A reggel egy szép, napos és meglepően meleg őszi napot ígérte. Diána nagyon korán kelt, bement az istállóba és gondosan ápolta Orestes fényesen fekete szőrét. Egy fatuskón ült Sharif, a kerecsensólyom, Diána tenyészpárjának első utódja. A fiatal nő az utóbbi hetekben a szabadideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy szoktasson a sólymot a kesztyűre és magára. Minden este órákig hordta kesztyűjén, kint is, bent a házban is, kis húsdarabokkal etette, hogy a sólyom megszokjon azt, hogy őtőle kapja meg az élelmét. És természetesen megismertette vele a lovakat, kutyákat és görényeket. Most minden lábán egy vékony bőrszíjat – a béklyót – hordott, bal lábán zárt tenyészgyűrűt, míg a jobb lábán egy kis csörgőt, valamint egy picinyi névtáblát Diána nevével és címével. Diána már párszor kipróbálta a madarat egy hosszú pórázon, hogy visszajön-e a tollbábúra, de ma az első szabad repülésre került sor. Amikor a lova fel volt nyergelve, lesapkázta a sólymát, felvette a kesztyűre, majd felszállt a lóra, és lassú lépésben lovagolt az erdő szélén, míg l nem ért egy hosszú legelőt, amelyet egy kis patak keresztezte. Itt elővette a tarisznyájából egy, két kis elemet is tartalmazó antennát – az adót, melynek segítségével remélhetőleg megtalálja a madarát, ha netán elveszne. Egy ügyes mozdulattal rögzítette az adót a sólyom egyik farktollán e célból felragasztott szerkentyűn, majd levette fejéről a sapkát, magasba emelte a kezét – és várt. A sólyom forgatta a fejét, hogy körültekintse, hól is van, majd megrázta tollait és gyors, erős szárnycsapásokkal hamar felszállt a kék égbe. Bár senki sem tanított a repülés fortélyaira, gyorsan megtalált egy termiket a legelő fölött. Diána már kint állt a lovával a legelőn, amikor a sólyom feléje repült. A fiatal nő még hagyta volna kissé dolgozni, mielőtt visszahívja a tollbábúra egy arra rákötött kis húsdarab segítségével, de a sólyom örömet lelt a megerőltetés nélküli felemelkedésben és hagyta, hogy a termikkel és a széllel tovább szálljon. Hirtelen már csak egy kis pont volt az égbolton, majd eltűnt Diána szeme elől. A fiatal nő megállította Orestest, leszállt és kivette nyeregtáskájából a vevőt, egy többágú antennát, amelynek segítségével a madáron lévő adó jeleit sípszó formában lehetett fogni, és ilyen módon meghatározni, hogy a sólyom merre járt. Mivel alig mozdult el a jel, Diána úgy döntött, hogy gyorsan visszaviszi a lovát, és inkább autóval keres tovább. Éppen hogy újra kiért a legelőre és beállította a vevőjét a jelre, a jeladás hirtelen megszakadt! Diána attól félt, hogy a sólyma talán leült egy magasfeszültségi vezetékre, és áramütést érte, vagy az adó leszakadt és most a földön hever, vagy vizes lett, vagy…. De egy kis idő múlva halványon bár, de újra megjelent a jel. Gyorsan hajtott a megadott irányba, amikor hirtelen újra megszakadt a jeladás. Eszerint hibás volt az adó – a lehetőleg legrosszabb helyzet, hogy egy olyan madarat felkutasson, aki nem ismerte még a környéket. Viszont Diána jártas volt itt, így megpróbált beleélni magát egy riadt és eltévedt sólyom

lelkébe, hogy ráérezzen, merre mehetett. Szinte csoda volt, amikor Diána, aki közben nagy távolságot tett meg, és újra - jobb vételt remélve - felszállt az autó tetejére, meghallotta a sólyom lábán rögzített csörgő csilingelő hangját! Milyen igaza volt, amikor megpróbált kitalálni a madár gondolatait! Lassan éhes lehetett, ami megnövelte a fiatal nő esélyét arra, hogy a madarát még az est beálltával előtt a tollbábún megfoghasson. És tényleg: épp hogy kidobta a földre a húsdarabbal felékesített kitömött bőrdarabot, amikor a sólyom felé repült és alacsonyan repülve megnézte magának a dolgot. ’Még nem igazán éhes’ konstatálta magában Diána. ’Nem baj, majd az lesz’. A fiatal nő úgy döntött, hogy megvárja, míg a vadászmadár, aki most egy közeli fára ült, megunja a

várakozást és eljön vacsorázni. Az idő multával a kilátóhelyéről a sólyom egyre mohóbb pillantásokat vett a húsdarabra, majd úgy döntött, hogy most az ideje, hogy megszerezze azt magának. Éppen lerugaszkodott az ágról és célba vette a tollbábút, amikor egy egész csoport kiránduló nagy zajt csapva kitört az erdőből. A csoport előtt egy kis kutya futott, hangosan ugatva a madarat vette célba, aki éppen leülni készült a tollbábúra. Diána annyira el volt foglalva a madár befogásánál előkészületeivel, hogy csak akkor vette észre az embereket meg a kutyát, amikor már késő volt. "Ó nem, ez még hiányzott nekem!” kiáltott fel elkeseredettségében, amikor tehetetlenül meg kellett néznie, hogy a sólyom ijedten felszállt és elrepült. Az adó természetesen megint nem adott jeleket, és valószínűleg nincs még egy ilyen lehetősége, hogy a pánikba esett madár gondolatmenetét újra kitaláljon. Az egyik legborzasztóbb pillanat egy solymász életében! Az emberek, ügyet sem vetve

a fiatal nőre, ugató kutyájukkal együtt, hangoskodva, továbbálltak. Diána elkeseredetten összepakolta cuccait, majd az egyre sötétebb égboltot nézve úgy döntött, hogy másnap reggel innen még egyszer próbálja a szerencsét. Vérző szívvel befejezte keresését erre a napra. Egy héttel később, egy hétfői napon, csörgött a telefon. Diána felvette a kagylót és egyszerre boldog és felháborodott lett. "Maga nem keresi véletlen egy sólymot?” kérdezte egy férfihang a vonal másik végén.

"De igen, természetesen, már a múltkor értesítettem minden erdészetet és hasonlót a régióban, hogy eltévedt az egyik madaram,” válaszolt Diána, aki alig mert még remélni, hogy talán valaki megtalálta Sharifot. „Talán maga megtalálta a sólymomat – él-e még?” kérdezte reszkető hangon.

"Igen, igen, még él, de nagyon gyenge.” Volt a – legalább részben – boldogító válasz. Diána szíve gyorsabban vert. "Hol találom, és mikor mehetek érte?” kérdezte. "Csak lassan a testtel,” mondta a férfihang. „Először mondja meg nekem, hogy be tudja-e bizonyítani, hogy a sólyom a magáé – rendelkezik-e a szükséges engedélyekkel, okiratokkal?” Diána megdöbbent – vajon miért tenne a nevét, elérhetőséget a madár lábán lévő táblácskára, ha nem rendelkezné az összes papírokkal?? "Természetesen tudok bebizonyítani, hogy a madár legálisan van tartva.” Volt a lány kurta válasza. "Nos, akkor hozzon magával az összest, megmondom a címemet, és hogyan talál oda. Mikor ér rá?” akart tudni a furcsa ember. Diána ezt nagyon buta kérdésnek találta, hiszen legnagyobb vágya az volt, hogy Sharif mielőbb visszakerüljön hozzá. "Ha otthon tartózkodik, azonnal jönnék.” Válaszolt, majd az okiratokkal, és a sólyom felszerelésével a cím hallatára beugrott az autójába, és elindult a majdnem száz kilométeres útra. A madara egy hét vagy még kevesebb idő elteltével annyi távot tett meg. Amikor Diána késő este végre elérte a célját, azt hitte első látásra, hogy mégis eltévedt. A megadott cím nem valamilyen tanya vagy kertes ház volt, hanem egy lakótelepi pavilon, ahol a sólyom megtalálójaként egy elvetemült ’madárvédő’ lakott. A szegény sólyom egy karton dobozban feküdt, saját ürülékében, a garázs hideg aljzatbetonon. A ’madárvédő’ még egy kis szalmát vagy füvet sem tett a legyengült állat alá! Könnyekkel a szemében Diána átvette Sharifot – miután a férfinak bemutatta személyigazolványát és a sólyom összes okmányát. A sólyom nagyon gyenge volt, mégis szinte örömmel felült a lány kesztyűjére. "Mikor és hol talált rá?” kérdezte Diána, de a férfi a vállát vonta. "Úgy tudom, hogy szombaton reggel az egyik iskola ablakának repült, mert ott talált rá az egyik tanár, aki elvitte egy madarászhoz, aki engem értesített, mint illetékes állatvédőt. Szombaton este óta nálam van.” Diána e beszéd alatt egyre jobban elsápadt. "Miért nem értesített engem akkor már szombaton?” kérdezte halkan, és nagyon vissza kellett fognia magát, hogy le ne üssön ezt az embert! „Egy ilyen esetben órák dönthetnek egy állat életéről vagy haláláról!” De elképedt, és már tudta, hogy milyen ember áll ellőtte, amikor meghallotta a férfi fölényes válaszát: "Hova gondol! Természetesen előbb meg kellett győződnöm arról, hogy jogosult a madár tartására, a hivatalok a hétvégen zárva tartanak, azért csak ma, miután értesítettek, hogy a madár jogilag tiszta, tudtam önt felhívni.” Diána közel volt az ájuláshoz – a sólyma azért szenvedett, mert valaki tévedésből ’jogvédőnek’ tartja magát? Miért nem szólt az a pasas már szombaton, majd feljegyzi az ő címet, és hétfőn nyugodtan érdeklődik a hivataloknál – és egyáltalán – mi joga hozzá, hiszen ő nem hatóság? "Mennyivel tartozom az állatorvosi vizsgálatért?” érdeklődött Diána, aki úgy gondolta, hogy a madár megtalálási körülmények mindenféleképpen agyrázkódásgyanússá tettek azt, és azért elvittek egy állatorvoshoz, de újabb meglepetést érte. "Nekünk, madárvédőknek ingyen az állatorvosi ellátás,” mondta a férfi, majd folytatta: „de nem vittel el állatorvoshoz, minek is?” "Nem zárhatja ki, hogy a sólyomnak szombat reggel óta agyrázkódása van – és nem tett semmit – vízzel legalább megkínálta?” fakadt ki Diána. "Kedves hölgyem! Én mindenfajta állattartás ellen vagyok. Ez az eset talán tanulság önnek, hogy abbahagyja a solymászatot – minek is ez? – uszítani egy állatot egy másikra! Undorító! És különben is, maga, nagy okos solymász: egy kerecsensólyom nem iszik!” Diána felindulásában reszketett. „Egy kerecsensólyom akkor nem iszik vizet, amikor friss, véres húshoz jut! Honnan tudja, hogy mikor evett utoljára véres húst?” kérdezte a férfitől. Mit gondol ez az ember, ez a magát ’madárvédő’nek tituláló felfuvalkodott hólyag, aki egy megtalált állatnak még egy tisztességes ketrecet sem tudta volna biztosítani, egy törött szárnyú ’szabad’ rigóért mindent megtenne, állatorvoshoz vinne, ápolna – de egy ember által tartott sólyomért nem, mégpedig csupán azért nem, mert mindenfajta állattartás ellen van? Hihetetlen! Felfoghatatlan! "Meg kellene tiltani az összes ragadozó-bemutatót is – a fiatalok csak káros ötleteket kapnak, és megpróbálják ellopni a fészkekből a fiókákat a gyors pénz reményében. És az állatkertek még rosszabbak!” A férfi egészen bele jött a

vádaskodásba. Diána csak rázta a fejét és megpróbált észhez térni a férfit. "Kicsi gyerekkorom óta imádom a lovakat, de nem volt sajátom. Gyakran voltam lovasversenyen, mégsem jutott eszembe, elkötni egy lovat a legközelebbi legelőről. Ön a fiataloknak olyan szándékait alá………., amelyek alaptalanok! És végül a szülőknek is feladatuk, hogy elmagyarázzák gyerekeinek, hogy miről van szó!” Hirtelen elfordult, szó nélkül, egy fejbiccentéssel elköszönt, majd beült Shariffal az autóba és elhajtott. Még mindig feldúlt volt, amikor hazaért és végül meg tudta adni madarának egy kis vizet, még húst, valamint antibiotikumot. Amikor Diána végül lefeküdt, Sharif egészen vidámnak tűnt, gyengesége ellenére is. De másnap reggel, amikor Diána Sharifot nézte, a madár sokkal rosszabb

állapotban volt, mint előző nap este. A fiatal nő hiába adott neki vérkeringést serkentő szereket és antibiotikát, hogy legalább az állatorvos megérkezésig kibírjon, a madár egyre gyengébb lett. Így nehéz szívvel Diána karjaiba zárta a szeretett madarát, és várta az állatorvost. És bár a doki eléggé hamar kiért, már első látásra tudta, hogy itt minden segítség elkésett. Dél körül, a forró könnyeket

hullató fiatal nő karjaiban lehelte ki lelkét a hűséges madár.

Amikor az első fájdalom elmúlt, Diána eltemette Sharifot az egyik volierben. Majd úgy döntött, hogy megleckézteti az úgynevezett ’madárvédőt”. A ragadozó  madarak tartására és tenyésztésre illetékes hatóságok, amelyeket Diána az ügy pontos mibenlétéről értesítette, megígértek neki, hogy utánanéznek az ember viselt dolgainak, hiszen ’állatvédőként’ nem éppen ennek megfelelően cselekedett, hanem egy állatnak megtagadta a segítséget, csak azért, mert gyűlölte a solymászokat, valamint olyan hatáskörben járt el, amelyben nem volt jogosult. Nem volt joga, azután kutakodni, hogy legális-e a madár, vagy visszatartani azt, míg ő – jogtalanul – tisztázni kívánja a helyzetet. Az ügyintéző még azt is javasolt Diánának, hogy indítson polgári pert a férfi ellen, és követeljen tőle a madár árát, de a fiatal nő ezt a procedúrát már nem akarta átélni, hiszen ez sem hozta volna vissza neki a szeretett madarát. De Sharif legalább nem hiába szenvedett és halt meg, a hatóságok a haláláért felelős férfit megbüntettek és eltiltottak egy életre az ’állatvédelmi tevékenységétől”.

Egy pár nappal a szomorú események után, egy ismerős levelet küldött, amelyben megkérdezte a fiatal nőt, hogy nincs-e kedve elkísérni őt egy kéthetes vadászati kirándulásra Mongóliába, ahol többek között részt fognak venni egy sassal való solymászaton. Ez a meghívás éppen jókor jött, az utazás el fog téríteni a sötét gondolatokat! Diána még aznap visszahívta a férfit, hogy több információt kaphasson. Amikor bejelentkezett a szimpatikus férfihang a vonal másik végen, előbb egy pár udvarias szót váltottak, majd Diána elmesélte Sharif szomorú történetét. Majd így folytatott:

"Jules, ha ez nem csak egy rossz vicc volt számodra, hogy engem egy mongol vadászatra meghívsz, akkor kérlek, meséld nemek részleteket!” kérte a telefonpartnerétől. A férfi megerősítette, hogy nagyon is komolyan gondolta a meghívást majd hozzátett: "De hamar el kell dönteni, hogy részt veszel az, utazáson, mert jövő hét végéig le kell foglalnom az utat és kérni a vizát. De most hadd mondjam el az utazás menetét: Repülővel Moszkván át Ullán Bátorba repülünk, onnan terepjáróval

jutunk el a sztyeppben lévő jurta táborba, ahol a nomádokkal élni fogunk. ők adják a pónikat is, amelyekkel a solymászaton részt veszünk. A sasokkal nyulakra és rókákra, esetleg még farkasokra is vadásznak. És puskával lehet mongol ibexeket vadászni. Vidd magaddal nagyon meleg ruhákat, mert ott már nagyon hidegek lehetnek az éjszakák, és szinte állandóan erős szél fúj.” A fiatal nő nem

gondolkodott többet pár pillanatnál. "Rendben van, Jules, és ha – mint ahogyan írtál a leveledben – még fizetnem se kell az utazásért, nagyon szívesen részt veszek rajta. Egy olyan élményben nem mindennap lehet része az embernek.” "Nos, akkor mindent megbeszéltünk,” mondta a férfi. „Két hét múlva elrepülünk, aznap reggel eljövök érted, akkor lesz elegendő időnk nyugodtan kiérni a repülőtérre, hogy elérjük a moszkvai gépet.” Mondta. Diána igyekezett minden szükséges előkészítést időben elvégezni, és a messzi útra bevásárolni. Megkérte a barátját, Rogert, hogy szokása szerint segítsen távolléte alatt gondozni az állatait, majd előkereste a legvastagabb téli ruháit a bőröndjeiből, és értesítette munkáltatóját, hogy két hétig szabadságra megy. Az utazás napja reggelén nagyon korán kelt, hogy indulás előtt még egy-két ínyencfalattal kedveskedjen az állatainak. Amikor Roger eljött, hogy átvegyen az állatsereg gondozását, Diána odaadta neki a kulcsokat. Éppen hogy felkelt a nap, amikor Jules, egy zöld terepjáró volánja mögött, begurult az udvarba, majd kiszállt, barátságosan átölelte Diánát és bemutatkozott Rogernek. Jules Moiré, egy középkorú, magas, vékony férfi volt, szimpatikus arccal és kifogástalan modorral. A férfi az Erdei család régi

barátja volt, Diána apjával hajdanán gyakran vadásztak együtt Magyarországon és külföldön is. Jules egy üzletember volt, aki szerte a világon előfordult, ahol éppen üzleti érdekei kívántak. Azért csak ritkán volt ideje, régi barátja lányát személyesen felkeresni. Diána szemében valamilyen távoli rokon szerepét töltötte be, aki hőséges maradt családjához akkor is, amikor az apja meghalt. Diána elköszönt Rogertől, felvette a táskáját, miközben Jules Diána bőröndjét a terepjáró csomagtartójába helyezte, majd elindultak. Útközben csak keveset beszélgettek, a két ember szellemileg felkészült a hosszú, megerőltető repülőútra és az idegen országra. Az idő ragyogóan szép volt, és a nagy repülőgép simán megtette az utat Moszkva felé. Végül a Kremlin tornyai kerültek látótávolságba, és a nagy gépmadár leszállt. Miután kisebb fennakadásokkal átjutottak a vámon, Diána és Jules végül egy taxit talált, amely pillanatok alatt elvitte őket ahhoz a hotelhez, ahol az éjszakát töltöttek. Bár a szobák kicsik voltak, és Spártaian berendezve, Diána egy kiadós vacsora után kiválóan aludt. Diána mindig annak az országnak az ételét kóstolta, amelybe utazott és kissé megvetően nézte azokra a turistákra, akik – mindegy épp a földgömb mely pontján tartózkodtak – bécsi szeletet vagy hamburgert rendeltek – vagy rendelni próbáltak. Mert ez az egy dolog biztos volt: abban a jurtában,

amelyben várták őket, nem fogják ezeket a „nyugati Ínyencségeket” felszolgálni! Másnap reggel egy nagyon kiadás reggeli után az út folytatódott. Újra kiértek a repülőtérre, de amikor Diána meglátta azt a gépet, amellyel tovább kellett repülniük, kifakadt: "Micsoda? Ezzel a lélekvesztővel a világ végére kell repülnünk, teljesen lakatlan területeken át, ahol még segítségre sem számíthatunk, ha netán valamilyen baj lesz azzal a géppel?” A férfi az oldalán megpróbálta megnyugtatni. "Csak nyugalom, Diána! Én sokkal rosszabb állapotú pléhdobozokkal repültem már a brazil őserdőn át, vagy az Andokban. Gyakran stabilabb, mint amilyennek kinéznek – és egészen biztosan egy megbízható motorral rendelkeznek és tapasztalt pilótákkal.” De teljesen nyugodt ő sem volt, amikor jobban szemügyre vette a kis légcsavaros gépet, amely őket és még egy pár utast – többségben helyi

kereskedőket - a messzi Mongóliába fog röpíteni. A kis gép belseje több, mint spartaian volt berendezve. Egy pár fa szék volt a padlóba csavarokkal rögzítve, az ablakokon alig lehetett kinézni, annyira piszkosak voltak, de Jules olyan ablakot is látta, amelyen hajszálrepedések futottak keresztül-kasul. A poggyászuk egy kis fa”kamrába” került, a „konyha” csak egy rozoga kávéfőzőből állt meg egy

szamovárból, amely úgy tűnt, még a cári időkből visszamaradt. Az egyetlen légikisasszony hiába próbált, a két gépből valamilyen elfogyasztható italt fakasztani. Étkezéskor csak vastag szendvicseket szolgáltak fel, amelyek, minél tovább tartott a repülés, annál szárazabb lettek. De ez nem zavarta Diánát, aki megpróbált a piszkos ablakon keresztül egy pillantást vetni a csodálatos, vad tájakra, amelyek alattuk elterültek. Hosszú, a kényelmetlen üléseken eltöltött, órák után, végül biztonságosan landoltak Ullán Bátor repülőterén. Ott már várt a helyi vezetőjük, egy ősrégi teherautóval. Meglepetésükre a helyi nyelvén túl a francia nyelvet is törte. Amikor Diána érdeklődött, hogy hol tanulta franciául, csak lakonikusan annyit mondott: "Én élni öt év Franciák országa, óriási város, mindig nagy honvágy sztyeppe – voilá én megint haza!” Diána egy kis mosollyal hallotta a férfi vallomását, de lelke mélyében igazát kellett neki adnia, hiszen ő is a természet gyermeke volt, mindig

nehezére esett, bevásárláshoz bemenni a városba, és az embertömegben mozogni. Itt nem állt fent annak veszélye, hogy emberek tömegével találkozzon! Amikor maga mögött hagyta az ősi és történelmi fontossággal bíró várost, a végtelen sztyeppe magához ölelte. Jeges szél fújt, korbácsolva a gyéren álló cserjéket és kis porfelhőket maga előtt görgetve. A távolban néha fel-fel tűnt egy

birkanyáj, vagy egy pár pásztor, kis, szőrös, de erős lovakon. A vezetője a rozoga teherautót alig észrevehető poros földutakon végül biztonságosan célhoz vezette, egy kis faluba, illetve jobban mondva egy pár szegényes kunyhó és jurta csoportjához, messze minden civilizációtól. A falu elöljárója, legalább Diána annak tekintette, számára érthetetlen szavak sokaságával üdvözölte őt, majd az itteni szokás szerint átnyújtotta vendégének kenyeret meg sót. Majd elvezette a fiatal nőt

egy a falu végén lévő, tiszta jurtához. Amikor kinyitotta a szépen festett ajtót, a jurta belsejéből egy fiatal nő jött elő, aki nagy kézmozdulatokkal elmagyarázta Diánának, hogy ez mostantól az otthona. Halvány fény szűrődött a tetőn lévő – füst elvezetőként is szolgáló - nyíláson át a jurtába és szinte mágikus fénybe borította a bent lévő tárgyakat. Takarók és szőnyegek díszítettek a jurta falait, két fából készült fekhelyen farkasbundák szolgáltak melegítőnek és egy faragott faláda a háztartás

összes ingóságnak adott helyet. Már amikor a faluba érkezett, Diána észrevette három óriási szirti sast, akik fakunyhók vagy jurták előtt faállványokon ültek, meg egy pár kerecsensólymot is, akik alacsony fatuskókhoz voltak kötve. Épp hogy kissé felfrissültek, eljött a vezetőjük, és elmondta, hogy a falú előjárója meghívta őket vacsorára. És hogy másnap reggel pónikkal és sasokkal elindulnak

vadászatra. A vacsorára az előjáró meglepően tiszta és rendezett házában került sor. Diána nem ismerte az ételeket, amelyeket nagy mennyiségben eléjük raktak, de nagyon ízletesnek találta őket. A férfi, majd később a felesége is nagyon kedvesek voltak, szinte családtagként kezeltek az idegen vendégeket. Mivel másnap reggel már hajnalban akartak kelni, Diána és Jules nem maradt nagyon

későig. Diána mélyen aludt még a jurtájában, amikor egy halk kopogás felébresztette. "Már olyan késő van?” csodálkozott álmosan, amikor vezetőjük kint megszólalt. "Reggeli tíz perc múlva, majd indulás!” Diána gyorsan, de gondosan felöltözött, majd átment Juleshez, hogy felkeltsen a férfit, akit még jobban megviselte a hosszú repülőút és az időeltérés. Mindketten pontosan tíz perc multával megjelent a reggelinél, amely lótejből, kenyérből és szárított húsból állt. Diána gyanakvással megvizsgálta a húst, de a vezetőjük megnyugtatta, hogy ez birka és nem lóhús. Miután a vadászokkal egy időben végeztek a reggelivel, kimentek és megnéztek a számukra kiválasztott lovakat. A kis mongol pónik marja alig volt magasabb 140 centivel. De a lovacskák nagyon kitartóak voltak, biztos

lábakkal és teherbírók. Az egyik póni szürke volt, a másik fakó, mindkettő szíjalt háttal rendelkezett. Az összes ló már hosszú, téli szőrben volt, amely annak a jele volt, hogy a kemény fagyokra és a magas hóra már nem nagyon sokáig kell várni. Diána a fakó kancát választotta magának, így a szürke mén Julesnek maradt. Rajtuk kívül három mongol vadász vett részt a kiránduláson, három nagy sassal, több segítő a málháslovakkal, meg a tolmácsuk. Sebes ügetésben indult a kis karaván egy távoli hegylánc felé, ahol állítólag nyulakat és valószínűleg rókákat is lehetett találni, a sasok fő prédáját. A solymászok a nehéz sasokat az öklén tartottak, amelyet lovaglás közben egy kis favillába helyeztek, amely a nyeregre volt felállítva. Így kissé pihentetni lehetett a karjukat. A legfiatalabb solymász tíz év körüli lehetett, a legidősebb az előző esti vendéglátójuk volt. Amikor valamikor a

délelőtt folyamán egy kis pihenőt tartottak és megitattak a lovakat egy kis jeges patakból, Diána megkérte a vezetőjüket, hogy tolmácsoljon kérdéseit a fiúnak. "Érdeklődnék, hogy a fiú hány éves, hogy ő maga idomította-e a sast, és hogy milyen zsákmányt ejtett már el vele.” A vezető sokáig beszélgetett a fiúval, majd így szólt: "Ali tizenegy éves, a sas két éve van nála. Saját maga megfogta, szelídítette, idomította az állatot. Azóta már sikeresen vadászott vele nyúlra, rókára – sőt: farkasra!” "Hihetetlen!" Kiáltott fel a fiatal nő, aki tisztában volt azzal, hogy mennyire veszélyes a sassal való vadászat farkasokra – solymászra és madarára egyaránt. Már látott képeket olyan sasokról, akiknek hiányzott egy lába, mert a solymász nem ért eléggé gyorsan az elfogott farkashoz, és a ragadozó leharapta az őt rosszul megfogó sas lábát, és még arról is hallott már a fiatal nő, hogy a tapasztalatlan

vagy nem eléggé óvatos sas nem élte túl egy szerencsétlen farkas vadászatot. De a solymász sem volt biztonságban, súlyosan megsérülhetett farkas vadászat közben ő is, ha nem volt ügyes. De ez a fiú itt, aki talán ugyanakkor tanult lovagolni, mint járni, nem talált semmi különleges abban, hogy kitegye magát az olyan veszélyeknek. Lenyűgöző, természetes viselkedésével, büszkén kísérte a sokkal

tapasztaltabb, idősebb vadászokat útjukra, és úgy tűnt, semmivel sem kisebb az ő tapasztalata. Büszkén hordta a termetes madarat az öklén, a fáradtság legkisebbjele nélkül, órákon át. A szél újra megerősödött, hidegen fújt a magas fennsíkonkeresztül, amelyen most átlovagoltak. Mivel túl nehéz lett volna a süvítő széllelszemben kiabálni, Diána körültekintett, és megcsodálta az őket körülvevő,

lenyűgöző természetet, miközben megpróbált, minden egyes benyomást szívében rögzíteni. Hófedte hegycsúcsok tornyosultak a kis csoport előtt fel, a levegő érezhetően vékonyabb lett. Végül az előhegylánc lábához érkeztek, ahol kissé pihenni hagyták lovait. Amikor újra elindultak, kísérőjük éles szemekkel pásztáztak a környezetet. Sokáig nem történt semmi, de hirtelen az egyik solymász

megállította póniját és előre mutatott. "Egy róka!" fordította halkan a tolmács, nehogy megijessze a kiváló hallással bíró kis ragadozót. A többi is megállította hátasaikat, és teljes figyelemmel a megadott irányba néztek. Reineke talán táplálék után kutatott, mert nyugtalanul a száraz főszálak között keresett. A legidősebb vadász intésére, Ali levette sasa fejéről a bőrsapkát, majd elengedte béklyóit. A ragadozó madár figyelmesen körültekintett, majd egy erős szárnycsapással a fiú ökléről a levegőbe emelkedett. Nemhiába volt neki ’sasszeme’, amely a legkisebb mozgást sok kilométer

távolságban is észreveszi, meglátta a kis vörös foltot a főben, és arra vette az irányt. Amikor a róka végül meglátta az árnyékot, amely hihetetlenül gyorsan a magasból rárontott, már késő volt. Bár még volt annyi ideje, hogy tengelye körül forogjon, felágaskodjon hátsó lábaira és megmutasson támadójának a hegyes fogait, de a sast ez nem hatott meg. A tapasztalt és kifejlett technikával rendelkező madár rögtön mindkét lábával megfogta a róka fejét. Ez egyik lába karmai a róka

orrát, száját fogtak meg, a másik lába a feje hátulját. Bár a róka haláltusában hempergett a pórban a sassal együtt, a madár nem engedte el a prédáját. Ölőkarmai megtettek a hatást, a róka ellenállása egyre gyengült, majd vége lett. Időközben a fiatal solymász pónija nyergében érkezett meg a helyszínre, és kezében vadásztőrrel ugrásra készen állt, ha netán segíteni kell a madarának. De ma nem kellett beavatkoznia, a sas egyedül elbánt a rókával. Diána szívből gratulált a fiatal solymásznak, majd a többi vadász és kísérő is azt tette. Ali fiúarca ragyogott a boldogságtól, amikor Diána átnyújtotta neki egy kis ajándékot a mai sikeres vadászat emlékére. A tolmács segítségével megköszönte neki a nagyszerű élményt, és gratulált a szépen idomított, bátor sashoz. A fiú megköszönte az ajándékot és megkérdezte a tolmácson keresztül, hogy Diánának is van-e egy

sasa. "Nem, Ali, otthon csak sólymaim vannak, akikkel fácánokra, kacsákra és varjakra vadászok. Be kell vallanom, nekem túl nagy egy sas, és nincs lehetőségem az idomítására. Még aztán nálunk sokan félnek a nagy ragadozó madaraktól – bevallom, nem mindig alaptalanul – amikor találkoznak egy idomított, vadászó szirti sassal. De itt ebben a lenyűgöző természetben, csodálatos élmény volt a vadászat.” Mondta a fiatal nő, és Ali büszkén bólogatott, amikor a tolmács lefordította neki Diána szavait. "Talán lesz szerencsénk, és egy egészen más vadászatot is megtapasztalhatsz!” mondta sokat sejtően. „Tudomásomra jutott, hogy errefelé feltűnt egy kisebb farkas orda. Amikor sikerül nyomukra bukkanni, akkor olyan vadászatban lesz részed, mint még soha!" Majd lehajolt, hogy felvegye a madarát, aki közben nekilátott a zsákmány bekebelezéséhez. Hamarosan újra a sas fejére került a sapka, Ali felakasztotta a róka tetemét a nyergére, majd maga is felült a lóra. A kis karaván lépésben halast tovább, és elkezdte az előhegyek megmászását. Egyes védett helyeken havat találtak, és oda kellett figyelniük, hogy a pónik el ne csússzanak, amikor gyakran át kellett menniük befagyott kis

patakocskákon. De az itt tenyészetett és a sztyeppen nevelkedett lovacskák kiválóan értettek az itteni körülményekhez, és hihetetlenül óvatosan, de magabiztosan haladtak előre. Egy szél védte helyen megálltak egy kis pihenőre, miközben a magukkal hozott ebédet elfogyasztottak. Italként forró tea vagy hideg vodka szolgált, mindkettő felmelegedés céljából. Később, egyre magasabbra érve, a lovasok egy hómezőn mentek keresztül, ahol egyes helyeken a pónik majdnem hasig elsüllyedtek a hóban. Majd egy völgybe értek, amely beleékelődött magas sziklák közé. A völgy túlsó oldalán a vezetőjük éles szemei észrevettek több szürke árnyékot, ahogyan lassan a völgy kijáratához mozogtak. "Farkasok!" mondta a vezető, és Diánán egy leírhatatlan érzés lett úrrá rajta. Nem lehetett vadászláz, hiszen ma nem is ő vadászott, de nem lehetett félelem se, sem magáért, sem a másokért, hanem egy bizonyos nyugtalanság, amelytől kezei a vastag kesztyűben reszkettek, és erős hullámok futottak végig a hátán. De ami most következett, azt soha többé az életben nem fogja elfelejteni: Az egyik solymász elengedte ökléről hatalmas tojó sasát, majd rekedt kiáltásokkal ösztökélte a madarat. Az óriási ragadozó madár felemelkedett a tiszta, hideg levegőbe, majd irányt vett az általa kiszemlélt farkasra. Ez egy hatalmas szürke, hosszú bundájú öreg farkas volt, aki kissé távolabb a többiektől ügetett a völgy szélén. Már amikor a sas a farkasok irányába elrepült, a vadászok ügetésbe szedtek a pónikat, és igyekeztek áthaladni a völgyben, amikor a sas a farkashoz ért. A farkast éppúgy meglepte a sas támadása, mint előbb a rókát. De a farkast más fából faragtak, mint a kis vörös harcost! A sasnak sikerült erős karmaival összefogni a farkas száját, de halálos sebet nem ejthette a zsákmányán! A farkas eszeveszetten rohant és megpróbált különféle mozdulatokkal megszabadulni a támadójától. A sasnak minden tudását és erejét kellett bevetnie, nehogy a farkas győztesként kerüljön ki e harcból! Állandóan csapkodnia kellett hatalmas szárnyaival, hogy a levegőben, a

farkas felett, maradhasson. De most a többi farkas is észrevette a harcot, amely hátuk mögött kezdődött, és visszafordultak, segíteni bajba jutott társuknak. Az első vadász vágtára ösztökélte a lovát, hogy minél hamarabb segítséget tudjon nyújtani a madárnak, miközben a többi lovas megpróbált a sas és a többi farkas közé ékelődni. Amikor a többi farkas észrevette az embereket, hirtelen megálltak, majd hagyták, hogy a lovasok a völgy kijárata felé tereljen őket. Időközben a sas

tulajdonosa megérkezett a harc helyszínére. Már akkor húzta ki vadászkését a hüvelyéből, amikor lova még vágtázott, majd leugrott róla, és megpróbált a még mindig vadul védekező farkast egy jól irányzott szúrással letéríteni. És bár ő maga is pár karcolást kapott, második próbálkozása sikerrel végződött. Diána és a kísérője az óvatos tolmács javaslatára a völgy túlsó oldalán állt meg és várta meg a vadászat sikeres befejeztet. Most viszont átlovagoltak és csatlakoztak azokhoz a lovasokhoz, akik a völgyből kiűzték a többi farkast. Csak amikor leszáll a lóról, vette észre Diána, hogy mennyire megviselte a történet. Térdei reszkettek, és egy pillanatig észrevétlenül a nyergébe kellett kapaszkodnia, erőt nyerni, mielőtt gratulálhatott a boldog solymásznak. Most láthatta csak igazán, hogy milyen óriási volt az elejtett farkas, aki szétterült a főben. A sas már a solymásza öklén ült és

mohón elfogyasztotta az otthonról hozott húst. Amikor Diána kérdően megtekintette a solymász karján lévő sebekre, a férfi büszkén mosolygott: "A harc nemes jelei!” "Nem akarja legalább fertőtleníteni a vérző sebeit?” kérdezte Diána, mire a tolmács neki elmagyarázta, hogy az itt élő embereknek sajátos kezelési szokásai vannak a sebeket illetően, mert itt nincs lehetőségük arra, hogy drága és ritka gyógyszerekhez hozzáférjenek, hanem ősidők óta hagyományosan kezelik magukat. Ezt a tudást anyjáról lányára adják tovább, és nagyon hatásos. Ezt már Diána is tapasztalhatta, hogy azok az emberek, akikkel találkozott, nagyon egészségesnek és ellenállónak tűntek, valamint egyesek igazán magas kort értek el, jó egészségnek örvendve. De természetesen itt meg sem ismertek olyan

fogalmakat, mint a stresszt, vagy egyéb a modern civilizációt kísérő jelenségeket. A természettel egy hangban éltek, ritkán találkoztak idegenekkel. A lovasok újra nyeregbe szálltak, majd lassan hazafelé tartottak. A büszke vadász hihetetlen gyorsasággal lefejtette a farkas bundáját, amely most a nyerge előtt, összecsavartan feküdt. Még soha nem tűnt Diánának annyira kényelmesnek a csupasz, nyugati komfort nélküli jurta, mint amikor késő este leszállt a kis lováról és úgy, ahogy volt, ruhaiban, mosakodás nélkül ledőlt a fekhelyére. Feje le sem ért a párnára, amikor már aludt is, és a kísérője is így járt. Egy kis idő múlva viszont a vezetőjük felkeltette őket, mert vendéglátói számára meg nem engedett volt, hogy becses vendégei vacsora nélkül térjenek nyugvóra. "Egy pár perc múlva jövünk!” mondta álmosan a fiatal nő, majd nagy nehezen felkelt, megfésülte kócos haját, letörölte magától a lehetőleg legtöbb port, és gyorsan mosta kezét, arcát hideg vízzel, amelyet egy a földön álló edényben találta. "Ne várakoztassuk még tovább a vendéglátónkat,” mondta Julesnek, aki ugyanolyan gyors tisztítást hajtott végre. Amikor újra felvették meleg kabátjukat, megtettek a pár lépést a másik, nagy jurta felé. Ott az összes vadász üdvözölte őket. Egy kondérban főtt a finom vacsora, és egy pálinkaüveg körözött a férfiak között. Mivel most már a díszvendégek is megérkeztek, hamarosan kiosztottak a vacsorát, majd az est kellemes része következett. Hirtelen Diána is újra ébren érezte magát, mert a tolmács megismertette vele népe vadászati szokásait, hagyományait, legendákat és mondákat. Amikor már nagyon későre járt, Diána felállt és Jules is el akart köszönni. Akkor történt, hogy Ali elállta Diána útját, majd odanyújtotta neki egy csodálatosan szép és míves készítésű bőrsapkát. "Tudom, hogy neked nincs sasod,” tudatta vele, „de ezt a sapkát én magam

készítettem – legyen emlék neked az itteni vadászatra és az itt töltött időre, és hálám jele, a tőled kapott szép ajándékért.” Azzal mélyen meghajolt a fiatal nő előtt, kezébe adta a sapkát, majd halkan kiosont a jurtából. Diána nagyon meghatódott az ajándéktól és úgy döntött, hogy még egy kis örömet szerez a fiúnak. Mivel tudta, hogy pénzt úgysem fogadja majd el, érdeklődött aziránt, hogy milyen lehet a fiú legnagyobb vágya. "Alinak nincsenek nagy kívánságai vagy álmai!” mondta a tolmács. „Megvan neki mindene, amire szüksége van: egy ló, nyereg, kantár, a sas, elegendő élelem, egy szerető család. Mit akarhat még?” Diána erre nem talált választ, mert úgy érezte, hogy ez tényleg így van: a fiú maradéktalanul boldog volt. De hirtelen eszébe jutott valami: "Amikor megkapom a fényképeket, amelyeket a vadászat alatt készítettem, akkor elküldhetem neki azokat egy szép albummal együtt. A csodálatos vadászat emlékére!” kiáltott. „Csak hogyan lehetek biztos benne, hogy meg is kapja az albumot?” kérdezte. De itt a kísérője már előjött egy jó tanáccsal. "Diána, nézd, én sokat utazok és sok megbízható embert ismerek. Amikor meglesz az album a fényképekkel, küldd el a hazai címemre, majd a következő vadászatom alkalmából elviszem magammal, és odaadom egy megbízható embernek, aki Ali saját kézéjébe fogja kézbesíteni. És hogy teljesen biztos lehetsz benne, hogy Ali meg is kapta, egy olyan jelt beszéljetek meg, amely a mai napra emlékeztet, azt odaadhatja a megbízónak, hogy neked küldje. Olyasmit, mint a róka farkaját”. "Köszönöm, Jules, szívesen veszek a segítségedet és remélem, hogy az album így biztosan a fiú kezébe kerül majd.” Mondta Diána megelégedetten. "Nyugodt lehetsz afelől,” megnyugtatta őt a kísérője. Így visszamentek a

jurtájukhoz, és lefeküdtek aludni. Másnap reggel puskával indultak vadászni. A cserkelés közben a vadászok gyakran úgy másztak, mint a zergék. Jules kora ellenére kiváló formában volt és Diána magában elismerte, hogy kissé túlértékelte saját teljesítőképességét a szokatlan magasságokban. Mi voltak addigi hegymászó teljesítményei ehhez képest? A levegő nagyon vékony volt, jéghideg szél fújt, és nagyon megerőltető volt a mászás, míg végül lőtávolságba kerültek az ibexekre. De a nehéz nap után boldogan és megelégedve tértek vissza trófeáikkal és élményeikkel a táborba. Másnap, egy megérintő búcsúzás után, visszatértek haza a civilizációba. Egy kis idő elteltével a fényképalbum eljutott Alihoz, aki egy pár az ő nyelvében írt sorral és a fiatal nővel megbeszélt jellel megköszönte az ajándékot. Diána ez idő alatt már visszaszokott a szürke mindennapokhoz, és az idő egyre múlt. Egy gyönyörű őszi reggelén Diána szokása szerint felnyergelte a lovát és felkészült egy kis sétalovaglásra. Az erdő a legszebb színeiben pompázott, a levelek világos sárgától sötét barnáig minden árnyalatban varázslatos képet kölcsönöztek a természetnek. Egy enyhe szellő fújt és borzolta a fakoronákat, maga előtt hajtva a már lehullott leveleket a fák között. A ló fürgén ügetett a puha erdei talajon és Diána szeme boldogan felragyogott, amikor hirtelen egy nagydarab szarvast leptek meg, aki, minden bizonnyal a bőgés hevében elkésett. A nemes állat nem is nagyon törődött a lóval és lovasával, kimért léptekkel eltűnt a sűrűben. Az út lassan emelkedni kezdett és egyre keskenyebb lett, majd egy mély szakadék szélen vezetett a csúcs felé. Diána bal oldalán belátott a völgybe, a sziklákon itt-ott

egy kis fa kapaszkodott, távolabb egy vízesés folytatta útját sebes patakként a szikla lábánál. A kilátás lenyűgöző volt a körül levő hegyekre és völgyekre, amelyek a ragyogó napsütésben legszebb oldalukról mutatkoztak be a fiatal nőnek. Diána mélyen meghatódott a természet e csodálatos oldalától, és bár gyakran volt már itt fent, szeme elé mindig újabb és újabb látvány terült, soha nem unatkozott, amikor kedvenc útján járt. Teljesen elmerült a természet szépségében és a lovára bízta

magát, hiszen nagyon jól tudta, hogy a hátasa nem fog letérni az ösvényről. Hirtelen a semmiből, Diána jobb oldalán felcsattant egy mérges kiáltás: "Tűnj el innen a gebéddel együtt, hülye tyúk! Előzzél nekem az összes vadat!” A fiatal nő ijedtében nagyot összerezzent, és a lova is hegyezte a füleit. Diána megpróbált kivenni, hogy ki ez a goromba fráter, és hogy hol rejtőzködhetett el, de az a bokrok fedezékében ült és nem mozdult. Mivel nem látta, Diána csak ujját a szája elé tette, jelezvén, hogy a férfi maradjon csendben. Gyakran tapasztalhatta már, hogy a vad jó széllel néhány méterre engedett magához lovat és lovast, anélkül, hogy elmenekült volna, ha nem hangoskodnak! De az

ordítozásával a férfi maga tett arról, hogy minden vad messzire el fog kerülni azt a helyet, ahol a vadász lesben állt. Diána egy kis mozdulattal újra indította a lovát, és lassú lépésben elhagyták a helyet. Hirtelen egy lövés éles hangja dörrent a csendben! Jobbról fentről jöhetett, ahol sűrű bozót nem engedett látni azt, aki lőtt. A lövedék a ló hátát súrolta, a hátas megijedt, és félelmében felágaskodott. Diánát váratlanul érte az egész támadás, a hirtelen felágaskodó ló kirepítette a nyeregből, és a fiatal nő halálos félelmében kiáltott, amikor látta, hogy a szikla pereme felé esik. Ez a kiáltás a lovat még jobban megijesztette, egy nagy ugrást tett előre, majd szaporán szedve patait, az ismerős úton hazafelé indult. Patai hangja tompán dübörgött még egy darabig a talajon, majd a hang eltűnt a távolban. Még esés közben Diána megpróbált elkeseredetten kapaszkodni egy előálló

gyökérben, de túl nagy volt az iram, nem bírt erősen megmarkolni a gyökeret. Ösztönösen összegörnyedt, amikor az elkerülhetetlen esésre gondolt és arra, hogy hogyan fog majd megérkezni a mélyben a sziklákon. Gondolt az állataira, akiket minden bizonnyal soha többé nem fogja látni. És felkészült lelkében a halálra. De az esése csak rövid ideig tartott, hiszen pár méterrel a szikla pereme alatt az esést egy kiugró szikladarab fogta fel. De még így is annyira megsérült és megütötte magát a fiatal nő, hogy az eszméletét elvesztette. Így kicsavart végtagokkal feküdt a keskeny kiugrón, amikor a vadász, akinek ezt a balesetet köszönhette, áthajolt a peremén, mert látni akarta, hogy van-e még lehetőség segítségre. Mivel a fiatal nő nem reagált, és meg sem mozdult, a vadász felkereste az autóját, ahol hagyta a telefonját. Egy pár kevés szóval közölte a baleset tényét, amelyet lovasbalesetnek állította be, gondosan ügyelve arra, hogy elmondjon, hogy ő csak véletlenül talált a

nőre. Így a kórházban – ahova a súlyosan sérült nő hosszadalmas várakozás után került – hiszen a mentők autóval nem közelíthettek meg a baleset helyszínét – a baleset okozójaként a lovat jegyeztek fel.