Múltak a hetek, alig maradt Kimnek szabad ideje. Minden percét az anyja rendezte neki. Soha nem kérdezte a lányát, hogy akar-e valami mást csinálni, nem, csak az lehetett jó a lánynak, amit ő jónak talált. Maude is most került be az iskolába, Kim viszont középiskolába ment, egy másik városba. Az anyja most állandóan úton volt, hozta-vitte a gyerekeket. Mindig panaszkodott, hogy a benzin túl drága, hogy nem bírja idegekkel ezt a hajszát, de hozzátette mindig:
-De én mindent megcsinálok, hogy nektek jól legyen, még ha csődbe is juttatja a családot és engemet a sírba!- Mégis jó egészséggel bírt és a családi pénztárca se ürült ki teljesen. A két gyerek kitűnő tanuló volt, arról gondoskodott Arden vaskezével! Tanulni, tanulni, és még egyszer tanulni volt a jelszó! Nem vette észre senki, hogy Kim, amióta középiskolába ment, még jobban visszahúzódó vált. Szívből jövő meleg szavakat, megértést és szeretetet már csak a nagyanyjánál talált, ezért töltött minél több időt nála. Gyakran fakadt sírva, akkor az idős nő magához vonta, gyöngédén átölelte és vigasztalta. Az anyjával szinte nem is volt már kapcsolatban, legalábbis érzelmi szinten. Amikor Kim tízéves lett, az anyja úgy döntött, hogy most már túl nagy a "jó éjszakát" csókhoz, ez már csak Maude-nak jutott. De a gyerekeket átölelni, vagy magához szorítani szerinte "gyerekes és bolond széptevés" volt és nem illett hozzá. Kim gyakran sírva aludt el, de még az alvásban se talált megnyugvást. Sokszor rémálmok gyötörték és nappal egészségi problémákkal küszködött. Néha, amikor reggel túl hirtelen felkelt, elszédült vagy rosszul érezte magát. Mivel se a szülei se a húga, se a nagyanya szinte soha nem voltak betegek, szégyelte magát, hogy ő a kivétel a családban és eltitkolta az állapotát. Csak amikor egy reggel összeesett a fürdőszobában és az anyja úgy talált rá, mert nem jött le a reggelihez, gondolkodtak el, hogy mi is lehet vele. A gyorsan hívott orvos segített egy kis vérkeringés-serkentővel, de ajánlotta, hogy Kimet kórházba vigyék, teljes átvizsgálásra. Ott kiderült, hogy Kim túlságosan gyorsan nőtt - több mint tizenkét centimétert egy évben - és hogy a szíve nem nőtt ugyanabban az ütemben. Javasoltak gyógyszereket, de az anya nem akart őket, inkább kísérletezett növényi kivonatokkal. Így Kim még egy párszor rosszul lett, míg végre helyre jött a vérnyomása. Egyet viszont tanult a helyzetből: Ne is várjon soha az anyjától megértést vagy segítséget, ha beteg lesz. Így aztán eltitkolta azt is, amikor rózsaszín pontokat talált az alsóneműjében, viszont teljesen meg volt győződve arról, hogy rákos. Mintha hallotta és olvasta egyszer, hogy belső vérzések e kór kimutatói? Amikor az első rendes menstruációja volt és rengeteg vért vesztett, azt hitte, hogy meghal. Kétségbeesve kiabált az anyjának! Amikor Arden észrevette a sok vért, elkezdett ő is siránkozni.
-Istenem, istenem, mi ez? Belső vérzésed van? Mindjárt hívom a rohammentőt!- és el is szaladt a telefonhoz. Kim biztosra vette, hogy az utolsó óráit éli, méghozzá, amikor erős hasgörcsök kezdték rángatni. Amikor az orvos megjött - a kékfény vészesen villogott a kocsin, és gyorsan átvizsgálta a lányt, nevetni kezdett.
-Jó asszonyom! A lányának az első menstruációja van - semmi más! Egy kicsit erős, ez igaz, de semmi vész! - Még nem világosította fel a gyereket?
-Még tizenegy éves sincs!- hebegte az anya. -Nem találtam érdemesnek, már ilyen hamar olyan, olyan.......intim és szégyenletes dolgokba beavatni a gyereket.
-Asszonyom, manapság ez már nem rendkívüli, hogy a lányok tízévesen elkezdenek nővé változni!- mondta az orvos. -Csak finoman és tapintatosan kell őket felkészíteni a tényekre.- Kim csak annyit értett az egészből, hogy nem fog meghalni, és hogy minden nővel előfordul az, ami most vele történt. Amikor az orvos elment és az anya visszajött, összeszedte a bátorságát és megkérdezte:
-Anyu, kérek, mondd meg nekem pontosan, hogy mi bajom van!- Arden erőt vett magán, lassan, szégyenkezve és hamis szemérmességgel magyarázta a lányának a testében lezajló eseményeket. Félig-meddig megnyugodva, Kim visszafeküdt az ágyba. De egyet így is tanult: Az anya viselkedése és szövege szerint minden a testhez kapcsoló tény vagy dolog rossz, el kell hallgatni és szégyenkezni. Sex természetesen soha nem volt téma a családban. És mivel se könyvek, se TV-műsorok erről nem léteztek az O'Keary házban, Kim teljes tudatlanságban nevelkedett. Amikor az iskolatársai nevetve és halkan súgva "erről" beszéltek, Kim vörös fejjel elfordult és csak még szorgalmasabban bújta a könyveit. Hogy még jobban szenvedjen, és minden más lány kicsúfolja őt, az anyja elkötelezte Kimet, hogy vastag egészségügyi betéteket használjon, mert meg volt győződve arról, hogy a tampon elveszi a lány szüzességet. Kim már nem mert nadrágokat felvenni, annyira látszottak a betétek. Azonkívül orvosi igazolással rendelkezett, olykor a testneveléstől fel volt mentve. A többi lány csak még jobban kinevette Kimet, aki tehetetlenül ült egy padon, amikor a többiek sportoltak. Kim annyira szenvedett, hogy dacból és elkeseredettségből elkezdett enni, enni, és még többet enni. Rövid idő alatt rengeteg súlyfelesleget szedett fel. Arden mindig szívesen adott neki enni, de gyakran azzal a megjegyzéssel, hogy milyen kövér disznó lett a lányból. Kim nem is törődött vele, úgyis kívülálló volt már, jobban nem is lehetett. Néha teljesen apatikusan hevert az ágyán, halk zenét hallgatott és álmodozott egy jobb életről. A balett órán most már gyakran halotta, hogy belőle soha nem lesz sztár, ha tovább hízik, de Kim semmiféleképpen nem akart balett táncosnő lenni. A fuvolaórák száma növekedett, majd versenyekre kellett elmennie. Kim szívből utálta ezeket a dolgokat, de az anyja erős akarata ellen nem mert szólni. Télen Kim maga köré tekert egy bolyhos takarót, lefeküdt a földre és halk zene mellett lovas-regényeket olvasott. Ilyenkor álmodozott hosszú lovaglásokról, vad lovakon érintetlen természetben, mindig egy szép, fiatalember az oldalán, aki őt szerette, és akit ő is szeretett. Szerelem, szabadság és kötetlenség voltak a jelszavai. Ebben az időszakban, amikor gyerekből nővé változott, gyakran két visszatérő álmot álmodott. Az egyikben hiába próbál egy kiskutyát kiszabadítani, amelynek a lába beszorult a vasúti sínek közé és a vonat óriási nagy lármával érkezik. Szerencsére mindig felébredt, mielőtt a vonat hozzájuk érkezett volna, de keservesen sírt és verejtékezett, amikor magához tért.
A másik álom majdnem még szörnyűbb volt: Ott ő volt egy fiatal grófnő, aki szerelmes volt egy szép orvosba. De a mostohaanyja egy örökség miatt nem akarta férjhez adni, inkább megrendezett egy balesetet, amelynek következtében a lány olyan súlyosan megsérült, hogy tolószékbe került. De a fiatal orvos még úgy is szerette, egy szép napon megszöktette és elvette feleségül. Egy idegen országban, messze a kegyetlen mostohaanyjától, rokkantság ellenében boldogan élhetnek.

Csak egyetlenegyszer volt Kim-nek egy csodaszép álma, de ez mindenkorra megmaradt az emlékezetében: Egy csendes téli tájon, a hold ezüstösön csillogott a hófedte faágakon, Kim egészen fehér ruhába öltözve egy kis faházikóban ült. Romantikus tűz pattogott a kandallóban és meleg fényt vetett a falakra. Kim türelmesen vár. Egyszer csak egy csodaszép érzék futja át melegen a testét. Kintről halk patadobogást lehet hallani. Kim kirohan az ajtón és felnéz a lovasra. Öröm és szerelem látszik mindkét ember szemében. Az idegen, aki nagyon hasonlít a híres francia színészre, Gérard Philippe-re, úgy van felöltözve, mint a régi filmekben a hős. Sötét ing, világos lovaglónadrág, magas bőrcsizmák hajtókával és egy bő köpeny. Egy kis elvadult hajtincs lóg a homlokába, a hosszú, hullámos barna haj hátul kis copfba van kötve. Sötét szemek néznek mélyen - mint egy feneketlen tó - Kimre. Egy könnyű de erős mozdulattal felveszi a lányt maga elé a nyeregbe. Gyöngédén magához öleli, az ajkuk egy soha véget nem érő, követelő, de mégis odaadó csókban összetalálkozik. Majd szól a lónak, amely teljes vágtában elindul. Kim fehér fátyola egybeolvad a fehér csődör ezüstös sörényével, a dús farok lobog a fürge paták alatt felporzó hóban. - Ezzel véget ért az álom. De Kim azóta még jobban vágyódott szerelemre, és szabadságra, két előtte teljesen ismeretlen dologra!
-Anyu, kérlek, karácsonyra veggyel nekem egy ilyen lemezt, amit a TV-ben lehetett látni, tudod, azzal a rock-and-roll zenével!- Kim hangja nem sok önbizalomról tanúskodott és az anyja meglepődötten nézett a lányára. Kim most tizennégy éves volt, nem éppen olyan vékony, mint a divat követelte, inkább eléggé dundi és csak közepesen magas, de az arca egészen szép volt, leszámítva a szokásos pattanásokat. A dús, vörös haja hullámokban a derekáig ért, elfedvén a túl nagynak sikerült füleket. A szép mélyzöld szemek szelíden és gyakran egy kissé fátyolosan néztek a világra, mintha a lány a gondolataival sokszor nagyon messze járna, talán nem is ezen a világon. Sűrű szemöldökei merészen íveltek a magas homlokon és a nagy orr telt ajka fölött nézett ki az arcából. Egy eléggé átlagos gyerek, aki egy kis elismerésre vágyott. Mivel az anya késlekedett a válaszával, Kim még egyszer kérte.
-Anyu, nagyon kérlek! Mindenkinek megvan már, csak én maradtam ki - mint mindig!
-Nem szeretem, ha kéregetsz, lányom! Tudod nagyon jól, hogy mindent megteszünk, hogy nektek jó legyen, hogy kiváló nevelést kapjatok, és hogy igyekezünk mindig egyformán bánni veletek, hogy később senki ne tudja mondani, hogy az egyiket előnyben részesítettük! Én nevelési szempontokból teljesen föleslegesnek tartom ezt a zenét, és nem fogok pénz kiadni egy olyan szemétre, amit egyszer meg fogsz hallgatni, és utána a szekrénybe kerül. Azonkívül túlságosan is drága, azért hogy semmi értékes dolog nincs benne. Jobb, ha egy jó könyvet vagy valami ruhát kívánsz!- Ezt Kim már várta! Majdnem biztos volt benne, hogy az anyja "szemétnek" fogja titulálni a modern zenét. De nem bírta világosan bevallani, hogy az iskolában már csak arról beszélnek és neki fogalma nincs, hogy mi az hogy "Rock" meg "Pop". De az is igaz, hogy még mindig úgy élt mintha kolostorba lenne zárva. Körülvéve eszméletlen renddel, válogatott zenével és filmekkel. Úgyis csak ezeket a filmeket szerette, amelyeknek boldog vége volt. Akkor megpróbálta elrejteni a könnyeit, könnyek, mert győzött a szerelem vagy könnyek, mert biztosan soha nem fogja megérni az ilyen szerelmet, mert az anyja nem értene meg egy ilyen érzelmi kirobbanást. Karácsony volt - mind minden évben - a családi ünnep. Mindig ugyanazok az arcok, mindig ugyanazon a helyen a szépen feldíszített fenyőfa. A hanglemez ünnepi dalokkal is minden évben ugyanaz volt, úgy mint az ünnep lefolyása is. A délutánt a gyerekek a nagyanyánál töltötték, miután a család egy gyors ebédet elfogyasztott. Anya és apa díszítették a fát és körbeállították az ajándékokat. Majd szólt egy kis csengő: Itt volt a Jézuska! Mindenki a legjobb ruhában volt, mert később a kötelező fénykép következett!
-Kellemes karácsonyi ünnepeket, gyerekek!
-Kellemes karácsonyi ünnepeket, anyu, apu és nagyi!
De a gyerekszemek már fürkészték a fa alatt lévő csomagokat. Vajon mi volt elrejtőzve a sok színes papír és nagy masnik alatt? De előbb az apja felállította a fényképezőgépet.
-Mindenki mosolyogjon!
-Utálom ezeket a műfotókat!- suttogott Kim mérgesen. -Minden évben ugyanaz. Karácsony, Húsvét és a születésnapok. Mindenki a legjobb ruhában, mindenki mosolyog, mindenki mutatja az ajándékokat! Abból állnak az albumok! Milyen unalmas!
-Psszt!- szuszogott Maude izgatottan.
-Minél gyorsabban végzünk, annál hamarabban ki lehet bontani az ajándékokat!
-Persze, Kicsím, tudom nagyon jól, mennyire vártál a játékra- szólt Kim a húgának. Végre ő is kíváncsi volt, hogy az anyja talán mégis megvette neki a várva-várt lemezt vagy sem. De csalódnia kellett: Csak két szakkönyv és meleg ruha rejtőzött a sok színes papír alatt. Maude jobban örült, neki megvolt az a játék, amire várt és természetesen neki is járt meleg ruha. Mivel kisebb volt, még egy plüssállatot is kapott.
-Kim, nézd csak meg! Olyan édes kis tigris, jól lehet vele aludni! Nem gondolod?
-Én jobban szeretnék egy igazi kis kutyát!- sóhajtott Kim halkan, utána megpróbálta mosolygó arccal megköszönni a szüleinek az ajándékokat.
-Gyorsan, gyerekek, el kell fújni a gyertyákat!- sürgette az anya. -Túl veszélyes őket így égve hagyni!-
-Nem vagyunk mi már babák!- gondolta Kim. -Vigyázunk mi arra, hogy semmi baj ne történjen, anyu!- szólt utána, de Arden nem egyezett bele.
-Nekem le kell mennem és már a vacsoraasztalt teríteni, nem lenne egy perc nyugalmam, ha tudnám, hogy itt fent égnek a gyertyák! Kérlek, Kim, oltsd el őket!
-Oké, Oké! Máris megyek!- mondta Kim és eloltotta az égő gyertyákat. Addig az anya el nem mozdult onnan. Csak amikor az utolsó fény is elaludt, végre elsietett. A kiadós vacsora után elment a család a szentmisére. Az O'Keary család nem volt túlságosan hívő, de "a gyerekek miatt, hogy később templomban házasodhassanak" néha, a nagy ünnepnapokon elmentek együtt a misére.

Amikor Kim tizenöt éves lett, az anyja megengedte neki, hogy egyszer tánciskolába menjen. Az összes iskolatársnője már egy vagy két évvel ezelőtt járt, de Kim hálás volt, hogy egyáltalán elmehetett. Természetesen az anyja ismerte a tánciskola vezetőjét és természetesen elvitte a lányát autóval az órákra. Az épület előtt megvárta, míg Kim végzett, utána hazavitte. Az első órán a tanár csodálkozva nézett Kimre.
-Nincs neked partnered? Itt általában úgy jönnek a lányok, hogy magukkal hozzák a barátjukat, de még így is mindig több lány van, mint fiú.- Kim csak a vállát vonta.
-Egyedül vagyok, nincs barátom!- A tanár sajnálta ezt a lányt, aki olyan elveszettnek látszott. A legtöbb lány sokkal fiatalabb volt nála és gondoskodtak róla, hogy az ő partnerük és barátjuk soha ne kérje fel Kimet. A tanár észrevette a helyzetet és különleges gonddal foglalkozott Kimmel. Azért is, mert az anya régi ismerőse volt és kivételes gondozást igényelt a lánya részére. Egy igazi probléma volt a bál. Igaz, voltak olyan idősebb fiúk és férfiak, akik pénzért hajlandók voltak elkísérni a "hoppon maradt" lányokat, de Kim szinte nem is számított már arra, hogy partnere legyen a bálhoz. Éppen a tanár karján egy lassú keringőt táncolt, amikor ő a bál felől érdeklődött.
-Kim, ugye, nincs partnered a bálra?
-Nincs nekem senkim, Bell úr, azért úgy döntöttem, hogy el se megyek!- morgott a lány szomorúan. -Legalább nem kell hordanom azt a szörnyű ruhát, amit anyám csináltatott a szabónővel.- A ruha tényleg nem volt túl sikeres: Piros, de más, mint a haja, hosszú, sok tüll és egy széles, fodros gallér - Kim még kövérebbnek nézett ki benne, mint amilyen volt. Nem, nem, ez igazan nem volt az óhajtott álom királykisasszony báli ruhája!
-Kim, én már felkértem egy fiatal urat, hogy legyen a partnered – remélem, nem fogod nekem lemondani! És majd meglátod, a bálon egy ruha mindig másképpen mutat, mint otthon a tükör előtt!- megpróbálta vigasztalni őt a tanár. És Kim belátta, hogy annyi szívesség mellett nem mondhatja le a bált.
-Köszönöm szépen, Bell úr! Ha így állnak a dolgok, természetesen eljövök szombaton!
A nagy estén Kim ideges lett. Ki volt ez a titokzatos partnere, akit még soha azelőtt nem látott? Egy álom-királyfi, aki őt mint Hamupipőke táncoltat? El kellene mennie éjfélkor, vagy ott maradhat az ünnep végéig? Kim nagyon vágyott arra, hogy a bál utolsó másodpercéig táncolhasson, mert - joggal - attól tartott, hogy Arden még egyszer nem fogja neki az ilyesmit megengedni. Pontosan nyolc órakor a nagy márványhallban várakozott. A ruha jobban mutatott rajta, mint gondolta volna. Szívesebben vett volna egy igazán szép ruhát, de az anya úgy vélte, hogy ezek vagy túl drágák voltak, vagy túl merészek, így olcsó anyagot vett és a falusi varrónő a tőle telhető legjobbat megtette. Az alkalomhoz Kim az engedélyt kapott, hogy a nagyanyja gyöngyszem fülbevalóját felvegye, azonkívül csak egy kis aranylánc volt a nyakán és egy keskeny karkötő díszítette a bal karját. Minél közelebb jött a várva várt találkozó, annál idegesebb lett Kim. De az esti sokkot már hamarabb át kellett neki élnie. Amikor felöltözött és az anyjához ment, aki természetesen autóval elvitte a lányát, látta, hogy az anyja is estélyi ruhába öltözött.
-Minek vetted fel az ünneplő ruhád?- kérdezte gyanútlanul Kim az anyjától. A válasz lesújtó volt:
-Mert elkísérlek a bálba! A tanárod nekem is küldött egy meghívót!- Kim már azon volt, hogy otthon marad! A kilátás, hogy az anyja minden lépését figyelni fogja, az egész estét mint illemtanú ott fogja fölötte őrködni, visszataszító volt. De végül megígérte, hogy eljön, a fiatalember is várni fogja - úgyhogy kedvtelenül, de mégis elment.
És most ott állt a hallban és várta a fiatal férfit, aki egy fehér rózsát fog hordani a zakóján. Megint éppen az ajtó felé nézett, amikor hátulról egy eléggé közönséges hang szólt:
-Te vagy az a kövér csaj, akinek nincs partnere?- Kim elvörösödött és megfordult. Szembetalálta magát egy közepesen magas emberrel, akinek fekete, zsíros haja a fején ragadt. Az arcán számíthatatlan mennyiségű pattanások virított - és a zakójára egy fehér, fonnyadt rózsa volt tűzve.
-Istenem milyen ronda és milyen neveletlen!- gondolta Kim, de válaszolni csak annyit válaszolt:
-Igen!
-Na, akkor gyere, szomjas vagyok!- Azzal a rém-álompartner megfogta Kim karját erős, de izzadt kézzel és bevonult a táncterembe. Minden egyes kínálkozó alkalommal éreztette Kimmel, hogy csak a pénzért kínlódik vele, a kötelező táncok után letette a lányt az asztalnál, a bárhoz ment, ahol, úgy látszott, barátokkal és barátnőkkel találkozott és csak éjfél körül jött vissza. Addig Kim néha egy rejtett pillantást vetett fel az erkélyre, ahol az anyja ült és szúrós szemekkel a lányára vigyázott. De Kim nem adott okot aggodalmakra. Szépen narancslét ívott, bár tele volt az asztal borosüvegekkel és bólével és halálosan unatkozott.
-Aaaakarsz mmmég eeegyszer tátátáncolni?- Kim partnere visszajött, jócskán berúgva, üveges szemmel és üres tekintettel. A szájából ömlött az alkoholszag.
-Hhhha nem, eee-elmegyek!- dadogott a férfi, amikor Kim nem válaszolt. A lány undorodott a részeg fickótól. Bár ismerte a városi iszákosokat látásból, de még soha nem találkozott olyan közelről egy ilyen emberrel.
-Akkor jó éjszakát!- többre nem volt képes és "viszontlátásra" nem akarta kimondani. Tiszta szívből remélte, hogy soha többet nem találkozik ezzel az emberrel. Bár még nem volt vége a bálnak, de Kim úgy érezte, hogy neki már mindegy. Senki nem kérné fel még egyszer táncra, a szórakoztató műsor véget ért - csak az anyja figyelte keményen. Szomorú szívvel úgy döntött, hogy hazamegy. A ruhája furcsa módon mintha több mázsás lett volna, a lábai mintha ólomból lettek volna és a feje fájt a sok cigarettafüsttől.
-Nos, tetszett neked?- Az anyja meglátta, hogy Kim felkelt és már az ajtónál várt lányára. Lehet, hogy az anyja minden hátsó gondolat nélkül ejtette ki a kérdést - Kimnek úgy tűnt, mintha csípős gúny áradna belőle, így csak annyit mondott:
-Nagyon ünnepélyes volt.- Az autóban nem is beszélt többet, higgye csak az anyja, hogy elfáradt.

Csikorgó kerekek, szétrobbanó fém - azután a világos, fehér kórházi szoba. A fiatal nő - Kim - a tolókocsiban, a mostohaanyja szájából a szörnyű mondat:
-Most végre teljesen rám vagy utalva, és soha többé el nem mehetsz tőlem!- Végre a fiatal orvos, aki Kimet, a saját életét veszélyeztetve, kiszabadítja a mostohaanyja karmaiból. Magával viszi egy idegen országba, és feleségül veszi - úgyhogy Kim, bár mint nyomorék és a tolókocsihoz kötve, de szeretett férje oldalán mégis boldogan és szabadon élheti további életét.

Ezen az éjszakán megint eljött a rémálom Kimhez. De amikor felébredt, egy rejtett közlést vélt benne felfedezni. Az anyja talán tényleg meg akarta bénítani - nem testileg, de szellemi szinten? Az anyja akarta talán a kizárólagos döntési jogot Kim élete felől, megtiltván, hogy saját lábra keljen? A tolókocsi jele volt talán annak, hogy Kim teljesen függött az anyjától, teljesen alávetette magát az anyai döntéseknek? De akkor hol volt a kiszabadítója? Mint ahogy jelenleg álltak a dolgok, még sokáig kell várnia, ha egyáltalán lesz majd lehetősége rá, hogy megtalálja!

Ettől a naptól kezdve Kim fogyni kezdett. És addig fogyott, míg 1,67 m magasságnál már csak negyvennyolc kilós volt. Az anyja észrevette a változást, de csak örömmel gondolt arra, hogy a lánya végre szót fogadott és csinos akart lenni. Így továbbra is csak letolta Kimet.
-Még mindig olyan kövér vagy! Nézd csak meg, hogy milyen nagy a feneked!
-De anya! Már csak negyvennyolc kiló vagyok, ez már igazán nem lehet sok!- ellenkezett Kim az anyjával, amikor ez egyszer hirtelen betorpant a szobába, ahol Kim ruha nélkül a tükör előtt állt. Tipikus volt az anyjára nézve, hogy semmiféle magánéletet nem hagyott a lányainak. Hallhatatlan léptekkel közeledett, egy pillanat alatt a szobában termett és meglepte a gyerekeket. Mivel az egyetlen telefon a lépcső mellett volt, Arden mindig belehallgatott, ha éppen nem ő volt az, aki felvette a kagylót. Ha valamelyik lánynak levele jött, Arden kinyitotta, mivel csak neki volt kulcsa a postaládához, és elolvasás után átadta a gyereknek azzal a szöveggel, hogy
-Nem ist láttam, hogy neked volt címezve!- vagy - Gondoltam, úgyis csak reklám!

A két lány állandó felügyelet alatt állt. Amikor más gyerekeknek már régen volt szerelmi kapcsolatuk, Kim még mindig osztott a szobán húgával. Az anya még mindig oltotta a villanyt esténként és kinyitotta a redőnyöket reggelente. Így Kimnek tizenöt évesen csak szerelmi álmok maradtak. Rég meghalt filmhősök voltak a szerelmesei, virágzó fantáziáját csak Errol Flynn, Gene Kelly vagy Gérard Philippe töltötte ki. Az iskolában minden jól ment, hála a még mindig mindent ellenőrző anyjának, a napok alakulása se nagyon változott az évek folyamán.
-Na hát! A balett csak használt valamire! Végre kezdesz fogyni! Csak nem kell most abbahagyni!- így szólt Arden egy szép napon Kimhez.
-Anyám, én utálom a balettet! Nem akarok táncosnő lenni, miért kell most még lábujjhegyen táncolnom?
-Én is tanultam! Egyenes hátat ad neked és nagyon szép testtartást! És nem is akarom soha hallani, hogy unod! Mi az, hogy unod? Arra gondolsz, hogy abbahagyhatod? Mit szólna a két tanár néni hozzá, akikhez már én is jártam? Soha meg nem bocsátanak nekem, hogy nem viszlek el többet!- De Kim nagyon határozott volt:
-Több mint tizenöt éves vagyok! Mást is szeretnék csinálni, tizenkét év balett után!- De Arden nem tágított.
-Talán úszó-órákat vehetnél pluszba?- gondolkodott hangosan. Kim meghökkent.
-Anya, én a hatodik életévem óta tudok úszni! Elfelejtetted?- gúnyolódott. De az anya nem hagyta magát kihozni a sodrából.
-Mást gondoltam.... nos, majd meglátjuk!- azzal befejezte a beszélgetést és eltűnt.

Kim nem értette az egészet! Fogynia kellett volna - bár most tényleg NAGYON vékony is volt! Az anyja nem vette észre, hogy már alig van rajta valami? És mire fel zaklatja annyira? Igaz, régebben az anyja híresen szép nő volt, de amióta Maude megszületett hízott és most majdnem hordóformát öltött!
És úszni? Milyen új kényszerfoglalkozás lesz majd az is? Délután már többet tudott. Kim éppen hason feküdt és a kis rádióból popzenét hallgatott halkan. Kim magáról elfeledkezve dúdolta az együttessel, amikor hirtelen torpant be az anyja. Amikor meghallotta a lépteket, Kim villámgyorsan kikapcsolta a rádiót, de már késő volt.
-Kimberley! Milyen zene ez? És mit csinálsz itt, a földön? Nem tudsz rendesen egy széken ülni? Egyáltalán kész van már a házi feladat?- mint egy géppisztolyból, úgy jöttek a kérdések. Kim húzta a száját:
-Igen, anya, a feladatokat megcsináltam, éppen rádiót hallgattam és egészen kényelmes itt lent!
-Vigyázz, hogyan beszélsz az anyáddal!- förmedt rá Arden. -Még egy ilyen szemtelen megjegyzés és megkeserülöd! Csak közölni akartam veled, mivel úgy is túl sok időd van a semmittevésre, hogy a jövő héttől kezdve minden hétfőn este két órád van: toronyugrás és szépúszás. Már kifizettem egy évre, ezért hiába minden esetleges tiltakozásod!- Ezzel otthagyta az elképedt lányt.
-Istenem, istenem, lassan még egy fél másodpercem sincs hogy magamban legyek!- gondolta Kim elkeseredetten. Szomorúan felmászott az ágyára, amin egy hosszú szőrű pokróc feküdt. Vékony kezekkel simogatni kezdte a műszőrmét és elképzelte, hogy egy szép póni téli szőrét érinti. Gondolta, hogy milyen gyönyörű lenne, ha saját lova lenne, amelynek mindent el lehetne mesélni, gondjait, vágyait.... Lassan megnyugodott és elaludt.
-Nahát! Ez már mindennek a teteje!- kiáltott mérgesen az anyja. Kim felugrott és álmos szemekkel nézett fel az asszonyra, aki dühös arckifejezéssel tekintett rá.
-Te mit csinálsz itt? Talán fáradt vagy? Elfelejtetted hogy fuvolaórád van?- Kim persze mindent elfelejtett, annyira el volt foglalva vágyaival és álmaival, de semmiféleképpen nem lehetett ezt az anyjának most bevallani.
-Nem, anyu, máris készen vagyok és indulhatunk!- azzal a szekrényhez sietett és felvett egy tiszta pulóvert. Az anya már kezében tartotta a kis táskát a fuvolával és máris elmentek.
-Jó napot, Asszonyom, elhoztam a lányomat. Remélem a továbbiakban is olyan jól fog haladni, mint eddig!- A tanárnő egy kissé meglepődött ezen a szövegen, mert Kim anyja persze minden egyes órán jelen volt - így ő is látta vagy inkább hallhatta a lány haladást. Kim viszont arra gondolt, hogy az anyja talán már nem akar mindig mellette lenni - amiért nagyon örült volna! De a tanárnőnek is volt mondanivalója.
-O'Keary asszonyom, Kim, sajnos meg kell mondanom, hogy a továbbiakban már nem tudok Kimmel foglalkozni. Úgy döntöttem, hogy megkezdem a karrieremet mint koncertfuvolás, sajnos a próbák és a hangversenyek mellett már nincs időm, órákat adni. De beszéltem egy ismerősömmel, a jövő évtől kezdve Kim hozzá mehetne fuvolázni. Addig sok gyakorlóanyagot adok neki. Remélem, megértenek engem és jóváhagyják az intézkedésemet.- A nő kérdő szemmel nézett Kimre és Ardenre. Ennek az első reakciója mély megvetés volt, de amikor hallotta, hogy minden a legjobban el van intézve, mosolygott.
-Természetesen Kim és én nagyon sajnáljuk, hogy már nem fog tudni órákat adni neki, de mivel látom, hogy maga már mindenre gondolt, megnyugszom. Minden jót kívánunk magának az új pályafutáshoz és reméljük, hogy sikeres évek állnak maga előtt!
-Köszönöm szépen a megértésüket!- válaszolt a nő és ódanyújtott Kimnek egy vastag borítékot.
-Kim, itt vannak a gyakorlatok, ha minden nap szorgalmasan csinálod, jövőre az új tanítód nagyon meg lesz veled elégedve! Elképzelhető, hogy jövőre már felvesznek a Zeneművészeti Főiskolára!
-Nagyon remélem!- vágott közbe az Arden. -És ne féljen, én ügyelni fogok rá, hogy Kim rendesen csinálja a leckéket!- és Kimhez fordulva:
-Kim, Búcsúzz el a tanárnődtől!- És amikor a lány ezt megtette, fölényesen kivonult a teremből. Az autóban Kim tétovázva kérdezte:
-Anya, ha már így adódott, nagyon szeretnék felhagyni a fuvolázással! Nem tudom elképzelni, hogy sok örömet fog szerezni, ha egy évig csak gyakorlatokat végzek - pláne amikor már Mozart és Hayden volt a repertoárom! Azonkívül semmi kedvem nincs zenefőiskolába menni! Elég lesz nekem felkészülnöm az érettségimre, méghozzá úgy, ahogy te akarod, hogy egy fél évvel hamarabb végzek majd, mint a többi gyerek!- Arden mélyen hallgatott, így Kim nem tudta, mihez tartsa magát. Otthon mindenesetre gyorsan eldugta a fuvoláját a szekrény legmagasabb polcára jó mélyen hátra.
-Soha többet nem fogom előkeresni!- határozta el.

-Ússzál lassan! A kezed nyújtsd előre, a lábad tartsd meg egyenesen! Megint rosszul lélegzel! - Fordulj még lassabban és a víz alatt! - NEM!!!! Nyitott szemmel!!!!- így ordított az úszótanár a majdnem üres medence fölött. Három lány úszott a tükörsima vízben, köztük Kim.
-De nagyon fáj a szememnek, amikor nyitva kell tartanom őket!- suttogott Kim, hogy az anya ne hallja, aki a medence másik végén ült és természetesen a lányra figyelt.
-Nem használhatnék szemüveget?- A tanár mély megvetéssel nézett a fiatal lányra.
-Szó sem lehet róla! Nálam mindenki segítőeszköz nélkül tanul! A versenyen se használhatod őket!
-A fenébe az összes versenyekkel!- gondolt Kim, de hangosan csak annyit mert kimondani:
-Ha majd verseny lesz, szemüveg nélkül fogok úszni - de amikor edzésen vagyok....
-Most mondtam tisztán, hogy nálam senki nem fog hordani szemüveget!- vágott közbe a tanár. -És ha a jövő héttől az anyád még különórákat fizet neked, akkor a te helyedben szépen befognám a számat, és hálát adnék az anyámnak!
-Na tessék!- gondolta Kim. -Az anyukám nagyvonalúsága és jósága! Inkább különórákat fizet, nehogy más emberekkel találkozzam! Mindig és mindig az anya akarata szerint történik minden!- Csak most tényleg nem szólhatott. Sikerült elérnie, hogy nem kellett többet fuvolázni! De azért persze elvárták tőle, hogy még több örömmel menjen el úszni. Hetekig, hónapokig szenvedett, pláne amikor toronyugrásról volt szó. Nem csak tériszonya volt - és öt vagy tíz méter a víz felett állandóan a rosszullét fogta el, de attól is félt, hogy egyszer eltéveszti az ugrást, és a medencének a szélére esik. Ne is beszéljünk a szaltókról! Egy szép napon tényleg rosszul ugrott el és háttal csattant a vízbe. A sokk óriási volt és Kim eszméletet vesztette. Ha a tanár nem húzta volna ki a vízből, ott fulladt volna meg. Miután több napot az ágyban töltött, az anyja közölte vele, hogy ez a sport túlságosan veszélyes. Többet nem is ment oda.
-Gyerekek, idén osztálykirándulás lesz! Már gondoltam egy pár városra, de természetesen ti is adhattok ötleteket!- Így szólt egy szép napon Kim osztályfőnöke. A lányok és fiúk tüstént találtak ki célokat, mint London, Róma, Velence vagy Madrid. Városok, ahol már egyedül vagy a családdal voltak. Kim csendben maradt, amióta emlékezni tudott, a család az évi vakációt Connemara-ban töltötte. Nem volt messze otthonról, nem kellett idegen nyelvekkel kínlódniuk vagy idegen ételeket enni. A két hét alatt sétáltak, horgásztak vagy bicikliztek mindig azon a helyen, az anyja szervezésével. Mivel túlságosan sok ötlet jött, a tanárnő elnapolta a döntést.
-Holnapután este nyolckor úgyis szülői értekezlet lesz, akkor majd döntést hozunk!- Ezzel a téma be volt fejezve - egyelőre. Amikor Kim beült anyja autójába, izgatottan mesélni kezdte.
-Anya, képzeld el, osztálykirándulás lesz a nyáron! Csak még nem tudjuk, hogy hova!
-Mennyibe fog majd kerülni?- ez volt az egyetlen hozzáfűznivalója az anyjának. Kim soha nem várt volna ilyen reakciót az anyjától. Igaz, hogy a pénz nem volt téma a gyerekek előtt, de neki úgy tűnt, mintha pénzügyi téren a családnak nem lett volna baja. Egyáltalán miért nem örült neki az anyja, hogy a lánya végre egyszer kijut Írországból?
-Anya, mindenki megy, még a szegény Donovan-fiú is. Az iskolának van kisegítő-tárcája, azért Pete is velünk jöhet! - Ha attól félsz, hogy neked nem lesz elég pénzed!- tette hozzá. Az anyja mérgesen visszafordult:
-Ha nem lenne elég pénzem, én biztosan nem mennék el koldulni! Azonkívül - nem csak pénzkérdés ez.... Hova akartok menni?
-Nem tudom! Pénteken este nyolckor szülői értekezlet lesz, akkor majd kiderül! Te is mész - ugye?- A sötétzöld szemek még sötétebb lettek, annyira félt Kim a negatív választól. Milyen jó lenne, ha neki is lenne egyszer valami mesélnivalója! Minden nyári szünet után, amikor a tanárok a vakáció felől érdeklődtek, Kim félt a többi gyerek gúnyos megjegyzéseitől, amikor évről-évre "Connemara" válaszolta a tanár kérdésére, hogy hol töltette a szünidőt. A többi gyerek sokszor nagyon messze is eljutott, Florida, Spanyolország, Franciaország eléggé gyakori volt, de Dél Afrika vagy Ausztália is előfordult. A legközelebbi még mindig Anglia volt, de ez is valahogy külföldet jelentett.
-Majd meglátjuk!- válaszolt az anyja, amikor elindította a motort. De azért csak elment a szülői értekezletre. Azon az estén Kim nem tudott aludni. Dobogó szívvel várta, hogy az anyja hazajöjjön és elújságolja az uticélt. De későbbnél később lett és az anyja még mindig nem jött vissza. Végre Kim nem bírta már tovább és elaludt. Amikor az anyja reggel kinyitotta a zsalugátert, Kim arra várt, hogy mindjárt szólni fog, de az anyja csak a mindennapi szavakat szólta:
-Jó reggelt, Kim, jó reggelt, Maude! Jól aludtatok?
-Jó reggelt, anya!- Kim idegesen mozgott a takaró alatt - mikor mond végre valamit az utazásról? Egyszerűen már nem bírt várni.
-Nos, milyen volt az értekezlet? Hova megyünk majd?- Arden hirtelen megfordult, és amikor meglátta anyja szigorú arcát, sejtette, hogy nagy baj van.
-A többiek Máltára mennek!- szólt szárazan az anyja. -De TE itt maradsz!
-NEEEEEEM!- Ezt a szót ordította Kim kétségbe esve, de Arden hidegen rá nézett.
-Persze ott a többi szülő és a tanárnő előtt úgy tettem, mintha te is mennél - de az utolsó pillanatban éppen valami közbe fog jönni!- Magabiztosan beszélt, mintha örülne, hogy majd túl fog járni az eszükön.
-Miért?- Kim hangja alig volt hallható, nem is nagyon várta, hogy az anyjától választ kapjon.
-Nem kellene számadást adnom, de kivételesen akarom veled közölni, hogy az utazás túl drágának tűnik, de ez nem a fő probléma. Majdnem tizenhat éves vagy és nem túlságosan ronda. Nagyon jól tudom, mi történik ilyen utazás közben! Ettől akarlak megóvni!- Bár Kim még mindig nem volt teljesen felvilágosulva, de azért el tudta képzelni, mit akart mondani az anyja.
-Anya, én tudok vigyázni magamra! És légy nyugodt, az osztályomban nincs senki, aki AZT akarná tőlem.
-Kimberley, te nem ismered a világot! Mindenütt vannak rossz emberek! És Máltán nem csak a te osztályod lesz. Az ifjúsági hotelben más fiatalok is lesznek, más országokból. És a Máltáiakat is számításba kell venni. - Azonkívül soha nem tudod, mikor jön meg a menstruációd, és ez nálad mindig olyan sok gonddal jár! Nem, a döntésem végleges - nem mész el!
-És én mégis elmegyek!- kiabált Kim az anyja felé, de akkor már egy erős kéz lenyomott neki egy pár jókora pofont. Jobbra, balra csattantok a lány arcán, míg mélyvörös nyomok nem maradtak vissza. Félelmében Kim sírva vissza akart húzódni a takarója alá, de az anyja újra meg újra pofozta. Amikor Kim már csak egy összegömbölyödött, könnyekben úszó valami volt, az anyja abbahagyta és dühösen kirohant a szobából, majd erősen bevágta maga után az ajtót. Maude, aki jelen volt e fenyítésnél, szótlanul elosont, nem bírta szegény nővérét nézni.

És Kimben megint elhalt lelkének egy része.

Szerencsére hétvége volt, úgyhogy Kimnek nem kellett megmagyaráznia, honnan származtak a vörös jelek az arcán. A napok legnagyobb részét az ágyban töltötte és álmodozott egy másik, jobb életről. Egy világról, ahol csak szerelem, harmónia és szabadság van. Vágyott a gyengéd simogatásokra, amit csak egy szeretett férfi lenne képes adni neki, vágyott egy szabad életre, ahol a saját elképzelései szerint élhet, ahol szabad lenne saját magának barátokat, hobbit és ruhákat választani és oda menni, ahova akart. A húga még túlságosan kicsi volt, hogy megértse a nővérét, a nagymama nem bírt az anyával szemben és az apja finoman kihagyta magát mindenből. Néha, amikor Kim az ágyban feküdt és érzelmek és vágyak jöttek rá, amelyeknek nem ismerte az eredetét, de amelyeket ki kellet elégítenie, keresett magának egy nagy plüss kutyát és bebujt mélyen a takaró alá, a játékot szorosan magához ölelve, nehogy az anyja észrevegye, amikor, mint olyan gyakran, hirtelen a szobába jönne.
Egy pár nap múlva nagy felfordulás volt a házban: Az apja reggel véletlenül hazajött, mert elfelejtett egy fontos iratot és találkozott a postással, aki éppen pénz adott át az asszonynak.
-Milyen pénz az?- kérdezte gyanút fogván a feleségétől. Az asszony előbb nem akart válaszolni, de később beismerte, hogy a volt főnökétől jött.
-És minek küld Ő neked pénzt?- akarta a férje tudni. -Nem elég, hogy minden évben Kimnek ajándékokat küld a születésnapjára és karácsonyra? De ez már mindennek a teteje, hogy most te is pénzt kapsz tőle!
-Lloyd, tudod, hogy a volt főnökömnek nincs gyereke, azért Kimben egy - hogy is mondjam - egy keresztgyereket lát. Nem tudom neki megtiltani, hogy ajándékokat küldjön, ha már ő így akarja! - És ami ezt a pénzt illeti: Amikor még nála dolgoztam, segítettem neki, egy új terméket a piacra dobni - most elküldte nekem a részemet.- Az apja látszólag nem nyugodott meg, de mivel nem tudta meghazudtolni a feleséget, vállat vont és elment. Kim - aki fültanúja volt ennek a beszélgetésnek - se gondolt hosszú időn keresztül erre a szövegre, de majd egyszer, évekkel később, emlékezni fog rá és akkor teljesen más értelmet adnak majd a szavak.

A hetek múltak és az osztálykirándulás időpontja közeledett. Kim még mindig remélte, hogy csoda történjen. De hiába! Az elutazás reggelén az anya bezárta Kimet a szobába és elment az iskolába. Ott már a megállóban várt a nagy busz, amellyel a gyerekek a repülőtérre mentek. Több osztály sorakozott már fel és várta az indulást. A tanárok kiabáltak, a szülők ide-oda rohantak és a sofőr berakta a csomagokat a nagy csomagtartóba. Arden színlelt szomorú arccal elment Kim osztályfőnökéhez.
-Elnézést, Fox asszony, látom, hogy nagyon el van foglalva, de sajnos el kell mondanom, hogy Kim tegnap este összeesett, lehet hogy túl nagy volt az izgalom. Az orvos erős gyógyszereket adott neki és meghagyta, hogy legalább tíz napig ki ne mozduljon az ágyból. Remélem, hogy akkor már újra részt vehet az órákon, amikor visszajöttek!- A tanárnő szívből sajnálta Kimet és nem is sejtette, hogy az asszony, aki előtte állt, hazudik.
-O'Keary asszony, én is szomorú vagyok, hogy Kim nem tud eljönni velünk. Sokáig tananyag lesz ez az utazás, úgyhogy visszatérésünk után is még egy ideig kívül fog állni az órákon. De ha lehetetlen, hogy eljöjjön velünk, legalább adja át neki a kívánságomat, hogy minél gyorsabban újra felépüljön.
-Átadom!- mondta Arden. –Most már itt kell hagynom magát, látom, hogy még sok tennivalója van elutazás előtt és nekem is vissza kell fordulnom, eljött az időpont, hogy Kimnek a gyógyszert beadjam.- Azzal el is ment, nagyon megelégedve azzal, hogy milyen ügyesen elintézte az egészet. Otthon végre kiengedte szegény Kimet a szobafogságból. De a tomboló és ordító gyerek helyett egy csendesen olvasó lányt talált, aki fel se nézett, amikor az anya elfordította a kulcsot a zárban.
-Mindent elintéztél?- A lány semleges hangjából nem lehetett kivenni, hogy haragudott vagy sem.
-Elmondtam a tanárnődnek, hogy tegnap este összeestél, és legalább tíz napig az ágyban maradsz. Ha valaki megkérdezi, ugyanazt mondod te is! Megértettél?
-Igen, anya!

-Na, akkor most felkelhetsz és reggelizhetsz velünk!