Amikor a Hortobágyi pusztába kerültem, még nem beszéltem nagyon jól a magyar nyelvet. Történt egyszer, hogy kint voltam a csikósoknál, amikor üzentek bentről, hogy főzni kellene egy vendégcsoportnak, méghozzá öhönt vagy ahogyan itt szokták mondani: slambucot. A három ménes három csikósa buzgón hozzá is látott a szabad tűz fölött elkészített csemege főzéséhez. Én addig sütkéreztem a napon és élveztem a puszta rejtélyes hangulatát. Nem messze a kis kunyhótól legelészett az egyik ménes, amely csak fiatal, 1 és 3 éves közötti, kancákból állt. Messzebb, nyugat felé, láttam az anyakanca ménest, ahol a kiscsikók ugrandoztak a pihenő anyjuk körül. A fiatal csődörök északon legeltek, néha hozzánk szűrődött egy nyerítés, amikor egymás között összemerték erejüket vad csatákban. A slambuc lassan elkészült, már csak forgatni kellett e sajátos és laktató pusztai eledelt. Egyszer Lajos bácsi csak felnézett, körbement a "vasaló"nak elnevezett szabadtéri konyha körül és látszólag keresett valamit. Kis idő után hozzám fordult: -Húnalú? – kérdezte tőlem. Mint már említettem, még nem ismertem annyira a magyar nyelvet, ezért mindig egy szótárt hoztam magammal. Gyorsan fellapoztam a "H" betűnél, de nem találtam sem ezt a szót, sem hasonlót. Gondoltam, hátha több szóból állna a kérdés, azért kerestem a "hún"t meg a "lú"t. De ezzel sem jártam sikerrel. Kérdően néztem Lajos bácsira és értesítésére adtam, hogy nem értem. Akkor a csikós jelbeszédre folyamadott. "Hún"? kezével kérdőjelet írt a levegőbe majd "a lú"nál mutatott saját hátasára, amely a kerítéshez volt kötve. Most már értettem! "Hol a ló" – merre van a ménese –ezt akarta tőlem tudni. Nevetve mutattam neki az irányt, mire ő engem kért fel arra, hogy hátasával hozzam vissza a már nagyon elkallódott ménesét. Örömmel fogtam a sajátos pusztai nyerget, a heveder nélküli, csak bőrből és filcből készített "priccset", ügyeltem rá, hogy a lábaimat a rézkengyelekben jól előre nyújtok – ellenében az otthon tanult angol üléssel, fogtam a szépen díszített ostort és elindultam vad vágtában a rakoncátlan lovak után.

A későbbiekben megszoktam a hortobágyi tájszólást, így már nem esett nehezemre kitalálni, hogy mit akarnak a - főleg idős - pásztorok mondani.

Orosházán solymásztunk a Nemzetközi Solymásztalálkozó keretében. Nagyon zord idő volt és a táblák csak úgy hemzsegtek a hörcsögöktől. Igazi istencsapás volt ez a gazdáknak, mert a teljesen lerágott gabonafélékben keletkezett kár nem minősült természeti csapásnak, de vadkárnak sem. Volt olyan gazda, akinek még annyi pénze sem maradt, hogy levágasson az üresen maradt kukorica-szárakat. Amikor eljöttünk, először azt hittük, hogy a leleményes magyar gazdák kitalálták egy új módszert a száron lévő kukorica lemorzsolódásához. Sajnos nem ez volt az oka a csupaszon álló csutkáknak, hanem a hörcsögök. Irdatlan mennyiségben szaladtak a kis rágcsálók a solymászok előtt, a bátrabbak szembefordultak emberrel, kutyával és estére néhány kutya, de egy nagy héja is állatorvosi ellátásra szorult. Harmadnap kísérőnk kivitt bennünket egy hatalmas nádas mellé, őszerinte sok fácán lapulhatott ott, küldjük bele a kutyákat, majd engedjünk fel egy sólymot. Elkezdtük hát az előkészítésekkel.

Időközben a helyi vadőr is csatlakozott hozzánk. Egy idős bácsika volt, tele humorral és sok, sok tapasztalattal a vadászatban, solymászatot viszont életében először látott. Meg is csodálta kellőképpen a kutyáink és madaraink munkáját. Déli pihenő alatt beszélgetett az egyik solymásztársunkkal, akit már mint vadászt ismerte. Társunk érdeklődött a bácsika egészsége után, mire a bácsi ezt válaszolta:

- Köszönöm szépen, nagyon jól vagyok. Bár jövőre leszek hetvenöt éves, még nem fordult elő egyetlen nap sem, hogy nem mentem volna ki. Hát igen, a friss levegő csodákat művelhet az emberrel! - És a kedves felesége, jól van ő is?- kérdezte a solymász. A bácsi rejtélyesen elmosolygott: -Hej-hej! Tudja maga, amióta eszem ezt a Vegetát .........!- Társunk először nem is tudta mire véljen a választ, hiszen a bácsi felesége biztosan már évek óta fűszerezi az ételt "Vegetával", majd rövid gondolkodás után leesett a tantusz: a bácsi nem a fűszer "Vegetára", hanem az új gyógyszer "Viagrára" gondolt! Társunk is elmosolygott és végül így szólt: - Ahogyan látom magát, maradjon csak továbbra is a "Vegetánál", hiszen ez csodát művel magával!-

Hogy mennyire újdonságnak számított akkor hazánkban ez a gyógyszer, hogy mennyire nem ismerték, és hogy milyen kelendő volt, ez az is bizonyítja, hogy virágzó üzletágnak bizonyult az a tevékenység, amelynek során falúnkban egy család fehér Tic-Tac cukorkákat kék élelmiszerfestékkel átszínezte, majd darabonként egyedileg becsomagolva, borsós áron a falú férfinépének eladogatta. A férfiak többsége bizony felült a placebo-hatásnak és esküdött a hatékonyságára...

A kilences évek elején kimentünk Franciaországba, mert a férjemnek ott kínálták munkát. Természetesen a személygépkocsink francia rendszámmal rendelkezett. Minden nyáron két hétre hazautaztunk Magyarországra, a családot és a barátokat meglátogatni. Ebben az időben már sok magyar rendszámú autót lehetett látni Ausztriában, kevesebbet Németország autópályáin és még kevesebbet Franciaországban. Persze voltak olyan Magyarok is, akik – mint mi – már régebben valamilyen idegen országban éltek és kocsijuk azért külföldi rendszámmal rendelkezett.

Egyszer történt, hogy éppen útban voltunk Magyarország felé, amikor Ausztriában tankolnunk kellett. Kimentünk egy autópálya menti benzinkúthoz és beálltunk a sorba. Előttünk egy német rendszámú autó állt. Amikor a sofőr kiszállt, férjem meglepődve felkiáltott: - Hiszen ez az egyik középiskolai osztálytársam! Érettségi óta nem láttam! – Én persze nem ismertem az embert, de gyanakodtam, hogy itt csak valamilyen tévedés lehetett, mert tizenvalahány év alatt egy középiskolás fiú igen sokat változhat. Csakhogy a férjem szilárdan kitartott amellett, hogy ez a férfi az ő régi osztálytársa. – Akkor szállj ki és kérdezz meg. – javasoltam. Férjem meg is tette. Kiszállt és odament a német rendszámú kocsi sofőrjéhez. –Elnézést, nem XX úrnak hívják? – kérdezte, de akkor a másik ember arca már felragyogott: - És te nem véletlen a Laci vagy!? – kiáltott. – Nahát, milyen véletlen! – Teletankolt, majd oldalt megállt, hogy várjon, míg mi is végeztük a benzinvétellel. Bementünk vele és német feleségével egy rövid időre az étterembe, felújítani régi barátságukat. Milyen véletlen, hogy két magyar ember, az egyik Németországban él, a másik Franciaországban, itt, Ausztria szívében találkozik egy benzinkútnál, mert rövid időre hazafelé tartott Magyarországra.

Andalúzia szívében lakik egy olajfaligetekkel körülvett nagy haziendán az egyik ismerősünk, Miguel D. M., de mindenki csak "Miguel Speziál-nak" hívja. Ennek megvan az oka – vagy mondjuk jobban: többféle oka is. Ez a spanyol földesúr gyűjtési szenvedélyben szenved – mégpedig mindent gyűjt az állatvilágból, amelyet elérheti.

Első látogatásunkkor éppen a „szokásos” háziállatokon vagy haszonállatokon kívül (több ló, kutya, macska, kecske, sertés, baromfi, stb. félig szabadon kószált a nagy területen) tartott vadászgörényeket, mókusokat, különféle sólymokat, de akkor a legmegszokatlanabb két strucc-kakas volt – házőrzőként. Bizony, nem volt ajánlatos csak úgy bemenni a nagy kapun, mert a struccok mindjárt támadásba lendültek, és harapásuktól veszélyesebb rúgásuk lehetett, mert hatalmas erős körmükkel egy felnőtt ember hasát is fel tudják hasítani.

Későbbi látogatásunk során ettől elképesztőbb látvány fogadott, amikor titokzatos mosollyal meghívott egy – mondjuk dagonyához hasonló – földbe vájt veremhez. Benne találtunk egy – már jól megtermett kölyök oroszlánt! Miguel szerint még gond nélkül lehetett játszani vele, de ezt inkább nem tettük próbára!

Ragadozói etetésére gyakran galambokat vagy nyulakat fogott, ezeket is eléggé szokatlan módon. A galambokat régi, elhagyott tanyaépületek padlásain kereste, éjszakánként. Bottal és kövekkel felszerelkezve, fején barlangász lámpával egyensúlyozott a gyakran rothadt gerendákon, teljes sötétségben, hirtelen rávilágított az alvó madarakra és hol jól célzott kődobással, hol bottal küldte őket a másvilágba. A nyulakat gyakran puszta kézzel fogta, egy hirtelen mozdulattal lenyúlt a dermedten vackában fekvő állatért, és máris meg volt a zsákmány!

De a „Speciál” becenevet mókai miatt is kapta. Valamikor meghívott bennünket vendégségbe hozzájuk, úgymond meg kellett ünnepelni egy nagyon ritka ragadozó madár megérkezését. El is jöttünk, több ismert solymásszal együtt, hogy megcsodáljuk új szerzeményét. Nagy eszem-iszom után végre betessékelt egy hűs és homályos istállóba, melynek egyik végében sólyomkamra volt kialakítva. A kamrában találtunk az egyik magas állványon egy csodálatosan fekete „Eleonora-solymot”, egy nagyon ritka faj gyönyörű példányát. Megcsodáltuk kellőképpen, majd jöttek a solymászkörökben szokásos kérdések: Honnan? Hogyan került hozzá? Mit akar vele kezdeni? stb. Miguel feltűnően bőbeszédű válaszai mögött rejtett mosoly bujkált. Akkor a dolog már kissé gyanús kezdett válni. Még az is, hogy nem engedett nagyon közel a madárhoz, mondván, hogy még nagyon félős, mert csak pár napja van nála. Amikor már több emberben felülkerekedett a gyanú, hogy valami nincs rendjén, és azt ki is mondták, akkor kitört Miguelből a nevetés és elárult a döbbent vendégeinek, hogy ez egy közönséges hím vándorsólyom, csak ételfestékkel feketére mázolva! Még dicsekedett, hogy mennyi időbe telt neki ez a megtévesztő hadművelet!

De voltak más elképesztő történetei is. Tartott például egy teljesen szelíd tacskót karvastagságú láncon, egy gepárd viszont szabadon sétált a hazienda udvarán. És sorolhatnám még az egyre elképesztőbb történeteket......

Az egyik solymász barátunkkal megbeszéltünk, hogy majd a Bugacon találkozunk, több solymász egyetemben, hogy egy hosszú hétvégét együtt solymászattal töltsük. Mivel mi csak szombaton tudtunk eljönni, a többiek már pénteken reggel lent voltak, lemaradtunk egy jeles eseményről. A solymászatban nem jártas embernek előre kell bocsátani egy pár információt: A solymászat egy régi és hagyományos vadászati mód. Többféle madarakkal lehet vadászni: sólymokkal, ezek főleg repülő vadat fognak pld. fácánt, foglyot, vadkacsát, varjút stb. A legtöbb sólyomfaj képtelen rá, nagyobb vaddal mint pld. egy nyúllal megbirkózni.

Lehet vadászni héjákkal is, itt fácán és nyúl a fő zsákmány, illetve van, aki sassal vadászik, Európában főleg nyúlra, rókára, Ázsiában és az arab országokban viszont őz, gazella vagy farkas a sasoknak szánt prédája. Ilyen értelemben kell a következő történetet érteni.

Amikor szombaton reggel megérkeztünk, a barátok így fogadták: - Képzeljétek el, a barátunk tegnap sólyommal nyulat fogott! – Hihetetlen, hiszen, az ő sólyma egészen másra van betanítva, soha nem ment még nyúlra – és különben is túl nehéz prédája lenne. Akkor mi történt? Hiszen a nyúl ott feküdt előttünk!

Faggattunk a kedves barátunkat, de mivel ő volt a szerencsés vadász, azt akarta, hogy inkább a tanúk szájából halljuk a sztorit. Solymászat közben kizárólag csak egy madár repülhet, máskülönben összevesznek vagy a prédáján, vagy repülés közben, mert takarmány konkurensnek nézne az egyik a másikat.

Így történt, hogy éppen az egyik barát röpítette madarát, miközben kutyusa szépen állt egy vadat egy magasabb fűcsomóban. A solymász közelebb ment, hogy kizavarjon a vadat, a többi nyugodtan várt messzebbre, hogy a vad felrepüljön és a sólyom majdnem 300 km/ó sebességgel zuhanjon a prédájára. Barátunk egy kicsit visszafelé sétált, sólyma szépen, nyugodtan lesapkázva ült a kesztyűjén. Egyszer csak észrevette, hogy közvetlen a lába mellett lapul egy nyúl és már nem mer elszaladni, talán azért is, mert meglátta a ragadozó madarat. Így a barátunk egy gyors mozdulattal lenyúlt a nyúlért és megfogta. A többi majd a vadásztőr dolga volt. Így fogta meg solymász barátunk "sólyommal" (a kezén) nyulat.

Franciaországban egy másik faluban lakott egy ismerősünk. Alacsony termetű ember lévén, rábeszélték, hogy csakis egy arab csődör lehet neki az igazi lova. Úgyszólván igazi férfi csak az, aki arab ménen ül. Viszont ismerősünk még lovagolni sem tudott rendesen. El-eljárt lovaglóleckéket venni, természetesen sokkal szelídebb lovakon, míg úgy döntött, hogy most már jöhet a csődör.

Meg is vette egy szép sárga mént, amely éppen hogy be volt lovagolva. Sokszor külön-külön jöttek haza egy tereplovaglásból, de ismerősünk nem bánta, most már igazi férfinek hitte magát, a leesés is ahhoz tartozott. De hogy mennyire nem értett a lovakhoz, ezt egy másik esemény mutatja meg: Télen a ló egy istállóban tartózkodott, egyik boxban ő, egy másik boxban egy haflingi kanca, ismerősünk gyerekeinek hátasa.

Eljött a tavasz és ezzel egyben a legeltetési szezon. Neki viszont csak egy nagy legelője volt, amely messze a háztól az erdő szélén feküdt. El lehetett volna választani két külön-külön és egymástól távol eső darabokra, ezt viszont ismerősünknek nem jutott eszébe. Na persze, több munka is lett volna, a lovakat két helyre zárni, két helyen itatni, stb. Így ismerősünk úgy döntött, hogy a két ló együtt fog legelni. Az első hetekben nagyon jól megvoltak egymással, viszont később bekövetkezett, amelynek be kellett következnie: a kanca már nemcsak barátja volt a ménnek hanem kapcsolatuk szerelmessé vált. Amikor egy pár hónap múlva már észre lehetett venni a kanca gömbölyű hasát, ezt szóba is tettem. Ismerősünk viszont teljesen meg volt lepve: - Hiszem ez egy arab csődör, neki tudnia kellene, hogy nem a saját fajtájából származik a kanca!

Elfojtottam egy hangos nevetést és csak ennyit mondtam: - A férfiaknak is tudniuk kellene, amikor tilosban járnak!?

Ismerősünk mégis fel volt háborodva, hogy a ménjének "annyi esze sem volt", hogy ne törődjön a kancával. 11 hónap után gyönyörű szép arabo-haflingi csikó született, hiszen ez bevált szokás, haflingi kancákat arab ménekkel nemesíteni.

Azonkívül nem ismerem egyetlen csődört sem, aki meg tudna állni, amikor tálcán vagy anélkül prezentálják neki egy sáló kancát.

Ismerősünk levonta az esetből a következtetést – és kiheréltetett a szegény arab mént, aki jobb sorsát érdemelte volna. Műtét közben majdnem ottmaradt, csak egy nagyon gyors állatorvosi beavatkozás mentette meg az életét. Ma már megnyugodott heréltként legelészik a kanca mellett, a nagy erdei legelőn.