9 éves francia tartózkodásunk idején mindig nyáron hazalátogattunk két hétre. Akkor sajnos soha nem volt elég időnk mindenkit meglátogatni, így is mindig hallanunk kellett, hogy miért sietünk annyit, hogy miért nem maradunk még egy kicsit, hogy alig látnak bennünket .......

A végén már szinte féltünk olyan helyre menni, ahol több barát, ismerős vagy éppen rokon lakott és csak az egyikhez vagy a másikhoz volt időnk elmenni. Biztos, hogy a rákövetkező évben hallanunk kellett, hogy milyenek vagyunk, mert XY-hez mentünk, őhozzájuk viszont nem.

Adódott, hogy Debrecenben volt intéznivalónk. Barátainkhoz ebben az évben nem akartunk elmenni, mert szorított az idő, úgyis a két hét alatt több ezer kilométert tettünk meg csak Magyarországon, mert nyugatról keletig és északról délig élnek rokonok, barátok, ismerősök. Viszont tankolni kellett. Debrecenben már elvégeztünk tennivalónkat és kifelé tartottunk Hortobágy felé. A benzinkútnál meg kellett várnunk, míg ránk kerülhetett a sor. Egyszer csak egy nagy kocsi gurult be, egy másik kúthoz. Sofőrje kiugrott és vagy harminc méteres távolságból üvölteni kezdett:

- B...meg! Hát kiket látnak szemeim? Tán nem akartatok velem találkozni? –

A nem érintettek biztosan azt gondoltak, hogy az ember nem egészen tiszta az agyában, vagy hogy mindjárt valamilyen alvilági leszámolás következik. Pedig a sofőr az egyik debreceni jó barátunk volt. Amikor bevallottunk, hogy már elfelé tartunk, egyszerűen elénk állt. Nem volt más mit tennünk, visszafordultunk Debrecenbe. Mivel egy másik barátunk neki a szomszédja, még őket is hívta, hogy találkozzanak velünk. Így tervünk vízbe fulladt, kértünk, hogy telefonon értesíthessük a családot, ahova tartottunk, hogy csak nagyon későn érkezünk meg. Persze most ott volt enyhe harag érezhető, hogy nem jöttünk meg vacsorára, pedig már minden készen állt. A végén úgy oldottuk meg a problémát, hogy egyszer kissé hamarabb és utána kissé később ültünk le vacsorázni. Így mindkét fél meg volt elégedve – csak a gyomrunk nem!

Kezdő solymász lévén az egyik barátunk tanmadárként egy héját akart kiszedni az erre a célra már kiszemelt fészekből. Minden engedély megvolt, csak a madár még hiányzott. Férjemmel megbeszéltek egy időpontot és találkoztak az egyik kis akácos sarkánál. Férjem vett még gyorsan a boltban egy kis falatoznivalót, szalonna, zöldpaprikát, kenyeret és innivalót. Így felpakolva érkezett meg a kiszedés színhelyére. Barátunk már ott volt és sietősen hozzálátott az előkészítésekhez. De míg ő előszedett mászóvasakat, köteleket, csigákat és más meglehetősen technikai felszerelési tárgyakat az autójából, férjem csupasz kézzel és bakancsos lábbal már fenn termett a fán a fészek közelében. Egy gyors pillantás: a tojó héja nem volt a közelében, három pelyhes fióka csendesen lefeküdt, amikor a betolakodót észrevették. Férjem gyorsan és biztos kézzel kiválogatta az egyiket, betette a hátizsákjába és lemászott. Lent barátja csodálkozóan nézett rá, amikor férjem átadta neki a fiókát. – Nem hittem volna, hogy oda fel mersz mászni, csak úgy, semmi felszereléssel! –

De aztán boldog volt, hogy sikerült és hogy végre megvan a tanmadara, amely sok éven keresztül hűségesen vadászott solymászával.

Az izgalomtól éhesen leültek egy kis falatozásra. Férjem kipakolt a magával hozott ennivalót és jóízűen kezdett enni. Nagy harapásokkal megette a zöldpaprikát, kenyérrel, egy kis szalonnával. Barátunk is szedett magának, de az első harapásnál a zöldpaprikába már könnyek szöktek a szemébe, a másiknál már le sem bírta nyelni a falatot.

- Te olyan fakír vagy, vagy talán nem erős a te paprikád? – kérdezte a férjemtől, aki meglepődött, amikor látta barátját összeszorított szájjal kínlódni.

- Az enyém egyáltalán nem erős, inkább fűízű! – válaszolt és kért egy kis darabot a barátjáétól. Ez viszont igen erős volt!

- Az összes paprikát abból a ládából vettem, amelyre rá volt írva, hogy "töltenivaló paprika" – mondott, mert látta, hogy barátja esetleg ezzel fogja majd vádolni, hogy az életére tört, vagy rossz tréfát űzött vele. Végül kiderült, hogy teljesen vegyesen voltak a paprikák, így óvatos kóstolás után testvériesen osztoztak a megmaradt nem erős paprikákból.

Azóta én is mindig nagy előtekintettel nézem meg a paprikát, mielőtt töltött paprikát főzök.

Történt egyszer, hogy megint lent voltunk a Bugacon, solymászni. Nappal már nagyon fagyos volt és estére erős, jéghideg szél kezdett fújni. Mi bent a vadászházban izzó vörösre fűtettünk a kályhákat, majd vacsora és az esti élménybeszámolók után elvacakoltunk.

Valamikor éjjel felébredtem, mert valaki a másik szobából szólt, hogy: - mindjárt jövök! – Ezt a felkiáltást viszont a talán túlságosan elfogyasztott rossz bornak tulajdonítottam. Másnap reggel viszont az egyik solymász eléggé haragosan nézett a másikra. Haragja oka az volt, hogy az éjszaka folyamán ki kellett neki mennie – leadni a túlfogyasztott folyadékot. Vele együtt a másik solymász is kiment, viszont gyorsabb volt, egyedül tért vissza a vadászházba és jó gazda létére – bezárta az ajtót kulccsal! Lassúbb barátja viszont egy szál ing és gatyában kinn maradt a mínuszfokokban, szélviharban. Kopogását csak nagy sokára egy másik meghallotta, viszont egy erőtlen "mindjárt jövök"ön túl – amit én is hallottam - nem tett semmit, hanem visszaaludt.

Szerencsére egy másiknak is akadt intéznivalója kint, így végre visszajutott teljesen kihűlt állapotban a szegény kint felejtett ember. Vacogva, három takaróba burkolt ült órákig a kályha mellett, hogy átmelegedjen fagyott csontjai. Végül visszafeküdt, de persze reggel nem túl vidám kedve volt.

Mégis – a vadász vagy solymász kemény fából faragott ember – reggel kiment velünk továbbra is solymászni. Jutalmául madara két fácánt is fogott, amelynek gazdája nagyon is örült.

Amikor még Németországban laktam, lovam egy lovas iskolában volt elhelyezve, mivel az egyik szomszédunk nem engedte, hogy otthon a kertben tartsam, pedig ez a szomszéd nem is lakott mellettünk, háza üresen állt.

Az egyik napon egy spanyol úr, aki addig a lovas iskolában tanulta a mesterséget, úgy döntött, hogy saját magának vesz egy lovat. Elindult hát igazi spanyol ember létére hazájába, hogy ott keressen magának egy andalúz mént. Egy helyett kettőt vett, egy csodálatosan szép nyolcéves szürke mént, lobogó sörénnyel és egy három éves sötét almásderes méncsikót. Már a hazafelé vezető úton balesetet érte, a lószállító utánfutó felborult és a két pánikba esett ló elbarangolt a sötét francia éjszakában. Reggel megtalálták őket, sérülten, kimerülten, reszketve egy legelőn. Gyors elsősegély után folytatták az utat, míg meg nem érkeztek. Ott az idősebb csődörnek össze kellett varrni az egyik orrlyukát, több kisebb sebet rendesen ellátni és egy nagyobb zúzódást kezelni. A fiatalabb csődör csodával határos módon kisebb horzsolásokkal úszta meg a balesetet. Amikor a két ló meggyógyult, a spanyol úriember lovagolta őket. A szürke mén csodálatos spanyol lépéssel bírt menni, gazdija viszont azt kérdezte tőlem, hogyan lehet a lovat kinyújtott lépésre tanítani. Én csak azt válaszoltam: - akkor hannoveri vagy más olyan lovat kellett volna venni. – A spanyol belenyugodott és letett álmáról, hogy lova úgy lépkedjen, mint a nagy és rámás díjlovagló lovak. Viszont – hogy jobban hasonlítson lova ezekre a lovakra – majdnem teljesen lenyírta lova hullámosan lobogó sörényét! Gyorsan rájött, hogy így a mén hatalmas, vastag nyaka nem előnyösen mutat, azért a ló idővel visszanöveszthette természetes díszét. Minden vasárnap a spanyol lovas pompázott hófehér ménje nyergében. Sombrerót viselt, fehér, fodros, bő ujjú inget, szűkre szabott mellényt, fehér nadrágot és szépen kifényesített csizmákat. Valódi spanyol nyerge világos nyersbőrből készült és egy színpompás nyeregalátéten pihent. Így ment ki parádézni. Volt egy idő, amikor a Majna-folyó átlépte medrét és elöntötte azokat a területeket, ahol lovagolni szoktunk. Bár csak itt-ott volt rendesen járható az útvonal, mégis kimentünk lovagolni, más lehetőség nem lévén. Voltunk vagy nyolc lovas, akik azon a vasárnap délelőttjén lovait jártatták. A "Büszke Spanyol Seňor" mint mindig ki volt öltözve, lova fényesre letakarítva. Egy idő után a mén játékosan kezdte verni a pocsolyákat elülső lábával. Én még figyelmeztettem a lovast, hogy a csődör igen csak lefeküdni akar, hemperegni a sáros vízben. Fölényes mosollyal a spanyol férfi csak éppen hogy elkezdte: - az én lovam ..... – gondolom, folytatni akarta, hogy "nem fekszik le", de máris összerogyott alatta a mén és hempergett a kétes lében. Lovasának épp annyi ideje maradt, hogy leugorjon, a ló viszont csak akkor állt fel, amikor úgy döntött, hogy eléggé kárt tett a felszerelésében. A folyó vize természetesen nem volt valami tiszta, hordott magával mindenféle olajt, koszt, sarat. Amikor a ló felállt, csöpögött róla a víz, nyerge színe átváltozott világos barnából foltos feketébe, hófehér szőre barnás-sárga lett és a lovas, aki a száron megtartotta a hempergő mént, hogy el ne menjen miután újra felkelt volna, össze-vissza volt spriccelve koszos vízzel, ázott csizmákban állt a sárban, fehér nadrágja és inge foltos volt és nedves. Mérgesen nézett az őt meghazudtolva lóra, majd felült és szótlanul visszanyargalt az istálló felé. Többórás takarítás után a ló megint pompázott eredeti színében, a lovas ruházata és nyerge viszont sohasem nyerte vissza szépséges eredeti állapotát.

Idegenvezetős éveim alatt sok furcsa dolog történt. A pusztai telek meglehetősen ridegek lehetnek, vágó szelekkel és mély mínuszfokokkal. A tőlünk északabbra fekvő országokban viszont nem mindig tudják, hogy sok ezer kilométer délre tőlük még nem afrikai állapotokat jelenthet.

Nagyon zord téli idő volt, amikor február elején érdeklődött egy finn – magyar iskolacserékkel foglalkozó egyén telefonon, hogy másnap délelőtt pusztaprogramot tudnánk-e szervezni egy finn ifjúkból álló csoport részére. Mivel nem kért teljes programot – fogatolással, csikósbemutatóval – hanem csak az állatok látogatását Mátán, pozitív választ adtam.

Másnap így tíz óra táján begördült a nagy magyar busz a mátai istállók elé. Vagy harminc tizenöt-tizennyolc éves fiú és lány kiáramlott – és nekem elállt a lélegzetem: A gyereken egy szál póló és vékony nadrág volt, némelyiken csak egy sort és néha egy kis széldzseki. Dideregve álltak a nagy hóban és vártak, hogy kezdjem az idegenvezetést. Megdöbbenve kérdeztem az egyik kísérőjüktől, hogy miért vannak ilyen "nyárias" öltözékben, miközben behívtam őket a viszonylag meleg sportistállóba. A kísérőjük azt válaszolt, hogy így érkezték meg a reptérre, ahol a szegedi fogadószülők várták őket. Úgy-ahogy kerítették nekik egy pár darab melegebb öltözéket, de még mindig nagyon hiányos volt az egész az időjáráshoz viszonyítva. A gyerekek – nem tudom, ki lehetett a földrajztanáruk – csak úgy tudták, hogy több ezer kilométert délre repülnek – azért ott biztosan sokkal melegebb lesz, mint náluk, az északi sarkkör közelében. Így történhetett, hogy olyan öltözékben érkeztek meg hozzánk, a nagy télbe, amellyel jobban Egyiptomba vagy egy másik afrikai országba mehettek volna. A nagyobbakkal gyorsan megitattunk egy kis alkoholt, a kisebbek forró teát kaptak, majd elkezdtem az idegenvezetést a sok állat meleg testéjüktől felmelegedett istállókban. Sajnos nem látták sokat a puszta szépségéiről, hiszen alig dugták ki az orrukat, mielőtt visszasietették a buszhoz, viszont nem hallottam arról, hogy egy is a későbbiekben megbetegedett volna.