Vadász-solymász létem alatt is sok érdekesség történt. Kezdjük az elején, amikor mint vadász-jelölt segítenem kellett a közös vadászatokon, hajtóként. Erről már nem is beszéljük, hogy a vadászat teljes józanságot, az etikai és jogi normák teljes betartását követeli. Így például teljesen érthetetlen számomra, hogy idehaza egy vadászat előtt pálinkával kínálják a résztvevőket! Akik azután gépkocsit vezetnek a területre, és lőfegyvert kezelnek!

Az egyik fácánhajtás facsemeték szép rendezett sorai között történt. Minden vadásznak jutott egy sor, egyes hajtóknál is volt puska. Így történhetett, hogy a mellettem levő sorban járó hajtó, amikor egy fácán az én soromból átgyalogolt őhozzá, egy rövid pillantást vett maga körül, majd felemelte puskáját és gyorsan lepuffantotta az alig három méterrel előtte átjáró madarat. Míg szépen tovább sétált, szinte „menet közben” vette fel a fácánt a földről és dugta be a tarisznyájába. Egy másik hatáson már lőtávolságban voltunk, de elől még mindig ment ki vad. Így a vadászok bőszen tovább lőttek, pedig már a fejünkre potyogott a sörét! De találtam már az én vadászrészemben (nyúlban is, fácánban is) skeet-sörétet, amelynek használata szigorúan az agyaggalambra zárt pályán történő lövészetre korlátozik. Részt vettem olyan vadászaton, amelyen csak fácán, nyúl vagy róka volt lőhető, természetesen sörétes puskával. A hajtók meg az indulópont felé igyekeztek, amikor az egyik vadász meglátott egy őzet a bozótban. Kissé habozott, majd odadurrantott! Szerencsére nem találta el sem az őzet, sem az arra sétáló embereket! Ugyanazon a vadászaton történt, hogy már le volt fújva a hajtás, és igyekeztünk kis csoportokban a kocsik felé, hogy más területre hajtsunk, amikor az egyik vadász látni vélte egy rókát az egyik borkorban. Kiáltott, hogy „róka”, majd vadul lőni kezdett a bokor és a mögötte elhaladó emberek felé! Természetesen nem rejtőzött semmilyen állat a növényzet mögött, és szerencsére baleset sem történt, de számomra teljesen érthetetlen módon a mindent szabályt megszegő vadász súlyos tettéért meg megrovást sem kapott. A legsúlyosabb eset viszont akkor történt, amikor két hajtás között ponyvás teherautó platóján ülve utaztunk az egyik területről a másikra. A két padsor legvégén két vadász ült, sörétes puskájukat lábuk közé állítva. Én is láttam a fácán kakast, aki az egyik szántáson nyugodtan keresgélt a reggelije után. Az egyik vadász hirtelen kiabálni kezdett, hogy álljon meg a kocsi, majd felkapta puskáját és kilőtt a fácán felé. Ez pedig nyugodtan tovább keresgélt. Erre már a másik vadász is felkapta a puskáját, annyit szólt, hogy „majd én!”, de ő is elhibázta. Ami azután történt, tragédiában végződhetett volna. A két szemben ülő vadász, látván, hogy a fácán meg mindig ott van, egyszerre emelte puskájukat! Fülsikító zaj, ijedt kiáltások, a madár erre már épen és egészségesen szárnyra kapott, majd nagy döbbent csend. A túlsó padon ülő vadász puskájából kilőtt sörét a másik vadász puskacsövét találta, ez meg szétnyílt, mint egy rózsa! Két centiméterrel hátrább már a vadász keze odalett volna! Így is nagy ütést kapott, de nem sérült meg. A vétkes (bár mindketten teljesen szabálytalanul viselkedtek) mindjárt felajánlott, hogy vesz egy másik puskát, további következményekről én nem tudom, az aznapi vadászat is folytatódott…. A solymászat nem annyira veszélyes, viszont előfordulhat, hogy az egyik solymász annyira türelmetlen, hogy felengedi saját madarát, amikor még repül egy másik. Ez ahhoz vezethet, hogy az egyik madár megfoghatja, vagy meg is ölheti a másikat, miközben versengenek a prédáért. Előfordult az is, hogy este az egyik sólyom elszabadult, mert nem volt rendesen megkötve, és megölte egy tőle kisebb sólymot. Solymász közben a magasfeszültségű vonalak is veszélyt jelenthetnek, a fáradt sólyom arra száll pihenni, és áramütés éri őt.

Orosházán a Nemzetközi Solymásztalálkozón történt a következő esemény: az egyik vendég egy nagyon tapasztalt, öreg sassal jött a találkozóra. Ez a madár szinte legenda volt, sokan irigyelték a tudományát, de sokakat bosszantotta is, hogy szinte minden röptetését siker koronázta. De valamikor mindenki mesterére talál… Szép napos, október legvégére szokatlan meleg idő volt. Már az első sorozaton túl voltunk, néhány sas már nyulat zsákmányolt, így a szóban forgó madár is. Eljött a pillanat, amikor megint felugrott a nyúl, pont a sas előtt. A solymász rögtön el is dobta madarát, az meg utána vetette magát a veszett iramban futó prédája után. A nagy madár éppen meg akarta fogni a nyulat, amikor ez hirtelen megfordult – de nem szaladt ám tovább – hanem felegyenesedett, és gyorsan egymás után elülső lábaival püfölni kezdte a madarat. Közel álltam a lovammal, így hitelesen mondhatom, hogy a sasnak szinte szó szerint „leesett az álla”, látszott rajta, hogy ez karrierje mélypontja, csorba esett a tekintélyén, vagy mit tudom én, lényeg az, hogy mit sem törődve a most már elfutó nyúllal, leült a földre és megrázta magát. Gazdája csak nagy erőfeszítés árán tudta kézre visszahívni a teljesen megszeppent madarat. Aznap már nem is vadászott vele, és másnap is látszott a sason, hogy időbe fog telni, míg visszanyeri önbizalmát – a többi solymász titkos örömére, hiszen több lehetőség maradt az ő vadászmadarai számára….  Volt olyan év, amikor hörcsög invázió volt a területeken. Ez a solymászok, a vadászkutyák és a madarak számára is veszélyt jelentett. (Nem beszélve a szegény gazdákról, akik teljesen termény nélkül maradtak, és talán pénz nélkül is, hiszen a hörcsög nem tartozik sem a vadkárt okozó állatok kategóriába, sem a „természeti katasztrófák” közé). Viszont akadt az állatorvosnak munka bőven… A harcos kis rágcsálók megtámadtak mindent, ami a területükön mozgott, haraptak a csizmaszárakba, a kutyák pofájukba és a madarak lábaiba, ha éppen olyan helyen szálltak le, vagy merészkedtek kísérelni megfogni a szemtelen társaság egyik nagy pofazacskójú tagját.

18 - "Csapó!"

A Hortobágyi puszta nagyon híres természeti szépségéiről. Nemcsak itthon, de külföldön is sokan ismerik – filmesek körében is. Számos természeti film de játékfilmek részletei is készültek itt. Amikor a stáb külföldi volt, nekem az volt a feladatom, hogy tolmácsként biztosítsam az összeköttetést a filmesek és az itteni emberek között. Sok minden történhet egy forgatás közben, íme egy pár részlet:

Az egyik német sorozatnak egyik része Magyarországon forgatták. Több színhelyt kijelöltek, így a Hortobágyot is. A jelenet arról szólt, hogy a két főszereplő utazik az úgynevezett "pusztabuszon" – ez egy ponyvás kocsi, két lóval - miközben pásztorok támadnak rájuk. Persze csak a csikósok voltak lóháton, így ők lettek a támadók – juhászkampókkal a kezükben!? Bár haton voltak, a stáb még egy kaszkadőrt kért, aki el is jött Budapestről, hatalmas sárga heréltjével. Míg mi két pusztabusszal kidöcögtünk, a csikósok őrizték a méneseket. A színhely viszont messze volt tőlük. Nem volt senki, aki szólhatott volna nekik. Én ajánlkoztam, de sok időbe telt volna – ha nem lovagolok. Az egyetlen ló a közelében viszont a kaszkadőr lova volt. Az "Úr" már nemet mondott, amikor kérték, hogy ő lovagoljon el és szóljon a csikósoknak. Most én kértem tőle a lovát. – Hát kislányom – mondta az idősebb férfi nekem – ez a ló nem mindenkinek engedelmeskedik, nem hinném, hogy bírnál vele! – De én már a legvadabb csikóshátast is priccsben lovagoltam, nem féltem semmitől és a pláne nem egy lótól! – Hadd próbáljam! Valakinek muszáj szólnia a csikósoknak – érveltem. Végre megkaptam a lovat és elindultam vele. Előbb óvatosan, hogy megszokjam őt és a ló is engem, majd gyors vágtában. Szóltam a csikósoknak, majd velük együtt lovagoltam vissza. Amikor visszaadtam a lovat a gazdájának, a kaszkadőr csak csóválta a fejét. – Hogyan csinálod? – kérdezte. Én csak a vállamat vontam. Szeretem a lovakat, tisztelem őket és értem is valamelyest az ő nyelvüket – ez mind.

Megkezdődött végre a forgatás. Mindenki várt a neki megjelölt helyén, míg a rendező meg nem adta a jelt: Rajta! A fogat indult, egy mikrofon közvetítette a két főszereplő beszédjét. Indult a támadás. Vad vágtában közeledtek a csikósok, egyik kezében ostor, másikon a kampósbot. Addig minden rendben ment, de akkor elkezdték kiabálni és jó velőseket káromkodni, hogy élethű legyen a felvétel. Csak a rendezőnek lett több ősz haja – a kocsin rögzített mikrofon természetesen felvette a csikósok túlságosan is egyértelmű szövegét is! Csak a harmadik kísérlet után sikerült a jelenetet úgy felvenni, hogy maradhatott.

Angol filmesek forgatni akartak egy bronzkori jelenetet. Az első meglepetést érte őket, amikor nyáron eljöttek – és a nagyszőrű mongol pónik helyett fényesen sima magyar nóniusz lovakat látták. Túltették magukat a csalódáson – milyen alapon hitték, hogy nálunk még honfoglalási állapotok uralkodnak? – és hozzáláttak az előkészítésekhez. Sírleletek alapján készült csontzablákat vékony bőr szíjjakkal kantár gyanánt akartak a lovakra tenni. Mivel még a lovasok is kezükkel bírták eltörni a zablákat – így mutatván, hogy egy lónak ez még gyorsabban fog sikerülni, és hogy ezt a kockázatot nem vállalják, amikor teljes vágtában, szőrén ülve egy pillanat alatt a zabla eltörik és ők életveszélyesen bukhatnak – a rendező megengedte a rendes zablák használatát. Jöttek a lovasok: a versenylovasok edzés közben csupasz felsőtesttel szokták lovagolni, így nyáron szép barna voltak. A forgatáshoz viszont zsákvászonból készült "bronzkori" öltözékbe kellett bújniuk – csupasz lábbal! Lábuk viszont olyan fehér volt, mint a hó, hiszen mindig lovaglónadrág és csizma volt rajtuk! Minden reggel két órába telt, míg a sminkelés egy legalább részben egyforma színt varázsolt testükre, lábukra. Végre elindult a forgatás. Én ültem a rendező mellett, kezemben egy walkie-talkie, hogy megtolmácsoljam a rendező kívánságait a lovascsoport vezetőjének, aki úgyszintén egy walkie-talkieval rendelkezett. Jött a jelszó: indulhatott a csapat nagy lendületes vágtában. Az élen lovagolt a csapatvezető, bal kezét irányadóként előrenyújtott – és a kezében a walkie-talkie! Premier-plánon, egy bronzkori jelenetben! Mellettem a rendező majdnem zokogott, annyira ideges lett. Ordítottam az én gépembe, hogy dugjon már el ezt az oda nem illő tárgyat, de késő volt: újra kellett kezdeni az egész felvételt.

Az utolsó nap forgatása után a lovasok már annyira unták naphosszakat szőrén ülni a lovakat, hogy úgy döntötték, haza engedik a lovakat, ők még fogaton mennek be. Szép gondolat – a lovak természetesen haza találtak volna – csak köztük és az istálló között legelt a csődörménes, a hátaslovak többsége meg kanca volt! De ezt a veszélyes hibát csak akkor vettük észre, amikor a lovak már útban voltak hazafelé! Belső szemük előtt már látták a csődöröket, ahogyan verekednek a kancákért, a sérüléseket, talán halálos áldozatokat is, hiszen két mén a végsőkig tud harcolni – de itt harminc ménről volt szó! Az egyetlen ló az én kancám volt, mert minden nap vele mentem ki a forgatáshoz, hogy mozgékonyabb legyek, a sorozat forgatásából én is tanultam! Felpattantam tehát a nyeregbe és szóltam neki, hogy: Siess! Csilla ismerte ezt a jelet, legnagyobb sebességére kapcsolt, talán megértette azt is, hogy most mindent bele kell adnia. Mivel a kis kancacsoport egyenesen az istállók felé vette az utat, a csődörménes viszont egy kicsit arrébb legelt, megpróbáltam levágni az utat. Kancám sebessége majdnem megfelelt egy telivérnek, sikerült az utolsó pillanatban a mit sem sejtő csikósnak odakiabálni, hogy segítsen, akkor már a ménesnél voltam és hajtottam őket messzebbre. A csikós is eljött és irányította a sportlovakat egy kicsit a mének távolságából. Bár az egyik vagy másik mén kíváncsian nézett vagy nyerített, sikerült a két csapatot egymástól távol tartani. A sportlovak sértetlenül értek haza, a ménes a helyén maradt. Köszönetet viszont csak az angol stábtól kaptam, tagjai lovasemberek révén fel tudták mérni a veszélyt. A többi biztosan természetesnek vélte, hogy beavatkozom és elhárítom a legrosszabbat.

Az egyik forgatáson nem vettem részt, hiszen a rendező magyar ember volt, viszont akkor is történt egy mulatságos dolog. Hőlégballonból akarták filmezni a pusztát. Nehéz terepjárók és teherautók vitték ki a felszerelést. Amikor minden készen állt, a rendező és segítői felszállták. Az első percekben minden annak rendje és módja szerint ment, később viszont támadt egy kis szél. A ballon valahogy nem volt úgy a földhöz rögzítve, ahogyan kellett – nemcsak fel- de el is szállt! Felszállt a puszta fölötti kék égbe és a szél elsodorta. Nem akartam volna a fennrekedt emberek helyén lenni! A lenti stáb persze megtett minden, amit tőle telhetett, de ez nem segített semmit. A ballon folytatta légi útját. Több órás bolyongás után végre valahogyan sikerült leszállniuk – eléggé messze az indulópontjuktól. Senki nem sérült meg a nem túl finom leszállásnál, de várt még egy hosszú séta rájuk, míg egy telefonhoz érték, ahonnan értesíteni tudták a stábot, hogy hol vannak. Szerencsésen visszaérkezték és másnap, az újabb próbálkozásnál nagyon is arra ügyelték, hogy még több helyen legyen rögzítve a rakoncátlan hőlégballon.

Már amerikai filmesek is voltak a pusztában. Az egyik kamionos akciósfilmhez kellett egy nagy ménes. Jobb lett volna, ha Amerikában maradtnak, ott biztosan megtalálták volna több száz fős ménest, nálunk viszont csak nagyon nehezen lehetett összehozni egy valamirevaló létszámot. Az anyaménes természetesen kiesett, mert nem lehetett hajtani a vemhes kancákat, ill. kis csikókat. A csődörménest nem lehetett összevegyíteni a kancákkal, maradt a fiatal kancaménes és a Kis Hortobágyi Csárda mellett legelő ménes. Már nehezen ment az áthajtás is, rendőrök biztosították a lovak számukra a biztos utat a 33-as főúton, a kilenclyukú hídon át, ki Szálkahalom felé. Ott már várta őket a másik ménes. Persze egybe kezdték verekedésekkel kitalálni, hogy vajon ki az erősebb. Ide-oda szaladgálták és sokáig tartott, míg végre lehetett kezdeni velük valamit. A forgatás után rendesen lezajlott, viszont órákig tartott, míg sok, sok ember segítségével sikerült az addig egybeolvadt méneseket újra szétszedni és biztonságosan hazavezetni.

Történt olyan is, hogy német természetfilmesek bérelni akarták egy fogatot, két teljes napra. Meg is egyezték a főnökséggel, csak a kocsis nem akart feláldozni a szabadnapját és túlórákat sem vállalt. Mi maradt mást, én beugrottam, mint kocsis. Két napig mentünk, megálltunk, amikor a hely jó felvételnek ígérkezett, mentünk tovább. Órákig álltunk egy virág mellett, míg végre kibontakozott, többször fordultunk meg, mert a magyar szürke bikának nem tetszett a jelenlétünk. Utoljára maradt a naplemente. Romantikusan, pirosan, egy gémeskúttal az előtérben. Már két órával a naplemente előtt kijelölték a helyet, felállították a kamerát, mérték és – várták. Amire nem számították: Szúnyog miriádok hada kiválasztott bennünket vacsoraként! Egy fél másodpercig nem lehetett egy helyen maradni, a ránk szálló vérszívókat kézzel "lesepertünk" magunkról! Nem bírtunk ki, míg végre lement a nap, előbb elmenekültünk. Másnap már jobban felöltözve és szúnyogriasztóval felfegyverkezve láttunk neki – most már sikerrel.

Néha nemcsak idegenvezető voltam a fogatokon, hanem lovas kísérőként is dolgoztam, amikor nem állt elég ló a vendégek rendelkezésükre. Akkor saját lovammal mentem ki, a kísérőnek fenntartott lovat egy vendég lovagolhatott. Történt akkor is egy és más, csúcspont szerintem a következő eset volt:

Öt perccel az indulás előtt egy német hölgy szállt ki egy akkor szinte még csodaszámba menő drága nyugati márkájú autóból. Nagyon szép nyári öltözék volt rajta. Fehér blúzt és fehér miniszoknyát viselt, lábát fehér magas sarkú szandálba bujtatta. Így jött az irodámba és kért egy darab két órára szóló jegyet tereplovaglásra. – Maga akar lovagolni? – kérdeztem, mert már mindjárt indultunk volna. A hölgy bólintott. – Milyen fokon tud lovagolni? – tettem fel a szokásos kérdést, mert elég gyakran fordult elő, hogy egy magának jó lovasnak elnevező ember már a karámban, a próbalovaglás közben bajba került. Sokan alábecsültek a tereplovaglás követelményei. Aki addig csak lovardában ülte meg a lovakat nem is tudott elképzelni, hogy milyen sebességre képesek, amikor előttük a végtelen puszta elterül. Mi kísérők viszont nem akartuk, hogy igazán jó lovasok nem tudnak élvezni a tereplovaglást, mert egy gyengébben lovagoló társuk feltartotta őket, vagy hogy őt balesetet érjen. Inkább két csoportban mentünk ki, vagy a gyengébb lovasok az órát a karámban töltötték. – Nagyon gyakorlott lovas vagyok. – válaszolt határozott hanggal a hölgy. - Akkor kérem, siessen átöltözni, a presszóban találja arra alkalmas helységeket, mert mindjárt indulunk. – kértem. A hölgy arra úgy nézett rám, mintha a holdról jöttem volna. – De kérem, én jó lovas vagyok, nincs nálam semmiféle lovaglóruha, én így akartam kimenni! – szólt majdnem felháborodva. De most én keményedtem be: - Drága hölgyem, hiába áll itt a jegyen, hogy a lovaglás saját felelősségre történik, ebben a ruhában nem fog lovagolni! – Pedig szívesen láttam volna, hogyan ült volna tüzes paripa nyergébe miniszoknyájában és tűsarkú cipőjében!

- Én fizetek, azért lovagolni is akarok! – vágott vissza a hölgy. De én csak a fejemet ráztam. – Asszonyom, maga így nem fog lovagolni. Ez nem csak a maga felelőssége, hanem az enyém is. Tíz lovas nem fog maga miatt lemondani a tereplovaglás örömeiről, csak azért, mert maga ilyen felszerelésben nem tud lépést tartani velük, illetve le fog esni, mert a lábát nem bírja megtartani a kengyelben! - - Akkor a főnökénél fogok panaszkodni! – kiabált a nő és kiviharzott az irodából. Nyugodtan elindultam az istálló felé, hogy elinduljam a többiekkel. A német hölgy biztosan nem panaszkodott, de ha igen, nem hallottam vissza semmilyen megjegyzést, főnököm is igen csak elutasította volna a "gyakorlott lovas" kérését.

Sok balesetveszélyes dolog történt idegenvezetői alkalmazásom alatt, mert a vendégek nem vették komolyan a figyelmeztetéseket, illetve úgy vélték, jobban tudják, mit kell, és mit nem kell tenni, mint az idegenvezető.

A magyar szürke bika súlya kb. 1 tonna. Már láttam, amikor két bika verekedett, hogy az egyik a másikat felvette a líra alakú szarvaira, és a hátán átdobta! Nagyon veszélyes az is, amikor a bikacsapat a leggyengébb bikát kiveri. Ez a bika rendszeresen elbújik egy nádfoltban, és dühöngve várja az alkalmat, hogy támadjon – gyakran egy könnyebb ellenfélre, mint például egy lovasra vagy gyalogosra. Befogása csak nehéz traktorokból lehetséges, motorjukat közben soha nem állítják le. Az egyik csikós édesapját egy magyar szürke bika ölte meg és néha előfordult, hogy a gulyás leengedte magát a gémeskút kútágason be a kútba, mert vízhúzás közben rátámadt egy bika! Csak egy állattól tartanak a bikák, ez a kis, de mérges pásztorkutya. Bár néha velük is előfordul, hogy a bika eltapossa egyet, általában a nagytömegű állat fél a kis kutyáktól, mert ezek a bikák legkényesebb helyen szokták harapni és így rendben szedni őket.

Volt egy nagyon harcias bika a csapatban. Amikor ez éppen utódnemzés céljából a tehéncsordában tartózkodott, a fogatokat messze a csordától állítottuk le és nem engedtük, hogy bárki is leszálljon. Hiszen régebben már előfordult, hogy egy felhevült bika rátámadt egy huszonöt fővel telerakott nehéz pusztabuszra – és felfordította! Szerencsére nem történt nagyobb baj – de figyelmeztetett arra, hogy milyen ősi erő rejtőzik ebben az állatokban!

Az egyik nyári napon kigördült a pusztabusz-konvoj megint a csorda felé. Messziről láttam, hogy a veszélyes bika van köztük, így szóltam a kocsisoknak, hogy maradjanak ésszerű távolságban, és ne engedjenek leszállni senkit. A hangommal elérhető négy fogaton ülő embereknek elmagyaráztam a helyzetet négy nyelven és kértem, hogy szóljanak a többi három fogaton ülő turistáknak is. Amikor odaérkeztünk és a fogatok közelebb kerültek egymáshoz, még egyszer szóltam, úgyhogy biztosra vettem, hogy mindenki megértette, hogy mire kértem őket. Nem is mozdult senki, csak fényképezték, vagy filmezték. Figyeltem a bikát, mert láttam, hogy a gulyás nagyon messze van, kutya sincs vele, így adott esetben nem jöhet segítségre. Az egyik pillanatban még nyugodtan legelésző bika egyszer csak felcsapja a hatalmas fejét, elkezd patával kaparni, szarvaival verdesni a földet és mély hangon figyelmeztetően bömbölni. Rögtön néztem abba az irányba, amelybe figyelt a bika és mit láttam? Egy ember szépen, nyugodtan a bika felé sétált! Kiabáltam neki minden nyelvben, mutattam kezemmel, hátha nem ismeri egyetlen nyelvet sem, az ember csak ment és ment a bika felé. Nem volt más hátra, mivel nem akartam veszélyeztetni a többieket és látszott a bikán, hogy mindjárt támadni fog, adtam a kocsisoknak a jelt, hogy: indulás! A lovak is érezhették, hogy itt veszély leselkedik rájuk, mert mindjárt szép tempóban elindultak. Az ember most vette észre, hogy elmegyünk, gyorsan visszalépett a fogatához, amelyen ült és felugrott. Utolsó pillanatban, mert a bika már-már elindult felé. Szerencsénkre a tehén a végén mégis jobban érdekelte őt, úgyhogy nem történt baj. Amikor a csikósbemutatóhoz értünk és leszálltunk, nagy meglepetésemre az ember odajött hozzám és legjobb magyarsággal szólalt meg: - Mitűl félt kisasszonyka? Ismerem én ám a marhákat! Nekem is van otthon egy pár tehenem! – Alig bírtam válaszolni, annyira meglepődtem, hogy magyar ez az ember – tehát tisztán érthette, hogy nem volt szabad leszállni a fogatokról! – Uram! – nyögtem ki végül, - van egy kis különbség egy tehén és a vad magyar szürke bika között. Nem beszélve arról, hogy megértette a figyelmeztetésemet, és hogy gondolatlansága miatt veszélyeztetett több ember épségét és életét! - - De nem törtínt semmi, láthatta! – válaszolt hajthatatlanul az ember. – Mert időben elindítottam a fogatokat és maga végül eljött onnan. – mondtam, majd otthagytam, mert megkezdődött a csikósbemutató és feladatom volt, hogy magyarázzam több nyelven is, hogy mi történik.