Német és osztrák solymászbarátaink számára szerveztünk vadászatot a községünkben. Csodálatos időjárás volt ez a két október végi hét alatt, sok szép támadást láthattuk és a pedzések is megnyugtató számban sikerültek. A vadászkutyák kiválóan dolgoztak, némelyik már többször is kísérte gazdáját Magyarországon, a sólymok közül kettő idősebb madár volt, tapasztalt vadász, a többi idei, fiatal madár. A laikusok kedvére és a történtek megértéséhez egy kis alapismeret solymászatból: A – több generációban tenyésztett – vadászmadarakat az emberhez és a kutyához (némelyik esetben még a lóhoz is) való szoktatás után, csakis olymódon engedik repülni, hogy az egyik farok tollára vagy lábára (az angolok néha nyakára) rögzítik egy kis adót, mely jeleket ad a solymásznál lévő vevőberendezésnek. A solymász, ha madara netán messzire kerülne üldözés közben, vagy olyan helyen fogna zsákmányát, ahol a solymász nem látja, a jelek segítségével megtalálhatja vadásztársát. Azonfelül általában egy vagy két csörgőt rakja a sólyom lábára, így egyértelműen kitűnik, hogy nem vadmadárról van szó (bár a vad ragadozó madarak is mind védettek, illetve fokozottan védettek), valamint hallható lesz a madár akkor is, ha leült zsákmányával vagy anélkül. A vadászmadarakat nem lehet sem visszahívni, sem az adó által kommunikálni velük, éhesen kell elengedni őket, és kizárólagosan csak akkor jönnek vissza a solymászhoz (és akkor se mindig), amikor nem sikerült a zsákmány elejtése és a bábúra hívják vissza őket (egy a zsákmányállat szárnyaival ellátott, kitömött bőrdarab, kis darab hússal). Amikor zsákmánnyal leszállnak a földre, a solymásznak hozzájuk kell igyekeznie, mert ha jóllakik a madár, akkor elrepül emészteni a legközelebbi magas helyre, és a solymász lekönyörögheti őt a fáról.

Még mindig a kis hevesi falúban laktam albérletben a lovammal, amikor egyszer öcsém eljött látogatóba. Magyar nyelvtudása egyenlő volt a semmivel, az enyém akkortájt sem sokkal nagyobb. Lovammal addig már elbarangoltunk sokfelé, ismerős volt minden földút a szőlők között. Mivel akkor még csak egy lovam volt, nem kísérhettem öcsémet, ő viszont lovagolni akart mindenáron. Elmagyaráztam neki, hogy merre érdemes menni, hogyan talál oda és hogyan vissza. Búcsúszóként figyelmeztettem: - Ha úgy érzed, hogy eltévedtél, tedd a szárat a ló nyakára és mondd neki, hogy: haza! A ló biztosan haza talál, ismeri itt minden utat. – Öcsém bólintott és bíztatott, hogy nem lesz semmi baj. Még egy ideig hallottam a ló szapora lépéseit a betonúton, később még láttam egyszer feltűnni sziluettjüket a domb tetején, utána szép nyári korai délutáni csend következett. Öcsém nem szokott két óránál tovább lovagolni, azért már kezdtem kissé ideges lenni, amikor délután öt órakor még nem érkezett vissza. Vártam még egy órát, hátha pihentek valahol, de akkor sem jöttek meg. Amikor sötétedés előtt még mindig nem volt semmilyen jel, hogy megjönnének, kezdtem igazán félni. Vagy valamilyen bajuk esett – ezalatt inkább a lóra gondoltam, mert másképpen a ló biztosan már otthon lett volna – vagy eltévedtek. De ha az utolsó feltevés volt a helyes – akkor vajon hol voltak???

Amikor már sötét éjszaka volt, nem tartott már otthon semmi, elmentem keresni őket. Előbb viszont el kellett döntenem, hogy merre induljak. Mivel nem akartam egyedül a szőlők között barangolni, választottam mint első lehetőséget a főútvonalat. Később majd a mellékutak kerültek volna sorba. Már a harmadik falúnál tartottam, közben persze mindig meg-megálltam és kérdeztem az egyik vagy másik még úton lévő embertől, hogy nem látta-e egy fiút egy kis fakó lovon, amikor úgy véltem, patadobogást hallok. Megálltam, füleltem – és tényleg, a falu másik végéről hallatszott egy ló szapora lépése. Biztos voltam, hogy az elkallódott öcsémről van szó, hiszen ilyen késő este fuvaros már alig utazik és a fuvaros lovak általában kettesben mennek és patkó van a lábán. Előre mentem és egy pár pillanat után meg is láttam őket. Lógó fejekkel és látszólag nagyon fáradtan jöttek az úton. Nagy volt az öröm mindenkinél, hogy végre találkoztunk és hogy most már a helyes úton vannak. Bár volt még egy pár kilométer hazáig, de ez már igazán semmi volt ahhoz képes, hogy milyen hosszú út volt mögöttük. Amikor később jóllakott mind a ló, mind a lovas, öcsém elmesélte, hogy először nagyon szépen ment a dolog, míg a visszaútra akart térni. Mindenütt szőlőültetvények voltak, már nem tudott pontosan, hogy merre menjen. De mégsem merte magát a lóra bízni, így választott egy neki ismerősnek tűnő útvonalat. Ahogyan később kiderült, ez az út Eger felé vezetett. Amikor végre rádöbbent, hogy hibát követett el, már késő volt. Onnan már a ló sem tudhatta az utat, hiszen olyan messze még soha nem mentünk el, így öcsém úgy döntött, hogy keresi egy nagy utat és azon megy tovább. Persze nem bírt megkérdezni sem, hogy merre tart, illetve hol van a mi falúnk, így a naplemente után ment, míg végre rá nem talált egy errefelé mutató táblára. Ö éhesebb és szomjasabb volt mint a ló, mert útközben a ló ihatott patakokból, kutakból és néha legelhetett is egy kicsit, öcsém viszont teljesen kifáradt és farkaséhesen került vissza. Azóta megtanult, hogy helyesebb, magát a lóra bízni, mint a saját feje után keresni.

Pedró égy csodálatos, nagyon tehetséges, nagytermetű, fekete Pointer vadászkutya volt. Magyarországon nőtt fel, eljött velünk Franciaországba, de vissza Magyarországra már sajnos nem jutott el.

Ezen a helyen feleleveníteném csak egy pár epizódot a hosszú és szép pályafutásából.

Sérült láb: A pusztában történő nagy futások közben egyszer Pedró lábujjai közé került egy cigány-búza darab, mely észrevétlenül egyre mélyebben befúrta magát mozgás közben a kutya lábfejébe. Csak akkor vettünk észre, amikor a lába már a gyulladástól megdagadt, és a kutya sántikálni kezdett. Maga az operáció rövid volt, a kutya, tudván, hogy segíteni akarunk, meg sem mozdult, amikor egy kis vágással megszabadítottunk az idegen tárgytól. Utána a sebet fertőtlenítettünk, majd szépen bekötöztünk. Ez egy pénteki napon történt, a hétvégét pedig a családnál a Bükkben töltöttünk. Ott a kutyát azzal fogadták, hogy – Jaj, szegényke, mi a baj! – és így tovább. A kutya külön puha fekhelyet kapott, ételt, vizet nem a megszokott helyen, hanem „betegágya” mellett, szóval, úgy kezelték, mint egy nagybeteget. Ezt Pedró szépen, okosan ki is használta. Olyan pofát vágott, mintha tényleg mindjárt meghalna, mindig, amikor valaki elment mellette, halkan nyüszített, sérült lábát oda nyújtotta, ami ahhoz vezetett, hogy az illető visszafordult, lehajolt, megsimogatta vagy éppen egy kis nyalánksággal megkínálta. A nagy komédiás tényleg élvezettel kihasználta a helyzetet! Mert amikor vasárnap délután hazajöttünk Hortobágyra, és kiengedtük a kocsiból, az első dolga az volt, hogy szélsebesen kifutott a pusztába, egy kiszemelt róka után, de úgy, hogy a kötszer zászlóként lobogott a lábán, míg végre le nem tekeredett, majd ádáz harcba keveredett a nagy kan rókával, amelyet végül meg is ölte. Aztán büszke ügetésben jött vissza, fájós lábára ügyet se véve!

Mutatvány rigóra: Elszászban nem nagyon volt alkalmunk, vadászati lehetőséget megadni a kutyánk részére. Nemcsak a tény, hogy magánkézben voltak a kis területek, akadályozta meg benne, hanem az is, hogy szinte nem is volt apróvad ezen a területen. De ez nem vette el a kutya kedvét. Az egyik vasárnapon meg is mutatta, hogy nem felejtett el semmit a virtusából. Séta közben egy nagy réten találkoztunk egy francia családdal. A férfi maga is vadász volt, felismerte a Franciaországban nem gyakran látható kutyafajtát és kérdezte, hogy nem lehetne-e megmutatni, hogyan dolgozik a kutya. Vad nem lévén, ez nehéz volt, de legalább a küldést, behívást, távolból irányítást végeztettünk a kutyával. De Pedró kedvet lelt a közönség előtti produkcióban – és olyat mutatott be, amit Magyarországon büszkesége soha meg nem engedte volna: ő kiszúrt magának egy a földön keresgélő fekete rigót, és elkezdte becserkelési műveletét a gyanútlan madárra, aki azt sem tudta, hogy mit akar vele ez a kutya, azért nyugodtan tovább keresgélt a fűben élelem után. Pedró pedig először „állta” a „vadat”, majd úgy, mint ez a nagy könyvben le van írva, ráhúzott, míg végre csak egy lépésnyíre tőle szinte lehasalt, orra a madár felé tartva. Meg kell mondanom, nem csak a francia családnak marad nyitva a szája, de mi se számítottunk arra, hogy a kutya maga keresi meg a bemutatkozás lehetőségét. A „drop” és visszahívás után óriási tapsot kapott, ezzel megjutalmazván a nem mindennapi bemutatóját!

Vadászatok: Pedró nem csak a solymászatban dolgozott, hanem a puskás vadászatokon is állta meg a helyét. Soha nem volt neki túl sűrű a bozótos, túl hideg a víz, vagy éppen vékony jégréteggel borítva, túl sáros a talaj vagy túl meleg a levegő, ő mindig is 120%-osan dolgozott. Sok vadász neki köszönheti, hogy nem veszett kárba az általa elejtett vad. Meg a sűrű szederbokrok közé is ment egy-egy fácánért vagy nyúlért, amikor a többi vizsla megtagadta az engedelmességet. És fáradhatatlan volt. Vadászat után a többi kutya, aki nem annyira hajszolta magát, szépen, nyugodtan pihent a gazdija mellett, de Pedró akkor még egy kis „magántúrára” ment, felfedezni a környék rejtett élőlényeit. Nem egyszer dermesztő hidegben, erős szélben, gondolkodás nélkül bevetette magát a fagyos vízbe, hogy kihozzon a meglőtt kacsákat. Oda sem követte őt semmilyen más kutya.

Kis kacsák: Egy szép kora nyári napon sétáltunk Pedróval a Hortobágy-Borsósban levő halastavak körül. A kutya szaladgált a gáton, jó vadászkutyához híven állandóan keresett, akkor is, amikor éppen nem volt „bevetésen”. Egyszer csak eltűnik a nádasban. Hiába fütyülünk, szólunk, csak nem akar előbújni. Biztosan talált valamilyen vadat, amelyet most „állja”. De mi tovább akartunk menni, így erélyesen visszaparancsoltunk. El is jött, de valahogyan furcsán tartotta a fejét. Már arra gondoltunk, hogy megsérült, amikor leült ellőttünk és nagy pofáját felénk tartotta. De milyen meglepetésben volt részünk, amikor óvatosan kinyitottunk a száját. Hosszú nyelvén szinte „úszott” – egy napos kacsacsibe! Teljes egészségben és nem is túlzottan rémülten. Óvatosan kivettünk a kis kacsát a kutya már sok dúvadat ölt, hatalmas fogai közül és rövid keresés után az egyik csatornán meg is találtunk a többieket meg a kacsa mamát. Visszatettünk a vízbe – és gyorsan elúszott a családjával. Pedró pedig dicséretet kapott, hogy annyira óvatosan hozta el a kis jószágot.

Gyerek: Hogy mennyire jó családi kutya is volt, mit sem bizonyítja jobban, mint a következő kis történet.

Nagyon forgalmas út mellett laktunk az első évben, Franciaországban. Hogy ötéves lányunk ne kerülhessen veszélybe, a kerti kapuk mindig kulccsal voltak zárva. Egy szép nyári napon a gyerek lement a kertbe játszani. Egy idő után hívtam ebédre, de nem válaszolt. Az útról jövő nagy zaj miatt azt hittem, a lányom nem hallotta, azért lementem a kertbe, hogy megkeressem. De ott sem volt! Rohantam a kapukhoz, de mindegyik ennek rendje-módja szerint be volt zárva, a kerítésen meg nem mászhatott át. Akkor hol lehet? Furcsálltam, hogy a két kutyánk sem jött elő, pedig ez nem volt szokásuk. Hívtam őket is – síri csend! Lassan pánik kerített hatalomba, amikor észrevettem, hogy a nagy kutyaház előtt ott áll szépen egymás mellé rakva két kis szandál! Odasiettem, benéztem a kutyaházba – és elkezdtem halkan nevetni. A látvány tényleg szívderítő volt. A bejárathoz közel mozdulatlanul feküdt Pedró, meg a farkát sem mozdította, amikor halkan megszólítottam. Beljebb feküdt a Pointer kölyök, és a legvégén ott aludt a lányom, feje alatt kispárna, kezében egy kis plüssállat. A kutyák annyira őrizték álmait, hogy meg az engedelmességet is megtagadtak a gyerek háborítatlan alvás érdekében!

Máskor meg a gyerek egy talicskába fészkelte be magát, amelyet a fenyőfáink sűrűjébe tolta, Pedró meg valahogyan befészkelte magát a gyerek mellé, és szépen aludtak az igazak almát.

Az egyszer a kertben falállított sátorba viszont hívatlanul surrantak be. Nem tudni, hogyan sikerült nekik észrevétlenül feltolni a zip-zárt, tény, hogy amikor reggel felébredtünk, a két kutya kényelmesen hevert a pokrócokon, mi meg szorosan egymás mellett, szinte a sátor falára feltolva feküdtünk.

Tizennyolc - a telivér kancámmal együtt töltött - év alatt, több „húzós“ közös élményünk is volt. Itt csak egynéhány a sokból:

Még ifjú ló korában, amikor még kiképzés alatt állt, szinte naponta mentünk el lovagolni az elszászi hegyekben. Ebben az időben nem volt mobiltelefonom, és gyakran az útvonal sem volt előre tervezhető, hiszen hol vadászat folyhatott, akkor a gyalog- és egyéb forgalom ezekről a területekről el volt tiltva, hol fakitermelés vagy egyebek miatt le volt zárva egy-egy hegyi út. De mi is mentünk néha olyan helyen „felfedezőútra“, ahol néhány meglepetés érhetett.

Első vízátkelés: Minden ló kiképzésében eljön ez az idő, amikor valamilyen vízen át kell lépni, ugrani vagy kelni. Sissi esetében az első komolyabb vizes akadály a nem messze tőlünk lévő kis folyó volt. Tavasz volt éppen, azért eléggé magas vízszinttel és gyors sodrással rendelkezett. Épp megfelelő egy fiatal ló merészsége kipróbálásához. Amikor a folyó partjához értünk, szokásomhoz hívén hosszúra engedtem a szárat, hogy Sissi körül tudjon nézni, szagolni, és meggyőződni arról, hogy szó sincs róla veszélyről. Ezt alaposan meg is tette, de azután sem akaródzott belépni a sebesen zúduló, hideg vízbe. Így alkalmaznom kellett a „B“ tervet: kiszálltam a nyeregből, hosszúra vettem a szárat – és magam léptem be elsőnek a folyóba. Lépésről lépésre előrehaladtam, Sissi még mindig a parton állt, mint a cölöp, amikor a víz már a csizmámba folyt. Végül már a szár feszült, és akkor olyan pofával lépkedett óvatosan utánam, mint aki azt gondolja, hogy: „a szár elég hosszú ahhoz, hogy még hátrálni tudjak, ha a gazdim netán elsüllyedne!“ Meg is tartotta az egész átkelés alatt ezt a távolságot, majd a túlsó parthoz érve, eljött hozzám, hogy – a csizmák „víztelenítése“ után – újra nyeregbe tudjak szállni. Visszafelé már nem gondolkozott, feljegyezte magában, hogy azon a helyen az átkelés nem veszélyes, így megállás nélkül begázolt a folyóba. A továbbiakban aztán nagyon megszerette a vizet, nyaranta gyakran fürödni mentem vele.

Várak: Sok várrom díszít Elszász hegycsúcsait, előfordulnak olyanak, amelyek egészen remek állapotban vannak, de található olyan rom is, amely eléggé veszélyes és lepusztult. Sissivel szinte mindegyiket meglátogattunk. A lovam azokban a helyzetekben is rendkívül bátran és bizalommal a lovasa iránt viselkedett. Átment olyan függőhidakon, amelyeken nem volt semmiféle korlát, kapaszkodott meredek hegyoldalakban felfelé és óvatosan lefelé, sétált olyan romos udvarokban, ahol máskor csak a madarak jártak és besétált olyan területekre, amelyeken réges-régen az előkelő hölgyek és urak báljaikat tartottak. Nem rettent vissza, amikor felzavart nyulakat vagy baglyokat, sőt találkoztunk egy-két, meleg köveken napozó viperával is. 

St. Gilles templomkertje: Éppen a házunkkal szemben a völgy másik oldalán kis domb emelkedett, melynek tetején egy kis templom állt. Ez volt a nyári szabadtéri történelmi játékoknak a színhelye. A nyári 6 hét kivételével viszont csend és nyugalom uralkodott ezen a tájon. Egyik napsütötte délután errefelé lovagoltam, amikor eszembe jutott, hogy ki kellene próbálni, hogy Sissi képes és hajlandó arra, hogy felmenjen a 12 széles lépcsőfokot a templomhoz. Tudtam, hogy a hátsó falon van egy kis kapu, mely mindig nyitva szokott állni, ezen keresztül az erdőbe lehetett kijutni. A megszokás nagy úr, nem néztem meg hátulról a kaput, hanem mindjárt a lépcsőnél álltam meg a lóval és megmutattam neki az akadályt. – Na, Sissi, benne vagy egy kis kaszkadőr mutatványban? kérdeztem tőle, majd a szárat lazán fogva adtam neki jelt, hogy haladjon. Szokása szerint előbb megszagolta, megnézte az idegen helyet, majd engedelmesen és nagyon ügyesen felkapaszkodott velem a lépcsőn, majd a templom előtt állt meg. Megdicsértem, ahogyan illik, majd lassú lépésben haladtunk a hátsó kapu felé. Hoppá! Ezen a napon valamily rejtélyes oknál fogva a kis kapu be volt lakatolva! Na, most mi lesz? A fal túl magas volt az átugráshoz, lovam nem is volt tanítva a díjugratáshoz, de kevés is lett volna a hely a sebességfelvételhez – és a fal mögött lejtett is a terep. Maradt a lépcső – lefelé. Ez eddig nem is lett volna nagy baj – csakhogy a ló, amikor fent állt a templom előtt, nem a lépcsőalját látott meg, hanem a körülbelül száz méter alattunk lévő völgyet! Megtorpant és olyan arcot vágott, mintha azt mondana: „Na, ez aztán már sok, amit kívánsz tőlem!“ Csakhogy nem volt más kiút. Leszálltam róla, megkötöztem a szárat a nyakán, kutakodtam a zsebeimben – és szerencsémre megtaláltam még egy darab cukrot. Lementem a lépcsőn, megmutattam Sissinek a cukrot és mondtam: - Vagy lejössz, vagy ott fent fogsz élni, de vacsora nélkül! – Sissi hála az égnek eléggé értelmes ló, kissé gondolkozott ezen, amit mondtam, majd úgy döntött, hogy mégis csak haza kellene menni. Nagyon óvatosan lelépett az első lépcsőfokra, majd elrúgta magát és mellettem állt meg. Természetesen megkapta a cukrot, sok simogatást és kedves szót, majd nagyot fellélegezve hazafelé indultunk.

Meredek hegyoldal: Elszászban gyakran előfordul, hogy a hegyekben új, kezdetben széles, majd egyre keskenyebb földutat alakítanak ki, egy fakitermelési helyhez. Onnan aztán már nincs tovább. De ezt a tudatot csak a tapasztalat hozta. Egyszer is felfedeztem egy olyan új utat, mely szépen felvezetett a hegy oldalában. Kényelmesen lehetett rajta lovagolni, így kíváncsiságból merészkedtünk egyre feljebb. A fakitermelési helyhez érve viszont be kellett látnom, hogy vagy megfordulunk és a hosszabb úton megyünk vissza, vagy átvágunk ezt a tíz néhány métert a hegyfalban kapaszkodva, míg egy fölötte haladó erdei úthoz érünk, amelyen rövidebb vonalon kerülhetünk haza. A döntés gyors volt és a rövidebb útra esett. Marad a kérdés, hogy hogyan érünk oda. Olyan meredek és gallyakkal, gyökerekkel tele volt a hegyoldal, hogy nyeregben nekivágni lehetetlen és öngyilkos vállalkozás lett volna. Száron vezetni megint nem lehetett a lovat, mert bármibe beleakadhatott volna, de a ló gyorsabban is megy felfelé, így ez a veszély állt fenn, hogy én visszarántom őt. Egyetlen lehetséges megoldás: elengedni a lovat és külön-külön felkapaszkodni. csak annak is lehet ám a böjtje: a ló történetesen ismerte minden utat arrafelé (de ha éppen nem ismeri, akkor is előfordulhat): mondhatna nekem, hogy „a viszontlátásra otthon“ – és én majd tíz kilométert hazagyalogolhatok. De nem volt más választás. Elengedtem Sissit és kértem, hogy várjon meg ott fent. Drága lovam egy pár nagy ugrással nekilendült a meredek hegyoldalnak, majd amikor felért, hűségesen várt érdeklődő tekintettel, hogy én is felkapaszkodok. Együtt folytathattunk kirándulásunkat.

Vaddisznók: Egyvalamitől ösztönösen fél a lovam: a vaddisznóktól. Kicsi csikó korában, amikor még a tenyésztőjénél élt, vaddisznók törtek ki egy hajtásból és pánikba esve átrohantak a legelőn, ahol a lovak voltak. A lovak között is pánik tört ki, és a kis csikó súlyosan megsérült. Ezt az emléket soha ki nem törli a fejéből. Már a vaddisznó leghalványabb szaga is félelmet kelt benne, hevesen fújni kezd az orrlyukakon keresztül, és nem akarja átlépni a nyomokat. Sokáig nem tudtam, hogy miért áll néha meg oly hirtelen, hiszen számomra nem volt látható vagy érezhető a veszély. Csak amikor a tenyésztőjével beszéltem, tudtam meg az okát különleges viselkedésének. Azóta én is jobban oda figyelek. Viszont vannak elkerülhetetlen helyzetek, és ebből baj is lehet. Egyszer éppen hazafelé tartottunk egy vasárnap délutánon. Ellőttünk egy hosszú, de keskeny rét, a közepén egy mély árokkal, amelyet csak a bicikliúton lehetett megkerülni. Jobboldalt a vasárnap is nagyon forgalmas főút, baloldalt egy mély patak szegélyezte meg a rétet. Ezen általában csak könnyű ügetésben szoktunk menni, mert félúton egy pár méteres kitérőt kellett lépésben a biciklisávon tenni, hogy elkerülhessünk az árkot. Ezen a napon még a rét elején lépésben mentünk, amikor egyik pillanatról a másikra Sissi felkapta a fejét, horkantott egyet és eszeveszett vágtába kezdett. Alig tudtam reagálni, gyorsan rövidre fogni a szárat és csodálkozni, hogy mi történt a lovammal. Akkor láttam a szemem sarkából, hogy két vaddisznó rohan át mögöttünk. Biztosan kitörték egy hajtásból, és Sissi nem csak a rettegett állat szagát, de ennek pánikhangulatát is érezhette. De attól nem volt könnyebb dolgom. A ló tényleg „fejvesztve” rohant mindkettőnk végzete felé: a mély árok ott tátongott szinte láthatatlan a rét közepén, túl széles az átugratáshoz és túl mély az átkeléshez. A lovam viszont sem a megszokott füttyszó, amely amúgy mindig is lassításra bírta, sem a nyugtató szóra, sem az erős és nála még soha nem alkalmazott szárhúzásra reagált. Az árok meg egyre közelebb jött, hiszen angol telivér pánikszerű végsebességéről volt szó (ez lehet több, mint 70 km/óra)! Ettől én is lassan kezdtem pánikba esni, pedig ez az egyetlen dolog, amely nem történhet meg egy olyan esetben. Átvillant a fejemben az, amit valamikor megtanultam, de még soha nem kellett alkalmaznom, hogy az egyetlen megoldás a körözés lehet, már ha meg bírom forgatni. Egyre kisebb köröknél a ló kénytelen lesz lelassulni, de ha nem, borzasztó bukás lehet a vége. De meg kellet tennem. Szinte a szájánál fogtam a bal szárat, erővel megfordítottam a fejét balra, és óriási megkönnyebbülésemre Sissi végre engedelmeskedett. Még mindig szélsebesen vágtázott, de úgy tűnt, mintha a szavaim megint az agyáig hatolnának. Elkezdtünk a lehetőleg legnagyobb kört, amely a rét egyik széléről a másikig tartott, majd egyre szűkebbre vettünk. Ahogyan Sissi kissé jobban engedelmeskedett, én is visszanyertem a hidegvéremet. Most már tudatosan köröztünk, lassultunk. Végül lépésre fogta az iramot. Miután meggyőződtem róla, hogy a veszély elmúlt, nagyon dicsértem őt, lazítottam a száron és mintha nem történt volna semmi, folytattunk az utunkat hazafelé.

Csődör: Sissi nem nagyon szerette a neki kiválasztott párjait. Nehezen fogadta a mének közeledésüket, a kézből történő fedeztetést. Viszont azt hittem, már vemhes, amikor kimentem vele egy szép nyári napon a házunk mögött levő hegyekre. Hallottam már hírét, hogy garázdálkodik egy Fjord mén a környéken, szinte minden a völgy bármelyik helyén legelőn tartott kanca már rendelkezett tőle „vad házasságban” fogantatott csikóval, de személyesen még nem találkoztam vele. Aznap pedig éppen nyugodtan sétáltunk, amikor az erdő mélyéből vad nyerítést hallottam. Sissi is kezdett figyelni és meglepő módon tettetni magát. A közelgő hangokra én arra akartam bíztatni a lovamat, hogy hagyjuk el minél előbb az erdőt, de túl késő volt. Mi csak az erdei úton menekülhettünk volna el, a mén viszont az erdőn keresztül a hegyoldalban felfelé vágtatott felénk. Már nem volt mit tennem, már azért sem, mert amikor feltűnt a felbőszült mén, a kancám – akiről azt hittem, hogy már hordja egy csikót – a szépét tette a sokkal kisebb, de erős csődörnek! Én még mindig a hátán ültem, de amikor a mén a kancám elé fordult és kettőt a szügye felé rúgott úgy, hogy majdnem eltalálta a lábamat, gyorsan leugrottam a túlsó oldalán, de kezemben tartottam a szárat. A mén, mint egy igazi vadló, rúgta, harapdálta a kancámat, aki ezt csodálatosan eltűrte. Már az aktus után megérkezett a mén gazdája autóval, kissé elnézést kért a megtörténtekért, de igazi csodálattal mondta: - A maga kancájának igazan erős sex-appeal-je lehet, hiszen így még nem láttam kitörni a lovamat az erősen felépített karámjából, sáló kancák mellől! – Fellélegzett, amikor látta, hogy se én, se a lovam nem sérült meg és a kezemben levő pálcára mutatva megjegyzett: - Jó, hogy nem használta, mert a mén magára támadt volna! – Tényleg jó, hogy az ösztönöm azt súgta, hogy nem szabad beavatkozni, ha már így alakult a történet. Alig lehetett elhúzni a mént Sissi mellől, aki most már engedelmesen hazafelé vette velem az irányt. Végül nem lett belőle nagy baj, meg csikó sem, de erős lecke volt, hogy mire képes egy feltűzdelt mén, amikor hív a természet! (Csak mellékesen: főleg Angliában a lovas rókavadászatok idejében, amikor mének, kancák, heréltek együtt vannak, súlyos, sőt halálos balesetek is előfordulnak, amikor „menet közben” egy mén fedeztetni akarja a kancát, miközben a lovas a hátán ül.)

Ivóvíz: Van a lovamnak egy nem túl előnyös tulajdonsága: nem szeret bármilyen vizet inni. Ebből nagy baj lehet, hiszen egy lónak naponta sok víz kell, feltétlen szükséges az emésztéshez, ha nem kap időben elegendő vizet, de evett főleg szálas takarmányt, súlyos, életveszélyes kólika alakulhat ki. Viszont vannak helyzetek, amikor feltétlenül szükséges, hogy más vízhez szokjon, például, amikor Franciaországból visszaköltöztünk Magyarországra. Amikor a két lóval indultunk Franciaországról, kannákban „hazai” vizet is vittünk nekik, hogy útközben olyan helyen is, ahol nincs víz, itatni tudjuk majd őket. A Fjorddal nem volt baj, ő egy olyan „túlélő” fajtához tartozik, aki inkább meg a sáros pocsolyából iszik, nehogy szomjan pusztuljon. Sissi viszont már a francia vizet sem akart elfogadni, talán a kanna valamilyen csak neki ellenszenves ízt adhatott a víznek. Így már akkor gondban voltunk, hiszen reggel, indulás előtt még evett, és útközben is csemegézett a szénahálóból. Minden egyes benzinkúton próbáltunk itatni, mind hiába. Már elhagytunk Németországot és Ausztriában jártunk, amikor Sissin a kiszáradás első jelei kimutatkoztak. Lassan kétségbe estem, mert honnan hívunk állatorvost, egy ebben a szempontból teljesen ismeretlen területen? Kénytelen voltunk továbbhajtani, mert estig el kellett érnünk az előre lefoglalt szállást. Valahol az egyik parkolóban egy utolsó kísérletet tettem, hogy megitassam, vizes kezemet a fejére és a szája körül dörgöltem, a teljesen száraz nyelvét bevizeztem, másik vödörből a pónit megitattam. Végre, végre nyelt egyet, majd kettőt, azután elfogadott egy kis vizet a kezemből. Kezemet mélyebbre vettem, a vödör felé, ő a fejével követte a mozdulatomat – és végre benne volt a szája a vízben! Először csak nagyon lassan kezdett inni, majd egyre erőteljesebben, de nem engedtem neki túl sokat egyszerre. Inkább mi is vettünk egy kis pihenőidőt, miközben többször kis adaggal megitattunk. Nehéz kő esett a szívemről! Ebből a vízből is töltöttünk a kannákba, ebben reménykedve, hogy most már megszokja az idegen vizet is. Szerencsére a szálláshelyen és az ezt követő helyeken is a kínált víz megnyerte tetszését, így további gond nem akadt. Ezen az úton… Voltunk viszont egyszer a Nemzetközi Solymásztalálkozón, Orosházán. Ott meg a csapvíz is kissé kénes. Tudván, hogy ezt a vizet biztosan nem fogja szeretni - legalább elsőre – magammal vittem – sok liter szénsavmentes ásványvizet! Érkezésünkkor Sissi nem is tagadta le mivoltáját, szó szerint húzta az orrát az itatóban talált kénes víz szagára. Erre mindjárt kínáltam az ásványvízzel, csak hogy a következő itatásnál már egy ici-pici orosházi vizet is belekevertem. Rám nézett, rázta a fejét, mintha azt mondaná „nem tudsz átverni, tudom, hogy más víz is van benne!”, de végül szomjas volt és megitta. Napról napra nagyobb arányban „ottani” vizet kapott, míg a találkozó végére már a 100%-os orosházi vizet is elfogadta.