Amikor az ember keresi az elveszett sólymát, elég gyakran hol kínos, hol nevetséges szituációban találhatja magát. Íme egy csokor történet:

Az elszászi hegyes vidék nem éppen a legalkalmasabb a vadászmadarak tréningezésére. Nem sokat segít itt az adó-vevő, melynek kicsi adója a madár faroktollára van megerősítve, a keresőantennával ellátott vevőberendezés (amelynek egyik-másik kivitelezése eléggé futurisztikus) meg a solymásznál van. Elment egy fiatal sólyom edzés közben, a jelek arra mutatnak, hogy a város felé vette útját, talán követett egy raj galambot, mert ez könnyebb prédának ígérkezett, mint a solymász által elengedett tanfácán. Mindenesetre városi követés következik. A solymász az autójával meg-megáll, kiszáll, vevőjével keresi a legerősebb jelt, mert ebben az irányban található lesz a madara. Már ez is elég feltűnő. De a java csak most következik: a madár egy lakónegyedben lévő ház tetején ül. A solymász leparkol, kiszáll a kocsiból, de nem látja már a sólymot. Azért előveszi a vevőberendezését, és járkálni kezd, a legerősebb vétel kiderítése érdekében. Közben szeme sarkából látja, hogy a függönyök mögött ki-ki kandikálnak kíváncsi szemek. Majd gyorsan eltűnnek, attól félve, hogy az antennás ember esetleg a titkosszolgálat vagy az adóhivatal alkalmazottja, aki esetleg valamilyen terroristagyanús egyént beméri, hogy keresi azt, aki nem fizeti a TV-adóját…

De amikor ezek után az ember az út közepén megáll, leteszi a bábút – és valahonnan a semmiből rárepül egy sólyom – akkor ez sok ember szemében boszorkányság…..

Van, amikor a tréningben lévő madár úgy dönt, hogy leül egy fára, és nem jön le többé. Akkor a solymász kénytelen felmászni érte, mert értékes madarát nem hagyhatja kint éjjel, amikor macska vagy nyest leszedi a könnyű prédát a fáról.

Volt olyan sasunk, amely mindig akkor maradt kint, amikor estére hívatásosak voltunk valahova vacsorára – így sajnos több héten keresztül mindig le kellett mondanunk barátaink meghívásukat.

Hortobágyon történt az egyik barátunkkal, hogy míg ő gyalog kereste a sólymát, mi távcsővel láttunk, hogy valaki a sólyom vélt tartózkodási helyére megy autójával, és beteszi valamit a csomagtartójába. Kommunikációs eszköz híján nem szólhattunk sem a barátunknak, sem a messze lévő autósnak. Szerencsére a sólyom lábán volt a névkártya, így már este befutott egy telefonhívás barátunkhoz, hogy hova menjen a madárért.

Nemzetközi bonyodalmat okozott egy eset, amely az orosházi nemzetközi solymásztalálkozón történt. Az egyik olasz solymásznak elment a madara, sajnos úgy, hogy a vadászterületről egyenesen Romániába vette az utat. Ebben az időben sem Magyarország, sem Románia nem volt még az EU tagja…… Két napba telt, míg a hamar megtalált és szerencsére a fajnak megfelelően tartott és etetett madár sok adminisztráció, tolmácsolás és mindkét ország hivatalos személyek jóakarata és segítőkézsége után végre újra biztonságosan gazdája kezében ült.

És persze vannak sajnos olyan keresések is, amelyek tragédiával végeznek.

Ha elrepül egy tapasztalatlan madár és leül egy villanyoszlopra, gyakran már csak az áramütött testét lehet megtalálni. Volt, akinek a madarát egy másik, már elengedett és vadászó madár ejtette el zsákmányul. És vannak olyan esetek, amikor a megtaláló nem rokonszenvvel viselkedik a madár iránt, hanem agyonüti, kukába dobja, elássa, vagy hasonló módszerhez folyamodik. Sok esetben természetesen lebukik, mert – mivel nem tudja, mire szolgál a madáron lévő antenna – az adóvevő hamarosan a tett színhelyére viszi a solymászt meg utána a rendőrséget is.

Sharif kerecsen sólymomat Németországban vettem, amikor még Franciaországban éltem (ott meg volt engedve az effajta sólymok engedélyekhez kötött tartása, miközben Magyarországon nem lehetett kerecsen sólymokat tartani vagy velük vadászni, sőt, a külföldi vendég-solymász sem hozhatta be saját madarát ide, például a Nemzetközi Találkozóra). Sharif egy nagyon kedves jószág volt, csak egy hét szoktatás után eleinte igen vad viselkedése egyik napról a másikra szelíd modorra változtatta. Magas állványa a nappaliban helyeztünk el, ott ült esténként és nézte velünk a TV-t, vagy játszott egy kis bőrlabdával, amelyet neki úgy eldobtunk, mint egy kiscicának. Amikor megéhezett, kisétált a konyhába és megállt a kis hűtő előtt, hiszen tisztában volt azzal, hogy onnan veszünk ki a neki szánt élelmet, néha egy kis nyúlhúst vagy csirkehúst, de leginkább egereken és napos csibéken élt. Amikor már az első kiképzésen túl volt, szívesen vittem magammal, amikor kimentem lovagolni, hiszen ő nem félt a lótól, a ló pedig nem tartott tőle. Mindketten a kertben összeismerkedhettek, amikor a kancám szabadon járkált a blokkhoz rögzített sólymok között, és a két nagy kutya is velük tartott. Nálunk – bármilyen különféle állatfajokról is van szó – mindig békességben éltek, egyszer se fordult elő még véletlen baleset sem. Az ősi együttlét szelleme legnagyszerűbb pillanatai voltak azok, amikor – bár nem vadászatra – de szórakozásra ló, sólyom, kutya és ember együtt ment a természetbe. Sharif ügyesen repült és csak ritkán fordult elő, hogy a ló mellett lengett, majd neki elengedett bábút nem fogta volna repülés közben el. Az egyik alkalmon viszont túl közel volt már, így azt a lehetőséget választotta, hogy a ló nyakára üljön. Sok más ló pánikba esett volna, hiszen az ősi ellenségei mind hátulrúl támadtak, és a sólyom szárnyfesztávolsága majdnem másfél méter, így valódi veszélyt jelenthetett egy erre nem felkészült lóra (és egyben a lovasára is). De a kancám, akin már a szelíd varjútól kezdve sok madár „lovagolt”, nem ijedt meg, még akkor sem, amikor az éles karmok a sörényén túl a nyakát is megfogtak. Persze Sharif is tudta, hogy ez nem az ő helye, így gyorsan átlépett a kesztyűs kezemre. Sajnos ennek az idillnek hamarosan véget vetett a kegyetlen sors. Az egyik csütörtökön, tréning közben, Sharif túlrepült egy hegyen, számára is ismeretlen területekre. A faroktollán rögzített adó jelét ebben a helyzetben már nem lehetett fogni, így találomra kellett keresni egy kis sólymot az erdős hegységekben vagy a széles Rajna síkságban. Amikor estig nem sikerült nyomára bukkanni, értesítettünk az illetékes hatóságokat eltűnéséről, hátha egy természetőr vagy vadőr megtalálja, vagy nekik szól egy esetleges megtalálója. A madarán az előírásoknak megfelelően zárt gyűrű volt, valamint egy névtáblácska, címmel és telefonszámmal. Két nap telt el, semmi hír, pedig állandóan jártunk a vidéket, keresni a legkisebb jelt. Már féltünk, hogy villanyvezetéknek ment, vagy elütöttek. Hétfőn este valaki telefonált és eléggé furcsa hangon kérdezte hogy – nem keres maga egy madarat? – Igennel válaszoltam, majd kérdeztem, hogy milyen állapotban van és hol találtak meg. Erre a férfi elmondta, hogy már pénteken repült neki egy iskolaablaknak, onnan az egyik tanár elhozta neki, hiszen ő a területi madármentő egyesület illetékese. Még mindig nem esett szó a madár állapotáról és már nagyon ideges voltam. Ismételt kérdésemre se adott választ, hanem azt kérdezte, hogy tudom-e igazolni, hogy a madár az enyém. Válaszoltam, hogy természetesen, de ő erőlködött, hogy nálam vannak-e a bizonyító okiratok. Mondtam, hogy igen, csak mondja már meg, hogy él-e még és hol van Sharif. Kiderült, hogy nyolcvan kilométert repült délre, a svájci határon levő kis faluban találtak rá, és igen, még él. Azonnal jövök, mondtam, erre ő: - De feltétlenül hozzon magával az okiratokat! – majd lerakta a telefont. Bevágtam magam az autóban és elhajtottam – papírokkal együtt. Amikor a megadott címre értem, megdöbbentem. Az úgynevezett „madárvédő központ” egy családi ház volt, sehol egy ketrec vagy más alkalmasság beteg, sérült vagy talált madarak elhelyezésére! A férfi hűvösen fogadott, majd kérte az igazolásokat. Odaadtam neki, és vártam türelmetlenül, hogy vigye a sólymomhoz. Megkérdeztem, hogy miért várt hétfőn estig az értesítésemmel, hiszen már péntek óta nála volt a madár. Azt válaszolta, hogy előbb a hatóságoktól kellet információkat kérni, hogy jogosan birtokolom a sólymot. (Mellékesen: nincs semmi joga ilyen lépést megtenni, legfeljebb jelenthette a hatóságoknak, hogy megtalált egy ilyen madarat. Na meg: ha tényleg valami nem lett volna rendben a madárral, honnan lett volna gyűrűje, és ki lenne olyan buta, névvel, címmel ellátva egy „illegális” sólymot repíteni?). Közben a férfi kinyitotta a garázsajtót – iszonyat! – a hideg betonon egy kartondobozban, saját, de szerintem más madaraktól is származó fekáliában hevert erőtlenül az én gyönyörű madaram! Közben a férfi, kérdésemre, hogy állatorvos látta-e már a madarat, hiszen fejjel repült neki egy üvegablaknak, azért féltő volt, hogy agyrázkodásban szenved, elmagyarázta, hogy bár ingyen neki az állatorvosi vizsgálat, kezelés, nem vitte el, mert gyűlöli a solymászokat. És méltó büntetésem lesz, ha elpusztul a madaram, hiszen miért is – és méghozzá női létemre! – vetemedek egy olyan „sporthoz” ahol egyik madarat uszítom a másikra! – Szóhoz sem jutottam, mert szinte köpködte szavait felém. Szótlanul elvittem Sharifot, miután visszakértem az okiratokat. De még az autóból is hallottam, hogyan szidja engem az úgynevezett „állatvédő”, aki a solymászok iránti gyűlölete miatt nem volt hajlandó orvoshoz vinni a madarat! Otthon meg az est folyamán a teljesen kiszárad madár – a nagy „tudós” azt is említette, hogy azért nem kínálta folyadékkal a sólymot, mert valahol olvasta, hogy a kerecsen sólyom nem iszik vizet – de ez a madár napokig nem evett, így a húsban levő folyadékhoz sem jutott! – minden lehető kezelésben részesült. Másnap kijött a természetvédői hatóságtól egyik embere, valamint az állatorvosunk, de jegyzőkönyv felvétel közben az ölemben tartott sólyom visszaadta lelkét a teremtőnek. Saját röpdejében temettem el, hatósági jóváhagyással. És bár a tiszt említette nekem, hogy az „állatvédőt” beperelhetem, fájdalmamban ezt visszautasítottam, hiszen ez sem hozzá vissza többé a madaramat. Búcsúzóul megígérte, hogy utánanéz ennek a „telepnek” és szavát tartva később értesített, hogy ez az ember többé nem fog ártani, hiszen bezáratta az úgysem annak nevezhető „telepet” és megtiltotta a férfinak minden erre irányuló tevékenységet. Sahrifomat ezt sem kelti többé életre, de legalább más madár sem szenved tőle kárt.

Kedvtelésből és baráti körökben való patkányriasztás céljából tartottunk és tenyészettünk vadászgörényeket. Ezek a kedves kis állatok nagyon aranyosak, a közhiedelemmel szemben szobatiszták és nem büdösök – persze rendszeresen ki kell takarítani az almot és nem szabad nagyon megijeszteni őket, mert akkor bűzmirigyüket védelemként működtetik. Amikor megszülettek a kicsik, három napig nem zavartuk az anyukat, nehogy nem biztonságosnak ítélje a helyét, és bántódása essen a kicsikben. A védelmi idő után viszont megfogtuk a picuri, csupasz és vak lényeket, simogattunk és beszéltünk hozzájuk, hogy megszokják az emberi jelenlétét. Az anyjuk úgyis szelíd volt, tőle később is csak azt tanultak, hogy nem kell félni az embertől, de a kutyáktól, macskáktól sem kell tartani. Ebben az időben volt két negyven kilo körüli kutyánk, egy óriás-snauzer és egy jól megtermett pointer. Főleg a vadászkutya számára szokatlan volt, hogy a tőle „dúvadnak” tartott állatok, melyeket a szabadban gondolkodás nélkül elfogta és megölte, most már védettséget élveztek. De soha meg nem bántotta őket, sőt, hagyta magát terrorizálni, például, amikor a kutyák etetésekor négy kis görény (az összsúlyuk akkor nem volt több, egy kilónál) elsőként jelentkezett a kutyatálnál (pedig volt mit, és hol enniük). Egyesített „erővel” kissé fújtak a kutyák irányába, a két óriás engedelmesen hátrált és hagyott, hogy a picik belekóstoljanak a kutyaeledelbe. Amikor meguntak, elmentek a saját táljukhoz és a kutyákon látszott a megkönnyebbülés, hogy még marad a vacsorájukból.

Volt, hogy nagy hóban négy kis görény elkísért bennünket fel a dombon, amikor este mentünk a lovakért. Élveztek a porhóban való ugrándozást, néha egészen be voltak fedve és alagutakon közlekedtek. Fent kinyitottuk a karámot, a lovak és a görények akkor versenyt futva leindultak a lejtőn, hogy ki ér be elsőnek az udvarba.

Egyszer egy szomszéd hívott meg bennünket, mert patkányok befészkeltük magukat a csirkeóljai alatt levő üregekbe. Átmentünk két görénnyel és elengedtük őket az udvaron. Az állatok egybe felvettek a szimatot, berohantak az ólak alá és elkezdtek kergetni a páni félelemben menekülő patkányokat. A görények csak akkor tudják elfogni a zsákmányt, amikor ezt valahova be tudnak szorítani. Itt ez a helyzet nem állt fenn, viszont a kutyáknak és a szomszéd légpuskájának elég sok kártevő esett áldozatul. A többi úgy menekült, hogy még két év elteltével sem tértek vissza. (Arról nem szól a fáma, hogy esetleg egy másik közeli szomszédnál feltűntek volna – legalább a környékbeliek nem hívtak bennünket hasonló műveletekhez). Az egyik barátunk ajándékba kapott egy kis görény hímet, melyet „Nagy hasúnak” elnevezte, mert annyit evett és hatalmasra nőtt. Ennek a görénynek is aranyélete volt. Egy félszobányi ketrece volt arra az esetre, amikor gazdija nem volt otthon. Volt benne alvókamra és csúszda, önitató, etető, mellékhelység, játékok és egyéb unaloműző. Macska-hámmal felszerelve vitték sétálni az erdőbe, ott elengedték, de soha nem ment messzire, füttyszóra viszont azonnal ott volt gazdija mellett. Ilyen gondozás mellett sokkal tovább élt, mint az átlagos vadászgörények, egészségesen és boldogan.

Családommal kilenc évig éltünk Franciaországban, mert 1991-ben a férjemet kihívták és egy különleges munkalehetőséget kínáltak Elszászban. Ez alatt a kilenc év alatt saját négy kezünkkel építettünk fel egy szép házat, a gyerekek jártak iskolába ill. óvodába. Eléggé jól ment a sorunk, mégis úgy döntöttünk egy szép napon, hogy elég volt és hazatérünk. Sok barátunk volt, a munkával sem volt több gond, mint máshol, mégis idegenek voltunk egy idegen országban, és sem az erőszakkal átalakított természeti környezetet sem az emberek általános elzárkózottságát nem lehetett megszokni.  A terv megvolt, kellett a kivitelezés. Házunkat végre eladtuk és egy másikat vásároltunk egy szép községben szívünk táján, a Tisza és a Hortobágyi Nemzeti Park között. Megvolt már a költözés időpontja, elkezdődött a felkészülés minden értelemben. Már hónapokkal az indulás előtt értesítettük a francia és magyar hatóságokat tervünkről. Mint több mint három évig kint tartózkodó hazatérő magyarok vámmentesen behozhattunk mindent, ami több mint hat hónapja már a hazatérés előtt tulajdonunkban volt. Találtunk egy magyar szállítót a háztartási tárgyaknak és egy családtagot, aki a lovainkat szállította. A bútorokra és más tárgyakra háromnyelvű szállítási listát készítettem, minden kartondobozon rajta állt, hogy mi van benne. Már itt merültek fel problémák, mert egyesek mondták (hivatalos helyen) hogy egy ilyen vagy olyan vámdokumentum kellene, később kiderült, hogy magáncélú forgalomhoz nem kell, de napokig kerestük ezt az okmányt. A lovakkal is baj volt. Megkérdeztük a vámhatóságot Budapesten, Szolnokon, a Hegyeshalmi határon, hogy milyen papírok és engedélyek szükségesek, mindenki más-más választ adott. Pedig az ügy tiszta volt: Behozunk véglegesen két hobbi-lovat, akik már több mint három évig tulajdonunkban vannak. Végül a három válaszból minden adatot összeadtunk, így készültünk fel. Én elindultam három nappal hamarább, mint a férjem, aki a kamiont várta. Minden simán ment, míg a magyar határhoz nem értünk. Ott nem volt a minisztérium által megígért okirat, a határ állatorvos nem ismerte el a nemzetközi hatósági állatorvosi igazolást (amely öt nyelven szól), mert nem volt magyar nyelvű – a mi állatorvosunk viszont nem írta alá Franciaországban a magyar – német - angol nyelvűt, mert nem ismerte egyik nyelvet sem. Patthelyzet. Semmibe véve az állatok állapotát húsz óra utazás után visszaküldtek négy órás hercehurca után – a magyar határoldalán nem létezik létesítmény állatok ideiglenes elszállásolására. Az osztrákok megkönyörültek rajtunk és megengedték, hogy a két ló náluk az állatorvosi állomáson töltsék az időt, amíg a minisztériumi engedély meg nem jön és a dolgok rendeződnek. Kislányommal három napot töltöttem egy határszéli szállodában, minden nap meglátogattuk a lovakat és vártunk, hogy a papírok, és a szállítónk jöjjön ill. visszajöjjön, mert ő addig hazament, elvitte a kutyánkat is – vele nem volt baj, elég volt az oltási lap és –  ugyanaz a nemzetközi hatósági állatorvosi igazolás, amely a lovaknál nem felelt meg! Végre zöldfényt kaptunk, most eléggé nehéznek bizonyult az osztrákoktól – 500 métert Ausztrián keresztül menni – a magyar határhoz érni. Végre sikerült és most már gyorsan ment az áthaladás – igaz, hogy most más állatorvos volt. És még letétet se kellett letenni (csodálkoztam is, amikor az első áthaladási kísérletnél nekem egy vámtiszt azt mondta, hogy letétet kell fizetni, amikor a állatok nem is mennek át Magyarországon, hanem ott maradnak!). Viszont egy nemzetközi fuvarozótól kérni kellett egy igazolást, hogy kezességet vállal, míg az állatok vámmentesen nem lesznek vámkezelve! A harmadik speditőr ki is adta végre a papírt és végre beléphettünk Magyarországra. Közben a férjem várta a kamiont Franciaországban. Odautazás közben a sofőr elhagyta az összes szerszámot, mert útközben kinyílt neki a doboza és a szerszámok szerte Németországon hevertek az autópályán. Mielőtt hozzánk jött még le kellett adni a szállítmányát Németországban, az áruátvétel úgy elhúzódott, hogy nem kedden délbe, hanem szerdán este kilenc óra után érkezett meg. Férjem gyorsan összecsődítette segítőit, és hajnal háromig rakták fel a csomagokat, bútorokat. A kamion végre elindult és a férjem is autónkkal. A kamion viszont egy pár kilométer után kitört kerékkel elakadt. Szerszámok nélkül várnia kellett, míg egy másik sofőr segítségére jött. Férjem, aki arról nem tudott, tovább ment. Kerékszerelés után egy pár száz kilométert ment a kamion, míg a vadonatúj turbó fel nem adta szolgálatot. Most várnia kellett, míg cége Magyarországról csereturbót hoz. Addig már szombat délután lett – a kamion vesztegelt az autópálya mentén, míg hétfőn reggel el nem indulhatott. Mi addig négyen egy kanapén aludtunk, csapból ittunk és barátoknál ettünk – nem volt semmiféle használati eszközünk. Végre jött a kamion és emberi körülmények között élhettünk, miután Szolnokon a vámmentes vámoláson átesett a szállítmány. Bár vámmentes volt, mégis új listát kellett írnunk, hozzávetőleges árakkal (mennyit ér tíz pár használt férfi zokni???) és minden elektromos vagy más értékes tárgynak típust, típus- és gyártási számot stb. fel kellett tüntetni. A lovakat is el kellett volna hozni, de mivel karantén alatt voltak, nem lehetett, egy tényező, amelyet a vámon is elismertek. Csodálkoztunk azon is, hogy ugyanazokat a vérvizsgálatokat fertőző betegségekre kellett elvégeztetni az állatokon, amelyeket három héttel azelőtt Franciaországban elvégeztek, csak az nyugtatott, hogy itt sokkal olcsóbb volt. Alig hogy megérkezünk, végig kellett járni a hivatalokat. Személyigazolvány, TB-kártya, adókártya..... Nehéz volt, mert utolsó bejelentett lakcímünk Magyarországon más megyében volt és az átállási időszakban (régi személyi igazolvány – új személylap) már nem adták ki a régi rendszer szerint, de az új rendszer még nem működött. Sok észtorna kellett, míg végre célhoz jutottunk. A legbosszantóbb az, hogy amikor az ember bemegy egy hivatalba, előadja az – igaz nem mindennapi – történetét, három hivatalnoktól háromféle választ kap. És én úgy gondolom, hogy nem nekem kellene végre kitalálni, hogy melyik válasz a helytálló!

Mivel a férjem festőművész én meg író, fordító és tolmács vagyok, sokáig ki kellett találni, hogy milyen címen és módon dolgozhatunk. Benyomásom szerint még mindig egy kissé "bohém-nek" nézik az ilyenfajta munkát.

A leghosszadalmasabb viszont az autó belföldesítése volt. Kilenc éve volt már addig tulajdonunkban, vámmentesen behozható, csak egy pár formáságot kellett végigjárni – ami több mint három hónap elkeseredett harcot jelentett! Férjem azzal az autóval beutazott, az előzetes információink azt mondták, hogy Szolnokhoz tartózik, mint minden más behozott tárgyunk is. Szolnokon viszont azt mondták nekünk, hogy nem hozzájuk tartózik, hanem Kecskemétre kellene menni. Telefonálások Kecskemétre (ezekben a hónapokban több tízezer Forintot – van részletes számlánk – csak az autó behozatallal kapcsolatosan eltelefonáltunk: Kapcsolási díjak, várakozás, zene, egyik ügyintéző a másiknak adta át stb., stb.....), ők az illetékesek. Elmentünk Kecskemétre, ott mindjárt felbecsültek az autót az ötszörösére, mint amennyit Franciaországban még kaptunk volna érte, ha ott eladjuk, és bár tényleg vámmentesen behozható az autó – Áfá-t azért fizetni kell. Vámletétbe helyezték – jó, hogy a férjem haza tudott jönni vele! Küldték vám előzetes műszaki vizsgálatra – ezután Szolnokra a Közlekedési Felügyelethez. Mentünk Szolnokra – kaptunk egy csekket, tessék a postán befizetni, majd visszajönni. Bemutattuk a befizetési bizonylatot – kaptunk egy vizsgaidőpontot a következő hétre. Azzal hazamehettünk. Mellékesen Szolnok tőlünk jó 75 km-re fekszik, azaz oda-vissza 150 km! A vizsgaidőpont 9.00 óra volt, már 8 óra után várakozunk, senki nem szólít bennünket – a papírok nem érkeztek meg (az első emeletről a földszintre egy hét lefolyás!). Délre végre megvannak, de most ebédszünet van. Délután megnézik az autót, csodálkoznak rajta, hogy milyen jó állapotban van – és értesítenek bennünket, hogy egy hét múlva érdeklődhetünk a papírok iránt. "Már nem kell jönni autóval" - nyugtat bennünket az ember, sajnos repülőnk nincs, a vonat bonyolult és legalább olyan drága, úgy hogy mégis autóval kell menni. Előtte azért felhívom őket, hogy tényleg megvannak-e, a válasz az, hogy igen, megvannak, de nem kiadhatók, mert most derült ki, hogy nem Szolnok az illetékes, hanem Csepel! Ha elmegyek, visszakapom a pénzemet és kezdhetek újra Csepelen! Én viszont már ismerem az adminisztrációt, előbb felhívom Csepelt. Ott mondják, hogy ők csak akkor illetékesek, amikor az autó a 7. számú vámhivatalon keresztül jött – kérjem Kecskemétről a papírokat. Felhívom Kecskemétet – nem, ők az illetékesek hazatérő Magyarok gépjárműügyekben. Fejem forog! Csepel és Szolnok egymásnak dobják a labdát. Mivel egyikük se lép, kénytelen vagyok tovább intézkedni. De most már egészen fent kezdek. A vám-és pénzügyőrségi minisztérium végre biztosít engem, hogy Kecskemét az illetékes, – volt! mert január 1. óta ilyen ügyek Szegedhez tartóznak. Én ideges leszek, de megnyugtatnak, hogy mivel még az óévben Kecskeméten elkezdtek az üggyel foglalkozni, az újévben is még ők az illetékesek. Uff. Most már csak a Közlekedési minisztérium van hátra. Míg végre sikerült, egy illetékes személyhez eljutni, őszül a hajam. Miután elméséltem neki a kalváriámat, megnyugtat, hogy húsz perc múlva vissza fog hívni. Ezt meg is teszi – sikerrel! Hívjam fel Szolnokot, minden rendben lesz. Örökké hálás vagyok annak az embernek, mert tényleg minden rendbe lett – sőt, most már nagyon is gyorsan mennek a dolgok. Másnap kora reggel Szolnokon vagyok, elviszem a papírokat Kecskemétre, a vámpapírokat vissza Szolnokra, lesz még aznap másik műszaki vizsga, eredetségi vizsga, zöldkártyás vizsga – és estére már a rendszámtáblák is a kezemben vannak! Lám másképpen is megy! Különben nem is értem, hogy miért kell egy eredetiségvizsga egy olyan autónál, amely már kilenc évig a mi tulajdonunkban van, Franciaországban garázstól vettük és minden francia papír rendben van.

A MATVÁV-nál kevésbé gyorsan mennek a dolgok. Előrelátó ember, aki vagyok, kértem a régi tulajdonost, hogy hagyja nekünk a régi számot, létfontosságú volt, hogy azonnal legyen telefonunk. Beadtunk ezt a kérvényt írásban is, szóban is (a régi tulajdonos és a férjem egymás mellett állt és bemondta, hogy az egyik hozzájárul, a másik kéri, hogy a régi szám legyen átruházva az új tulajdonosra). Viszont a számla még hónapokig a régi tulajdonos nevére jött, az új telefonkönyvben a mi számunk még mindig a régi tulajdonos neve alatt fut, viszont neki az új száma is már benne van – csak mi nem szerepelünk név szerint!

Sajnos az a tapasztalatunk, hogy Magyarországon a leghuzamosabb az ügyintézés és sokszor az egyik ügyintéző nem azt mondja, mint a másik, kiigazodni viszont nem nekem kellene, hogy legyen a feladatom, amikor tanácsért fordulok valamilyen hivatalos személyhez.

Mellékesen a más országok hivatalai se működnek jobban: Amikor idén visszamentünk Franciaországba véglegesen lezárni ottani bankszámlánkat kiderült, hogy a házadót és telekadót még mindig levonják. Amikor az adóhivatalba mentem, felmutatni az adásvételi szerződést, miszerint már 2000. január óta az új tulajdonosnak kellene fizetni azokat az adókat, "megnyugtattak", hogy már ő is fizet és hogy hiba történt, majd visszafizetik nekünk a túlfizetést. Amikor kissé felháborodtam, hogy hogyan történhet egy ilyen hiba a hölgy vigaszképpen elmondta, hogy volt egy esetük, amikor egy bácsi már másfél éve halott volt, mégis követelték tőle az adóbevallást és az adófizetést........

De minden nehézségek ellenére is nagyon boldogok vagyunk, hogy végre hazatértünk és még eléggé fiatalon hozzákezdhetünk egy új életet felépíteni. A kicsi lányunk egy év magyar óvoda után már tökéletesen beilleszkedett és szépen beszél is (Franciaországban mindig magyarul beszéltünk a gyerekekkel, nehogy elfelejtsék az anyanyelvüket – itt most franciául beszélünk velük hasonló okok miatt, amellett még németül is tudjak), nagyobb kamaszlányunknak bizony nehéz volt az átállás, hiszen kilenc évvel ezelőtt már egyszer az egyik napról a másikra egy vadidegen országba (Franciaországba) vittünk és ott fel kellett találnia magát (akkor még egy szót sem beszélt franciául). Most neki a legnehezebb, mert majdnem azt lehet mondani, hogy francia az anyanyelve és 7 év francia iskola után nehéz neki a magyar nyelvű oktatás. Ne is beszéljük a lelki állapotáról, amikor ott kellett hagyni a francia barátait és a csodálatos nyári szabadtéri színpadot, amelyen az egész család éveken keresztül részt vett. De lassan ő is megszokja az új helyét és megnyugodott, mert természetesen továbbra is tartjuk a kapcsolatot a francia barátainkkal és a nyáron el fogunk látogatni hozzájuk.

Nehéz az élet és a megélhetés bárhol is legyen az ember, de a saját hazájában sokkal nyugodtabban és kiegyensúlyozottan tud érvényesülni, mint bárhol máshol. Viszont kapcsolatok más országokban, nyelvterületen és kultúrában színesítik az életet és bővítik a látókört.