglátjuk.... „Üdvözlégy rendünkben!” mondta a főnővér. „Előbb kapsz egy helyet, ahol felépülésedet folytathatsz. Majd feladatokat is ellátsz, miközben részt veszel a napi rituálékban. Egy idő után elkezdődik a novícius idejét – a többiről majd később beszélgetünk.” jelentette ki az apáca, majd felállt, megfogta Kata kezét és kérte, hogy kövesse. „Gyere velem, bemutatlak a nővéreidnek és keresek egy szobát számodra.”

A vastag falak mögött csend uralkodott és békesség lengett a levegőben. Az apácák elvégeztek napi teendőiket, csak Kata ült a kertben egy nagy tölgyfa alatt és mélyen elmerült gondolataiba. „Miért nem segítesz Benedikte nővérnek a gyomlálásnál?” kérdezte a főnővér, aki éppen kissé levegőzni akart és séta közben Katába botlott. A fiatal lány ijedten nézett fel, de nem a várt haragot olvasta a főnővér arcában, hanem mély megértést. „Bocsánat, Tisztelendő anyám!” hebegett Kata. „Hirtelen annyira gyengének éreztem magam, hogy a többiek is észrevettek, hogy nem vagyok jól és azt javasoltak, hogy pihenjek kissé az árnyékban. De annyira elmerültem gondolataimba, hogy nem vettem észre, hogy mennyire szalad az idő.” válaszolt Kata, bocsánatkérően és keskeny, a szörnyű megpróbáltatások nyomait még mindig viselő arca elfehéredett. „Nem szántam szemrehányásnak, gyermekem!” válaszolt a főnővér, aki tudatában volt azzal, hogy a lány még nem volt túl a nehezén és hogy az elkövetkező időszak is milyen megpróbáltatásokat hozhat.

"Csak ki akartalak rázni a látszólag nem túl kellemes gondolataiból, és kissé elterelni a figyelmedet a szomorú emlékektől. Gyere a házba, ott sokkal hűvösebb, és le is feküdhetsz egy kis időre!” kérte fel Katát, de a fiatal lány legyintett és felkelt a padról, amin ez idáig ült.

"Köszönöm szépen, tisztelendő anyám, de nem szeretnék úgy tűnni, mintha lusta lennék, vagy hálatlan, mindezek után, amit értem tettek.” Mondta. A rendvezető nővér rázta a fejét. 

"Drága lányom, mi csak azt tettük, amit a hitünk és az elhivatottságunk parancsolt. Legfőbb feladatunk, hogy a bajban lévőknek segítséget nyújtsunk.” Magyarázott az idős apáca. De Katát e szavak nem nyugtattak meg.

"Én valamilyen úton szeretnék meghálálni mind azt a jóságot, amelyet itt kaptam.” Suttogott. A rendvezető nővér mosolygott.

"Ez nagyon szép szándék tőled és nagyon dicséretes Isten szemében is, de jelenleg az első cél az, hogy visszanyerhess az egészségedet, drága gyermekem. Később majd egy megfelelő időpontban más feladatokat is kaphatsz, de most még sokat pihenned kell!” mondta együtt érző hanggal. „Azért most egy kis rábeszéléssel szeretnék elérni, hogy menj be és feküdj le!” Kata erre már nem akart ellenezni, szófogadóan követte a rendvezető nővért a házba és a hűvös szobájában lepihent egy pár órára.

Egy szép napon a rendvezető nővér magához hívatott Katát. A fiatal lány, fekete ruhájában, amely arca sápadtságát még jobban kiemelte, belépett a rendvezető nővér spártian berendezett irodájába, és szinte azonnal sejtett, hogy élete pályája más irányt fog venni.

"Isten éltessen, jó napot, főnővér!” köszöntette egy pukedlivel. „Miért hivatott.”

"Isten éltessen, drága gyermekem!” válaszolt a rendvezető főnővér, majd jóságos arccal nézett a fiatal lányra. Igen, hívattalak, mert úgy gondolok, hogy mostanára már annyira erőre kaptál, hogy rád bízhatunk egy könnyebb feladatot. – Mint tudod, a rendház kórházában sok nővéred tesz minden nap különféle szolgálatot.” Kezdett a rendvezető nővér.

Kata bólintott, mert azonnal tudta, hogy milyen feladatot szánt neki a főnővér – és már izgatottan várta sejtése beigazolását.

"Igen, tudom – és nagyon szívesen vennék részt az ott folyó munkákban.” Fűzött hozzá a fiatal lány. A rendvezető nővér sokáig nézett Katára, és amit látott a lány őszinte arcán, elnyerte a tetszését. Látszólag nagyon jól felépült testi és lelki sérüléseitől ez a fiatal teremtés, bár a lelki sebek behegedése egy hosszabb folyamat volt. De az új feladat abban is segíteni fog, hiszen eltereli a figyelmét és megadna neki azt az érzést, hogy szüksége van rá, a munkájára, és végre meghálálhatja azt, amit az apácáktól kapott. Ennek érdekében a rendvezető nővér az előző napon egy hosszú beszélgetést folytatta a kórház vezetőjével. A néhány súlyos betegen túl, akik állandó orvosi felügyeletre szorultak, olyan páciensek is voltak a kórháznak, akik pénz vagy gondozó rokonok hiányában betegségük vagy rokkantságuk miatt arra rászorultak, hogy ezen a helyen éljenek. A két nővér hosszú gondolkodás és mérlegelés után arra a megoldásra jutott, hogy Kata egy fiatal férfi ápolója és társalgónője legyen, aki festő volt, és akinek egy rejtélyes betegség lábai használatát megakadályozta. Bár a nővérek kissé aggódtak, hogy egy fiatal, életerős férfi és egy fiatal lány együttléte bizonyos veszélyek forrása lehetett, de végül a rendvezető nővér érvelése döntött, miszerint Kata, azok a megpróbáltatások után, amin keresztül ment, biztosan nem kívánja egy férfi közelséget, és hogy a fiatal férfi aligha olyan állapotban van, hogy rosszalkodjon. És egyébként is: ez a munka talán mindkét fiatal számára hasznos lehet. Így tehát folytatta Katával való beszélgetését.

„Kórházunkban él egy fiatal férfi – Tibor a neve – aki festő, és mindkét lába megbénult. Téged választottunk ki, hogy ápolója és társalgója legyél, hiszen elvesztette a lába használata mellett az életkedvét is. Talán neked sikerül visszaadni neki a hitet az életbe, a jóba.” mondta a főnővér. „Nagyon megtisztel bennem fektetett bizalmával, Tisztelendő anyám, de igazán nem... egy férfival.... ugye, tudja, mire gondolok...” suttogott elhaló hanggal a fiatal lány és szégyenlősen lesütötte szemét, miközben halk pír futotta át arcán. A főnővér pontosan tudta, mire céloz Kata, tudta, mitől fél, de hajthatatlanul maradt, hiszen ez is volt része a gyógyításnak, hogy a lány feldolgozza a történteket és tegye túl magát rajta. „Gyermekem, akkor én jobban bízok benned, mint te saját magadban! Ez számodra próbatétel, de lehet, hogy mindkettőtökre gyógyító hatással is bír.” nyilatkozott a főnővér. „Különben is: már el van döntve, holnap reggel kezdődik a szolgálatod a kórházban.” Ezzel elbocsátotta Katát, akinek első útja a kis kápolnába vezetett, hogy merítsen erőt a következő napokra. Alig aludt az éjjel, mégis készen állt, amikor reggel az egyik nővér bekopogott, és majd Katát a tiszta folyosókon keresztül a kórház egyik félre eső részébe vezette, ahol a tartósan ápolásra szoruló betegek laktak. Az egyik ajtó előtt megálltak és a nővér kopogott. „Tessék!” szólt bentről egy kellemes, mély férfihang, mire a nővér benyitott és a kissé még mindig szorongó Katával együtt beléptek a szobába. „Jó reggelt, Tibor úr!” üdvözölte az apáca a pácienst, aki tolókocsiban egy alacsony festőállvány előtt ült. „Jó reggelt, Mária nővér!” válaszolt a fiatal férfi, aki meglepődve észre vett, hogy ma egy másik lány is eljött, bár Kata megállt az ajtóban és lesütötte szemeit. „Kit hozott ma magával?” érdeklődött a festő. Az apáca megfordult és magához intette Katát. „Ez itt Kata, uram. Itt él velünk a kolostorban és mi – szóval a Tisztelendő rendfőnökasszony és magam – úgy döntöttünk, hogy mától Kata lesz a maga ápolója és társalgója.” A fiatal férfi nagy érdeklődéssel nézett Katára, de nem láthatta sok mindent, mert a lány továbbra is lehajtott fejjel állt és a bő ruhája minden testi vonalát elrejtette.  „Kissé szégyenlős, uram.” magyarázott az apáca. „Hiszen ma van az első napja a kórházban és minden még kissé szokatlan számára. Kérem, segítsen neki egy kicsit a beilleszkedésben.” Majd Kata felé fordult. „Kata, most egyedül hagylak Tibor úrral, kérem, ismerkedjetek meg egymással.” és a fiatal férfi felé: „A viszontlátásra, Tibor úr!” azzal megfordult és már kint is volt, még mielőtt Kata vagy a festő válaszolhattak volna. Kata még mindig lesütött szemekkel és reszketve állt a tolókocsi előtt, készen arra, hogy bármelyik pillanatban elmeneküljön, ha a férfi esetleg közeledni próbál feléje. De a fiatal férfi csak átható pillantást vett a lányra. Majd halkan megszólalt. „Téged kényszeríttetek arra, hogy engem ápolj.” Ez nem kérdés volt, hanem állítás, de Kata nem reagált. Tibor rázta a fejét. „Hogyan lehetsz a társalgóm, ha nem beszélsz – talán félsz tőlem?” kérdezte a lánytól. Hogy a szöget a fején találta, mutatta neki Kata reakciója: még lejjebb engedte a fejét, hogy a férfi ne lássa a most az arcán legördülő könnycseppeket. A fiatal festő egy mozdulatot tett, hogy közelebb guruljon a lányhoz, de Kata hirtelen felemelte a fejét és a lány szemében most annyi páni félelem volt olvasható, hogy a férfi megállt. Végre láthatta a lány arcát – és amit látott, ettől majdnem megszédült: hiába a bő ruha, a rémület és a könny – a lány csodaszép volt! A festő gyakorlott szeme mindjárt felismerte a finom vonalakat és a nemes arckifejezést. „Nem bántalak!” nyugtatta kellemes hanggal a lányt.  „Tőlem nem kell félned – különben is – én ehhez a tolókocsira vagyok kötve.” fűzte hozzá hangtalanul, de ebbe a fél mondatban benne volt az összes elkeseredettsége a kegyetlen sorsa miatt. Ez a hangsúly okozta, hogy Kata felfigyelt a férfira. Ez az elkeseredettség ismerős volt számára! Már-már elment a félelem, hiszen itt egy sorstárs ült. Elolvadt a jég. Kezével letörölte könnyeit az arcáról és első ízben idézte szavait a férfi felé. „Elnézést a viselkedésemért, Tibor úr! De itt minden olyan új és félelmetes...” A férfi bólintott. „Nem kell elnézést kérned, gyermekem.” válaszolt nyugodt hangon. „Megértem az érzéseidet és érzem, hogy te is borzalmas dolgokon mehettél keresztül.” Kata csak bólintott, majd nagyon halkan hozzátette: „Igaza van, uram, de erről nem szeretnék beszélni.” „Nem is kell. De kérlek, szólíts Tibornak,” kérte a lánytól, „persze csak akkor, ha megengeded, hogy én is Katának szólíthassalak.” Erre Kata első ízben, amióta belépett a szobába, megnézte a fiatal férfit. Arcában mindjárt egy szomorú, barna szempárt látott, sötét, szépen ívelt szemöldök alatt. Homloka magas volt és egy rakoncátlan hajtincs belelógott. A festő hivatásának megfelelően barna hullámos haját válláig növesztette. Magas arccsontok, egyenes orr, markáns áll és érzéki száj. Ha nem ülne tolókocsiban, a lány megcsodálhatná magas alakját, mely valamikor sportos volt és edzett, hiszen kiváló lovasként nem egy versenyt nyerte meg, vívó és úszótudása híres volt, mielőtt elveszítette volna lábai használatát. Ezen a reggelen tiszta, fehér inget hordott és sötétzöld mellényt, deréktól lefelé egy kockás takaró fedte a lábait. Kata már nem gondolkodott tovább: „Megengedem .... Tibor!” válaszolt és odanyújtotta keskeny kezét a festő felé, aki egy gyöngy mozdulattal elfogta a lány kezét. „Köszönöm, Kata! Kérlek, ülj le erre a székre, így jobban látjuk egymást, és könnyebben megy a bemutatkozás.” mosolygott kissé, és jelölte egy kis széket, a szoba másik oldalán. Kata ott leült és Tibor előtte megállította a tolószékét. „Tibor, a festő vagyok, nincs családi nevem, mert az én családom régen kitagadott, így más nevem nincs.” kezdte keserű hangon beszámolóját a fiatal férfi. „A rajzolás és festés az életem, így a szórakozásból életfeladatom lett. És még segít is nekem, mert itt a kolostorban úgy fizetek az ittlétemért, hogy néha szentképeket festek, vagy felújítom a faragott szobrok színeit. Néha megrendelésre festek portrékat társasági személységekről, de legszívesebben tájképeket festek. Bár – tette hozzá szomorúan – most már csak az emlékeimből meríthetek. Amióta elveszítettem lábaim használatát nem jutottam ki a kolostor falain kívülre.” sóhajtotta és érezni lehetett, mennyire szenved a miatt. Kata természetes jó szíve megszorult, amikor érezte a férfi elkeseredettségét. Erőt vett magán. „Tibor, kérem, mesélje el, hogyan és mikor bénult le.” kérte a fiatal férfitől, de amikor észrevette a férfi arcán a megrendülést, gyorsan hozzátette: „Természetesen csak akkor, ha akarja és tudja elmesélni.” Tibor összerezzent és nehezen lélegzett, mégis válaszolt. „Még mindig nehezemre esik beszélni róla, de szeretnék neked mutatni, hogy mennyire bízom benned, és hogy mennyire élvezem a jelenlétedet, azért megpróbálom elmagyarázni, hogy mi is az én sorsom.” Lehajtotta a fejét, úgy, hogy a selymes, hullámos haja a szemeit és egybe arckifejezését a lány fürkésző pillantás előtt eltakarta. „Valamikor igen sportos ember voltam.” kezdte vonakodva. „Bár manapság már nem látszik rajtam, de sikeres lovas, vívó és úszó voltam. Sok versenyt megnyertem és itthon alig akadt ellenfelém. Sokat utaztam, a világ számos országában gyakran olyan helyzetekbe kerültem, amikor csak az élettapasztalatom és a testi fölényem miatt életben maradhattam. Mindig új élményeket, új benyomásokat kerestem, de csak a festészet motivált engem. El tudod képzelni, hogy milyen színekben pompázik egy naplemente Toscanában?” kérdezte a lánytól és hangjában csengett leheletnyi régi hév és elragadottság. Amikor felnézett, Kata csodálkozó szemébe pillantott. „Sajnos még nem volt részem benne, de azt hiszem, hogy egy művész számára ez a legfontosabb, hiszen én is mindig újra megcsodálom a természet színeit.” válaszolt Kata elgondolkodva. „Ezek szerint Olaszországban is volt.” kérdezte a fiatal festőtől, remélve, hogy az folytatja beszámolóját. Tibor bólintott. „Nem csak Olaszországban voltam, hanem meglátogattam Franciaországot, Spanyolországot és Görögországot is. Legutóbb Egyiptomban voltam, megcsodálni és tanulmányozni a fáraók csodálatos építményeit és festményeit.” Itt hangja elcsuklott és nagy erőfeszítésbe került, hogy folytathassa. „Amikor hazaérkeztem, magas lázam lett. Kórházba mentem, ott néhány nappal később mély kómába zuhantam. Amikor felébredtem – béna voltam.” suttogott. Kata mély megrendülésében megfogta a fiatal férfi kezét, de nem vette észre, hogy milyen hatással volt ez a mozdulat a fiatal festőre. A férfi hosszú, vékony ujjai, amelyek annyira jól bántak ecsettel és ceruzával, hidegek voltak és reszkettek. „És mit mondtak az orvosok?” érdeklődött Kata csodálkozva. „Hiszen nem volt balesete vagy betegsége azelőtt, hogy....?” Tibor rázta a fejét. „Nem. Semmi jel nem volt, amely arra hagyott következtetni, hogy mi történt valójában. Az orvosok tanácstalanok. Soha senki nem hallott arról, hogy a lázbénító hatással bírna. Mindenféle vizsgálatokat végeztek, de semmilyen testi okot nem találtak. Testem ép és idegrendszeri alapon sem károsodott meg. Elvileg nem lehetek béna – gyakorlatilag viszont az vagyok.” vonta vállát a fiatal festő.  „Legutóbb az egyik szakértő úgy foglalta össze az esetemet: bénulásom orvosi csoda, így bármikor bekövetkezhet a másik orvosi csoda és visszanyerhetek lábaim használatát.” sóhajtott keserű mosollyal. „De ezzel nem sokat segített!” Kata még mindig fogta Tibor kezét. „Megértem, hogy mit érez.” mondta halkan. „Mégis hálásnak kell lennie, hogy nem veszítette el mást, például a látását, így még mindig talál menedéket a festészetben!” Tibor meglepődött, a lányra nézett, de nem húzta vissza a kezét. Ennek a kis kéznek az érintése nyugalommal töltötte el, bizalommal és még valami elmagyarázhatatlan mással. A lány szavai pedig megértésről és együttérzésről tanúskodtak. „Igazad van, Kata. De ha ismerted volna az előtti életemet, megértenél, hogy néha, magányos éjszakaimban, kívánom a halált!” Ne mondjon ilyesmit!” kiáltott fel a lány. „Semmi nem lehet olyan borzalmas, hogy a halál......” hirtelen abbahagyta, mert eszébe jutott, hogy neki a legkevésbé kell bírálni a férfi halálvágyát, hiszen nem sokkal ezelőtt ő is csak a halálban látta az egyetlen kiutat a szenvedések elől. Tibor finom érzése azonnal súgott neki, hogy a lány életében is lehetett egy pillanat, amikor azelőtt a kérdés előtt állt, hogy az életet vagy a halált válasszon. Talán sorstársra talált? De nem akart kihasználni a helyzetet, így gyorsan folytatta beszédjét. „Két éve élek ebben a szobában, a nővérek nagyon aranyosak, így megadják nekem a lehetőséget a festészetre. Néha ecsetet vagy festéket hoznak, néha vásznat vagy faanyagot a keretekhez, hogy el ne veszítsem a szerintük „Isten adta tehetségemet”. De az emlékeim egyre elhalványulnak, és néha sok időmbe kerül, míg a helyes színt megtalálom, de van, amikor ez egyáltalán nem sikerül.” Kata nagyon sajnálta a férfit, de tudta, hogy ezt nem mutathatja meg neki. „Azóta nem hagyta el a kórházat?” kérdezte. A fiatal férfi csak rázta a fejét. „Egyrészről nem is akarok, másrészről nem akarok, hogy a jószívű nővéreknek miattam még többet kell dolgozniuk. Szegények egész nap egyik páciensről a másikhoz sietnek, hogy a lehetőleg legjobb ápolást kapjanak.” válaszolt. De a lány szemében remény csillogott.

"De most már itt vagyok én! Kiviszem a kertbe, hogy végre friss levegőhöz jut, és a tavasz csodálataiban gyönyörködhet!” kiáltott vidáman. "Máris elkezdhetjük!” Bár eleinte Tibor el akart hárítani a szokatlan kezdeményezést, de még időben észhez kapott, mert úgy érezte, hogy rossz hangulatával nem törheti meg a lány elhívatottságát, így végül beleegyezett. 

"Ha úgy gondolod.............."

"Természetesen! Csak itt ne hagyja vázlat-blokkját, a kertben biztosan talál egy-két érdekes motívumot a következő festményeihez.” Mondta Kata, és már kereste is tekintetével a blokkot.