SIVATAGI VIHAR

A homokvihar egyre erősödött, visított a szél, a homokszemcsék millió kis tűként szúrtak testüket, és Ali végül az elemek dühöngősén keresztül kiabált nekik, hogy le kellene heverniük, mert csak így lehet esélyük a túlélésre. Gyorsan felállította a sátrat, majd parancsolt a tevének, hogy a sátor a szélnek kitett oldalán térdeljen le, így még egy védpajzst felállítva a homokviharral szemben. Óvatosan kiemelte Tibort a hordszékből és bevitte a sátorba, ahol Kata már várt, hogy kényelembe helyezhesse a fiatal férfit. Ali újra kiment, hogy vigyázzon az állatokra és szembeszálljon azzal a viharral, amely az életüket fenyegette. A teve mellett leült, megfogta a lovak köteleit, így várta az ítéletidőt. A homokvihar most már teljes erővel zúdult feléjük. A sivítás erősödött, a finom szemcsék puskagolyóként kopogtak a sátor vékony bőrén. Már a sátor belsejében is lehetett érezni őket, eldugítottak az ember szemét, orrát, száját! Kata letérdelt a festő mellett, és megpróbálta megvédeni az arcát a homoktól egy zsebkendő segítségével. A fény egyre kevesebb lett, mintha már az éj sötétsége közeledne, ebben a déli időben. De tévedtek, amikor azt hitték, hogy ettől rosszabbul már nem lehet: ez a vihar csak előjárója volt egy óriási nagy orkánnak! Egy kis idő múlva már szinte kibírhatatlan volt a levegő a sátorban, és Tibor, aki már átélte egy ilyen vihart, úgy érezte, hogy most már az életükért harcolnak. De nem engedett a pániknak – hiszen ott volt még Kata – és mindent tőle telhetőt el kellett követnie, hogy a lány ne csüggedjen el. „Kata!” kérte a fiatal lányt, miközben a homok a fogai között csikorgott, „kérlek, fordíts engem oldalt úgy, hogy az arcom a széloldaltól távol essen és tégy annyi párnát a hátam mögé, amennyi csak van, hogy kitámassza engem.” Kata csak bólintott és óvatosan megfordította a nehéz férfit, míg az nem került végül a kívánt helyzetbe. „Így megfelel?” kérdezte félelemtől reszkető hanggal. „Igen, így nagyon jól van, gyermekem! Kérlek, gyere ide és feküdj szorosan mellém, hogy téged is kissé megvédhesselek.” mondta Tibor gyengéden, hogy meg ne ijessze Katát, de a lány megértette, hogy ez csak a javát szolgálja, így nem tétovázott és arccal a férfi felé lefeküdt mellé. A vihar rángatta a kis sátrat, a feszítőkötelek visítottak és a homok, amely a sátor oldalán lassan felfelé nőtt, beomlással fenyegetett. Tibor érezte, hogy egyre kétségesebb a kaland jó kimenetele, és mintha egy belső kényszernek engedne, átkarolta a fiatal lányt. Kata az első pillanatban kissé megdöbbent, de nem ijedt meg, hiszen ő is érezte, hogy a férfi védelmezni akarja őt. Hirtelen Tibor rekedt hangon halkan suttogni kezdett. „Kata! Azt hiszem, a halál nagyon közel van. Azért be kell vallanom neked valamit: Sokkal többet jelentesz nekem, mint csak ápolónőt vagy társalgópartnert.” Itt a hangja megcsuklott, és Kata nagy, kérdő szemekkel nézett rá. Tibor erőt vett magán és folytatta: „Szeretlek, Kata! Teljes szívből!” szinte sírt, mert hirtelen rádöbbent, hogy ez a vallomás talán túl későn jött. „Kata, muszáj volt elmondanom, mert ezt a napot talán nem élünk túl és....” nem bírt tovább szólni, reszketve várta a lány reakcióját. Kata szép szemei könnyekkel teltek. Igaz volt ez? Szerelme viszonzásra talált? Soha nem hitte volna, hogy még érezhetne olyan erős érzelmeket egy férfi iránt – és mégis: Tibor szavainál tudta, hogy vonzódása a férfihoz igazi szerelem lett! „Kedvesem!” suttogott, „Szavaiddal a világ legboldogabb emberévé tettél!” „Akkor te is szeretsz engem egy kicsit?” kérdezte a fiatal festő döbbenten, hiszen a lány soha a legkisebb jelt sem adott, hogy többet jelentene neki a férfi egy átlagos ápoltjánál. „Te vagy a mindenem, Szerelmem! És ha ma és most meg kell halnunk, akkor szerelmespárként halunk meg!” mondta a boldogságtól ragyogva és egybe szomorúan a fiatal lány. Erre Tibor csak még erősebben szorította és ajkai egymásra találtak az első, hosszú és szenvedélyes csókban. „Ez a mennyország!” kiáltott Kata és Tibor is mosolygott boldogan. Bármit is hoz a jövő – ők ketten eggyé lettek szerelmükben, egy szív, egy lélek, együtt az elemek ellen! Nem voltak már kétségek: A lány szereti őt – a mozgássérültet, a fél embert – ez több volt, mint ahogyan valaha is remélni merte volna! És Kata is boldog volt, hogy a férfi végre bevallotta szerelmét – a kihasznált és megbecstelenített lánynak! De a két szerelmes eközben szinte teljesen elfeledkezett a viharról. Pedig nem kellett volna! A tartó rudak lassan hajlottak a homok terhe alatt, és recsegésük visszahozta a férfit a jelenbe. „Kata!” kiáltotta, tudatában, hogy milyen veszély leselkedik rájuk. „Gyorsan vesd a takarókat ránk! Siess! Közel a halál!” Kata nem gondolkodott: két takarót terített fejükre, majd kezével kivájta két kis gödröcskét a fejük előtt, ahogyan Tibor elmagyarázta neki. Bár kevés volt az esélyük a túlélésre, szinte egyenlő a nullával, de mindent tőlük telhetőt kellett elkövetni, hogy a haláltól meneküljenek. Szorosan egymáshoz bújva feküdtek a takarók alatt és imádkoztak a jövőjükért, amikor halálos csendben a sátor a homok terhe alatt összerogyott!

Az ezt követő pillanatokban, mintha a szél is elcsendesült volna, kissé mozogni kezdett a homokkupac, amely a sátor fölött keletkezett. Kis patakokban folyt a homok a föld felé. A vihar elvonult, a nap újra ragyogott a végtelen sivatag fölött. A takarók védelmében Tibor kissé mozdította karjait, és megpróbálta kiutat találni friss levegő felé. Akkor hirtelen úgy tűnt neki, mintha lábai is kissé megmozdultak volna. Döbbenten abbahagyta keze mozdulatait és arra központosított, hogy kiderítse: vajon csak a képzelete játszott vele, vagy más történt? „Biztosan csak a homok megmozdult, amikor kezeimmel takarítani kezdtem – így ezt a látszatot keltett, mintha a lábaim is megmozdultak volna.” Gondolt magában, bár legbelső énjében egy kis szikra azt sugallta, hogy talán még vannak csodák és visszanyerte lábai használatát. Így megint elkezdte szabadítani magát és Katát a homok fogságából, és amikor lábai már szabadon voltak, az egyiket szinte ösztönösen magához akarta húzni, hogy felállhasson – és a lába megmozdult! A fiatal férfi nem bírta még felfogni, hogy mi történt vele, csak leírhatatlan boldogság töltötte el, amikor most már akaraterejével megpróbált megmozdítani a másik lábát is. És lám: ez is sikerült! Gyenge mozdulat volt, alig észrevehető, de mégis egy irányított mozdulat. „A lábaim! Újra használhatom a lábaim!” kiáltotta hangosan, örömében, melyet meg akart osztani a szeretett lánnyal. De hirtelen minden öröme elillant, amikor látta, hogy Kata mozdulatlanul fekszik mellette, mintha már nem is élne. Milyen boldogság az, amikor szerelme talán életével fizetett érte? Egészsége többet ér a boldogságnál? „Kata! Szerelmem, Életem! Ébredj fel! Térj magadhoz!” suttogott visszafojtott könnyekkel, és finom rázta a lány vékony testét. De nem jött semmilyen reakció. Akkor az erős férfi szemei megteltek könnyekkel. „Ha ő meghalt, én sem akarok többet élni!” határozta el. „Drága Istenem! Segíts!” fohászkodott. Kiáltása szíve mélyéből jött, amikor lehajolt a mozdulatlan test fölé és vadul csókolgatni kezdett száraz ajkait. Szinte örökkévalóságnak tűnt, míg a fiatal lány kissé megmozdította száját: „Vizet!” suttogott, alig érthetően, mielőtt visszazuhant volna eszméletlenségébe, de a szerelem fülei a legkisebb neszt is észreveszik. „Él! Köszönöm, Istenem!” kiáltott Tibor és eszeveszettül próbált kiszabadítani a lányt az őt még mindig fogságban tartó homok alól. Előbb kezeivel söpörte le azt a homokot, amely még mindig őt borította, és mozgásterét korlátozta, majd megpróbált térdre támaszkodni. Természetesen lábai, amelyeket olyan sokáig nem tudta használni, teljesen erőtlenek voltak, de óriási, emberfeletti akaraterővel sikerült neki a mozdulat. Végre elkezdhette Kata kiszabadítását is! Késével felvágta a sátor oldalát, majd két kézzel söpörte a homokot oldalra, hogy kihúzhasson drága szerelmét. Sok időbe telt, szinte kibírhatatlan fájdalmakat okozta, és teljesen kimerítette a fiatal férfi erejét, de végül sikerült! Kata ott feküdt előtte a szikrázó napfényben és pulzusa gyengén bár, de szabályosan vert, és a lélegzete is észrevehető volt. De nagyon kellett neki a víz. Tibor tudta, hogy a teve nyergén van a kulacs, csak hol van a teve? Végül meglátta az állatot, melyet majdnem egészen homok borította, a sátor maradékai másik oldalán. Tibor is már alig élt, de sikerült neki elvonszolni magát a tevéhez, megtalálta a kulacsot, mely szerencsésen épségben átvészelte a vihart, leakasztotta a nyeregről és visszakúszott Katához, hogy a szeretett lány mielőbb hozzájusson az éltető vízhez. Tibor felemelte a lány fejét ölébe és kortyonként adott neki inni. Pár pillanatok alatt a lány magához tért és gyönyörű mosoly ragyogott az arcán. „Drágám! Élünk!” suttogott erőtlenül. Majd hirtelen ránézett a férfira és egy gondolat futott át az agyán: hogyan szabadíthatta ki őt és saját magát a fiatal férfi a sátor fogságából? És hogyan jutott a lebénult ember a kulacshoz? Kissé megfordította a fejét, és amikor meglátta, hogy Tibor majdnem normális tartásban ül, és őt az ölében tartja, felkiáltott: „Te – tudsz járni?!”  „Igen, Életem, igen!” ujjongott a fiatal festő. „Amikor felébredtem ájulásomból és megpróbáltam bennünket kiszabadítani a sátorból a homok alól, észrevettem, hogy megmozdíthatom a lábaim!” „Akkor hát a csoda megtörtént!” konstatált Kata boldogan. „És ezt csak neked köszönhetek!” válaszolt Tibor, majd felemelte a fiatal lányt, magához ölelte és úgy csókolóztak a sivatag forró homokjában ülve, mintha soha többet nem akarnának abbahagyni. Végül mégis visszatértek a földre. „Hol van Ali?” kérdezte Kata, akinek elsőnek feltűnt, hogy a hűséges szolga még nem jelent meg. „Istenem! A félelmemben, hogy téged elveszítselek, nem is gondoltam rá.” szégyenkezett Tibor. „Szerintem a teve mellé feküdt, szokása szerint....” De a teve szinte nyakig a homokba volt merülve. Kata segítségével Tibor is eljutott az állathoz, és ketten elkezdtek az állatot kiszabadítani a homokból, remélve, hogy a szolgát is megtalálják. Amikor már annyira eltakarítottak a homokot, hogy az állat magától fel tudott állni, ezt meg is tette – és a két fiatal meglátta a vezetőjüket élettelenül a homokban feküdve. „Talán mégis még segíthetjük rajta!” reménykedett Kata és Tibor mindent tőle telhetőt tett, hogy életre keltsen a beduint – de hiába. Egy idő után Tibor megrázta a fejét. „Sajnálom, Szerelmem, de már nem tehetünk érte semmit.” mondta szomorú hanggal. „Úgy tűnik, már a vihar elején megfulladt a homoktól. Temessük el és jelöljük meg örök nyughelyét.” mondta szomorúan, majd hozzáláttak a temetéshez. Ez gyorsan ment, mert csak homokkal betemettek a tetemet, majd egy kővel jelöltek meg a sír helyét. Hirtelen Kata egy teljesen más gondolattól ijedt meg. „Vezető nélkül hogyan kerülünk haza?” kérdezte megszeppenve, de Tibor megnyugtatta őt. „Én egyszer már itt jártam.” Mondta. „Vannak térképeink és egy iránytű is a teve nyeregtáskájában. Ezekkel az eszközökkel biztonságosan visszatalálunk.”

Bár szívében azért voltak kétségei a szerencsés hazautazást illetően. Lábai még nem eléggé erősek, hogy tartsák a testét, és a lovaglás, vagyis tevegelés is biztosan kimerítő lesz számára. A tevenyerget a vihar darabokra törte, a lovak elszaladtak és biztonságba helyeztek magukat a vihar elől, így csak a teve maradt, egyedüli személy- és teherhordóként egyaránt. A teve, amely összekötött lábakkal nem messze tőlük türelmesen várt.

Kata érzékeny volt, hogy megérezte a szeretett férfi kételyeit, de azután, ami velük megtörtént, csak még erősebben hitt abban, hogy most már minden jóra fordul. Így előalított a javaslatával:

"Én a tevén elől fogok ülni, te a hátam mögött foglalsz helyet, így megadhatsz az irányt és kapaszkodhatsz belém, ha szükséged lesz rá. Ez biztonságosabb és nem annyira kimerítő számodra. Felszállás közben viszont nagyon vigyáznod kell, nehogy lerepülj!”

"Érted bármit megteszek, Drágám!” egyezett a lány tervébe a fiatal férfi. Kata elment a teveért, Tibor megparancsolt az állatnak arab nyelven, hogy feküdjön le, és Kata felsegítette a szerelmét a teve hátára. Majd a nyeregtáskában talált selyemkendőkkel rögzítette a férfit, mielőtt levette az állát lábairól a béklyókat és ő is felszállt a teve hátára.  Tibor az elinduláshoz megfelelő paranccsal elindította az állatot, és irányt vettek a város felé.

Másnap, késő este, teljesen kimerülten, éhesen és szomjasan beértek Alexandriába, és azonnal felkerestek a nagykövetséget.

Ott nagyon csodálkoztak a tevén érkező két fiatalon, és nagyon szerencsésnek ítéltek, hogy sikerült nekik túlélni a homokvihart. A legnagyobb meglepetésként viszont az a tény szolgált, hogy Tibor újra járt. Gyorsan ételt-italt hoztak a két fiatalnak, a tevét egyelőre a rezidencia egyik istállóépületében helyeztek el, és neki is biztosítottak a megfelelő ellátást. Majd Katát a rezidencia egyik kényelmes szobájába vezettek, hogy megfürödhessen és átöltözhessen. Tibort viszont a nagykövet úr személyesen elkísérte a külföldi diplomaták számára létrehozott kórházba, ahol ellátták, és alaposan kivizsgálták.  A vizsgálat végén a főorvos konciliumot tartott, majd Tiborhoz fordult.

"Fiatalember, maga mindenki számára egy mély rejtély! Még soha nem találkoztam hasonló esettel, de biztosíthatom, hogy egy idő után teljesen meg fog gyógyulni. Most leginkább sok pihenést és erősítő gyakorlatokat javasolnám. Használjon még egy kis ideig a kerekesszéket, később áttérhet mankókra – és amikor úgy érzi, hogy visszatért a régi ereje, segítőeszköz nélkül is járhat. De egyet kérnék magától, fiatalember: Ne vegye túlzásba az edzést! Szép lassan haladva hamarabb célba ér, mint amikor megerőlteti magát, és esetleg visszaesést tapasztalhat! Mindenesetre nagyon örülök a találkozásnak, újra feléled bennem a tudat, hogy léteznek csodálatos gyógyulások, amelyekre a mai orvostudomány nem tud magyarázatokkal szolgálni!” Ezzel kibocsátotta Tibort a kórházból. 

A nagykövet visszavitte a fiatal festőt a rezidenciába, ahol a földszintén, Kata szobája mellett, egy kisebb lakosztályt bocsátottak rendelkezésére. Amikor végül a nagykövet úr elköszönt a fiatal férfitől, Kata, aki csak arra várt, hogy becsukódjon a nagykövet után az ajtó, beosont Tibor szobájába és a fiatal festő karjaiba vetette magát.

"Drága szerelmem, mit mondott az orvos?”

Tibor hevesen átölelte a fiatal lányt, majd gyengéden megcsókolta.

"Minden jóra fog fordulni, drága egyetlenem!” mosolygott boldogan. „Óvatosnak kell lennem, és sokat pihennem, akkor idővel újra az az erős ember leszek, aki valaha voltam!”

"Drága istenem, nagyon köszönöm!” suttogott Kata hálás szívből és hozzásimult a szeretett férfihoz. 

"Most mitevők legyünk?” kérdezte hosszú idő után. Erre a kérdésre Tibor már várt, hiszen az egész, hosszú hazautazás alatt csak arra gondolt.

"Előbb hazamegyünk, drága Szívem! Majd megkeressünk egy kis lakást – a Te szerelmeddel és segítségeddel hamarosan teljesen meggyógyulok – és amikor egészséges emberként állhatok az oltár elé – akkor összeházasodunk!” kiáltott boldogan és szemében kigyúlt egy vágyakozó fény, tele nagyszerű ígéretekkel a közös jövőjükre nézve.

Hamarosan elbúcsúztak a kedves nagykövettől, megköszönve neki a szívélyes fogadtatásukat és önzetlen segítségét. Egy gyors hajó hamarosan visszavitte őket Európába, és nemsokára megérkeztek Budapestre. Ott Katának nagy nehézségekbe került, hogy visszafogjon a fiatal festőt, aki túlcsorduló energiával akart belekezdeni a közös életük kialakításába. Rövid időn belül megtaláltak az egyik csendes utcában egy kis házikót, amelynek legnagyobb szobájának óriási ablaka egy kis kertre nézett. A két fiatal azonnal beleszeretett az új otthonukba, Kata mindent megtett annak érdekében, hogy minél kellemesebb és lakájosabb legyen, és hogy Tibor mindent megtaláljon benne, ami a munkájához szükséges volt. A két jegyes nem gyakran ment el otthonról, Tibor azért, mert még nem érezte magát elég erősnek, Kata azért, mert minél több időt akart tölteni kedvesével.

Egy nyáriasan meleg napon Tibor a kis kertben ült, amelyet virágok sokasága kellemes illata arasztotta el, előtte egy nagy festőállvány állt, és a fiatal férfi éppen megkeverte a színeket a legújabb művéhez, amikor Kata, kezében egy tálcán egy kis üdítővel, hozzá csatlakozott. Egy gyengéd ölelés és csók után Kata az üres vászonra nézett.

"Ma milyen motívumot választottál?” kérdezte a szeretett férfit. Tibor mélyen a lány sötét szemébe nézett, és kissé hezitálva mondta:

"Én azt a jelenetet akartam megfesteni, amikor a homokviharban azt hittem, hogy meghaltál. De,” tette gyorsan hozzá, amikor meglátta a lány szemében egy kis ellenvetést, „ha nem akarsz, akkor természetesen mást festek.” De a fiatal lány erőt vett magán és leküzdte a rossz emlékeket.

"Nem, Tibor, drágám! Kérlek, nyugodtan fess, amit az ihlet megadja, és amit a lelkedben érzed. Ez az esemény összehozott bennünket, minden jogod megvan arra, hogy megörökíts!” fűzte hozzá.

"Köszönöm szépen, drága Szívem!” mosolygott Tibor és újra fordult a palettája felé. Kata most látta a férfi szemében azt a fényt, amelyről tudta, hogy eljött hozzá az ihlet, és azt is tudta, hogy a fiatal férfi most órákra el lesz foglalva, hiszen alaposan ismerte Tibor szokásait. A legjobb festményeit akkor tudta megalkotni, amikor egyfajta transzban volt, keze szinte magától mozgott és a szívében, lelkében látottakat vászonra vetette. Ilyenkor gyorsan szokott dolgozni, szinte gondolkodás nélkül, és mégis a kész mű, bármilyen részletes is volt, olyan annyira sikerült, hogy még a legnagyobb műkritikus is elismeréssel nyilatkozott róla. Tibor elmerült az alkotás örömeibe, és Kata visszavonult a házba, hogy ne zavarjon. Boldog volt, mert a festészet nemcsak örömet okozott a fiatal férfinak, hanem eléggé jó bevételt is hozott – és nem utolsósorban a férfi gyógyulásában is segített – hiszen amikor festett, nem erőltette túl magát, mint néhanapján, amikor egyszerre túl sokat kívánt még gyenge lábaitól, és a sok, túlzott gyakorlatozástól elfáradva összeesett. Ezekben a pillanatokban Tibor dühös volt magára, és inkább még keményebben edzett, mert minél előbb oltárhoz akart vezetni a szeretett lányt. Előfordult, hogy Kata, amikor visszajött a vásárról, kosarában sok friss zöldséggel és gyümölccsel, a fiatal férfit teljesen erőtlennek az ágyban vagy a kanapén találta. Kata túl okos volt, hogy szemrehányást tegyen a férfinak – hiszen őmiatta akart minél hamarabb lábra állni – de a lány szomorú szeme mégis elárulta Tibornak, hogy nem helyesen cselekedett. Saját magának megígérte, hogy elfogadja a lány tanácsait, de másnap újra túledzette magát, amikor a lány elhagyta a házat. Így előfordultak visszaesések a gyógyulási folyamatban, és a fiatal festő lassan ráébredt, hogy megerőltetve nem ér célba. Kata megelégedéssel vette észre, hogy egy idő után a fiatal férfi szépen betartotta az edzési tervet – és gyógyulása rohamosan előrehaladt! Végül már szerelmese karján egészen hosszú sétákat tehetett meg, és egyedül is kimerészkedett egy pár lépés erejére, az utcára. Késő nyár lett, és Tibor annyira erősnek érezte magát, hogy végre tervezhette az esküvőjét. Úgy határoztak, hogy október közepén, a városon kívül, egy kis kápolnában egybekelnek. Tanúként Tibor két festőkollégát kérte fel, hiszen nem volt más családtagjuk.

ZORD IDŐK

 Szeptember végén hirtelen meghalt Kata nagynénje, akit azóta nem látta, amióta „eladta” a fiatal lányt az özvegy Kovácsynak. Kata a nagynénje hagyatékából két kisebb festményt kapott, és egy kis készpénzt, a nagynénje többi vagyona jótékony célokra került elosztásba. Amikor Kata elment a közjegyzőhöz, hogy átvehesse a két festményt és a pénzt, hirtelen elállt a lélegzete. Mindkét festmény nagyon ismerős stílusban volt festve – de mindegyiken, a megszokott helyen „Tibor” helyett egy másik név állt: " Balassy T."! Kata döbbenten és ijedten megkérdezte a közjegyzőt, hogy ismeri-e a két festmény alkotóját – és az idős úr válaszától szinte elájult. 

"A festőt Balassy Tibornak hívják, és az a szignója is.” Mondta mit sem sejtve a fiatal lány belső viharaitól a közjegyző, majd folytatta: „Ennek a festőnek nagyon furcsa története van. Ő az öreg Balassy gróf fia, de már nagyon régen lemondott minden családi köteléktől, mert művészeti pályát akart folytatni, és nem az apja az elsőszülött fiának és örökösének diktált katonait. Egy jó ideje már viszont az a szóbeszéd kering a városban, hogy a fiatalúr eltűnt az egyik külföldi útja során. Azért képeit nagyon keresik – ha netán pénz szűkébe kerülne, nyugodtan adja el, szép summát fog kapni érte.” Zárta beszámolóját a közjegyző. Kata megköszönte neki a felvilágosítást, majd később nem emlékezett arra, hogy hogyan került az utcára, a képekkel a kezében és a pénzével a tárcájában.

"Egy gróf!" suttogott, könnyes hanggal. „Egy gróf, és egy grófi család örököse!” Céltalanul kóborolt órákig a városban. Nem gondolt arra, hogy a szerelme várja, csak arra, hogy még egy pár hét és ő, egy csikós lánya, egy becsmérelt és kihasznált nő, egy szolgasorsot érdemlő személy, férjhez megy egy grófhoz! Miért nem mondta ezt neki Tibor? Soha meg nem vallotta volna neki szerelmet! Hogyan merészelhetne férjhez menni egy grófhoz? És ha egyszer majd visszatérné és kibékélné családjával? Egy olyan nemes család soha el nem fogadná őt, a kis senkit, berkeiben. És ha netán egyszer kiderülné, hogy min ment keresztül, mielőtt férjhez ment – óriási botrány lenne belőle – és a szeretett férfi szenvedne a legjobban. Kata szinte vakon rótta az utcákat, de a végén mindig csak egy megoldás maradt számára: Le kell mondani szerelméről, és lehetőséget adni a szeretett férfinak, hogy rangjához illő nőt vegye el feleségül. De ezt mondhatja meg neki, hiszen ismeri őt: csak nevetne, megcsókolna és gyengéden kis butának nevezné. Így a közjegyző javaslatára úgy öntött, hogy eladja a képeket, bár szíve meg akart szakadni, hiszen ezek voltak az egyetlen emlék a szeretett férfira, de a pénzzel addig megélhet, míg egy munkát talál. Mert vissza a kolostorba már nem akart menni, túl fájdalmas lenne, minden nap az emlékeket újra felidézni.

Kata végül megtalált egy galériát, ahol egy rendkívül magas összeget kapott a két festményért. Végül útnak indult, hogy keressen magának munkát és egy fedelet a feje fölé.  Nyugaton sötét felhők gyűltek össze, a szél már esőcseppeket hordott magával, amelyek a szomorú lány arcán összekeveredtek könnyeivel. Szinte megszakadt a szíve, hogy lemondjon szerelméről, de Ő miatta meg kellett tennie! Nem húzhatja le magához, azért szabadra engedi, bár Ő, Kata soha többé nem lesz boldog. Arra gondolt, hogy küld egy búcsúlevelet, de ezt a gondolatot is elvetette, hiszen ez is csak még egy utolsó szívszaggató cselekedet lenne. Jobb, ha minél előbb, most, itt helyben, kilép a szeretett férfi életéből. Amikor a vihar teljes erejével lecsapott a városra, Kata egy nagy városi palota árkádjai alatt menedéket keresett a szakadó eső elől. Úgy döntött, hogy megvárja a vihar végét, míg elmegy munkát keresni. Abban a pillanatban egy szép hintó közeledett a palota felé, amely két gyönyörű hollófekete ló húzott. A hintó is az árkádok alá fordult, majd megállt. Egy elegáns dáma szállt ki belőle, hiszen ez volt az ő palotája. Amikor a bejárati ajtó felé sietett, meglátta a fázó, elázott lányt. Könyörületes szíve arra ösztönözte, hogy bekérjen a fiatal lányt házába, ahol egy tányér forró leves mellett megszáradhat. A dáma Kata felé fordult.

"Nincs más helyett, ahol a vihar elől elbújhatnál, kislányom?” kérdezte kellemes hanggal. Kata csak rázta a fejét.

"Sajnos nincs hova mennem, nagyságos asszony!”

"Akkor kérlek, fogadj el ajánlatomat, és gyere be hozzám. A személyzetnél kaphatsz egy tányér forró levest, és addig ott maradhatsz, míg a ruhád meg nem száradt, és a vihar el nem vonul.”

"Hálásan köszönöm, nemes asszony!” suttogott Kata vacogó fogakkal és szívesen elfogadta a meghívást a kellemes házba. A hallban egy ott várakozó inas az úrnő kérésére bevezette Katát a konyhába és ott egy termetes asszonyság, akinek kerek arca csak úgy ragyogott a jóságtól, és aki a főszakácsnő volt ebben a palotában, gondoskodásában hagyta. A szakácsnő szíve majd megszakadt, amikor látta a bőrig átázott, és a hidegtől egész testén reszkető lányt.

"Gyere ide, lányom, ülj oda a kályha mellé, ott jó meleg van, és a ruháid pillanatok alatt megszáradnak.” Mondta. Kata leült egy kis sámlira, a nagy kályha mellé, amelyen úgy tűnt, egy egész hadseregnek való étel főtt. A szakácsnő az asztalon tevékenykedett, de folyamatosan beszélt, miközben kimért Katának egy nagy tányér forró levest, melynek illata arra emlékeztette a lányt, hogy reggel óta nem evett semmit.

"Itt ni, egyél. Ez az úrnő kedvenc levese. Erőt ad és csillapítja az éhséget!” Kata hálásan elfogadta a finom húslevest, és nekilátott kanalazni.

"Ki vagy, és mi az ördögbe kerestél egy olyan cudar időben ott kinn?” kérdezte kíváncsian a szakácsnő, aki most már nagy hússzeleteket klopfolt hihetetlen erővel. 

"Molnár Kata a nevem – és éppen munkát kerestem, amikor hirtelen eleredt a vihar.” Vallott be Kata egy kis vonakodás után. A szakácsnő csóválta a fejét.

"Szép napot választottál, munkakereséshez. Mit tudsz?” kérdezte hirtelen a fiatal lányt.

"Lovakkal nőttem fel, sokat tudok tartásukról, ápolásukról, tudok lovagolni és kocsit is hajtani.” Mondta Kata egy kis gondolkodás után. „De tudok betegeket ápolni, voltam társalgónő, és már dolgoztam egy előkelő házban szolgalányként.” Tette hozzá.

A szakácsnő szóáradata megállt, mintha egy ötlet jutott volna eszébe. Kata csodálkozva nézett a nőre, aki egyszer csak felkiáltott: 

"Na persze, miért nem gondoltam mindjárt arra!”

"Mire gondolhatott volna hamarabb?” kérdezte a fiatal lány.

A szakácsnő mosolygott a fiatal lányra, mielőtt válaszolt volna.

"Az úrnő keres egy társalgónőt az idős édesanyának. Az idős grófnő itt él velünk, de egyedül már nem nagyon merészkedik az utcára, és mivel az uraságok gyakran elutaznak, sokat unatkozik. Azért már régebben kezdek keresni egy megfelelő társalgónőt, de még nem találtak olyan embert, aki megfelelt volna az idős grófnőnek. Te egy helyes lány vagy, ügyesnek és eléggé jól neveltnek tűnsz, azért megpróbálhatnánk.” Bíztatta meg Katát, aki végül helyeslően bólintott.

"Miért ne? Megéri egy próbálkozást! - De hogyan jelenhetnék meg a grófnő előtt egy ilyen összeázott ruházatban?” tette hozzá, amikor alaposabban megnézte magát.

"Drága gyermekem, jobban nézel ki, mint a legtöbb lány, aki jelentkezett erre a posztra, és a modorod is sokkal finomabb, tudsz viselkedni, ez a lényeg. Mindjárt beszélek az idős grófnő komornyikjával, lehet, hogy máris fogad téged.” Lelkesedett a szakácsnő, aki szavai után a tettek mezejére is lépett. Hívott egy kis szolgalányt, akire rábízta a főztjére való felügyeletet, majd elhagyta a konyhát, a grófnő komornyikat kereste.  Egy kis idő múlva a szakácsnő egy másik, idősebb nővel jött vissza, aki nem rejtett kíváncsisággal nézte Katát, aki illedelmesen felállt, pukedlizett és bemutatkozott. A komornyik szúrós tekintete a lányt a feje búbjától egészen a lábáig megvizsgálta, majd bólogatott. 

"Rendben! Felviszlek! Kövess!” Kata a még mindig kissé vizes hajának egyik rakoncátlan tincsét megpróbált oldalra erősíteni, kezével ruháját rendbe rakta, majd követte a komornyikat a palota számos hosszú folyosóin keresztül, lépcsőn fel és le egy szépen faragott tölgyajtóig. Ott a komornyik kopogott, majd benyitott, miután bentről egy hangos „Tessék!” elhangzott. Kata szorongó szívvel belépett a komornyik mögött egy kellemesen berendezett szalonba, amelynek közepén, egy kanapén, egy apró termetű, idős hölgy ült. A grófnő arca még most is sejteni engedett, hogy ifjúságában egy gyönyörű nő lehetett, bár most ezer meg ezer apró kis ránc futott át rajta. Az anyagrófnő egy sötétkék, egyszerű vágású, de drága anyagból ruhát viselt, ősz haja egy régimódi frizurára volt feltűzve. Zöld szemei fürkésszen pihentek Katán, aki mély pukedlibe ereszkedett. 

"Íme egy újabb jelentkező a grófnő társalgónője posztjára.” Jelentette a komornyik, majd kiment a szalonból.

"Gyere közelebb, gyermekem!" parancsolt az idős grófnő határozott hanggal, és Kata megközelítette a kanapát, amelyen az idős hölgy ült.

"Mi a neved, honnan jössz?” kérdezte, miközben alaposan szemügyre vette a fiatal lányt.

"Nagyságos asszonyom, a nevem Molnár Kata, a pusztában születtem, és már dolgoztam, mint betegápoló és társalgónő, valamint szolgalány nagyobb háztartásokban, például Székelyi bárónőnél.” Kezdte Kata. „A betegápolást egy apácarendi kórházban tanultam meg és gyakoroltam, a rendvezető főnővér biztosan jó referenciát állít majd ki nekem, ha szükség lesz rá.” Tette hozzá. 

Az idős grófnő mélyen nézett a fiatal lány szemeibe, és amit látott, úgy tűnt, tetszését nyerte.

"Úgy döntöttem, megpróbálhatjuk.” Mondta végül. És Kata hirtelen úgy érezte, mintha lábai már nem bírnának a súlyt, annyira megkönnyebbült.

"A komornyikom majd a szobám mellett lévő szobát rendez be neked, így azonnal lehetsz szolgálatomra, ha szükségem lesz rád. Arról is gondoskodik majd, hogy kapsz egy pár új ruhát, és mindent, amire szükséged lehet.” Parancsolt, ellenvetést nem tűrő módon. De Kata csóválta a fejét.

"Nagyságos asszonyom, van nekem egy kis megtakarított pénzem, azzal megvehetem magam a szükséges dolgokat, nem szorulok a nagyságos asszony jótékonyságára!”

"Ez nagyon dicséretes tőled, gyermekem, de itt ez a szokás, hogy én ruházom fel a személyzetemet – csak tarts meg a pénzedet, biztos vagyok benne, hogy így sem fogod elpazarolni.” Válaszolt az idős grófnő, majd folytatta:

"Ó, bocsáss meg, még nem is bemutatkoztam! Én Szécsenyi Lilian grófnő vagyok, a lányom itt a ház úrnője.” Azzal elengedte Katát, miután csengetett a komornyikjának. A nő elkísért Katát egy kis, de kellemesen berendezett szobába, majd bemutatta az új lányt a ház személyzetének. Kata nagyon boldog volt, hogy olyan hirtelen munkát talált, méghozzá olyan nagyszerű embereknél. De az éjjel nem jött álom a szemére, csak sírt, meg sírt. Gondolataiban Tibornál volt és megkérdezte magát, hogy vajon mit gondol most a fiatal férfi róla? Mérlegelte, hogy mégis elküld neki egy rövid levelet, de végül úgy döntött, hogy jobb a fiatal férfi számára, ha véglegesen eltűnik az életéből, fájó búcsúzás nélkül.