Egy szép tavaszi napon az egyik ismerős vadőr hozott egy kis fehér pihékkel borított madárkát. Annyit mondott, hogy valaki kivágta a fát, amikor a törzs a földre zuhant, észrevette, hogy négy kis pihés madárka esik ki egy fészekből. Kettő mindjárt elpusztult, az egyik annyira súlyosan sérült meg, hogy az állatorvos elaltatta, a negyedik csodával határos módon teljesen sértetlenül túlélte a zuhanást. Mivel köztudott volt, hogy mi olyan esetekkel foglalkozunk, hozzánk vitte a kis – mint ahogyan ez kiderült – karvalyt. A lakásban tartottunk, kézből etettük és minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy életben maradjon. Meg is hálálta gondoskodásunkat, szépen növesztette tollait és felcseperedett igazi kis karvallyá. Első repülési kísérleteit is a nappalinkban végezte, de soha semmilyen kárt nem tett a berendezésben – pedig akadt volna váza a szekrény tetején vagy más dísztárgyak a polcokon. Kedvenc helye a karnis volt, onnan mindent belátott és onnan rajtolt, amikor lepkéket hajtott a csillár körül. Eljött az idő, hogy lassan felkészüljön a visszavadításra. Nappal mindig nyitva volt az ablak, és amikor az első félelmét leküzdte, ki is repült a szabadba – de azonnal vissza is fordult a neki biztonságot jelentő négy fal közé! Idővel megszokta a járást, egyre több időt töltött kint, egyre messzebb merészkedett. Kedvenc pihenőhelye most már a kertünkben levő nagy tiszafa lett, de éjszakára még mindig visszatért a lakásba. Az etetés most már a kertben történt, sőt, a mögöttünk levő rétre is kimentünk, egészen az erdő széléig. És egy szép napon a kis karvaly már nem jött vissza alvásra a szobába, hanem a tiszafán éjszakázott. Elkísért egy darabig, amikor lovagolni mentem, vagy sétálni a kutyákkal. Egyre kevesebb élelmet kapott tőlünk, mert arra akartuk ösztönözni, hogy vadásszon. Végül a szabadság mellett döntött és elhagyta a területet. Sokáig nem hallottunk felőle, de a következő tavaszon éppen lovagoltam, amikor megláttam egy karvalyt az egyik bozótban. Megszokásból fütyültem neki – és a madár elrúgta magát az ágról, a ló fölé repült és kíváncsian nézett. Természetesen nem volt nálam élelem, hiszen nem számítottam arra, hogy még valaha az életben találkozom a karvalyunkkal! Hogy a miénk volt, az egészen biztos, hiszen egy vad madár nem jött volna a betanított füttyszóra az emberhez. Kicsit körözött, majd látván, hogy tőlem nem kap semmit, talán kissé csalódottan elrepült. Nekem viszont nagy örömet szerzett a tudás, hogy a kézzel nevelt kis madár teljesen beilleszkedett a vadonba és túlélte a kemény telet is!

Lauser az első saját lovam volt. A Fjord fajta minden előnyével igazi barát lett. Mivel nem szeretem zárt térben – legyen az lovarda vagy karám – lovagolni, bármilyen időjárásban kimentünk az autópályával, vasúttal és más közutakkal átszabdalt erdőbe vagy a Majna-folyó melletti rétekre. Illedelmesen lépésbe fogtam a lovamat és köszöntem a sétálókat, inkább az idősebb emberek álltak meg néha, egy vasárnap délelőtti rövid csevegésre. Arra a gyakran elhangzó kérdésre, hogy: - Hova megy? – válaszom mindig az volt, hogy: - Mi ide vagy oda tartunk. – Furcsa csend a másik oldalon, majd rejtett pillantások, hogy vajon hol van a többi lovas, hiszen többes számmal beszéltem. Amikor ezt észrevettem, mosolyogva kiigazítottam: - Mi, ez azt jelenti, hogy a lovam meg én! – Na, erre aztán még furcsábban néztek rám és hamarosan el is köszöntek ettől a „hóbortos” lánytól.

Idővel annyira összeszoktunk, hogy a lovam olyan dolgokat is végrehajtott, amelyekre más lovak nem lettek volna képesek. Akadt egyszer egy kis, de mély patak az utunkba, nagyon mocsaras szélekkel, úgyhogy sem átkelni, sem átugrani nem lehetett. Viszont kissé lejjebb egy nagy kidőlt fatörzs hidalta át a vizet. Hogy ne kelljen több kilométeres kitérőt tennünk, oda vezettem a lovamat és hagytam, hogy megnézze a helyzetet. Biztattam, hogy keljünk át – és Lauser lassan, nagyon óvatosan, de követett engem a fatörzsre. Hegyi fajta lévén nem félt sem a mélységtől, sem a keskeny és nem túl egyenes „hídtól”, így sikeresen átjutottunk a túloldalra. Átmentünk olyan keskeny gyaloghídon is, amely az autópályát átívelte, és lengésbe kezdett, amikor alatta áthaladt egy nagyobb kamion. Más lovak rá sem tették patájukat erre a szerkezetre, vagy ami még veszélyesebb: pánikba kezdtek esni a közepén, ahol a lengés a legerősebb volt, a korlát pedig igen alacsony!

Lauser akkor sem félt, amikor egyszer egy többnapos csoportos lovas-kiránduláson vettünk részt, és zivatarba kerültünk. Természetesen ő is érzett a természet veszélyeit, hiszen a villámok csak úgy becsaptak körülöttünk az erdőbe, az erős szél letörte az ágakat és nehezítette meg az utunkat, de más lovakkal szemben nekem nem a megbokrosodó lovammal kellett bajlódnom, hanem figyelmemet az útra irányíthattam.

Lauser is nagyon szerette a hasát. Ezt kegyetlenül kihasználtam én is, öcsém is, amikor lovasjátékokat rendeztek a lovas-iskolában. Kedvenc játékunk a „Vonat Jeruzsálembe” volt. Mindig egy szalmabálával kevesebb volt a lovardában, mint lovas. Már a próbákon megtanulta Lauser a leckét: amikor elhallgat a zene, minél előbb kell egy bálához jutni, akkor több idő marad falatozni belőle, és annál többször nyílik alkalom erre, minél tovább benn marad a játékban. A végén már irányítani sem kellett a lovat, mert magától szaladt a legközelebbi bálához! Más lovak, akik nem értették meg a játék lényegét, túlszaladtak a bálákon, vagy éppen féltek tőlük, vagy nem hagyták, hogy a lovas a bálára üljön. Így mindig Lauser nyerte a játékot, hol velem, hol az öcsémmel.

Feküdni és ülni is egy nap alatt tanult meg – csak egy zsák sárgarépába került!

Igazi „túlélőfajta” lévén, nem nagyon érdekelte, hogy mit eszik. Így szerette kirándulás közben megosztani velünk a szalámis kenyeret, vagy éppen a csokoládét.

Árultunk a francia házunkat, mert vissza akartunk költözni Magyarországra. Sok érdeklődő volt, sajnos olyan is akadt, aki már elvben osztotta a szobákat a gyerekei közül, majd azt kérdezte: - Fél áron nem lehetne megvenni? – Vagy aki telefonált, hogy mindjárt a faluban lesz, nem lehetne megnézni a házat? Válaszoltunk, hogy igen, minden tervezett munkát félbehagytunk, kissé rendet raktunk – és vártunk. Eltelt egy-két óra is, a potenciális vevő csak nem jött, de hívni sem hívott, hogy az előbb oly sürgős látogatás miért maradt el! Voltak, akiknél első látásra tudtuk, hogy nagyvárosból jöttek: ők még a kormányzárat is felrakták az kormányukra, mielőtt kiszálltak volna. Aki még a kézitáskáját is az út mellett leparkolt autója tetején hagyta, biztosan olyan kis faluból jött, mint a miénk volt, ahol nem történt lopás vagy más bűncselekmény.

Franciaországban is kis állatkertünk volt, a sólymok és görények főleg gyorsfagyasztott naposcsibéket, egereket, laborpatkányokat ettek, de volt galambtenyészetünk is a lovak és kutyák mellett. Általában a fagyasztott élelmet a pincében lévő állat-fagyasztóláda tetején hagytunk kiengedni, ha előre bejelentkezett háznéző jött természetesen erre az időre elraktunk a nem mindenkinek számára megszokott látványt. Volt azonban egy eset, amikor bejelentés nélkül jött egy fiatal pár.  Szokás szerint a külső és belső megtekintés után lementünk az alagsora, ahol a garázs, egy barkácsoló műhely, a mosókonyha – és a mélyhűtőláda volt. Udvariasan előre engedtem a hölgyet, aki benézett a tárolóba – és visítva visszahőkölt! Nyilván nem tetszett neki a pár darab fehér, fagyasztott patkány látványa. Mentegetőztem, hogy ez itt az állatainknak készül, de a hölgy már csak haza akart menni. Hát nem ők vettek meg a házunkat!

Akik végül vevők lettek, teljesen „véletlenül” jöttek el. Egyik vasárnap délután, amikor körülbelül tizenkét gyerek volt nálunk és ennek megfelelően alakult a rendetlenség kint is, bent is, egy pár megállt a kapu előtt és a hölgy így szólalt meg: - Kissé feljebb sétáltunk és talán úgy nézhettünk ki, mintha keresnénk valamit, mert az egyik kertből megszólalt egy bácsi és kérdezte tőlünk, hogy az eladó házat keressük-e? Igazából nem kerestünk semmit, de ha már így alakult, hát gondoltunk egyet, és megnéznénk a házat, ha nem okoz gondot. – Nem okozott gondot, de felkészítettem őket arra, hogy most éppen kissé nagy a rumli nálunk, hiszen nem vártunk senkit. Erre a hölgy: - nem a rumlit nézzük, ez nálunk is szokott lenni, hanem a házat és a telket. – Nem kell mondanom: annyira beleszerettek a házba, hogy még az este visszahívtak telefonon, hogy ők holnap visszajönnek a családdal, és akkor már köthetünk is egy előszerződést! Így is lett, meg gyorsan össze is házasodtak a jobb hitelkeret és más előnyök miatt, nászútjuk alatt izgultunk, ne hogy bajuk essék, hiszen mindketten extrém sport kedvelők voltak, de végül is minden a legnagyobb rendben zajlott és elkelt a házunk.

Fanciaországban is történt egy és más. 1992-ben állunk egy hipermarket pénztár előtti sorban, szokásunkhoz híven magyarul beszélünk egymással. Az előttünk várakozó bácsi megfordul és udvariasan megkérdezi franciául, hogy milyen nyelven beszélünk. Amikor azt mondtuk neki, hogy: magyarul, csóválja a fejét, és a következőket mondja: - Hát, akkor nagyon boldogak lehetnek, hogy elmenekültek a háború elől. - ???

Mennyire nem voltak tisztában a franciák, hogy hol is fekszik Magyarország, és hogy mi van ott, a következő példa is mutatja: Volt, aki azt hitte, hogy a (már akkor lebontott) Vasfüggöny mögött mindenki oroszul beszél, és szinte éhínségben szenved….

Nagy, országos utazási iroda Kelet-Franciaországban. Halászbástyával a képen hirdetik, hogy „Jöjjön el Budapestre, egy csodálatos hétvégére, és élvezze a balkán főváros szláv sármját”. Nem bírtam magammal, bementem és kérettem a vezetőt, aki kis idő múlva el is jött. Magyaráztam neki, hogy Budapest esetében szó sincs róla „szláv”-ról és „Balkán”-ról, és hogy honnan vették ezeket az állításokat. A férfi nagyon megköszönte a felvilágosítást, és elmondta, hogy nem tudta, hogy ez így nem helyes. Elszászban viszont működik Magyar tiszteletbeli konzulátus és több más olyan szervezet, amely felvilágosítást adhatott volna – ha megkérdezik…

Ezután kíváncsiságból kivettem egy Magyarországról szóló útikönyvet az egyik könyvtárból, a szerzők franciák voltak. Az általam legjobban ismert helyen, a Hortobágy leírásánál nyitottam ki. Bal oldalon egy egész oldalas fénykép egy vízibivaly portréjával. Aláírás: „a híres magyar szürke bika”??? (Itt a lektor már a színleírásnál rájöhetett volna, hogy a szinte fekete bivaly nem „szürke” bika). A jobb oldalon az egyik szöveg: „Jól ismert a puszta egyik kutyafajtája, a kuvasz, jellegzetes barna-fehér pöttyös bundájával”??? (Vajon milyen fajtát vagy keveréket láttak a szerzők?). Az oldal alján megint egy kép, az általam is nagyon jól ismert Gábor bácsi kék csikós ruhájában, hűséges lova mellett. Aláírás: „Egy kiskunsági lópásztor és hátasa”??? (Nem a Hortobágyról szólt volna a fejezet? Különben is: a Kiskunságon fehér ruhában öltözik a csikós)!

Mindez csak 2 oldal a több száz oldalas könyvből. A többire már nem is voltam kíváncsi, mert nem hiszem, hogy más városokról, tájegységekről jobb és hitelesebb tájékoztatást kaptam volna.

Hogy maradjunk a könyveknél: Sok német nyelvet tanító tankönyv került a kezembe 2000 körül, többségük rémes volt, tele hibákkal. Ez -  bárhogy is vesszük -, csak „3 kést” jelenti.

A „der, die, das” is gyakran nincs helyesen megadva, vagy felváltva az „ein, eine, ein” kifejezést használják.

A lányom is egyszer hazajött, hogy rossz (neki a négyes is már rosszat jelentett) lett a német dolgozata. Megnéztem, megdöbbentem. Csak egy „hibája” volt, az almánál a „der Apfel” írta, a tanárnő ezt hibának jelezte, és javításként „die Apfel” jegyezte. Felháborodtam, hiszen örök idők óta az egyes szám: der Apfel, a többes szám: die Äpfel! Mertem ezt a tanárnőnél szóba hozni. Erre a következő választ kaptam: - Én így tanultam, és azóta így tanítok, a maga lánya miatt nem fogok másképpen tanítani. Írjon azt, hogy „die Apfel”, és minden rendben lesz. – Kérem szépen: hogyan magyarázzam el a tizenéves gyermekemnek, hogy ahhoz, hogy jeles dolgozatot írjon, tudatosan hibákat kell elkövetni???

De a nyelvvizsgára felkészítő „szakkönyv” még elképesztőbb volt. A jól bevált „egy fél mondatot ki kell egészíteni A,B,C, vagy D megjelelősével” séma alapján működött, a függőlékben a „helyes” megoldás megadásával.

Beleolvastam, mert fel kellett volna készíteni egy egyetemistát a német középfokú nyelvvizsgára – e könyv alapján. Elmondtam neki, hogy vagy megtanulja a könyv szerint, de akkor nem tanul helyesen németül, vagy helyesen tanul németül, de akkor nem biztos, hogy átmegy a vizsgán, ha ezeket a feladatokat felhasználják. Megkérdezte, hogy miért. Hát azért, mert például a megadott félmondat folytatása nem lehetett egyetlen megadott válasz sem, mert vagy tartalmilag, vagy szerkezetileg nem lehetett így folytatni az alap-mondatot.

Vagy már a fél alapmondatban nyelvtani vagy helyesírási hibák voltak. De a függőlékben bőszen meg volt adva, hogy egy feladatnak melyik a „helyes” válaszbetűje!

Felajánlottam az egyik kiadónak (nem minden könyvben találtam a kiadó nevét?!), hogy ingyen lektorálom és kijavítom a tankönyvet. A válasz igazi „magyar módra” történt. Köszönni, de nem tart rá igényt, hiszen már minden könyv a boltokban van, egy következő kiadást pedig nem terveznek. Kérdésemre, hogy ki lektorálta az anyagot, hiszen nem volt feltüntetve, nem kaptam választ.

Ezt a szemléletet például étlapokat illetően is tapasztaltam. Gyakran nem tudtam volna, hogy mit rendelek – ha csak az idegen nyelvű szöveget tudtam volna felhasználni. Magyarul libasült szerepelt, németül ugyanazt az ételt „kacsasült”-ként szerepeltettek. Milyen szárnyas került volna a tányéromra? Sok-sok étteremnek, szállodának ajánlottam a segítségemet, sajnos a legtöbb helyen nem az „a vendég a király” elv szerint gondolkodtak, és hol udvariasabban, hol eléggé gorombán elutasítottak az általam kínált lehetőséget a szolgáltatás javításához.

Néha nagyot derülhet az ember, amikor látja, például hogyan másoltak egymástól a „szoba kiadó” feliratot idegen nyelven egy falu hosszú főútján. Az első, aki kirakta, nem vette a fáradtságot, hogy esetleg egy vendégét megkéri, írjon le neki a helyes szöveget, vagy lapozott volna egy szótárban, hanem valahogyan leírta. A másik már csak onnan lemásolta, egy harmadik talán okosabbnak tartotta magát, és saját szakállára, de megint utánanézés nélkül, valamit „javított” rajta, és így tovább. Láttam rendelőintézetben egyazon ajtón: Fizioterápia, Fizióterápia, Fizikóterápia feliratot, vagy házakon: Panzió, Penzió, Pansio, Pension???…..

De sok, sok más területen is érvényes ez a hanyagság, igénytelenség. Használati utasítások, feliratok, szórólapok, és folytathatnám a sort a végtelenségig.

Hogy a biztonsággal is néha gond van, a 2007-es példa bizonyítja: Budapestről indultunk Kölnbe, repülőgéppel. Nagyon szigorú ellenőrzések Ferihegyen, se kést, se más vágóeszközt, körömreszelőt stb. nem lehet felvinni a fedélzetre. Még az üdítőitalt is az átvilágításon kívül kell vagy meginni, vagy eldobni. Viszont mindent, amit a biztonsági ellenőrzésen túl veszi meg az ember az ott lévő boltokban, elvileg felvihető. Egyik férfi útitársunk egy újságosnál vett – ismétlem: a biztonsági ellenőrzésen túl – többek között egy férfimagazint. Átlátszó papírba volt csomagolva, valami ajándékot is adták hozzá. Fent a gépen, már felszállás után, az útitárs kinyitotta a műanyagot – és nagyon elcsodálkozott: az „ajándék” egy egyszer használatos – BOROTVA!? volt! Hát erről annyi – és a biztonság a fedélzeten…..

Történt egyszer, hogy az irodába besétált egy hölgy, és kérdésemre, hogy miben segíthetek, csak annyit mondott – Internetezni jöttem! – Mivel ez nem a mi profilunk, éppen finoman eligazítani akartam egy Net-Kávézó felé, amikor kibökte – De én itt dolgozom! – Nyeltem kettőt - eszerint sajnos elfelejtettek szólni nekem, hogy új munkatársunk lesz - majd bemutatkoztam és rendelkezésére bocsátottam egy számítógépet.

Idegenvezető időmben egyszer egy osztrák úr bejött az információs pavilonba és hosszan elmagyarázott, hogy ő milyen természetbúvár és hogy mennyire érdeklik a ritka fajok, majd hirtelen kérdezett: - Nem tudja, hogy hol lehet találni az XY-lepkét? – Hát – nem! Ha annyira tudós, mint amennyire kelteni szerette a látszatát, akkor azt is tudhatta, hogy több mint 50.000 hektáron nehezen határolható be egy repülő lepke tartózkodási helye!

Az egyik munkatársam éppen egy rövid jelenetet diktál nekem, a másik munkatársam dolgozik, de fél füllel azért figyel. A bediktált szöveg úgy hangzott: „Annyira elfáradtam az este, mert éjfélig táncoltunk.” Beszól a másik munkatárs: - Azt hittem, te gyűlésen voltál. Nem is gondoltam volna, hogy utána bulit rendeztek. - Félvállról az egyik munkatársam: - Nem is volt buli! – Válaszul a másik: - Akkor hol fáradtál el tánc közben? – Én már alig bírtam visszafogni a nevetésemet, hiszen a két társalgó fél tökéletesen egymás mellé beszélt. Erre az egyik: - Honnan veszed, hogy táncoltam? –Akkor a másik: - Hát nem azt mondtad? – Elképedt mind a kettő, de hamarosan ők is nevettek, amikor elmondtam, hogy a tévedést indító mondat csak egy általam gépelendő jelenet része volt.

Különleges útbaigazításokban is nemegyszer volt részem. Budapesten például, amikor megkérdeztem, hogy egy bizonyos utat hol találom, az első járókelő biztos, hogy külföldi, a második nem pesti, a harmadik csak gyalogosan ismeri az utat és olyan eligazítást ad, amely a KRESZ szabályzattal szöges ellentétben áll. Például: - A következő kereszteződésben balra fordul… - Csakhogy ez ott éppen tilos, vagy egy egyirányú útba vezet – tilos irányból -, vagy éppen egy járdán át, mert a keresett út a másik irányból egy zsákutca!

A távokkal is gyakran baj van: – Megy vagy kétszáz métert, ott lesz egy lámpa, majd ott jobbra fordul… - Csakhogy ez a „kétszáz méter” vagy csak ötvenet, vagy majd’ egy kilométert is jelentheti.

Dél-Spanyolországban a következő eligazítást kaptam: - Sevilla után az autópályán az x-edik Y- benzinkútnál kimegy, a mögötte levő szervizútra tér, a harmadik haziendánál jobbra fordul a földútra, lesz ott vagy öt gyapotföld. Ahol az egyiken egy kiszáradt fa áll, ott balra fordul, majd körülbelül egy kilométer után látja egy lepusztult gazdasági épületet, onnantól már csak pár száz méter és megpillantja a keresett haziendát körülvevő olajfákat….

Ülök a rendelőben, jön egy fiatal beteggondozó, kerekes széken tol egy idős bácsit. A beteggondozó bekopog az ajtón. Kinéz egy középkorú nővér és így szól: - Kit hoztál ma, XY? Fiúcskát vagy lányt? – Én szégyelltem magam helyette, hogy így beszél egy idős úrról, aki teljesen tisztában volt a megalázó beszéd tartalmával!

Lányomnak pici korában is volt egy aranyos beszólása. Arra a kérdésre, hogy hol lakik, azt válaszolta, hogy: - Pinini (vagyis Piroska néni) mellett. - Amikor visszakérdezték tőle, hogy aztán hol is lakik ez a „Pinini” csak nézett, olyan arckifejezéssel, mintha azt mondaná: „Jé, de buta ez az ember!”, majd méltóságteljesen válaszolt: - Hát mellettünk! -