AJÁNLOM AZ OLDALT

Menü

BETYÁROK musical HU

ELKÉPESZTŐ TÖRTÉNETEK HU

LESZÁMOLÁS HU

INFO

BETYÁROK DE regény Roman novel

DIANAS TRAUM DE

PUSZTASTÜRME DE

PIROSKA DE

PFERDE DE

ABRECHNUNG DE

AVENGING GB

PUSZTASZELEK HU

DIÁNA ÁLMA HU

PUSZTASZELEK 1

Maureen O'Kelly

DIANA ÁLMA

Regény

NYERSFORDÍTÁS!!!!!

MINDEN JOG FENNTARTVA

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

PÁSZTORSORS

Sötét fekete felhők vészjóslóan közeledtek a távoli hegyek felől, alacsonyan szálltak a pusztaság fölött, a vad széltől hajtva. Néhány helyen a finom, púderszerű homokot, amely a földet borította, kis forgószelek fel-felkapták, és sok kilométeres körzetben szétszórták. A távolban az első villámok cikáztak a koromsötét égbolton és egyre közelebbről hallatszott a menydörgés. A közel száz lóból álló ménes félelmében összeállt és reszketve várta, hogy kitörjön rettenetes erővel a vihar. Két csikós szembeszállt a vad elemekkel és gyorsan összeszedett még egy-két eltévedett csikót, mert ha nincs együtt a ménes, és kitör a vihar, akkor utána órákig is tarthat, míg az elkallódott lovakat összeszedik. Már az első, nehéz cseppek estek a fekete égből, a csikósok jobban a fejükre húzták a széles karimájú és darutollal díszített kalapjukat, vállukra vették a nehéz szűrt és szembeszálltak a tomboló erőkkel, amikor az egyikük észrevette, hogy az egyre sűrűbben eső esőben egy törékeny kis alak gyalogosan közeledik feléjük. „Nézz csak, Lajos, ez ott nem a Katád?” kérdezte az idősebb csikós a fiatalabbtól, aki e szavakra a megadott irányba nézett és a sűrű esőn keresztül megpróbált felismerni a kis alakot. Végül felkiáltott: „Igazad van, Miklós, ez a lányom!” szólt a kollegája felé. „De mi hajthatott ki ilyen időben a pusztába?” A fiatal, vékony alkatú lány, aki nem tűnt idősebbnek tizennégynek, pedig már majdnem tizenhét éves volt, addig már majdnem elérte a csikósokat, megkerülte a reszkető lovakat, majd megállt édesapja előtt. „Kata, mi a baj? Miért jöttél ki ilyen ítéletidőben? Miért nem maradtál édesanyád mellett?” kérdezte tőle az apja. Erre a lány felzokogva válaszolt. „Hát épp ez az!” Keze egy kecses mozdulatával hátrasimítja vizes tincseit, és egyben törli egy-két könnycseppet is az arcáról. „Anyu hirtelen nagyon rosszul lett, alig kapott levegőt és könyörögve kért, hogy szóljam az orvosnak. Mivel gyalog túl messze a falu arra gondoltam, hogy maga belovagolna az orvosért.” A lány szavainál az apja összerezzent, de gyorsan visszanyerte hidegvérét. „Kata, ilyen időben nem hagyhatom itt a rám bízott ménest, úgyis kevesen vagyunk, ha pánik törne ki a lovak között. Mint számadó itt a helyem, bármi is történik.” monda szomorúan, majd hozzátette: „De adom neked egy hátast, így te mehetsz az orvosért.” Ezekkel a szavakkal leszállt a lóról és elővette a lasszóját. Nem volt nehéz dolga, hiszen a lovak szorosan egymás mellett álltak. Így könnyűszerrel megfogta az egyik pej kancát, kissé oldalt vezette, majd egy pár ügyes mozdulat és kész volt a kezdetleges kötőfék a ló fején. Kata odaállt a ló mellé és az apja egy gyakorolt mozdulattal felemelte a ló vizes hátára. „Vigyázz magadra!” kérte a lányt, aki ezeket a szavakat már nem is hallotta, mert már óvatos, de gyors vágtával eltűnt az őt és hátasát körülvevő sűrű esőfüggöny mögött.

Gyors vágtában, de még mindig annyira óvatosan, hogy a lova a csúszós, szappanszerű földön el ne csússzon, a lány a legközelebbi falú felé vette az irányt, amely csak pár kilométer távolságban volt található. Hamar odaért az orvos házához, leugrott lováról, megkötötte csuromvizes hátasát a kerítéshez, és besietett a kerten keresztül a ház tornáca alá. Nagyon dobogott a szíve, amikor, még mindig nehezen lélegezve, bekopogott az ajtón. Egy örökkévalóságnak tűnt neki, míg végül lépéseket hallott a ház belsejéből és az ajtó kinyílt. Az orvos kidugta a fejét, szemében érdeklődés látszott, hogy ki zavarhatja őt egy ilyen ítéletidőben.

"Jó napot, Kovács doktor!" üdvözölte őt a fiatal lány.

"Jó napot, Kata!" köszönt vissza az idős orvos, aki nagyon csodálkozott, amikor felismerte a fiatal lányt, akinek a hajából és ruhájából patakokban folyt a víz. "Mi úton jársz egy ilyen ítéletidőben?” kérdezte. „Gyere be, és melegedj meg a kandalló előtt.” De Kata csak rázta a fejét és az orvos látta, hogy nem csak az esőtől vizes az arca.

"Köszönöm, Kovács doktor, de nagyon sietek hazafelé. Kérem, jöjjön el velem, anyukám nagyon rosszul van. Alig kapott levegőt, és nagyon gyenge volt, amikor elküldött, hogy hozzam el a doktor bácsit. Azt mondta nekem, hogy nagyon sürgős!”

"Akkor biztosan nagyon komoly a baj.” mondta az idős orvos, miközben megkereste esőköpenyegét és az orvosi táskáját a folyosón lévő szekrényben.

"Gyorsan felnyergelem a lovamat, majd együtt megyünk vissza az édesanyádhoz. Bízom benne, hogy nem lesz nagyobb baj.” próbálta megnyugtatni Katát. Majd gyorsan felnyergelte az istállóban a nyugodt, nagy, pej herélt lovát, táskáját a nyergéhez csatolta. Kata közben visszament az ő hátasához és szintén nyeregbe szállt. A két lovas az egyre hevesebb viharban vágtázott a kis, takarós házikóhoz, amelyben a csikós családja lakott. H fehéren meszelt ház vályogtéglákból épült, boltíves tornácát muskátlik díszítettek és a teteje a közeli tóból hozott náddal volt fedve. Nyáron lakósait a néha szinte elviselhetetlen hőségtől védte, télen az általában szárított trágyával fűtött kemence elegendő meleget biztosított a család számára. A ház elé érve, Kata leugrott a lováról, megfogta az orvos hátasának kantárszárát is és bevezette a két lovat az udvar másik oldalán álló pajtába, ahol a család az állatait tartotta, valamint terményt, szénát és szalmát is tárolta. Miután a két lovat a száraz és meleg helyre bekötötte, az orvos után sietett, aki már levette kabátját és a betegéhez sietett. Kata édesanyja, egy szép nő, aki még eléggé fiatal volt, egy nagy, puha paplannal fedett ágyon feküdt és levegőért kapkodott. Az orvos egy rövid pillanatra körbetekintett a szobában, és amit látott, megnyugtatta: sok olyan helyen fordult már elő hosszú háziorvosi pályafutása során, ahol a szegény emberek kimondhatatlan rossz körülmények között éltek. Itt viszont minden tiszta volt és takarós. A szoba falai fehérre voltak meszelve, az alacsony gerendás mennyezetről egy petróleumlámpa csüngött és több csokor vasvirág. A földön hajópadló volt, rajta kis kézi szőttes puha szőnyeg. Még a bútorok is egy kis jólétről árulkodtak. A kelengyeláda egy szép faragásokkal díszített darab volt, a kis szekrénynek és az ágy végének vidám parasztfestések kölcsönöztek egyediséget. A falakon régi festmények, amelyek a pásztoréletet a pusztán ábrázoltak, valamint az ágy fölött egy szentkép található volt. Az ablakpárkányon a puszta virágai pompáztak. Kellemes félhomály borította a szobát, de Kata mindjárt még egy pár gyertyát gyújtott, hogy az orvos megvizsgálhasson az édesanyát.

"Jó napot, doktor úr. Köszönöm szépen, hogy vette a fáradtságot és ebben az ítéletidőben eljött, egy beteg asszonyt megvizsgálni.” Suttogott a nő gyenge hanggal, amelyet egy szörnyű köhögési roham követte, amely a vékony testet megrázta.

"Ez a feladatom, azért nem kell köszönni,” mondta az orvos. „Inkább nézzük meg, hogy mi baj lehet.” Majd belefogott egy alapos kivizsgálásba, miközben Kata visszatartott lélegzettel várta a diagnózist. Minél tovább tartott a vizsgálat, annál nagyobb félelem fogta el, sötét szemeit le nem vette az orvostól, akinek tekintete egyre borúsabb lett. Végül Kata már nem bírta tovább:

"Doktor úr, kérem, hogy van az édesanyám?” kérdezte halkan, de az orvos csak kissé rázta a fejét és tovább foglalkozott a betegével, akit újabb és újabb köhögési rohamok ráztak, miközben ereje láthatóan fogyott. Egy szinte végtelenül tűnő idő után, amikor a beteg nő egy kissé nyugodtabb lett és pihent, az orvos végzett a vizsgálattal és egy kis mozdulattal arra kérte Katát, hogy kövessen a folyosóra. Amikor a szobaajtó becsukódott, a félelmében reszkető lányhoz fordult:

"Kata, most nagyon erősnek kell lenned. Az édesanyád nagyon, nagyon rosszul van.” Mondta.

"Drága Istenem!” suttogott a fiatal lány. „De túléli, ugye, drága doktor úr?” kérdezte alig hallható hanggal, de akkor észrevette a doktor szemében a szomorú igazságot. Az idős orvos védően átölelte a fiatal lány vékony testét és megrázta a fejét.

"Drága lányom, neked nem hazudhatok. Azért el kell mondanom, hogy az édesanyád a mai éjszakát minden valószínűséggel nem fogja túlélni. A betegsége már ennyire előrehaladott stádiumban, hogy már nem lehet segíteni rajta. De ma este itt maradok, hogy megkönnyítsek neki az utolsó órait – és hogy melletted lehessek, amikor eljön a vég.” Tette hozzá halkan, amikor meglátta a lány hófehér arcát. Talán csak most vette észre, hogy a lány, akinek világra jövetelét is segítette, egy gyönyörű szép nővé cseperedett fel. Sűrű, majdnem fekete haja fürtökben majdnem a derekáig ért, bár most az eső meg a szél össze-vissza tépkedte. Finom arcát egy nagy, őzbarna szempár uralta, selymes, hosszú szempillákkal, fölötte szépen ívelt, vékony szemöldökkel. A kicsi orra és a talán valamivel túl széles száj az érzéki ajkakkal egy elragadóan eleven és csínos arcot képeztek. A fiatal lány magas és vékony alkata első nézésre majdnem törékenynek tűnhetett, de sportos teste meglepő erőt rejtett, a sok testi munka a ház körül, na még a lovaglás segített ebben. Tizenhét évével takarós kisasszony lett és az idős orvos magában morfondírozott, hogy vajon van-e már udvarlója. Nem is sejthette, hogy Katát természetes félénksége és visszahúzódó életmódja miatt nem érdekeltek a fiúk, távol maradt a falusi mulatságoktól és inkább az állatokkal foglalkozott, akikkel bensőséges viszonyt ápolta és szinte megértette beszédüket. Főleg a lovak voltak a kedvencei. A fiatal lány szeretetének és megértésének köszönhetően már sok vad vagy akár veszélyesnek minősített lovat sikerült megszelídíteni, és belőle egy az embernek hasznos partnert faragni. Ösztöne sugallta neki, hogy nem kell egy lovat „betörni” ahhoz, hogy lovagolni, vagy kocsiba fogni lehessen, hanem sok szeretettel és megértéssel, az állat viselkedésének ismerése révén arra kell törekedni, hogy a ló önkéntesen és szívesen álljon az ember szolgálatába. Partnerként és nem lélektelen és szívtelen robotként! Bár sokan mosolyogtak a lány efféle felfogásán, titokban egyesek még „A bolond Katának” is tituláltak, de még a legnagyobb kételkedőnek is el kellett ismernie, hogy a módszereivel szép sikereket érte el, bár ezek a módszerek egyesek szerint „egy másik bolygótól valók” voltak. Kata az állatok lelkébe nézett, eggyé érzett magát velük, és mélyen tisztelte és szerette őket. És az állatok megháláltak ezt neki hűséggel és engedelmességgel.

A lány szép arca most viszont falfehér volt és a fájdalom és a könnyei nyoma látszott rajta.

"Nincs már remény?” suttogott rekedt hanggal, de az orvos csak rázta a fejét.

"Sajnos nem, drága lányom. Már csak a lelke üdvösségéért imádkozhatunk.”

"Akkor meg kell értesítenem az édesapámat és a papot!” kiáltotta Kata, aki hirtelen úrrá lett a gyászán és a legsürgősebb tennivalókra gondolt. Levette a fogasról az esőköpönyegét, és visszavette csizmait, miközben az idős orvoshoz fordult.

"Doktor úr, kérem, addig virrasszon édesanyám felett, nagyon sietek!” kérte az orvost, majd kiment a még mindig tomboló viharba. Lova kissé kipihenhette magát és meg is száradt, így most már rendesen felnyergelhette, amit megkönnyítette neki a lovaglást, bár úgy nőtt fel, hogy inkább szőrén ülte a lovait. Könnyeitől és a még mindig zuhogó esőtől alig látott, de hátasa így is magabiztosan megtalálta az utat a méneshez, és rövid időn belül megérkeztek. Kata apja és Miklós még mindig összetartottak az izgatott lovakat, de az állatok már kevésbé féltek a vihartól. Az apja csodálkozóan és aggodalmasan nézett a lányára, és a félelem jéghideg gyűrűje nehezedett a szívére, amikor meglátta a lány kétségbeesett arcát.

"Istenem, Kata! Mi baj?” kérdezte aggodalommal teli hanggal.

"Anyu a mai éjszakát nem fogja túlélni!” zokogott a fiatal lány, amikor megállította hátasát az apja lova mellett. "Most még az orvos nála van, hogy megkönnyítse az utolsó óráit.” Mondta, elcsukló hangon. Az apja hitetlenkedve nézett a lányára, nem akart elhinni a szörnyű hírt, és tekintete végtelen szomorúságot tükrözte, amikor lánya kezét fogta, és annyira szorította, hogy a lány fájdalmában felsírt.

"Kata, édes gyermekem! Azonnal jövök és elhozom a papot is!” suttogott. „Most menj vissza minél gyorsabban, hogy az édesanyád oldalán lehess!” Az ostorával egy kis ütést mért Kata lovának hátuljára. A ló, amely nem ismerte ezt a fele bánásmódot, megugrott, és az apja elérte célját, hogy Kata a lóra koncentráljon, és nem a gyászára, legalább addig nem, míg épségben haza nem ér. Az apja kollégájának gyorsan egy pár szót szólt, és Miklós bólintott

"Menj csak, Lajos, a helyet ebben a nehéz órában az asszonyod mellett van. Most már nyugodtabb a ménes, egyedül is bírom vele. Amikor lecsendesül a vihar, küldök a bojtárokért, hogy helyetted elvégezzék a munkát, míg vissza nem jössz.”

"Hálásan köszönöm, Miklós!" sóhajtott az apja és megsarkantyúzta a lovát. Nyaktörő iramban előbb a faluba ment, a papot az ágyból felzavarni, majd ugyanolyan tempóban folytatta útját a házhoz, felesége ágyához. Ott már találta lányát és az orvost a beteg, a haldokló mellett, és nem sokkal később a pap is megérkezett. Múltak az aggodalommal teli órák, az asszony néha felébredt, köhögési rohamai egyre szörnyűbbek lettek, míg végül az orvos úgy döntött, hogy egy orvossággal enyhíti a végső küzdelmet. Már éjfél is elmúlt, a vihar majdnem elállt, amikor a haldokló asszony egyszer csak kinyitotta szemeit, és tiszta tekintete az ágya köré gyűltekre esett. Amikor meglátta az orvost és a papot, férje és lánya könnyektől nedves arcát, tudta, hogy már nem sok idő van hátra. Azért minden erejét összeszedte és megkérte a jelenlévőket, Kata kivételével, hogy hagyják el a szobát, mert halála előtt lánya számára egy fontos üzenetet át kell adni, és az idő vészesen rövid. Amikor az ajtó becsukódott a férfiak mögött, megkérte a lányát, hogy közel hajoljon hozzá, hogy ne kelljen hangosan beszélni, mert ez nagyon kimerítő számára. Így Kata az édesanya feje mellett letérdelt a szőnyegre, megsimogatta az asszony még mindig szép arcát, és könnyes szemmel megkérdezte:

"Drága édesanyám, mi lehet olyan fontos, hogy a többiek, de főleg az édesapám nem hallhatják meg?”

„Drága lányom, egy nagyon fontos dolgot kell elmondanom neked, és csak neked, mielőtt meghalok, még akkor is, ha elsőre talán nem fogod elhinni.” Suttogott a beteg asszony falfehér arccal, amelyen a halál már kirajzolta vonásait. Kata gyengéden megfogta az édesanya csontos kezét és suttogott:

"Édesanyám, mindent elhiszek, amit majd elmond.”

"Nos, drága gyermekem, akkor hallgass az átokról, amely a családunkat sújtja, és talán meg is semmisíti.” Suttogott a haldokló asszony. Kata összerezzent az átok szó hallatán, bár úgy tűnt neki, hogy most tényleg mintha egy földöntúli erő megsemmisítené a kis család boldogságát, elvenne tőle a szeretett édesanyát, az apjától a szeretett feleséget. Közelebb hajolt, hogy az édesanya alig hallható szavaiból egyet se veszítse el. Az asszony szakadva és újabb köhögési rohamoktól gyötörve belekezdett a mondanivalójába:

"Katám, remélem, elhiszed nekem, ha azt mondom neked, hogy a családunkat sok-sok évvel ezelőtt egy gonosz, öregasszony elátkozta. Ő az üknagyanyád volt – az én nagyanyám – aki nem akarta, hogy férjhez menjek az édesapádhoz. Tudnod kell, hogy én egy kisnemesi családból származom, a házasságom az édesapáddal eszerint egy mesalliance. De szerelmünk erősebb volt minden akadálynál, amelyet az utunkba gördítettek. Soha nem bántam meg, hogy követtem az édesapád a pusztába, és szerény de boldog életet élhettem. Házasságunkról nem szóltunk senkinek, de a nagyanyám valamilyen rejtélyes módon mégis tudomást szerzett róla, így pontosan akkor érkezett meg a templomba, amikor a pap megszentesítette a frigyünket. A nagyanyám egy rettenetes öregasszony volt, aki ismerte sok titkos természetes és talán természet feletti erőt is. Az áldás után egy oszlop mögül előbújt és hangos, rikácsoló hanggal kiabált, hogy ennek a frigyből nem lesz boldogság! Mindig akkor, amikor egy rettenetes vihar kerekedik, bennünket is valamilyen rettenetes sors fog sújtani! Az átkot csak a harmadik generációban lehet majd esetleg törni, amikor egy boldog esemény, amelyet emberek nem befolyásolhatják, egy nagy viharban következik be!” Az édesanya szavai alatt Kata megborzongott. Tényleg az üknagyanya átka miatt hal ma meg az édesanya? És az ő életét is ez az átok fogja majd befolyásolni? Mert a harmadik generáció – ez csak az ő, Kata, gyerekei lennének, akik – talán – megtörhetik az átkot!

"Édesanyám, drága édesanyám!” könyörgött. „Nem hihet olyan szörnyű dolgokban!” De az asszony csak kissé bólintott és ajkai egy

"Óvakodj a vihartól, drága gyermekem!” formáltak. Majd a feje erőtlenül oldalra csuklott. Kata hangosan felsírt.

"Mama! Ne hagy el bennünket!” De már késő volt, az édesanya már nem volt többé. Kata könnyei újra kicsordultak, és amikor kinyitotta az ajtót, hogy behívjon a férfiakat, az apja sem szégyellte könnyeit, amikor a szeretett asszony mellett letérdelt. A pap az utolsó kenetet adott az asszonynak és az orvos együtt érzően visszavonult – ő itt már nem tehetett semmit.

UNALMAS ÉLET?

Katára most nehéz idő várt. Nem csak a kis házat és a gazdaságot kellett vezetnie, hanem édesapjának is gondot kellett viselnie, akit a szeretett feleség halála nagyon megviselte. De a fiatal lány hősiesen helyt állt a rá eső feladatok megoldásában. Kora reggel felkelt, hiszen ezt már megszokta, felöltözött, majd kiment az udvarra és ellátta az állatokat. A pajtából elhozta egy kis vödörben a morzsolt kukoricát, amelyet a csirkeól etetőjébe öntötte, majd friss vizet adott és kiengedte a sok kövér tyúkot és kakast, hadd keressenek maguknak gilisztákat és bogarakat is. Következtek a kutyák, akik már csaholva vártak, hogy fiatal gazdájuk foglalkozzon egy kicsit velük is. „Bundi, Grundi, gyertek!” szólította meg őket Kata, és máris nála termett a nagy fehér kuvasz szuka és a kis fekete puli kan. „Jó kutyusok voltatok, hogy ma éjjel is vigyáztatok a házra!” dicsérte őket a fiatal lány, és megsimogatta sűrű bundájukat. Egy kis játék után a két kutyát is ellátta, majd továbbment az istállóba, ahol saját és az apja hátasa, egy kis birkanyáj mellett állt. Kata megabrakolta az állatokat, vizet adott és szénát, és még annyi ideje maradt, mielőtt visszatért a házba, hogy megsimogasson a két ló fényes nyakát, és kedves szavakat suttogjon a fülükbe. Amikor visszatért a házba, megmosakodott, majd az időközben felkelt édesapjának és magának elkészítette egy gyors reggelit. „Jó reggelt, Katám!” üdvözölte őt az édesapja, aki bő, kék gatyában, bő ujjú, kék ingben, fekete mellényben és fekete bőrcsizmában éppen a konyhába lépett. „Jó reggelt, édesapám!” köszönt vissza Kata, miközben kolbászos rántottát tett két tányérra, és két-két vastag szelet kenyeret mellé. Egy kancsóból öntött friss tejet, amelyet az egyik szomszéd már hajnalban a ház elé tette, két bögrébe – és kész volt a reggeli. „Édesapám, bepakoltam a tarisznyába egy kis lebbencstésztát, szalonnát és krumplit, gondoltam majd slambucot főz ebédre.” Mondta Kata, amikor befejezték a reggelit és az apja a folyosón a fejére tette a fekete, nagykarimájú kalapot a darutollal, vállára vette a szűrt és a tarisznyaért, valamint az ostorért nyúlt, amely egy kampóra volt akasztva. „Köszönöm szépen, drága lányom.” Válaszolt az apja, majd egy kis puszit nyomott lánya arcára. „Most egy darabig kint fogok maradni a ménesnél, túl kevés a bojtár és elkezdődött az ellés. Azért ne aggódj, ha csak egy hét múlva gyorsan beugrok egy kis friss élelemért. Ha bármi történik, üzenj ki, vagy gyere el, úgyis tudod, hogy hól találsz majd bennünket.” Szólt az apja, mielőtt kiment, felnyergelni a hátasát. Kata csak bólintott, mert – bár tudta, hogy ez az élet és az apja munkájának a rendje – mindig szomorú volt, amikor hosszabb időre egyedül kellett maradnia. Így a napok egyformán követtek egymást, a fiatal lány néha elment az egyik szomszédasszonyhoz, amikor éppen szüksége volt valamire, de ideje legnagyobb részét egyedül szorgoskodott a házban, az udvarban és a kis kertben. A nehéz munka nem volt idegen tőle, a kútból gyakran két tízliteres dézsát vitt egyszerre, öntözni a veteményest vagy itatni az állatokat. Elmúlt a tavasz és eljött a nyár. A perzselő nap kiszívta a pusztából a hóolvadás és a tavaszi esőzések teremtett nedvességet, a sziki föld repedezni kezdett, a fű megsárgult. A néha feltámadó szél ördögszekereket kergetett, és homokfelhőket vitt magával. Minden élőlény inkább az árnyékot kereste, és néha menedéket is a hirtelen támadó zivatarok elől. Kata a tavasz óta szinte állandóan egyedül volt, az apja csak néha nézett haza, amikor kifogyott az élelemből, vagy egyéb intéznivalója támadt. De előfordult az is, hogy elküldte helyette az egyik bojtár fiút. Ez a fiú – bár fiatalabb volt Katánál – mégis szerelmes lett – vagyis legalább azt hitte - a fiatal lányba, akit csendes csodálattal körüludvarolta. Az elején Kata nem nagyon figyelt a fiúra, de egyszer, amikor a srác túl messze akart merészkedni, helyre rakta. „Laci, hagyd abba!” kiáltott, amikor a kis bojtár, aki éppen a lány kezéből átvette a Kata apjának szánt tarisznyát, át akart ölelni. „Csak egy csókra!” mosolygott a fiú, és a lány ellenállását semmibe véve, el akart lopni egy csókot. De nem számított a lány reakciójára: Még mielőtt összeértek volna ajkai, Kata akkora pofont kent le neki, hogy zúgni kezdett a fiú füle. „Elég volt!” förmedt Kata a megdöbbent arccal előtte álló bojtárra. „Takarodj, és soha többé ne gyere vissza!” tette hozzá, dühétől reszketve. Majd, még mielőtt a fiú szóhoz jutott volna, kipenderítette a házból és egy hangos csattanással bezárta mögötte az ajtót. „Ez a szemtelen fickó! Mit gondol, ki ő?” mérgelődött magában a fiatal lány, amikor kissé megnyugodott. De lassan azon is el kellett gondolnia, hogy majd felnőtté válik, és – bár nagyon elkerülte a fiatal férfiak társaságát – újabb atrocitások érhetnek, mint éppen azelőtt. Pedig Katának volt egy álma, egy olyan szerelmet akart élni, mint amilyennel meg lettek áldva szülei. Ő addig akart várni, míg meg nem találja álmai férfiét! Mindegy, hogy honnan származik majd, vagy mivel foglalkozik, csak egy dolog fontos neki: hogy feltétel nélkül szeressen őt, és hogy ő, Kata feltétel nélkül szerethessen a férfit! Szülei példája, a kölcsönös szeretet, megbecsülés és megtisztelés számára is a legfontosabb volt. És ha esetleg nem találja meg az ideális szerelmet? „Akkor inkább vénlány maradok!” határozott Kata magában.

Csendesen elmúlt az ősz, és a tél beálltával Kata édesapja is újra több időt tölthetett az otthonukban. Kata számára nem lett kevesebb a munka, mert már most kellett előkészítenie a jövő évet, varrt és szőtt, miközben az apja a ház körül szorgoskodott, elvégezte a szükséges javításokat, fát vágott és hasított a fűtéshez, új priccsnyerget, kantárt és tarisznyát készített, valamint több új ostort, hiszen az ügyes keze munkáját mások is nagyon kedveltek, és így egy kis többletbevételhez juthatott, amikor eladta kézműves használati tárgyait.

Az egyik téli napon, amikor apa és lánya a szobában ült és dolgozott – Kata egy új díszpárna huzatot hímezte, az apja egy bőrtarisznyát varrt – az apja hirtelen megszólalt: „Katám, lassan eljön az idő, és férjet kell keresned magadnak.” És amikor látta lánya arcán az ellenállást, gyorsan hozzátett: „Tudom, hogy még nem akarsz férjhez menni, de lassan meg kell barátkoznod a gondolattal. Egy fiatal, szép lány nem maradhat egyedül. És bár nem nagy a hozományod, mégis jó partinak számítasz.” Kata csak rázta a fejét. „Édesapám, nem akarok még férjhez menni.” Az apja nem értette, hogy mi van a lányával, hiszen szerinte egy fiatal lánynak általában legfőbb vágya, hogy keressen élete párját, alapítson családot és olyan boldog életet éljen, mint ő maga a szeretett feleségével.

Bejelentkezés