1 - Előszó

Kedves Olvasó!

Ezt a kis kötetet könnyű, szórakoztató olvasmánynak szántam.

Minden epizód valódi esemény, melyen nevetni, vagy éppen elgondolkodni lehet.

Érezze jól Magát!

A SZERZŐ

A Nógrád megyei útviszonyok nem éppen a legjobbak, főleg a mellékutak igen rossz állapotban vannak. Disznótor után, melyet anyósoméknál ültünk, éjszaka éppen hazafelé tartottam az autómmal. Az út tele volt mély gödrökkel, sokat csak az utolsó pillanatban lehetett észrevenni és elkerülni. Egyszer csak láttam egy óriási gödröt az úton, mint ahogyan ilyenkor lenni szokott pont szembe jött egy másik kocsi, így sem elkerülni, sem fékezni már nem állt módomban. Nagy ütést ért az autómat, amikor be-, majd hirtelen kiugrott a mély csapdából. Szerencsére nem történt semmi baj, így nyugodtan folytathattam az utamat.

Csak másnap reggel, amikor megvizsgáltam nappali fénynél az autómat észrevettem, hogy az egyik dísztárcsám hiányzott és a küllő megsérült. A küllőt kijavították, viszont a dísztárcsához, amelyet még Franciaországban vettem, nem találtam párját. Valami súghatott nekem, hogy ne vegyek azonnal négy új dísztárcsát, mert nem tettem.

A következő hétvégén megint disznótor volt anyósoméknál, most a mi disznónk került sorra. Délután elvégeztük, így még nappali fénynél lehetett hazamenni. Bár mehettem volna más úton is, mégis a rossz állapotban lévőt választottam. Amikor a múlt heti színhelyre értem, akkor láttam csak, hogy milyen nagy szerencsém volt: a mély gödörben még az autó tengelye is eltörhetett volna. Több dísztárcsa is feküdt az útszélén, egy kis hidacska közelében, sajnos az enyém nem volt köztük. Biztosra vettem, hogy a hidacskáról a patakba esett és a víz elvihette valahova. A patak el-eltűnt a fák mögött és eltávolodott az úttól. Így semmilyen reményt nem láttam, hogy előkerüljön az elveszett dísztárcsa. Mégis lassan mentem tovább – az út nem is engedett nagyobb sebességet.

Több kilométer után az út mellett egy kis tisztás volt, onnan rá lehetett nézni a patakra. A patak közepében felakadt ágak természetes akadályt formálták – és a faágakon trónolt a dísztárcsám! Megálltam, kihalásztam a kincsemet és nagy meglepetésemre teljesen jó állapotban találtam! Egy kis tisztogatás után egyszerűen vissza lehetett pattintani a helyére – ahol még ma is van!

Amikor még Franciaországban éltünk, volt egyszer egy varjúnk. Az egyik ismerős vadőr találta a földön, egy nagy vihar után. Biztosan kiesett a fészekből, de túl kicsi volt, hogy visszarepüljön. Így a még részben pelyhes madárka hozzánk került. A szobában nevelkedett, szívesen elfogyasztott mindenféle ételeket, de főleg a macska- és kutyaeledelt szerette. Amikor nagyobb lett, szabadon röpködhetett a ház körül, de visszavadításról nem akart hallani. Amikor nem talált senkit a kertben, benézett minden ablakon, míg végre rátalált valakire. Csőrével kopogott, hogy nyisson ki, majd ételt kunyerált. Nyitott csőrével és hangos KROA-KROA-val néha megijesztett olyan embereket, akik nem nagyon szoktak az állatokhoz, és azt hitték, hogy támadni akar.

Mint minden varjúféle nagyon szerette a fényes tárgyakat. Volt neki egy rejtő helye, ott kellett keresnünk, amikor a szomszédfiú hiányolta a játék autóját vagy a szomszédasszony a konyhakést. Seppi viszont nem fényes tárgyakat is hordott össze és rejtette el. Amikor egy szép napon az egész szomszédcsalád térden csúszva keresett valamit a füvön, mindjárt sejtettem, hogy a kocsijuk tetején hagyták az autókulcsot – és Seppi úgy döntött, hogy játszik egy kicsit velük. Nagy nehezen megtalálták az értékes tárgyat, de nem haragudtak a varjúra, mert máskor még kiválóan szórakoztatta őket.

Így volt az akkor is, amikor az idős szomszéd bácsi salátát ültetett a nagy kertjében. Míg ő lépésről lépésre haladt előre és dugdosta a kis salátapalántákat a földbe, Seppi úgy tíz méterre mögötte haladt, szépen ugyanazon a soron, és egy ügyes rántással hatalmas csőrével kiszedte az éppen ültetett zsenge salátapalántákat. Mi még az ablakunkból néztünk, hogyan dolgozik az ember és a madár. A sor végén a bácsi visszafordult – akkor látta csak meg, hogy mi történt a palántákkal! Szerencsére ez volt az első sor, így csak csóválta a fejét, behívta Seppit egy darab kenyérrel a pajtába, bezárta és majd csak ezután folytatta munkáját. Amikor már minden saláta el volt ültetve, kiszabadította a varjút, és Seppi most már nem törődött a palántákkal, biztosan úgy döntött, hogy már nem érdekes, amikor nincs ott az ember.

Érdekes eset volt, amikor kerékpárral vittük kislányunkat a kisváros másik végén lévő iskolához. Seppi háztetőről háztetőre repülve elkísért bennünket, majd, amikor a gyerek bement az épületbe, valahova elment időtöltés céljából, mert haza már nem ért velünk. Délután, amikor elmentük a gyerekért, a tanár néni megállított: - Tudom -, mondta, - a gyerek még nem beszél teljesen jól a francia nyelvet, és élénk a fantáziája, de hatni kellene rá, mert a nap folyamán egyszer csak egy ilyen „fekete dög madár” leült az osztály ablakának párkányára, mire a gyerek azt mondta, hogy „ez az én varjúm!”. A kedves szülő legyen olyan szíves, és fékezze a gyerek képzelődéseit. - Mire azt válaszoltam: - Miért, amikor ez tényleg a MI VARJÚNK, amely elkísérte a gyereket az iskolába! – A tanárnő saját szemével meggyőzhette magát állításunk valódiságáról, hiszen amikor a gyerek kilépett az udvarra, és megszólította a madarat, Seppi lebukott egy tetőről és a gyerek karjára szállt – a jelenlevők nagy meglepetésére! Ezek után a tanárnő kissé visszafogottabban nyilatkozott a gyerek „élénk fantáziáról”.

CSILLA egy csodálatosan szép Nóniusz-kanca volt. Életét a végeláthatatlan pusztáságon kezdte, a Hortobágyon. Fajtája minden jellegzetességével és jó tulajdonságával rendelkezett, küllemében és lelkében.

Nyolc éves volt, amikor a tulajdonos nekem egy ismerősöm közreműködésével felajánlotta, mert, ahogy mondta, semmit nem lehet vele kezdeni. Így nagyon is olcsón jutottam hozzá. Egy szép márciusi reggelen egy barátom elvitt kocsijával a kb. 80 km Hortobágytól – a lakhelyemtől – lévő emberhez. Amikor bementem az úgynevezett istállóba, elállt a lélegzetem: Egy pár négyzetméteren állt három kifejlett ló, egy fajászolhoz kötve, amely már sok helyen darabokra volt törve. Az alacsony plafon még barlangszerűbbé tette az egészet. Egy kevéske fény beszűrődött az istállóajtó rései között. Bent a levegő sűrített ammónia volt. A lovak koszosak voltak és ápolatlanak, egy pár szál penészes széna feküdt előttük a trágyában. Bár itt minden csak visszataszított, bementem és megnéztem a kancát. - Kihozná a napra?- kérdeztem a tulajdonost, de ő csak a fejét rázta. - Oszt mán az Ön dóga! A fíreg megrúgott, én oszt mán nem fogom! - Na jó, akkor majd én, gondoltam bár csodálkoztam, hogy a tulajdonos nem mer közéjük menni. Halkan beszéltem a lóhoz és bementem. CSILLA felemelte az egyik hátsó lábát és szép fejét hátracsapott fülekkel felém fordította, de végül hagyta, hogy kioldjam a koszos kötelet és vezessem kifele. Amikor kijöttem vele az udvarba, a tulajdonos úgy nézett rám, mintha a holdról jöttem volna - Hún tanút így a lúval bánni? -Németországban, ahol az emberek többsége tiszteli a lovat! - válaszoltam kurtán. A saját ápolószerszámaimmal takarítottam egy kicsit a gesztenyeszínű lovat, majd ügetésben és vágtában futószáraztam. – Megveszem! - mondtam a tulajdonosnak, amikor láttam, hogy egészséges a kanca – a szörnyű életkörülmények ellenére is. Megkötöttem a lovat egy fához és elhoztam a kocsiból a pénztárcámat, a nyergemet és a kantáromat. - Minő cucc oszt? Tán kipróbáná? - Én csak a fejemet ráztam. Mivel ismertem az akkori lószállító lélekvesztőket, gyakran inkább csak sertésszállító utánfutóknak feleltek meg, a gyenge korlát a lovak szügyét sem érte el, nem beszélve a gyenge padlózatról és a Ladák kevés vontatóerőről. – Hazalovagolok! – mondtam és felnyergeltem a kancát, miután kifizettem az árát és megkaptam a származási lapját. Amikor a kötőféket kantárra akartam kicserélni és a kezemet emeltem a fejéhez, CSILLA fel akart ágaskodni és páni félelem jeleit mutatta. Aha! Itt a hiba! Gondoltam magamban, azért volt olyan olcsó ez a ló. Sebaj, majd én visszaadom neki a bizalmat az ember iránt. De most csak egy kiút volt: A kötőfék maradt a fején és peckes zablát tettem a szájába. Jó, hogy akadt nálam olyan szerszám is! Míg a kezem a ló szemmagassága alatt maradt, nem volt semmi baj, amikor a fölé emeltem, a kanca pánikba esett. Rendben van! Elköszöntem az embertől és a sofőrömtől. Indultunk. Hosszú volt a táv, még nekem is szokatlan hosszú, hiába hogy minden nap több-kevesebb időt nyeregben töltöttem. Az időjárás kiváló, napos, egy kis szél és nem túl meleg, az alföldi táj elbűvölő. CSILLA mégis egy megbízható lónak bizonyult, kitartó és fáradhatatlan. Ügetés és vágta volt a kedvenc járásmódja, lépésbe kényszeríteni kellett. Este végre hazaérkeztünk. Egy jó vacsora után mindketten lefeküdtünk. Másnap reggel izomlázat éreztem és gondoltam, hogy CSILLA is szenvedi a tegnapi kilométereket, de amikor kiengedtem a nagy, kényelmes boxból, a kanca hancúrozni kezdett! Semmi jele annak, hogy fáradt lenne vagy izomlázzal küszködne mint én.

Így egy kis sétalovaglással kezdtük az új életét. Később mesélték nekem, hogy milyen leírhatatlan szörnyűségeken ment keresztül ez a szegény ló, nem csoda, hogy néha pánikba esett! Sok sok hónapos munka volt, tele szeretettel és bizalommal, míg végre a ló visszanyerte nyugalmát és bizalmát az emberekkel szemben. De soha nem volt hamis vagy rosszindulatú. Szorgalmasan dolgozott és mindig megadta a tőle telhető legjobbat. Egy év multával annyira edzetté vált, hogy egy 50 km-es távlovaglási versenyen beneveztem. Előbb viszont meg kellett szoknia a hídivásári  embertömeget, zajokat és tolongást.

Így a Hortobágyi Lovasnapok alatt kimentem vele Mátára, hogy ismerkedjen meg a versenyhelyzetekkel. Lassan sétáltunk, hosszú száron a versenypálya előtti úton, CSILLA a félelem legkisebb jele nélkül mozgott bizalmasan az emberek között. Egyik pillanattól a másikig viszont teljesen megváltozott: a kanca izzadni kezdett és az egész teste reszketett alattam. Már azt hittem, hogy napszúrást kaphatott, amikor viszont abba az irányba néztem, amelyet mereven felálló fülei megmutattak nekem, megértettem pánikja okát: 50 méterre tőlünk, az egyik sátor előtt állt CSILLA volt gazdája és hangja egészen a kanca érzékeny füléhez ért. Több mint egy év után felismerte kínzóját. Hangja páni félelmet váltott ki az amúgy már megnyugodott lóban. Gyorsan elmentem vele, ki a csendes pusztába, ahol rövid időn belül végre megnyugodott.

Bár a hónapok elteltével visszanyerte bizalmát, egy hangos FÉRFI-szó mindig stresszt váltott ki belőle. A következő év tavaszán megajándékozott egy gyönyörű kancacsikóval.

Ősszel részt vettem CSILLÁVAL egy vadászlovagláson, ahol kancám – aki még soha nem ugrott, hiszen csikóshátas volt, mielőtt hozzám került – megszégyenítette az összes sportugró lovat. Minden egyes akadályt csodálatosan vett, míg a sportlovak, akik csak a mesterséges akadályokat a pályán ismertek, sorban megkerülték a természetes fából, nádból és szalmabálákból, a puszta közepén felállított akadályokat illetve megálltak előttük és megtagadták az ugrást.

Sok-sok ilyen csodálatos pillanatot élhettem át a szép kancámmal, míg a sors elhívott engem Franciaországba. Természetesen el akartam vinni CSILLÁT és a csikóját, de a két ország adminisztrációja annyi akadályt tett az utamba, hogy végül nem sikerült magammal vinni a lovaimat. Nehéz szívvel eladtam a már megint vemhes kancámat és csikóját egy, a lovakhoz értő embernek – legalábbis azt hittem. De a sors kegyetlen; és szegény lovamra egy borzalmas vég várt.

Egy idő után Franciaországban meghívtak bennünket egy kis baráti összejövetelre. Ott megismerkedtem egy hölggyel, aki éppen annál az embernél üdült, akinél volt a kancám. Ő mesélt egy ilyen lóról, amely kitört hátsó lábbal egy hevederen csüngött és egy csikót szoptatott. Amikor kérdésemre leírta a kanca küllemét, biztos voltam, hogy a szegény ló csak CSILLA lehetett. Rögtön írtam egy levelet az új tulajdonosának, aki nekem kurtán válaszolt, hogy a kanca egy héttel az ellés előtt vágtában egy jeges szakaszon elesett és kitörte hátsó lábát. Hogy ne kelljen a csikót cumisüveggel vagy dajkával felnevelni, a kancát hevederbe tette, míg a csikót el nem választotta. Ez volt a nyáron, amikor az új ismerősöm látta. Azután a kanca a kényszervágóhídra került. Én csak egy szót írtam vissza: ÁLLATKÍNZÓ!

A kancacsikó és a kis csődör, aki olyan tragikusan elvesztette az anyját, szerencsére jobb kezekbe kerültek.

CSILLÁNAK ezzel az elbeszéléssel egy szerény emléket szeretnék állítani. Ő egy igazi puszta-ló volt, aki zord körülmények között, zord embereknél nőtt fel, és akinek megadatott, hogy legalább rövid időre érezze azt, hogy más emberek is léteznek, akik szeretnek és gondoznak, akikben bízhat, és akik benne bíznak. Sok szép élmény fűződik hozzá és soha el nem fogom elfelejteni első igazi pusztai lovamat – CSILLÁT!