EGY MEGLEPETÉS

Tibor közben hiába várt, hogy Kata hazatérjen a közjegyzőtől. Előbb még azt hitte, hogy a lány talán elment a temetőbe, majd amikor elkezdődött a vihar, arra gondolt, hogy Kata talán valahol menedéket keresett a zord idő előtt. De amikor vacsoraidőben, amikor a vihar már rég tovavonult, a szerelme még mindig nem jött haza, igazán aggódni kezdett érte.

"Mi történhetett drága Katámmal?” kérdezte magát. „Máskor ő maga a pontosság! – Istenem, remélem, nem érte valami nagy baj!” De gondolataiban már nem is hitte, hogy a lány csak úgy elmaradt.

"Nem lehet jól, mert másképp hírt hallatott volna magáról!” sóhajtott. „Ó, drága Istenem! Miért vagyok még annyira gyenge! El kellett volna kísérnem a közjegyzőhöz!” tett szemrehányást saját magának, bár tudta, hogy Kata ezt nem is engedte volna. Az egész hosszú éjszakán át aggódott, és félelmek gyötörtek, de Kata csak nem jött haza. Amikor másnap reggel sem volt semmilyen hír a lányról, Tibor már a legrosszabbra is gondolt. Lassan, reszkető kezekkel, felöltözött, majd gyengesége miatt újra kerekesszékbe ült és elment a legközelebbi rendőrőrsre. Amikor megtette az eltűnt személyre vonatkozó nyilatkozatot, a rendőrtiszt, aki felvette Kata személyleírását, együtt érzően nézett a fiatal, lelkileg teljesen összetört férfira. Ez a jóképű férfi, akivel a sors oly mostohán bánt, annyira izgatott volt menyasszonya eltűnése miatt, hogy alig lehetett megnyugtatni. A tiszt csak abban biztosította Tibort, hogy Katát nem tartottak nyilván sem az éjszaka alatt beszállított halottak, sem a sebesültek közt. Megígért Tibornak, hogy azonnal értesíteni fogják, ha tudomásukra kerül valamilyen hír a lánnyal kapcsolatban. Ezzel elbocsátotta a fiatal festőt. Elmúlt három nap, és Tibor közel volt a teljes kétségbeesésnek! Legtöbb idejét bezározva a szobában töltötte, apatikusan feküdt az ágyon és reménykedett, és imádkozott. Amikor a hónap vége közeledett, és ki kellett volna fizetni a lakbért, kénytelen volt, egy kis időre összeszedni magát. Nem volt elegendő pénze, így arra kényszerült, hogy eladjon a festményeiből. Hosszú gondolkodás után úgy döntött, hogy megpróbálja az egyik galériában pénzzé tenni egy pár képet sivatagi jelenetekkel. Bérelt egy kocsit és festményeivel együtt vitettet magát az egyik ismert galériához. A tulaj udvariasan üdvözölte a fiatal festőt és nagyon csodálkozott, hogy újra járt.

"Tibor, kedves fiam! Alig hiszek a szememnek! Mióta tud újra járni?” kérdezte. 

"Már egy pár hónapja.” Válaszolt a fiatal festő, „de csak most kezdek újra annyira erőre kapni, hogy kimerészkedhetek az utcára. – De nem azért jöttem, hogy megvitassam gyógyításomat! Szeretnék eladni egy pár a legújabb műveimből – sivatagi élmények címen.” Azzal kibontotta a becsomagolt festményeket. A galéria tulajdonos szakértelemmel megvizsgálta a képeket. Főleg az egyik nagyon tetszett neki.

"Ennek a műnek mi a címe?” érdeklődött Tibortól, és mutatott arra a képre, amelyen egy fiatal férfi egy homokvihar kellős közepén egy gyönyörű lányt tartja a karjaiban.

"Szemben a halállal.” Suttogott Tibor rekedt hanggal, amely szinte el-elcsuklott, amikor eszébe jutott, hogy Kata talán már meg is halt. A homokvihart, amely visszaadta Tibornak lábai használatát, még túlélte, de most…? 

"Egy szívhez szóló mű!” kiáltott a tulajdonos, aki nem is vette észre, hogy milyen lelkiállapotban van a fiatal festő, annyira elragadta a festmény aurája.

"Ez a fájdalom a fiatal férfi arcán – és az a béke a gyönyörű lány tekintetében – egy igazi mestermű, fiatal barátom! Egy igazi mestermű!” Tibor már nem bírt ránézni a képeire, a szíve majd megszakadt, hogy kénytelen lesz eladni őket, de a galéria tulajdonos már ment is a pénzéért, mert úgy döntött, hogy ez az egyszer egy nagy összeget ad előlegbe, mert azokat a műveket igazán nagy áron tudja majd eladni. Akkor hirtelen eszébe jutott még valami:

"Nem olyan régen egy ismeretlen fiatal nő eladott nekem két korábbi művét. Csak annyit tudtam kihozni belőle, hogy a képek az özvegy Székelyi bárónő hagyatékából valók, amelyet a lány örökölte, de sürgősen szüksége volt pénzre, így el kellett adni őket. Még nem adtam el őket, és talán nem is fogom, hiszen nagyon megtetszettek.” Mondta mosolyogva a tulajdonos.

Amikor Tibor meghallotta a Székelyi bárónő nevet, mintha a megértés villáma sújtott volna rá.

"Kérem, megnézhetem azt a két képet?” kérdezte Tibor rekedt hanggal.

"Természetesen, fiam, miért olyan izgatott maga?” akart a tulajdonos tudni, de nem kapott választ, így elővette azt a két szép festményt, amelyet Kata eladta neki. Hevesen dobogó szívvel Tibor bámult a két festményre, amelyek az ő korábbi szignóját viseltek: " Balassy T.". Olyan képek voltak, amelyeket még akkor festette, amikor a szüleivel élt, amikor még nem szakította meg a kapcsolatot a családjával és a nevével. Ha az a fiatal nő, aki a galériának adta el a műveit, tényleg Kata volt, akkor Tibor érzékeny lelke már tudta is, hogy miért tűnhetett el a szerelme! Egyrészről szinte megkönnyebbült, mert talán nem ért semmilyen baj a fiatal lányt, másrészről viszont ösztönösen tudta, hogy örökké elveszítette őt! Megértette a lány érvelését, mert ismerte az érzéseit! Egy egyszerű festőt szerethette, és hozzá mehetett férjhez – egy Balassy grófot szerethette, de soha nem lehetett az övé. Tibor azonnal azt is megértette, hogy miért ment el Kata anélkül, hogy üzenetet hagyta volna. Kata Ő, Tibor miatt lemondott szerelméről!

- Ó Istenem! – kiáltott a fiatal férfi, amikor rádöbbent a valóságra. Kata, az ő szeretett, édes, drága Katája pár nappal az esküvőjük előtt örökké elment!

Miért kellett neki is pont az ő festményeit örökölnie? Miért nem volt neki annyi bátorsága, már régen elmondhatott volna Katának az igazat, az igazi nevét, rangját.  De Tibor nem foglalkozott az ilyesmivel! Mi neki a név, a rang – már rég lemondott mindenről! Nem akart a nemesi rang és etikett szorításában élni! Katát szerette szíve, lelke minden erejével! Ő ismerte a lány lelkének tisztaságát. De Kata az oly hirtelen és furcsa módon megszerzett felismeréstől megijedt – és lemondott szerelméről, hogy a szeretett férfit ne húzzon le a maga alacsony létére. Miért nem beszélt vele előbb azokról a dolgokról? Miért nem mondta meg neki, hogy ezek nem számítanak! Most már késő! Túl késő, hogy feltárjon a lány előtt az életét, túl késő, hogy elmondjon neki, hogy annyira szereti, hogy semmi más nem számít, túl késő, hogy bebizonyítson neki, hogy nem számít a rang, hanem az ember szíve! Túl késő, hogy esküvőre gondoljon! Túl késő! Túl késő! A felismerés teljes súlya alatt a fiatal férfi majdnem összeroppan. Fal fehér arcát látván, a tulajdonos gyorsan egy széket és egy pohár vizet hozott számára. Tibor nehezen leült, ívott egy kortyot a pohárból, de azután minden ereje elhagyta, a pohár a kezéből a földre csúszott és ott ezer darabra tört, Tibor még lehajtott fejjel csak ült, reszketett – és sírt.

"Mi a baj, drága fiam?” kérdezte a tulajdonos, aki igazán megijedt a fiatal festő állapotán. „Hívassam orvost?” De Tibor csak magába roskadva ült és küszködött, hogy visszanyerhessen lelki jelenetét. Egy jó idő telt el, míg végre felemelte a fejét és megköszönte a galéria tulajdonos segítségét.

"Köszönöm szépen, már jobban vagyok, nem kell orvos – számomra nincs gyógyír.” Sóhajtott halkan. Itt csak saját magára számíthat és reménykedhet, hogy sikerül neki majd felkutatni Katát és meggyőződni arról, hogy szerelmük többet ér minden másnál. Kért egy fiakert, nehezen beszállt, majd haza vitette magát. Lelkében összetörten, de mégis egy kis reménysugárral gazdagabb, mindent megtett, hogy minél hamarabb erőre kapjon, hogy elkezdhessen kutatását a szeretett lány után.

Kata időközben nagyon jól beilleszkedett Szécsenyi grófnőnél, az idős asszony igen hamar bizalmassá tette a fiatal lányt. Azon a napon, amely egyébként az esküvő napja lett volna, Kata nagyon lehangolt volt, mert még mindig nagyon fájt neki, hogy lemondott szerelméről és aggódott is Tibor miatt, hogy vajon hogyan viselte eltűnését a fiatal férfi. A grófnő, akinek sasszeme és jó szíve előtt nem nagyon maradt titok, kérdőre vonta Katát. 

"Drága lányom, ma annyira szomorúnak látsz. Baj van?” kérdezte együtt érzően a fiatal lánytól. Kata bólintott.

"Ma lett volna az esküvőm napja!” sóhajtott, „de ő miatt lemondtam szerelmemről.” Tette hozzá, majdnem büszkén. 

"Akkor jobban szerettél a vőlegényedet, mint bárkit és bármit más a világon.” Jegyzett meg szárazon az idős grófnő. „Ez nagyon dicséretes tőled, és csak megerősíti bennem azt az érzést, hogy érdemes volt, téged magamhoz vennem, mert a szíved aranyból van.” Azzal az idős hölgy is sóhajtott egyet. 

"Nézze, gyermekem, szeretnék kissé megvigasztalni, azért most én is beavatlak az egyik titkomba: Ma a legidősebb unokám harmincadik születésnapja van – bár azt sem tudom, hogy él-e még.” Mondta. Ez a vallomás nagyon megijesztett Katát: véletlen lehetett az, vagy a sors fintora, hogy az ő szerelmének is ma van a születésnapja – és pont a harmincadik?! Alig merte kiejteni a következő kérdést:

"Grófnő, az Ön unoka neve talán – Tibor?” kérdezte.

"Honnan tudott?” kiáltott fel meglepetten az idős hölgy. „Igen, igen, Balassy Tibor a neve.  Lányom első házasságából való. Az első férje Balassy gróf volt, de korán meghalt, így a lányom férjhez ment mostani párjához.” Nyílt örömmel nézett rá Katára.

"És te ismersz az én unokámat? Tudod, mi történt vele, és hogy most hol találom?” kérdezte.

"Igen nagyságos asszonyom, ismerem a maga unokáját, sorsáról is van némi fogalmam, és azt is tudom, hogy hol találhatja őt.”

"Istenem, drága gyermekem! Visszaadtál a boldogságomat!” mosolygott az idős asszony könnyes szemekkel. "Amikor összeveszett a szüleivel, közvetíteni akartam, de a jó akaratomat, hogy együtt tartsam a családot, mindkét oldal nem kívánt beleavatkozásnak egy nem rám vonatkozó problémába tekintettek. Tibor hirtelen eltűnt, és a lányom, dacos és büszke, nem volt hajlandó arra, hogy kezdeményezzen a kibékülést. Tibor mostohaapjának ez csak jól jött, hiszen így az egyik fia örökölheti a címet, na meg a vagyont. Én hiába kerestem az unokámat, mintha a föld nyelte volna el. Gyere, Kata, ülj le és mesélj meg mindent, amit csak tudsz, még a legapróbb résztelet is, még ha teljesen érdektelennek tűnik is, az unokámról.” Kért az idős grófnő, és Kata leült mellette a kanapéra. 

"A maga unokája jól van, és nem messze innen, Buda egy másik kerületében él.” Kezdte a fiatal lány a beszámolóját.

"Akkor megismerkedtem vele, amikor az apácarend kórházában feküdt, mert ott az ápolója és a társalgónője lettem.”

"Istenem, beteg volt a szeretett unokám?” kérdezte izgatottan az idős grófnő Kata rázta a fejét.

„Nem volt beteg a szó szoros értelmében – de lebénult.” Mondta rekedt hangon, mert az emlékek a tehetetlen fiatal szép férfira, akinek végül sikerült visszaadni az életörömet, óriási erővel újra feltörtek benne.

„Istenem, Istenem, milyen borzadalmas sors!” suttogott mélyen megrendülve a grófnő. „De – mintha az előbb azt mondtál volna, hogy jól van az unokám – szerintem nem lehet valakit így nevezni, aki nem tudja használni a lábait!” tett szemrehányást Katának, aki gyorsan igyekezett megvigasztalni az idős grófnőt.

„Tibor egészséges, bénulása elmúlt, bár még egy darabig el fog tartani, míg teljesen újra a régi sportos ember lesz, aki volt.”

„Kata, kérlek, meséld el nekem mindent róla, a legapróbb részletig.” Követelt a fiatal lánytól. Így Kata folytatta beszámolóját. Mesélt arról az időről, amikor a kórházban ápolta Tibor testét és lelkét, leírta a fiatal festő műveit, elmondta, hogy milyen kívánságai és vágyai hajtottak, és hogyan megváltozott egy magában zárt, önsajnálattal teli, öngyilkosságot megfontoló embertől egy életvidám, pozitívan a jövőbe néző, sorsát elfogadó férfivá. Végül említést tett, hogy Tibor utolsó utazásán Egyiptomban mi történt. Nem próbált mélyebben elmagyarázni, hogy mi vezetett ahhoz a meggyőződéséhez, hogy Tibor bénulása a beduin-sejk átka eredménye lehetett, de így is az idős grófnő egyik csodálkozásból a másikba esett. Míg végül el kellett hinni neki, hogy a fiatal lánynak igaza volt.

"Eladtam az örökségemet, hogy Tibor meg én elmehessünk Egyiptomba.” Folytatta Kata a beszámolóját. "Nagyon nehéz és megerőltető volt számára, hogy így, bénultan, utazzon, de nagyszerűen viselte az összes megpróbáltatást. Egy pár nap alatt a kísérőnk elvitt a beduinokhoz, ahol Tibor a sejktől elnézést kért, hogy hajdanán nem fogadta el a nagyszerű ajándékot. Elmagyarázta a sejknek, hogy megérdemelte a büntetését, de azt is, hogy a mostani utazással kiengesztelni akarja a beduinok vezérét. A vezér, akit talán a magas életkor is bölcsévé tett, belátta Tibor érvelését. Tibor most már elfogadta a számára kiválasztott ajándékot és a sejk is megelégedett volt azzal, amit Tibor hozott. A sejk Tibor kérdésére azt válaszolt, hogy csak egy hatalmas, nem e földi erő visszaadhatja neki lábai erejét, addig csak várni és reménykedni lehet. Tibor meg én kissé csalódottak voltunk a válasz miatt, hiszen mi azt hittük, hogy a sejk valamilyen varázslattal azonnal visszaadja Tibor egészségét, mégis egy kis reménnyel tele visszafelé indultunk. Az úton egy borzasztó homokviharba kerültünk. A sátrunk a sok homok alatt beszakadt, és azt hittük, hogy ütött az utolsó óránk! De a csodával határos módon mégis megmenekültünk – és Tibor újra képes volt járni! A vezetőnk a viharban elvesztette az életét, a lovak elmenekültek, csak a teve maradt. De szerencsésen visszajutottunk a nagykövetségre, ahonnan – a nagykövet úr nagylelkű támogatásával – rövid időn belül hazaérkeztünk. Itt addig segítettem Tibort, míg újra eléggé erős nem lett, hogy saját magát elláthassa.” Zárta Kata a beszámolóját.

Az idős grófnő bólogatott, majd sokáig fürkészte Kata arcát.

"Drága lányom, nagyon köszönöm neked ezt a részletes beszámolót – még ha a legfontosabbat ki is hagytál belőle!” mosolygott az idős grófnő.

"A legfontosabbat?” csodálkozott Kata. 

"Természetesen, drága lányom! Vagy annyira életidegen és vaknak tartasz, hogy nem vettem volna észre, hogy halálosan beleszerettél a rakoncátlan unokámba?”

A fiatal lány mélyen elpirult és szégyenlősen lesütötte szemeit.

"Nem akartam hazudni, vagy valamit eltitkolni, nagyságos asszonyom, csak azt hittem, ez nem ide tartozik – különben is: vége az egésznek.” Mondta, és lenyelte könnyeit. De az idős grófnőt nem lehetett félrevezetni.

"Az elején azt mondtál, hogy ma lett volna az esküvőd napja – frigyre léptél volna Tiborral?” kérdezte, és sokat tudó szemei mélyen a lány könnyes szemeibe néztek. E tekintet előtt nem lehetett elrejteni az igazi érzelmeket.

"Igen, grófnő, a maga unokáját! – Szerencsésen még épp időben értesültem arról, hogy a vőlegényem nem a Tibor nevű szegény festő, hanem egy gróf Balassy. Nem volt más választásom, ő miatt lemondtam szerelmemről.” Suttogott elhaló hanggal és elfordult, hogy a grófnő ne lássa most már patakban folyó könnyeit. De a grófnő csontos keze megfogta a lány állát, és magához fordította Kata arcát.

"Drága lányom! Ha az unokám annyira szereti téged, mint ahogyan te szeretsz őt, akkor ezerszer megérdemeled, hogy a felesége legyen, bárhonnan is jössz!” alapította és bátorítóan mosolygott. "Tiszta a lelked és jó a szíved – miért mondanál le a boldogságodról? Gyere, együtt majd kiészlelünk egy tervet, amely visszahozza nekem az unokámat és neked a vőlegényedet!” 

LÁZÁLOM

Nem sokkal a beszélgetésük után az idős grófnő, oldalán Kata, útnak indult. Egy kávéházban, nem messze a kis háztól, amelyben Tibor lakott, leültetett Katát az egyik asztalhoz. Amennyiben sikerrel jár a tervével, az idős grófnő majd visszajön az unokájával és újra összehozza a szerelmeseket. Miközben az idős hölgy határozott lépésekkel lement az úton és befordult abba a kis közbe, ahol Tibor lakott, a balsors Kovácsy báró személyében, egy másik útvonalon közeledett Kata felé. A fogatja a kávéház előtt állt meg, és miután a báró kiszállt, megparancsolta kocsisának, hogy várjon meg. Kata nem vette észre, hogy ki lépett be a kávéház ajtaján, mert gondolatai messze jártak, a szeretett férfinál. Elképzelte a találkozásukat, és nem titkolta el maga előtt, hogy mennyire boldog volt, hogy a sors Tibor nagyanyához vezette őt. Amikor a báró a teremen keresztül ment, nem is vette észre a fiatal lányt, csak egy kis italra vágyott. De az egyik pincér, aki ismerte a báró hajlamát fiatal lányok iránt, egy kis gesztussal felhívta a báró figyelmét az egyedül az egyik asztalnál ülő lányra. A báró megfordult, hogy szemügyre vegyen az esetleges leendő prédáját – és megdöbbent. Kata ült ott, egyedül, és láthatólag nagyon várt valakire! Ha annyira mélyen süllyedt, amennyire a báró gondolt, akkor gyerekjáték lesz majd! Határozott lépésekkel ment az asztalhoz, és megállt karnyújtásnyira a lánytól. Kata felnézett, hogy ki meri zavarni gondolataiban – és úgy érezte, villámcsapás érte.

"Maga!" kiáltott, és szemeiben végtelen félelem villant fel.

"Milyen kellemes meglepetés, hogy itt találkozunk!” vigyorgott a báró. „Úgy látszik, kérőre vársz, de most már itt vagyok én, nem kell többé várnod!” suttogott bűnös kéjvágytól rekedt hanggal.

Kata összeszedte minden bátorságát, mert azt remélte, hogy a báró annyi ember előtt nem mer botrányt csapni.

"Én a vőlegényemre várok, Balassy grófra!” mondta olyan hanggal, amelyet sokkal erősebbnek és határozottabbnak szerette volna, mint amilyennek sikerült.

"Ó, igen, tényleg!" vigyorgott gúnyosan a báró. „Úgy hazudsz, mint a vízfolyás, de ez most nem jött be neked, mert az a bizonyos gróf évek óta eltűnt, és hamarosan halottnak nyilvánítják! Hogyan lehetne a vőlegényed?” sziszegett dühösen.

"Esküszöm, hogy a gróf él – és a vőlegényem!” megpróbált Kata bizonygatni, mindhiába. A báró annyira erősen megragadta a fiatal lány kezét, hogy Kata halkan jajvészkélt. De a férfi nem engedte el, sőt.

"Csendbe légy! Velem jössz, és ne jusson eszedbe, segítségért kiáltani! Ezt megkeserülnél. Egyébként is, senki nem hinne egy olyannak, mint te vagy, hogy komolyan gondolja, amikor segítségért kiabál.” Nevetett.

"Egy olyannak, mint én?" kérdezte Kata döbbenten. „Azzal mit akar mondani?”

"Azzal azt akarok mondani, hogy nálam jó társaságban leszel! Szeretem a könnyű nőket! – És a szüzeket!” suttogott rekedten. „Úgy emlékszem, hogy valamikor még az utóbbi kategóriához tartoztál!” vigyorgott. „De ez persze múlt idő!” gúnyolódott. Majd ellenvetést nem tűrő mozdulattal felrángatta Katát székéről, kivezette az utcára, kényszeríttette a lányt a beszálláshoz, mellette leült, szólt két halk szót a kocsisnak, majd leengedte a függönyöket. A lovak elindultak, és a patadobogás meg a kerekek zaja a macskakövökön elnyomta minden esetleg árulkodó hangot a kocsi belsejéből. Rövid idő után egy váltóállomáshoz értek, ahol a báró – minden eshetőségre – egy jellegtelen kocsit két közönséges lóval tartotta, amelyet maga szokta hajtani. Most egy olyan eshetőség bekövetkezett. Kata annyira ellenkezett, amikor látta, hogy másik kocsiba kell szállnia, hogy a báró egyszerűen öklével annyira keményen fejbe vágta, hogy a lány elájult. Így kevésbé feltűnően karjaiban átvitte a másik kocsiba, ahol összekötözte a lány kezeit, lábait, és még egy pecket is tett a szájába. Felült a bakra és ügetésben elhagyta a váltóállomást. Hosszú napokon keresztül mentek kisebb utakon, míg Erdélybe értek, ahol a báró egy kis, elrejtett vadászházat birtokolta, amely ideális hely volt ahhoz, hogy kivitelezzen, amit tervezett.

Amikor az idős grófnő bekopogott Tibor háza ajtaján, a fiatal festő bentről kiáltott: "Tessék bejönni, bárki is legyen, éppen nagyon el vagyok foglalva!” Így a nagyanya belépett a házba, és mivel ott nem látta a fiatal férfit, a teraszajtón keresztül a kertbe ment. Ott végül rátalált, egy őszi színekben pompázó lombkoronás fa alatt ült egy kerti székben, előtte a nagy festőállvány, és egy portrén dolgozott. Amikor Tibor meghallotta könnyű lépéseket, azt hitte, hogy talán Kata visszatért, és megfordult, de hirtelen megmerevedett.

"Nagyanyám – maga?!” kiáltott, majd eldobta ecsetet és palettát, felugrott, két lépéssel az idős hölgy előtt termett és erős karjaiba zárta.

"Tibor, drága, drága unokám!” sírt az idős hölgy. „Annyira boldog vagyok, hogy végre megtaláltalak! És úgy jársz, mint régen!” örült a látványnak.

A fiatal férfi azoknál a szavaknál meghökkent.

"Nagyanyám – honnan tudja…?” kérdezte. A nő csak rejtélyesen mosolygott.

"A társalgónőmtől – a Katádtól!” tette hozzá, és boldogan látta, hogy az unokája arca felragyott.

"Kata a maga társalgónője?” hitetlenkedett a fiatal festő. „Ez hogyan lehetséges?” kérdezte, majd észbe kapott. „Ó, elnézést, drága nagyanyám! Örömömben elfeledkeztem a legalapvetőbb udvariasságról is. Kérem, üljön le ide” kínálta az idős hölgyet egy kényelmes kerti székkel. „Kér valamilyen frissítőt?” De az idős grófnő, aki érezte, hogy mennyire hajtja az unokáját a kíváncsiság, rázta a fejét. „Köszönöm, Tibor, nem kérek semmit. Ne hidd azt, hogy nem szeretnék elmesélni az egész történetét – de nem messze innen valaki nagyon várja, hogy viszontláthasson téged és elmeséljen neked, hogy mi is történt.” Mondta egy bölcs mosollyal az ajkán. És nem tévedett érzéseiben, mert Tibort hirtelen nagy izgatottság fogott el, letérdelt az idős hölgy előtt és megfogta a kezét.

"Kata itt van? És látni akar engem?” kérdezte egy olyan hanggal, amelyben minden érzését lehetett sejteni. Annyira vágyott a szeretett lány után – és mégis attól félt, hogy találkozásuk nem fog majd úgy zajlani, ahogyan szíve kívánja. De a nagyanya ebben a pontban eloszlatta a fiatal férfi kételyeit.

"Sikerült meggyőznöm a menyasszonyodat, hogy egyenrangú veled. Sőt: azt mondanám,” folytatta csipkelődve, „hogy bizonyos értelmében te nem érdemelsz meg egy olyan nemes lelkű, tiszta szívű lányt.” Tibor nem vette zokon nagyanya szavait. Tudta, hogy csak ércelődik, és tudta azt is, hogy viselkedése nem mindig megfelelt a normáknak és az elvárásoknak. Így csak mosolygott.

"Kérlek, nagyanyám! Elég a szavakból! Vigyen minél előbb a menyasszonyomhoz! Alig várom, hogy újra átölelhessek, és elmondhatom neki, hogy mennyire szeretem, és hogy milyen boldog leszek, ha eljön hozzám feleségül!” Az idős grófnő érezte unokájának türelmetlenségét, így nem sokat hezitált, hanem odavezette Tibort ahhoz a kávéházhoz, ahol Katát hagyta. Amikor beléptek az ajtón, a grófnő azonnal látta, hogy az asztal, amelynél Kata ült, üres volt. És Tibor is kérdően nézett körül a teremben, remélve, hogy megtekinti a szeretett lányt.

"Nagyanyám, hol van Kata?” kérdezte, amikor sehol nem látta. „Remélem, nem akartál tréfálni egy ilyen komoly ügyben?” fűzte hozzá csendesen. De az idős hölgy csak rázta a fejét.

"Tibor!” válaszolt kissé szemrehányóan a nagyanya. „Egy olyan szent érzelemmel, mint a szerelemmel, soha nem űzök tréfát! Esküszöm, hogy Katát itt, annál az asztalnál hagytam.”

„Talán újra elmenekült, most már véglegesen?” kérdezte Tibor, de az idős grófnő hevesen rázta a fejét.

"Kata megígérte nekem, hogy itt meg fog várni – és nagyon boldognak látszott. Nem úgy ismertem meg azt a lányt, hogy egy nekem adott szavát törte volna. Itt másról van szó. Valami nagyon komoly dolog történhetett, hogy Kata nincs itt. – Kérdezzük meg a pincért, talán van egy észszerű magyarázat.” Megkereste szemeivel a főpincért, aki a pult mögött állt, és figyelmesen nézte a vendégeket. Egy rövid, parancsoló kézmozdulattal az idős grófné magához intette a főpincért, aki elhagyta a helyét és feléjük jött. 

"Jó napot, uram! A nevem Szécsenyi grófnő, és tudni szeretnék, hogy mi történt a fiatal hölggyel, aki körülbelül egy negyedórával ezelőtt itt, annál az asztalnál ült.” Mutatott a sarokra. Az elején a főpincér nem nagyon állt kötélnek, de Tibor is beavatkozott, és azzal fenyegette meg a főpincért, hogy bezártatja a kávéházat, ha nem válaszol azonnal arra a kérdésre, hogy mi történt a menyasszonyával. A férfi beadta a derekát, és beszélni kezdett.

"Grófnő, gróf úr, egy pár perccel ezelőtt Kovácsy báró úr bejött, és a második pincérünk, a Zoltán, felhívta a báró úr figyelmét arra a fiatal nőre, aki annál az asztalnál ült. A báró úr eléggé gyakran jön ide,” tette hozzá "és olyan fiatal nőket keres, akivel köthet mélyebb ismeretséget – ha sejti, mire gondolok.” Kacsingatott Tibor felé, de a fiatal festő ökle már megtalálta a célját és a főpincér alig eszméleténél összerogyott a szőnyegre. Tibor megfogta acélkemény kezével és lábra állította.

"Ez a fiatal hölgy a menyasszonyom, aki itt rám várt és nem egy – egy könnyű nő!” suttogott Tibor összezárt fogakkal, mert alig bírt uralkodni magán. „Semmiképp nem ment önszándékból a báróval!” Ökle újra a levegőbe emelkedett.

"Hova vihette a báró? Beszélj, vagy összetöröm a fejedet!” mondta halálos nyugalommal a fiatal festő. A főpincér a kemény fogás alatt izgett-mozgott, hogy egy kis levegőhöz jusson, de Tibor csak még erősebben markolta a vézna férfit. 

"Magához vitte? Vagy van valahol egy titkos lebújja?” kérdezte.

"Nem hiszem, hogy haza vitte magához!” suttogott a főpincér halálfélelmében. „Biztosan van neki valahol egy olyan lakása, amely nem az ő nevén fut, ahova elviszi a nőket. De erről nem tudok semmit,” mondta, majd, amikor Tibor szemében látta, hogy olyan könnyedén nem szabadul, hozzátette: „De talán a Zoltán többet tud.” Tibor elengedte a főpincért, aki újra a földre csúszott, és zihálva levegőért kapkodott. 

"És hol van ez a Zoltán nevezetű úriember?” kérdezte az idős grófnő, akinek a szeme se rebbent meg az unokája kissé erőszakos vallatása láttán.

"A borospincében!” suttogott a főpincér, és kezével egy a pult mögött található ajtóra mutatott. Az idős grófnő már el is indult az ajtó felé, amikor Tibor elállta az útját.

"Nagyanyám, ez legyen az én gondom!” csikorgatta fogait. „Inkább vigyázzon a főpincérre, nehogy valamilyen újabb gaztettet követ el, és riasztja a bárót!” Azzal hangtalanul beosont az ajtón. Levette egy szögön lévő viharlámpát, amelynek halvány fényében megtalálta a lépcsőt a pincébe. A boroshordókkal teli, dohos helyiség végében észrevette egy alakot, amely az egyik nagy tölgyhordó körül settenkedett. 

"Zoltán?" szólította halkan az embert, aki mégis meghallotta a hívást és kíváncsian közeledett a kijárat felé, mert általában a főpincér nem engedett senkit, főleg idegent, a boroshordók közelébe. Amikor Tiborhoz ért, megnézte magának alaposan a behatolót.

"Kicsoda maga, és mit akar itt lenn?” kérdezte csodálkozva. Csodálkozása döbbenetre csapott át, amikor az ismeretlen férfi egy gyors mozdulattal nyakon rángatta és a pince nedves falához nyomta.

"Hogy én ki vagyok – semmi közéd nincs hozzá!” suttogott vészjóslóan a fiatal férfi. „És tudni akarok, hogy hova vitte a báró a lányt az 5-ös asztalról?!”

Most már a pincér agyában világos lett sok minden. Ráébredt, hogy azelőtt egy óriási baromságot követett el, amikor a báró figyelmét a fiatal lányra irányította. Bár nem ismerte a lányt, de nem lehetett a báró egyik kundsaftja, bár úgy tűnt, mintha mégis ismernének egymást. Viszont azt is észrevette, hogy a lány, legalábbis úgy tűnt, nem egészen önszántából követte a bárót. Jeges félelem futott végig a pincér hátán. Ez az erőszakos óriás itt előtte talán a lány rokona? Akkor már most pakolhat és eltűnhet a városból! Feltéve, a dühös óriásnak nincsenek egészen más tervei vele!”

"Kegyelem, nagyságos uram! Nincs semmi közöm az egészhez!” vinnyogott, mert szíve mélyében gyáva volt. 

"Nem tudom, hogy hova viszi a báró a nőismerőseit! Néha arra kért, hogy közvetítsem neki az egyik vagy másik hölgyet – és szolgáltatásaim mindig bőkezűen fizette. Honnan tudhattam, hogy a hölgy az 5-ös asztalnál nem abból a fajtából való volt, amelyet a báró úr fel szokott szedni?” „Gazember!” suttogott a fiatal festő. „Tényleg fogalmad sincs, hogy hova viszi a báró a nőismerőseit?” kérdezte ismételten, és úgy rázta a pincért, hogy az azt hitte, minden csontja összetört.

„Esküszöm mindenre, amire csak akar, hogy nem tudom!” könyörgött a pincér félelemtől tágra nyitott szemekkel. Tibor érezte, hogy a férfi az igazat mondja, így egy utolsó, fenyegető pillantással otthagyta a teljesen összetört pincért a hordók között. Amikor visszatért a terembe, az idős grófnő egybe látta Tibor arcán, hogy a dolgok nem állnak jól.

"Jöjjön, nagyanyám, gyorsan haza kell mennem!” kérte Tibor az idős hölgyet, majd kiviharzott a kávéházból.

"Szegény drága unokám!” sóhajtott az idős grófnő. „Remélem, nem túl késő!” Majd követte Tibort a házhoz. A fiatal festő időközben már ruhát váltott, egy utazási zsákba begyömöszölt a legszükségesebbnek tartott holmit, és türelmetlenül várta a nagyanyát. Amikor az idős grófnő belépett, nagyon csodálkozott.

"De Tibor, úgy tűnik, mintha egy hosszabb utazásra készülnél? Van-e elegendő pénzed? És hol a lovad?”

De pont erről akart beszélni a fiatal festő, és azért várta meg a nagyanyát.

"Drága nagyanyám, ha lenne olyan nagylelkű és szerezne nekem egy nagyón jó, kitartó lovat, örökké hálás lennék magának!”

"Te buta, nem kérek az örök háládból! Annyira örülök, hogy végre megtaláltalak! Gyere velem, nem csak egy kiváló lovat kapsz majd tőlem, hanem az utazási pénztárcádat is kissé kistafírozom majd!” mosolygott, de Tibor hezitált.

"Nagyon köszönöm, nagyanyám, de most inkább nem mennék magával. Ez most nem a megfelelő időpont, hogy találkozzam az édesanyámmal és a mostohaapámmal.”

"Az édesanyád és a férje egy hosszabb utazásra mentek.” Válaszolt nyugodtan az idős grófnő. „Azért nyugodtan velem jöhetsz.” Így Tibor szólt egy fiákernak, amely rövid időn belül a Balassy család palotájához vitte őket. Oda érve a fiatal festő nem pazarolta az időt azzal, hogy szemügyre vegyen régi otthonát, hanem követte a nagyanyát az istállókhoz, ahol egy csodálatos lovat kapott és egy nagyobb összeget.

"Sok sikert, drága unokám!” kívánt neki az idős grófnő, amikor elbúcsúztak egymástól. Előbb még meg kellett neki ígérnie, hogy nem szól a családnak egy szót sem arról, hogy megtalálta az unokáját. Tiborra bízta, hogy mikor vegyen fel újra a kapcsolatot a családjával. A nagyanyának viszont megengedte, hogy időről időre látogasson el hozzá a kis házba.

"Vigyázz magadra, drága unokám!” mondta mélyen megrendítve az idős hölgy. Tibor megfogta, és megcsókolta nagyanya vékony, csontos kezét, mielőtt nyeregbe szállt volna.

"Maga is vigyázzon magára, drága nagyanyám!" kiáltott vissza, majd egy kis mozdulattal ügetésben indította a pompás hátasát, és már el is tűnt az utca végén. A fiatal festő óvatosan megközelítette a báró lakásának környékét, majd kiterjesztette keresését annak vidéki birtokaira is – mindhiába! Szeretett menyasszonya nem került elő. Tibor a nagyanya segítségével felbérelt magándetektíveket, akik a báró környezetében vizsgálódtak – eredménytelenül! A fiatal lány nem került elő, mintha a föld elnyelte volna. Egy idő után a báró újra részt vett a főváros társadalmi életében, amely arra engedett következtetni, hogy Kata talán már nincs vele. De hogy akkor hol volt a fiatal lány, és hogy egyáltalán életben volt-e még, arra a kérdésre nem talált senki sem választ!

Múlt az idő, és bár Tibor még mindig nem adta fel keresését, és reményét, hogy végül mégis Kata nyomára bukkanjon, lassan a helyzet kilátástalanná vált. Csak az idős grófnőnek hála nem követett el egy végzetes tettet, de a mély depressziótól még a gondoskodó nagyanya sem bírta megóvni. Festeni is alig maradt ereje, a családjával való találkozást egyre elhalasztotta: csak Kata adhatott volna neki annyi energiát, hogy szembetalálkozzon az édesanyával és a mostohaapjával. Néha a kis házában találkozott az idős grófnővel, de minden erőfeszítésük nem vezetett eredményhez. Így múlt el a tél egy a rákövetkező tavasz nagy része. A fiatal festő nem bírt szembenézni a tényekkel, csak az a kis reményszikra a lelke mélyében, hogy valamikor mégis viszontláthatja Katát, tartotta életben.

Április egyik utolsó napján az idős grófnő elvitt egy levelet Tibornak, amelyben Battyány Ferenc gróf, Tibor egyik nagybátya, a 60. születésnapja alkalmából tartandó nagy ünnepségre meghívta az egész Balassy családot május közepére az erdélyi birtokára. Mivel Tibor édesanya és mostohaapja ebben az időben egy olaszországi körúton fognak részt venni, Tibor végül engedte nagyanya kérésének, és megígérte, hogy elkíséri őt az ünnepségre.