SZÉL ÉS HALÁL

Újra feltűntek a horizonton egy rettenetes vihar előjelei. A puszta fölött sűrű, fekete felhők tornyosultak fel a magasba, és villámok cikáztak, mint mégannyi tüzes kígyók az égbolton. Az egyre erősödő szél felkavarta a port, néha kis tölcséreket is formálta, és minden ember és állat, aki ebben az időben kint tartózkodott, szemeibe és orrlyukaiba hatolt. A csikósok, úgy, mint a gulyások, juhászok és kondások összetereltek állatait és megpróbáltak összetartani őket. A lovak idegesen nyerítettek és toporzékoltak, csak a csikósok hosszú ostora akadályozta őket abban, hogy fejvesztve elrohanjanak, és bárhol menedéket keressenek a vihar elől. Sokkal érzékenyebb, mint az ember, ők már előre éreztek, hogy itt egy nagyon veszélyes időjárás bekövetkezni fog, olyan vihar, amely csak egyszer egy évtizedben, vagy akár csak egy évszázadban sújt le erre a területre. Hirtelen egy pillanatra halálos csend lett: a szél megállt, semmilyen villámlás vagy mennydörgés, madárfüttyöt sem lehetett hallani, minden állat megmerevedett – de pár pillanattal később a vihar teljes erővel sújtott le rájuk! A szél egészen romboló orkánerőre emelkedett, és egy olyan felhőszakadás – vagy inkább özönvíz - vette kezdetét, mintha nem esne, hanem egy égi tó összes vize egy időben zúdulná a föld e kis térségére. Megállás nélkül villámlott és mennydörgött, sok villám a felhők között cikázott, de sok megtalált útját a föld felé, válogatás nélkül rombolást és tüzet szidva, ott, ahol talált. Amikor az egyik villám éppen a ménes közelében a földbe csapott, és a csikósok még a kénszagot is éreztek, a ménest már nem lehetett összetartani. A megvadult lovak követtek a vezető kancát, amikor az -pánikba esve - kitört. A csikósoknak nem volt más választásuk, minthogy a ménes nyoma után eredni, nehogy elveszítsék a lovak szemük elől. Lajos, Miklós és két kis bojtár megpróbált a fejvesztve menekülő lovak útirányát befolyásolni, és egy olyan irányba terelni őket, ahol nem érhette őket nagyobb kár. Így egy kis erdőhöz értek.

"Menjetek a ménes jobb oldalára, én a baloldalon maradok!” kiabált Lajos a mennydörgésen keresztül a kollégai felé. Ők egy kézlendítéssel tudatára adtak, hogy megértettek az utasítását. Lajos látta, hogy egy pár ló az erdőbe akart menekülni, így hátasát kissé oldalra irányította, hogy elvágjon nekik az utat. Ehhez viszont neki kellett az első fák alatt lovagolnia. Éppen, hogy a ménes szerencsésen megkerülte az erdőt, és Lajosnak is már csak pár métert meg kellett tennie, hogy kiérjen a fák alól, amikor megtörtént:

Egy vakító fény csapott le az égből és pont abba a fába vágott, amely alatt a csikós lovagolt! Fülsiketítő dörrenés rázta meg a levegőt, és mintha a föld is rezgett volna a becsapódás ereje alatt! A ménes újra fejvesztett vágtába kezdett, de a vihar ezzel talán kiadta erejét, az égbolt kissé világosabb lett és szél meg eső alábbhagyott. A csikósok, akik a ménes sorsát viseltek szívükön, még nem vettek észre, hogy Lajos már nincs velük. Csak amikor a lovak kissé megnyugodtak, és újra a csikósok felügyelete alá kerültek, csodálkoztak, hogy még nem csatlakozott hozzájuk a társuk.

"Nem láttál Lajost?” kérdezte Miklós az egyik bojtártól, de a fiú csak rázta a fejét.

"Utoljára akkor láttam, amikor belovagolt az erdőbe!” mondta a fiú. „Istenem… nehogy….?”

"Istenem!" kiáltott fel Miklós is. „Az utolsó villám! Az erdőbe csapódott! Azonnal visszamegyek és megnézem, hogy mi történt, és hol van Lajos. Ti addig itt maradtak a ménessel!” parancsolt, miközben már visszafordította a hátasát és balsejtelmétől hajtva vágtázott az erdő felé. Hirtelen lova félénk prüszköléssel olyan hirtelen megállt, hogy még a gyakorlott csikós is majdnem lerepült a heveder nélküli priccs-nyereggel együtt a hátáról. Szinte azonnal észrevette, hogy lova miért toppant meg: Még a halálban is együtt hevert előtte a csikós és hű hátasa a villámtól kettéhasított és még mindig füstölgő fa alatt! Miklós mély megrendüléssel elfordította a fejét: ez pásztorsors volt! Mindig is fennáll a veszély, hogy a pásztor munka közben leli halálát. Halálra döfve egy megvadult bikától, egy véletlen pataütéstől, villám által vagy akár egy haramia halálos támadásában, akinek az állatokra fájt a foga. A zord emberek túl gyakran találtak maguk szemben a halállal, és Miklós is visszafordította lovát, hogy elvigye a szomorú hírt kollégainak. Amikor a ménes újra megszokott területén legelészik, majd visszajönnek, hogy elhozzák a csikósnak és hű lovának porhüvelyét, és előkészítsék méltó temetésüket.

ZAKLATOTT IFJÚSÁG

Amikor Kata a temetés után visszatért a most már teljesen üres házba, pánikba esett: Mi lesz most vele? Már az édesanya idő előtti elvesztése is nagy sorscsapás volt számára, de az édesapja szörnyű tragédiája szinte felfoghatatlan volt a fiatal lány számára.  Pár nappal ezelőtt még büszkén és vidáman őrizte a rá bízott lovakat – és most csendesen és halottan sírjában fekszik! Már nincs senki, aki vigyázná Katára, nincs, aki gondját viselné vagy megvigasztalná, ha szüksége lenne rá. Nagy teher nehezedett fiatal vállaira és ebben a gyászos időben nem talált kiutat.

"Istenem, Istenem, miért vettél el tőlem mind a kettőt?” kérdezte újra meg újra, de nem talált választ kérdésére. A tragédia utáni első napokban egy jótevő szomszédasszony eljött és segített Katát az első gyászban, de lassan hozzá kellett szoknia a fiatal lánynak, hogy mostantól teljesen egyedül van a világon, és hogy sorsát saját kezébe kell vennie. Magányosan és csendesen, mint egy kis, szürke szellem járt-kelt az üres házban, megpróbált visszaemlékezni a boldog időkre, és úgy végezte el napi teendőit, mint egy gép. Kata ellátta állatait, dolgozott a veteményeskertben, főzött magára és takarított, de semmi nem segített abban, hogy enyhítse fájdalmát. Egy gyötrelmesen hosszú hónap után úgy döntött, hogy valamihez kezdenie kell, másképpen még elveszíti a józan eszét. Hirtelen eszébe jutott, hogy Budapesten él édesanya egyik távoli rokona. Bár évek óta nem álltak kapcsolatban egymással, de Kata emlékezett a nevére, így elhatározta, hogy megpróbálja szerencsét és ír egy levelet, amelyben megkéri a rokont, hogy keresse neki egy állást a városban. Gyorsan meg is írta a levelet, nehogy még meggondolja magát, és nagyon hamar megérkezett a válasz is. Kata izgatottan feltépte a borítékot és leült egy székre, hogy olvassa a sorokat:

Kedves Gyermekem!

Mély döbbenettel hallottam szüleid elvesztéséről! Miért nem írtál hamarabb? Kívánságodnak megfelelően körbenéztem, és ismerőseim körében érdeklődtem, hogy valakinek szüksége van-e személyzetre. Sajnos jelenleg senkinél sincs betöltetlen állás.

De engedj meg, hogy más javaslattal álljak elő: Nagyon boldog lennék, ha elfogadnál meghívásomat, és egy kis időre hozzám költöznél. Megfelelő kiképzésben részesítelek, úgy hogy majd, amikor eljött az idő, könnyebben találsz majd állást. Kérem, tudass velem minél előbb az elhatározásodat, és esetleg azt is, hogy mikor szándékozol eljönni, hogy előkészíthessek mindent a fogadásodra.

Szívélyes Üdvözlettel: Székelyi Mariann nagynénéd

Kata nem sokáig gondolkozott. Mit is tehetett volna? El kellett fogadnia nagynénje ajánlatát. Így hamarosan elrendezte ügyeit, nehéz szívvel eladta állatait, de főleg a lovaknál arra ügyelt, hogy gondos és szerető kezekbe kerülnek, keresett egy bérlőt a házra is, és örült neki, amikor az egyik szomszéd fia, aki éppen nősülni készült, elfogadható árat kínált egy hosszabb időre tartó bérleményre. Amikor már minden a legnagyobb rendben volt, Kata táviratozott Budapestre, a nagynénjének, hogy a következő szombaton a délutáni vonattal megérkezik.

Amikor utoljára bezárta maga mögött az ajtót – a bérlők csak egy pár nap múlva beköltöztek – könnyek szöktek a szemeibe.

"Isten veled, drága házam! Isten veled, szeretett pusztám!” sóhajtott halkan. „A fővárosba költözök, de a szívem itt maradt mindörökké!”

Majd megfogta a két nagy utazótáskáját, amibe mindent pakolt, ami drága volt a szívének, és határozott léptekkel elindult az állomás felé. Egy pár óra múlva a döcögő, füstös vonat megérkezett a fővárosba. Amikor Kata kiszállt, körülnézett a pályaudvar területén, hátha megpillantja a nagynénje meghatározó alakját, de sehol nem látta bárkit is, aki csak kicsit is hasonlított volna arra a nőre, akire Kata emlékezett. Egy hordár megállt a fiatal lány előtt, amikor meglátta annak két nagy poggyászát.

"Segíthetek a kisasszonynak?” kérdezte. „Elvigyem a táskákat egy fiákerhez?”

De Kata csak rázta a fejét.

"Köszönöm szépen, nagyon kedves, de várok egy rokont, aki biztosan csak kicsit késik.” Tette hozzá, amikor észrevette, hogy a hordár körbepillantott. A férfi vállát vonta és otthagyta a lányt, kifizetőbb munka után nézve. A vágány lassan teljesen elnéptelenedett, és Kata még mindig, de most már kissé türelmetlenül, várta két nagy táskája között a nagynénje jövetelét. Miért nem jött el a rokona? kérdezte magát izgatottan. Talán nem kapta meg a táviratot? Vagy talán megbetegedett? De akkor miért nem küldött senkit, aki gondját viselte volna a fiatal lánynak? Kata nagyon jól tudta, hogy az özvegy nagynénje egy dúsgazdag hölgy, és sok szolganéppel rendelkezett. Az idő csak múlt és Kata végül mégis úgy döntött, hogy fogad egy fiakert és elviteti magát nagynénje lakására. Mivel minden hordár elment, egyedül cipelte a nehéz táskákat a kijáratig, majd intett az egyik fiákeresnek.

"Uram, kérem, elvinne engem özvegy báróné Székelyi lakásához?” kérdezte udvariasan a fiákerestől, miközben megmustrálta a két szép és ápolt lovat. A fiákeres bólintott. 

"Az a budai oldalon van, ha nem tévedek, kisasszony?”

"Igen, a nagynéném a várban lakik, a halászbástya közelében.” Válaszolt Kata, és helyet foglalt a kocsiban, miközben a fiákeres feltette a táskait. Majd friss ügetéssel keresztül mentek a városon, míg meg nem érkeztek a bárónő háza, vagy inkább városi palotája előtt. Az impozáns épület több emelet magas volt, az ablakok előtt mindenütt virágok pompáztak és a bejárati kaput gyönyörű faragások díszítettek. Kata, miután a fiákeres lesegítette őt a kocsiból, és a két táskát is a bejárathoz vitte, egy nagy borravalóval megköszönte a férfi segítőkészségét. Miközben a fiáker szapora patkódobogással eltávolodott, Kata az ajtó mellett lévő csengődrótot húzta. A ház belsejében egy halk csengetést lehetett hallani, és egy idő után végre kinyílt résnyíre a nehéz tölgyajtó. Egy kellemesnek nem éppen nevezhető hang kiszólt.

"A bárónő ma nem fogad!” a férfi éppen vissza akart csukni az ajtót, amikor Kata megszólalt.

"Uram, bocsánat, de én a bárónő távoli unokahúga vagyok. A bárónő meghívott, és a mai eljöttemet távirattal jeleztem a bárónő felé. Biztosan már nagyon várja engem, és remélem, hogy nincs semmi baj, ami miatt nem jött el értem a pályaudvarra.” tette még hozzá. De az inas a fiatal lány legnagyobb megrökönyödésére rázta a fejét.

"A nagyságos asszony nem kapott semmilyen táviratot, és nem értesített engem, hogy ma vagy bármikor máskor egy rokon látogatását várna. Ha azért jöttél,” fűzte hozzá, miután egy pillantást vett a lány szerény ruházatára, „hogy koldulj, vagy a nagyságos asszonyt zaklass, azzal a kifogással, hogy valamilyen rokon vagy neki, akkor elszámoltad magad! Tűnj el innen, minél előbb, vagy hívom a rendőrt!” kiáltott a lány felé. Kata nem hitt a fülének! Csak megnézte az inas zord és elutasító arcát és nem tudta, mitevő legyen. Hiszen a nagynénje tett neki azt a nagylelkű ajánlatot, hogy befogadja a házába, és megtanítja, hogy majd munkát találhasson. És most olyan hirtelen nem akar tudni semmiről? Mi történhetett időközben? Vagy az inas saját felelőségére cselekedett? Kata úgy döntött, erényesebben lép fel, mielőtt az inas még elkergetné.

"A nevem Molnár Kata, és a nagynéném, özvegy Székelyi bárónő meghívott engem, amikor értesült szüleim haláláról.” Mondta határozott hangon. „Kérem, értesítsen a nagynénémet a jövetelemről, ő majd tisztázni fogja, ha ön esetleg félreértett valamit!” A neve hallatára, az inas arcán mintha a megértés futott volna át. A nagyságos asszony beszélt neki arról, hogy ma egy Kata nevű szolgalány fog megérkezni, amelyet megérkezésekor azonnal a személyzeti szobákba kell vezetnie, és megparancsolni neki9, hogy várakozzon. Csak hogy az inas természetesen egy szolgalányt nem a főbejáratnál, hanem e személyzeti bejáratnál várta volna!

"Elnézést!” mondta az inas Katának. „Természetesen értesítettek engem arról, hogy ma eljössz, de azt hittem, tudod, hogy egy szolgalány a személyzeti bejáratnál kell, hogy jelentkezzen.” Tette hozzá megvetéssel.

A fiatal lány az első szavak hallatára nagyon meglepődött, hogyan merészkedik egy inas őt, a bárónő unokahúgát, tegezni, de a folytatástól majdnem rosszul lett. Miért kell neki a személyzeti bejáratnál jelentkeznie? És miért beszélt az inas vele kapcsolatban „szolgalányról”? De egy érzés azt súgta neki, hogy mindegy, első célja az, hogy bekerüljön a házba, majd csak kiderül a félreértés. A nagynénje megregulázná az inast, és szívesen befogadna unokahúgát. Így Kata csak vállát vonta, és kért:

"Kérem, vezessen a nagynénémhez, akkor bizonyára fény derül mindenre.” Az inas magában morfondírozott, hogy az a lány mindig olyan kotnyeles – mert akkor majd gondoskodik róla, hogy leszokjon e rossz tulajdonságról – vagy csak egyeszű, mindenesetre kinyitotta az ajtót és bebocsátotta a lányt a nagy előcsarnokba. Mivel nem mutatott hajlamosságot arra, hogy bevigye a lány táskait, Kata megfordult és magával hozta poggyászát. Már éppen le akart tenni a nehéz táskákat, és egy kis pillantást vetni a nagy előcsarnokra, de az inas annyira gyorsan haladt tovább, hogy Kata jobbnak tartotta, követni, nehogy eltévedjen. Az inas szaporán haladt tovább, több szűk folyosón át, egyenesen a személyzet területére. A fiatal lány egyre nagyobb döbbenettel követte a férfit. Tényleg úgy gondolta a nagynénje, hogy a személyzeti szárnyban van a helye? Legrosszabb sejtelmei valóra váltak, amikor az inas egy keskeny ajtót kinyitotta, és a fejével befelé mutatott.

"Itt a szobád, az ágyat a Magdával oszthatott, ez is egy olyan vékony nádszál, mint te!” azzal otthagyta a lányt és eltűnt a folyosók labirintusában.

Kata nem bírt minek vélni az egészet. Körülnézett a szűk és rosszul szellőztetett kamrában. A falnál két keskeny ágy állt, az inas szavaiból ítélve mindkettő kétszemélyesek, egy szúrágta szekrény, egy mosótál, egy kis kerek asztalka, egyetlen rozoga székkel. A kamra egyik végén az ajtó volt, a másikon egy nagyon kicsi ablak, amely nem engedett be elegendő napfényt ahhoz, hogy egy olyan verőfényes napon, mint amilyen most volt, világos legyen a kis helyiség. Kata, letette a két táskáját az egyik ágy elé, majd, mert a puszta friss levegőjéhez volt szokva, első mozdulatával kinyitotta a kis ablakot, hogy kissé szellőztessen a dohos kamrát. Amikor kinyitotta szekrény ajtaját meglátott, hogy ott már több, nagyon szerény és sokat viselt ruhák voltak felakasztva, és egyéb ruhadarabok hevertek az alján. Ezek a kamra többi lakóinak ruházati darabjai voltak. Kata, mivel egyelőre nem volt más választása, kipakolta táskája tartalmát a szekrénybe, óvakodva attól, hogy a többi ruhát összegyűrje. Gondolatai még mindig lázasan kutattak a nem várt események okát.

Vajon mit akarhat nagynénje ezzel a viselkedéssel? Már nem szívesen látja őt házában? Talán szégyelli a szegény rokont? De hogyan kaphat a fiatal lány megfelelő kiképzést, amikor a személyzettel kell laknia? Kérdések vége nélkül, amelyekre a fiatal lány legalább egyelőre nem talált választ. Ezt csak a nagynénjétől kaphatta. 

Amikor Kata éppen befejezte a rendezést, az ajtó kinyílt és egy nagyon sovány, fiatal lány, majdnem még gyerek, lépett be. Tágra nyitott szemekkel nézett Katára. Majd mintha megtalálta volna szótlan kérdésére a választ, kérdezte:

"Akkor te vagy a Kata?” és amikor Kata bólintott, odanyújtotta neki kis, de már a kemény munkát magán viselő kezét.

"Én Magda vagyok, és velem kell aludnod,” bemutatkozott. „Te itt új vagy, akkor jobb, ha mindjárt az elején beavatlak a dolgokba, nehogy olyan hibákat kövesd el, amelyeket később megbánod!” fűzte hozzá halkan, és sokatmondó pillantást vett a zárt ajtóra. Kata alig bírt megszólalni, annyira megdöbbent. „Magda, kérlek, nem tudod, hogy mi ez az egész? Én az Úrnő unokahúga vagyok, szüleim halála után ajánlott nekem, hogy felkölthessek hozzá, és ő majd kitanít, hogy majd saját lábakon tudjak állni, és pénzt keresni.” A fiatal szolgalány érdeklődő pillantást vett Katára, mintha nem tudna elhinni, hogy igaz az, amit Kata állít. Majd arra emlékezett, hogy az inas mit is beszélt a konyhában a szakácsnővel. Nem tudtak, hogy Magda az éléskamrában van, és mindent meghallhat, így alaposan kibeszéltek a történetet. Az inas gúnyosan megjegyezte, hogy majd hozzájuk jön egy kis mihaszna lány, aki állítólag az Úrnő valamilyen távoli rokona, de az Úrnőnek nincs kedve, egy ilyen falusi libát rokonként magánál tartani. És amikor a szakácsnő érdeklődött, hogy akkor vajon milyen alapon lesz itt a lány, az inas nevetve csak annyit mondott: „Hát ő lesz az új mindenes!” És a kövér szakácsnő még halkan hozzátette: „És mi majd szépen betörjük a kisasszonyt! Az, akit a saját nagynénje is letagadja, nálunk is leszerepelt!” majd mindketten elmentek és Magda kimerészkedhetett a kamrából. Kíváncsi lett, hogy vajon ki lehet az a lány, akivel nemes rokona oly megvetően bánik. És most itt állt előtte, és láthatóan zavarba volt, mert világosan látszott, hogy egyáltalán nem arra a bánásmódra számított. Magda kissé meg is szánta a tőle nem sokkal idősebb lányt. Mutatott az ágyra és halkan mondta: „Gyere, kissé pihend ki magad, gondolom fárasztó volt az út. Mert majd frissnek és érősnek kell lenned, hiszen itt nagyon sok és nehéz munka vár majd rád.” Kata rázta a fejét. „Még mindig azt hiszek, hogy itt valamilyen félreértésről lehet csak szó. Mindjárt elmegyek a nagynénémhez és tisztázzon a dolgokat!” Magda megijedt. „A te helyedben nem tennék!” suttogott. „Nagyon szigorú az Úrnő, és könnyedén eljár a keze, ha nem azt tesszünk, vagy nem úgy, amit és ahogyan kívánja. – Kérlek, ne haragíts magadra már az első pillanatban! Úgyis majd eljön az idő, és találkozol vele, akkor még mindig megpróbálhatsz beszélni a dolgokról.” Fűzte hozzá. Kata, aki nem akart kínos helyzetbe hozni a fiatal lányt, belátta, hogy most egyelőre nem tehet semmit, csak várni lehetett, és remélni, hogy kiderül majd az igazság. Az első nap békésen ért véget, és még azt sem zavarta Katát, hogy Magdával meg kellett osztania az ágyat. Amikor a nap végén a két másik lány is előkerült, Kata gyorsan bemutatkozott – mint az Úrnő rokona – de többet nem tette hozzá, mert abban bízott, hogy másnap már úgyis megváltozik a helyzete.

Alig hajnalodott, amikor Magda már fel is rázta Katát álmaiból. „Gyerünk, Kata, ébredj fel! Kezdődik a munkánk!” Így Kata is felkelt és a négy lány a jéghideg vízzel mosakodott, amely a tálban volt, felöltözött és elindult a konyha felé. Már javában szorgoskodtak a tűzhely körül, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és egy teljesen feketébe öltözött, tekintélyt parancsoló hölgy lépett be a konyhába. Kata nagynénje a hatvanas éveiben járt, magas és vékony testét szálfaegyenesen tartotta, csontos kezében egy vékony sétabotot tartotta. A három lány mély pukedlibe kezdett, csak Kata állt, és megnézte nagynénje szigorú arcát. Kontyba kötött ősz haja alatt vékony, majdnem egyenes szemöldökök az összeráncolt homlokán, szürke szemei fürkészve összehunyorítva, hosszú, vékony orra egy szinte ajkak nélküli száj fölött őrködött. Az egész nőben egy csepp könyörület vagy rokonszenv nem lakott, csak hihetetlen gőg, szigor és egy kemény szív. Köszönés helyett ráförmedt Katára: „Miért nem pukedlizel te is?” Kata szinte összerándult e kemény és durva hangtól. Majd halkan üdvözölte nagynénjét. „Jó napot, nagynéném! Molnár Kata vagyok, akit meghívott, hogy önnél lakhassam, szüleim halála után…” Éppen folytatni akart, amikor az asszony felemelte botját, és a lány fenekére sújtotta. Kata a fájdalomtól és a meglepetéstől nem bírt szólni, csak vastag könnycseppek kezdtek gurulni lefele az arcán. „Itt csak akkor beszél valaki, ha megengedem!” kiáltott a nő. „Én valamilyen Katát hívtam meg, hogy itt majd kitanítsák hasznos szolgának, semmi több!” majd a többihez fordult: „Követelem, hogy még ma kezdjetek el betanítani ennek a Katának a szabályokat, mert mindenki megbánja, ha még holnap is olyan neveletlenül viselkedik, mint most!” és ezzel elviharzott a konyhából. Kata csak most jutott arra a lesújtó következtetésre, hogy itt semmilyen félreértésről nem lehetett szó: nagynénje tényleg utolsó senkinek tekintette és eszerint is kezelte.

Sok hónapon keresztül a fiatal lány élete abból állt, hogy hajnalban kelt a három másik lánnyal együtt, nehéz és piszkos konyhamunkát végzett, gyakran hideg vízben temérdek ruhaneműt mosott, takarított és megtűrte, hogy mindenkinek a csicskája lett. Legalább az ennivaló számára megfelelő volt, de még így is fogyott egy pár kilót. Egy szép napon a nagynénje berendelte magához. Kata dobogó szívvel ment fel a lépcsőn és bekopogott nagynénje lakosztályán. „Szabad!” jött ki a hideg hang a szalonból. A fiatal lány akadozó léptekkel lépett be a francia stílusban berendezett szalonba, amelybe azelőtt még soha nem tehette be a lábát. A ház úrnője egy drága selyemmel borított kanapén ült a szokásos fekete, de méregdrága ruhájában. Amikor Kata az úrnő által követelt öt lépéssel előtte megállt és pukedlizett, az asszony rideg hangon beszélni kezdett. „Idehívattalak, mert úgy döntöttem, hogy már nincs ok, amiért itt kellene maradnod. Az egyik ismerősöm, Kovácsy bárónő, keres egy szolgát, felajánlottam neki téged. Holnap reggel elmész innen, de vigyázz, hogy mit viszel magaddal, mert az inasom ellenőrizni fog, hogy csak a te dolgaid viszel!” Kata éppen protestálni akart, hogy csak úgy potenciális tolvajnak nézik őt, de az asszony egy kézmozdulattal csendre parancsolt. „A személyzeti bejáratnál vár majd a bárónő egyik alkalmazottja, akivel mész. És figyelmeztetlek: ha netán a bárónő nem lenne megelégedve veled, és nálam panaszt tesz, akkor megbánod azt is, hogy világra jöttél, erről gondoskodok! Elmehetsz!” Így ért véget Kata tartózkodása a nagynénjénél.