Maureen O'Kelly
LESZÁMOLÁS
A
MÚLTTAL
REGÉNY
Copyright 2001 by Maureen O'Kelly - Lektorálás alatt
Minden jog fenntartva.
Beleértve a terjesztést és értékesítést nyomtatott formában, filmben, rádióban, televízióban, fotomechanikai visszaadást, mindenfajta hanghordózó berendezésen, részletes kinyomtatást vagy betárolást és visszaszerzést mindenféle számítógépbe, fordítások.
..........................................................................................................................................................................................................
Kim még hallotta a szörnyű hangot, amellyel a kis, könnyű repülőgép a sziklának ütközött, azután eszméletet vesztette.
Amikor újra kinyitotta a szemét, egy olyan modern kórházi szobában feküdt, amilyen csak a legjobb francia-kanadai klinikákban található. Csillogó fémmel és vidám színekkel próbálták a betegeket jobb kedvre deríteni. Dan átölelte a feleségét és könnyek csillogtak a férfi az átvirrasztott éjszakától és az aggodalomtól sötét és fáradt szemében.
-Kim! Drágám, élsz! Ez a legfontosabb!- csak annyit bírta el-elcsukló hanggal kimondani. Az ágyban fekvő nő úgy tűnt, mintha nem is hallaná a férfi szavait, újra fel kellett magát találnia ezen a világon. Az erős férfi meleg karjai nagyon megnyugtató hatással voltak rá. Bármi is történt, Ő volt nála, minden más mellékes volt. Csak egy bizonyos idő múlva sikerült neki a szavak teljes értelmét felfogni.
-Dan, Drágám, mi történt velem?- kérdezte alig érthetően, mert száraz ajkai nem nagyon akartak még megmozdulni. -Nem emlékszem semmire!- A férfi nézte feleségének még így is gyönyörű arcát és habozott. Majd csak nagyon nehezen jöttek a szavak a férfi szájából, nagyon jól tudta, milyen kínzást fog jelenteni válasza szeretett feleségének, most, amikor éppen a fiúk házasodott és saját családot alapított és nekik sok tervük volt a közös jövőre nézve. De nem tudta eltitkolni a szeretett asszony előtt igen súlyos állapotát, mindenesetre sokkal jobb volt, ha a szörnyű újságot tőle fogja meghallani, mint egy siető és a sok szenvedő ember látványától elfásult orvostól. Így szelíden megfogta a csinos nő még mindig szép, finom kezét az övével, megcsókolta gyöngédén és suttogott:
-Kim, Drágám, ez így is egy isteni csoda volt, hogy egyedül Te élted túl ezt a szörnyű repülőgép szerencsétlenséget, mert amikor a kis gép, amiben ültél, széttört a sziklán, te kirepültél a hóba, még mielőtt a gép felrobbant volna. De sajnos így is még mindig nagyon súlyosan sérültél.- A hangja elcsuklott, de erőt vett magán és folytatta:
- Amikor ott feküdtél a hóban egy nehéz roncsdarab eltalálta a lábad..... Az orvosok megpróbálták a lehetetlent, de a te esetedben sajnos minden tudásuk csődöt mondott. Nem tudták megmenteni a lábaidat!- Nagyon erősen átölelte a feleségét és megpróbálta, neki nem a saját elkeseredettséget megmutatni, amely elfogadott, amikor a főorvos közölte vele a szörnyű tényeket, amikor az asszony még a műtéti asztalon feküdt. A felesége nagyon sokáig nem értette, hogy mit is jelentsenek a férje szavai. Nagy nehezen felemelte egy kicsit a csövek és bekötőzések miatt fájós és merev testét - és akkor látta, hogy a lepedő ott, ahol a lábai körvonala kellett volna, hogy lerajzolódjon a finom szövet alatt, gyanúsan laposan feküdt az ágyon. Csak akkor bírta felfogni a férje közlésének teljes súlyát. Vadul felsikított, majd erőtlenül visszahanyatlott a párnára. Dan gyöngédén megcsókolta a síró nőt újra és újra, mintha ezzel tudta volna elfelejtetni vele a szörnyű hírt. A sokk nagyon mélyen hatott, a férfi hiába adott minden szeretetet imádott feleségének, a rettenetes tényekkel Kimnek egyedül kellett megbirkóznia. Egy mély sóhajjal a nő lecsukta a szemét és arra gondolt, hogy még úgy is, hogy másoktól függő rokkant lesz, de érdemes még élnie. Belső szeme előtt lepergett addigi élete, mint egy filmben.
KIM - IFJÚSÁG ÍRORSZÁGBAN
-Úgy döntöttem, hogy beíratlak egy gyerek-balett csoportba. Biztos ez a legjobb időtöltés neked, jó testtartást ad, odafigyelésre és fegyelemre tanítanak majd téged.- Így szólt az anyja Kimnek, egy mindenkit és mindent domináló személyiség a három éves kislányához. Mint minden gyerek ebben a korcsoportban, Kim zokszó nélkül elismerte az anyja döntését.
Így hetente kétszer az anyja autóval vitte lányát a néhány kilométerre a lakásuktól fekvő sportcentrumba. Ott kellett Kimnek az anya fürkésző szeme előtt a lépéseket és táncokat tanulnia.
Kimberley O'Keary a zöld sziget egyik legszebb táján született, ahol enyhe dombok váltják fel a nagy zöld síkságokat, és ahol a híres ír telivéreket tenyésztik. Nem messze a grófság székhelyétől laktak a szülei, az akadémikus Lloyd O'Keary és a felesége Arden, aki egy rövid kitérő - mint tánciskola-tulajdonos - után, egy nagy cégnél dolgozott, mint főtitkárnő. A házuk egy óriási nagy épület volt, két emelet és kiépített pince. Elől volt egy kis sáv virágokkal és alacsony cserjékkel, a ház mögött húzódott egy szép, eléggé tágas kert. A ház nagy volt a néhány személynek, akik most benne laktak, de az épület úgy volt tervezve, hogy egyszer majd két fiatal család és a szülők is kényelmesen elférhetnek benne. A gondolat alapjában véve biztosan jó volt, de az apja sajnos nagyon elméretezte a szobák elrendezését és több más, kisebb, de fontos részletet. Lehetetlen volt, hogy a családtagok teljesen elzárkózzanak egymástól, mindig egymás területén kellett átjárniuk! Csak egy garázs létezett, többre nem is volt hely. Már most is eléggé kényelmetlen volt, ha az anyja ki akart menni a garázsból és az apa szolgálati autója épp előtte állt. Hát még akkor mi lesz, amikor majd több autó lesz a családban? A nagy épületben élt még Kim anyai nagyanyja. A nagyapa röviddel Kim születése után meghalt. A nagyi elfoglalta a földszint egy részét, egy hálószobát, nappalit, konyhát, fürdőszobát és télikertet. A többi hely Kim apjának a birodalma volt, egy nagy dolgozószoba, hall és a WC. Az emeleten lakott a fiatal család, ott is volt hálószoba, nappali, egy óriási gyerekszoba és egy fürdőszoba. A gyerekszobába csak egy később konyhának tervezett helységen vagy egy lomtáron keresztül lehetett bejutni. A háznak csak egy bejárata volt, mindenen keresztül kellett menni, hogy eljusson az ember a fenti lakrészhez. A pince tele volt szekrényekkel és polcokkal, egy műhely és egy mosókonyha is volt ott lent. Azonkívül a fűtőolaj tartály és a kazán. A kert nem volt túlságosan nagy, de a nagymama nagy szakértelemmel gondozta. Magas fák és egy náddal bevont kerítés védték kíváncsi szemek előtt, de nem engedték azt se, hogy kifelé nézzen az ember. A kis füves téren még itt-ott egy-egy alma- és körtefa állt, a közepén egy óriási nagy fenyőfa magasodott messze a ház fölött. Amíg mindkét szülő dolgozott, Kim mindig a nagyanyja felügyelete alatt volt. Ő volt az, aki főzött, takarított, a gyerekre vigyázott és bevásárolt. Kim apjának nem volt sok szabad ideje, de nem is nagyon vágyott arra, hogy foglalkozzon a gyerekkel. Az anyja is teljesen el volt foglalva a munkájával. Éppen terhes volt, amikor Kim három éves lett. Sokáig nem is akartak gyerekeket, inkább utaztak a világ minden zugába, és nem akarták a felelősséget vállalni. Most az anyja már harmincnyolc éves lett, az apja negyvenöt. Ideje, ha még egy második gyereket akartak! Soha nem jutott Arden vagy a férje eszébe, hogy egy ilyen késői terhesség veszélyes is lehet, mind az anya, mind a gyerekre nézve. És az sem elvetendő gondolat, hogy már mindkét szülő jócskán nyugdíjas lesz majd, míg a gyerekek elvégezik az iskolát! Nem nagyon gondoltak a jövőre, semmiképpen se pénzügyi szempontokból. Rokonok se voltak sokan, Arden egyedüli gyerek volt, az apjának volt két öccse, de az egyik a család fekete báránya volt és feleségével Angliában élt, letagadta ír voltját, a másik messze északon lakott és csak nagy néha írt egy képeslapot karácsonyra. Kim szüleit nem nagyon zavarta a helyzet, akarattal elzárkóztak minden baráti kapcsolat elől. Úgy gondolták, hogy valamivel jobb emberek ők, mint a többiek. Se kollégákkal, se szomszédokkal építettek ki kapcsolatot és mivel nem volt értelmes hobbijuk se, majdnem úgy élt a család, mint egy társadalmi vakumban. Minden a "családban" történt, legyen az utazás, hétvégi kirándulás vagy az éves szabadság. Kim soha nem látott más gyerekeket mint játszótársakat, a szomszédban élő gyerekek "nem érdemesek a barátságotokra" így Kim anya. Az első négy életév alatt Kim a nagyanyánál nőtt fel, a szüleit csak este és a hétvégeken látta. Amikor az anya újra terhes lett, néha elvitte Kimet az irodába, ott a főnök szívesen játszott a kisgyerekkel, míg Arden az írógépen dolgozott. Kim nagyon nyugodt lány volt, órákon át eljátszott egy pár gémkaccsal vagy éppen egy tollal vagy egy ceruzával kis képeket rajzolt. A kedves "bácsika" gyakran hozott édességeket vagy játékokat. A születésnapokra, de húsvétra és karácsonyra is, mindig jöttek kisebb-nagyobb ajándékok a "főnök bácsitól". Amit Kim nem is tudott: A "bácsi" pénzt is küldött havonta postán keresztül az anyjának, mivel az apjának arról nem volt szabad tudomást szereznie.
Akkor született meg a kis húga, Maude! Most sok minden megváltozott! Arden úgy döntött, hogy teljesen a gyereknevelésre szenteli magát. Továbbra is a nagymama volt a felelős a háztartásért, sütött, főzött, takarított és gondozta a kertet.
- Foghatom a hugicámat az ölemben, anyu?- akarta Kim gyenge gyerekhanggal tudni az anyjától. Kérő szemekkel nézte a kisbabát, akit az anya a karjában tartott és cumisüvegből etetett. Szép teste miatt Arden tartózkodott attól, hogy szoptassa a babát, mivel azt gondolta, hogy ez árthatna a karcsúságának.
-Persze hogy nem. Túl kicsi vagy te még hozzá!- volt a hideg válasz. Az anya nem tudta vagy nem akarta megérteni, hogy miért vágyott Kim arra, hogy ő is a kezébe vehesse a gyereket. A negatív válasz viszont azt a veszélyt rejtette magában, hogy Kim féltekény lett a kistestvérre, aki most anyjának az egész idejét elfoglalta. Először Kim nagyon boldog volt, amikor az anyja közölte vele, hogy húga lesz és attól fogva mindig otthon lesz. De már akkor, amikor az anya a síró pólyát a korházból hazahozta, és minden percét vele töltötte, Kim ráébredt, hogy ő igazából most már a második helyre került.
-De anyu, nézd, én már fel tudom emelni a játék babámat is, és ez nagyobb, mint Maude!- nézett Kim szomorú zöld szemekkel a szép arcában, amelyet vörös, hullámos hajrengeteg körbefogta, a húgára. De az anya kérlelhetetlen maradt.
-Amikor nagyobb leszel majd, te is dajkálhatsz majd pici babát, de most még ő túl érzékeny és te túl kicsi vagy!- Ezzel fogta a babát és letette a bölcsőbe.
-Nekem is olyan szép bölcsőm volt, amikor kicsi voltam?- akarta Kim tudni.
-Ugyanaz a bölcsőd volt neked is, láthatod, hogy mindkettőkkel egyformán bánunk.- A négyéves gyerek még nem tudta teljesen felfogni annak a mondatnak az értelmét, de nem mert többet alkalmatlankodni. Viszont egy pár nap múlva megint megkérdezte.
-Anyu, nekem is olyan szép ruháim voltak, amikor baba voltam?-
-Ezek ugyanazok a ruhák! Amikor kicsi voltál, ezeket hordtad, utána szépen eltettem egy bőröndbe, és most Maude veszi fel őket. És amikor majd neki is túl kicsik lesznek, majd elteszem újra, úgyhogy a te gyerekeid is majd fel tudják venni őket!- mondta neki az anya.
-Anyu, adhatom Maude-nak a cumisüveget?- akarta Kim tudni és sóvárgó tekintettel nézett a babára. De az anya válasza kiábrándította.
-Persze, hogy nem! Túl kicsi vagy te ahhoz! Majd ha megnőttél!- Lassan Kim úgy értette a dolgot, hogy semmire nem képes, hogy az anya minden szabad idejét a babának szenteli, és hogy mindig mindenre még várnia kell. Sokszor lement a nagyanyához és ott próbált megértést és támogatást találni. A nagyanya mindig szakított neki egy kis időt, hogy megpróbálja a gyerek féltekénységét eloszlatni, és bizonyos dolgokat megértetni vele. Kényelmesen elhelyezkedve a nagy ülőgarnitúrán, a gyerek hozzásimulva, az idős nő megpróbálta az anyai szeretetet helyettesíteni.
-Nézd Kim, Kicsim, a hugicád most még olyan nagyon kicsi, mint te voltál egy pár évvel ezelőtt. Egy baba még nem tud egyedül enni, felöltözni vagy WC-re menni, mint te. Mindent az anyának kell elvégezni. Ezért anyád most teljesen el van foglalva a testvéreddel, és kevés idő marad neki arra, hogy foglalkozzon veled. Amikor te voltál ilyen kicsi, ugyanezt tette veled is.- Nehezére esett ez a hazugság, de Kim érdekében kellett, hogy visszaszorítsa a féltekénységet a húgával szemben. És tényleg, Kim megpróbálta megérteni az anyát és a babában már nem látott ellenséget. Bárcsak az anya szentelt volna neki ezt a pár percet nyugodt magyarázattal! Csak még egy kérdés volt hátra.
-Nagyi, miért nem hagyja anya, hogy segítsek neki, ha már olyan kevés az ideje? Én nagyon szeretném gondját viselni Maude-nak, de anyu mindig azt mondja, hogy túl kicsi vagyok, és nem tudok segíteni!- A nagymama gyöngéden átölelte a kis gyerek vékony testét.
-Kicsim, tényleg vannak olyan dolgok, amihez még túl fiatal vagy, vagy nem eléggé erős. De majd beszélek anyáddal, lehet, hogy talál majd olyan feladatokat neked, amelyekhez már elég nagy vagy.
-Oh, ez szuper lenne! És talán majd játszhatok is egy kicsit Maude-dal. A játékok, amelyeket játszok anyuval és néha apuval annyira unalmasak!- Egy nagy ásítozással mutatja a nagyanyának, hogy milyen unalmasak voltak is ezek. Az igazat megvallva, Kim szülei megpróbáltak már iskola előtt egy kis észbajnokot nevelni belőle. Igaz, hogy Kim nagyon tehetséges és intelligens gyerek volt, de az állandó tanuló-játékok túlterhelték a lányt, aki szívesen is játszott volna "kis hülye játékot". Ezeken túl nem volt neki elég lehetősége testileg kifárasztania magát. A balett is unalmas volt számára, mindig ugyanaz és mindig az anya felügyelete alatt. Soha nem volt neki lehetősége, kapcsolatot teremteni a többi gyerekkel. Az anya elvitte pontosan az óra kezdete előtt a centrumba, egész idő alatt ott volt, és amikor vége lett a tanításnak, azonnal hazavitte Kimet. Játszani csak a kertben volt megengedett, de ott állandóan vigyázni kellett, hogy a labda ne essen a virágok közé, a bicikli ne hagyjon nyomokat a fűben, és a homokozóból mindig tisztán kerüljön vissza a házba. A nádkerítés védett kíváncsi szemek elől, de megakadályozta egyben a kilátást a külvilágra. Amikor a nagymama egyszer javasolta, hogy Kim menjen óvodába, az anya hidegen visszautasította.
-Én vagyok az anyja és én tudom a legjobban, mi kell a gyereknek. Nem akarom, hogy már a kötelező iskolaidő előtt összekerüljön azokkal a plebejusokkal!- förmedt rá Arden. Hiába próbálta az idős nő észhez téríteni a lányát.
-De Kimnek nagyon hiányoznak a játszótársak. Az óvodában megtanulná, hogyan kell egy társadalomban élni, tanulna nem önző lenni, hanem osztozni a többi gyerekkel és megismerkedne mindenféle jó és kevésbé jó emberi tulajdonsággal. És el ne felejtsd, hogy nem mindenki egyforma! Biztos vannak ott olyan gyerekek is, akiket elismernél, és akik jól vannak nevelve.- De Kim anyja szilárdan megtartotta az álláspontját.
-Az én lányom nem megy óvodába! És hidd el nekem, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy még az előkészítőbe se kelljen mennie. Akkor csak hat évesen kerül mindjárt az első osztályba. Nincs olyan jó, mint a nevelés a családban! Ha lenne elég pénzem, házi tanítót fogadnék fel!- Ehhez már szólni sem bírt a nagymama. Kim apja nem avatkozott soha a felesége döntésébe, már régen megismerkedett a nő erős és hajthatatlan karakterével, beletörődött és majdnem boldog is volt, hogy neki nem kellett a mindennapi kis dolgokkal foglalkoznia. Így még a gyereknevelésbe se szólt soha bele, a felesége majd rendezi. Erről az oldalról nem jöhetett segítség, így a nagymama sóhajtozva maga is beletörődött. Kimre nézve ez a döntés azt jelentette, hogy továbbra is úgy kell élnie, mint egy kolostorban. Még akkor se teremthetett kapcsolatot más gyerekkel, amikor találkozott velük, mondjuk egy kirándulás alatt.
-Itt maradsz velünk!- harsant az anya hangja, amikor Kim egy erdei játszótéren a csúszdára akart felmenni.
-Várd meg, míg elkészülünk az ebéddel, utána még egy kicsit sétálni megyünk!- Vagy:
-Ez a társaság nem neked való, gyere ide hozzánk!- Ilyen szöveget kellett hallania a gyereknek mindig és mindig és lassan a kis agyában megrögződött. Eljött az ideje, amikor már Kim is úgy gondolta, hogy a szülőknek mindig igazuk van, és hogy tényleg egy másik emberi kategóriába tartozik. Soha nem jutott eszébe, hogy milyen alapon gondolhatják a szülei, hogy különbök más embertől. Se a hovatartozásuk - nem voltak sem nemesek se milliomosok, se a társadalmi rangjuk - akadémikus és titkárnő - nem adott semmiféle okot erre a nagyképűségre. De Kimnek élnie kellett ezzel a helyzettel. Minél idősebb lett, annál jobban elzárkózott, most már szinte saját elhatározásából és gyakran egy sajátos álomvilágban élt. Amikor Maude eléggé nagy volt, a két testvér gyakran játszott együtt - de mindig egyedül. Kim visszahúzódott az álmaiba, lovak és zene volt a fő téma. Amikor olvasni tudott még egy kedves időtöltést talált, minden könyvet, ami a kezébe került, hirtelen rövid idő alatt olvasta ki. Nagyon erősen érezte a vágyat, hogy saját háziállata legyen, de főleg egy ló vagy póni volt az álma. Hiába volt alkalmas a lakhelyük, éppen a híres telivérek fő tenyésztési tartományában laktak, de Arden mindig is nagyon ellene volt minden állattartásnak. A nagyanyának volt egy öreg macskája, éppen hogy tolerálták, de amikor ez végelgyengülésben tizenhat évesen meghalt, nem jöhetett helyette más. Kim anyjának sikerült, nem tudni hogyan, hogy Kimnek csak az első osztályba kellett mennie, előkészítő nélkül. Az első nap így mindjárt egy ugrást jelentett a mély vízbe a gyerek számára. Egyedül volt a sok gyerek között, akik már régóta ismerték egymást, hol az óvodából, hol még azelőtti időkből. Kis csoportok alakultak ki, de Kim mindig is kívül maradt. A "különc" gyorsan el volt nevezve, ahhoz még jött az a tény, hogy az anyja mindig autóval hozta és vitte Kimet "az út olyan veszélyes!", a többi gyerek pedig egyedül gyalog jött vagy legfeljebb egy szülő kísérte el őket. Kim nem is tehetett mást, figyelmét a tanárokra és a tanulásra fordította. Így aztán nagyon gyorsan még a "stréber" neve is ráragadt.
-Anyu, én is szeretném a születésnapomat egy kis bulival megünnepelni, mint a többi lány az osztályban! Mindig mesélnek a többiek, hogy milyen klassz volt zsákugrással, virsli-fogással, sok tortával és játékokkal és...-
-Ez mind olyan gyerekes bolondság!- vágott közbe Arden, amikor Kim egyszer erőt vett magán és megpróbált beszélni az anyjával.
-Miért kellene valakit meghívni, akinek a szüleit se ismerem - és honnan lennének neked barátnőid?- kérdezte metsző hangon a lányától. Kim úgy állt az anyja előtt, mint a vallatáson, és nem mert az anyja szemébe se nézni.
-Anyu, ha hiszed, ha nem, nekem is van egy-két barátnőm, egy év alatt csak jól megismertük egymást és ők meg akarnak hívni engem a születésapjukra. De az enyém hamarabb lesz, ezért illene, hogy én is meghívjam őket. Nagyon kérlek, anyu, ne mondj nemet!- Reszkető kézzel és dobogó szívvel várta az anyja válaszát. Lehet, hogy ez egyszer az anya megérti a lányát és megengedi a bulit? Vagy - mind általában - egy szigorú NEM-mel elutasítja Kim kérését?
-Hogy mi illik és mi nem, azt én döntöm el, nem te!- förmedt rá az anyja. –De gondolkozni fogok rajta, a születésnapod úgy is csak egy hónap múlva lesz, addigra megkapod tőlem a választ!- Na tessék! Se igen, se nem! Kimnek megint várnia kellett, míg az anyja jónak látja, döntést hozni. Egy hét múlva az anya magához hívatta Kimet.
-Úgy döntöttem, hogy a két úgynevezett barátnődet meghívhatod, de egy nap az igazi születésnapod után, mert egy ilyen fontos napot természetesen a családban ünnepelünk, mint eddig is és nem akarom idegeneket látni ezen a napon. Azonkívül csak két órát fognak itt tölteni, ez bőven elég lesz, hogy felfordítsátok nekem az egész házat! Elkészítem a játékokat, és holnapra megírom a meghívókat, odaadhatod őket az iskolában. Remélem, hogy nem áltatod magad hamis elképzelésekkel, gyakran az úgynevezett "barátnők" csak ki akarnak használni téged vagy egyszerűen kíváncsiak, hogy néz ki a házunk. Előfordul az is, hogy a "barátnő" nagyon gyorsan ellenséggé változik!- De Kim túlságosan boldog volt, hogy bulira hívhatja a két lányt, hogy az anyja csípős megjegyezéseit alig vette észre. Boldogan sietett Maude-hoz, aki addigra egy kis szövetségese lett. Kim gyakran öntötte ki neki a szívét, így az összetartás a két testvér között napról napra nőtt. Alig voltak összecsapások, mint más testvérek között, túlságosan egymásra voltak utalva.
Amikor végre eljött a nagy nap, a gyerekszobából eltűntek az ajándékok - nehogy kárt tegyenek rajtuk – sőt, Arden a virágokat is levitte a nagymamához, annyira félt, hogy a gyerekek majd nem tudják rá vigyázni. Amikor csengettek, Kim dobogó szívvel állt a felső lépcsőfokon, Arden ment ajtót nyítni. A két lány együtt jött az anyjukkal, de Kim anyja nagyon gyorsan kitessékelte a nőket, illetve be se engedte őket a hallba. A két lány kíváncsian nézett körül, de Kim anyja gyorsan segített nekik levenni a kabátjukat, azután felvezette őket Kimhez.
-Kim, lányok, mindent elkészítettem! Az asztalon van a torta és a meleg kakaó, ha kész vagytok, jövök és elrendezem az asztalt. Azután társasjátékokat játszunk, lehet "Ország, Város, Folyó"-t játszani vagy tanuló-játékokat csinálni. A végén virslifogás lesz.- Amikor a két gyerek bevonult a szobába, Arden egy gyors mozdulattal visszatartotta Kimet és halkan megjegyezte:
-Odafigyelj, hogy a szoba rendben maradjon, és ne hagyd tönkretenni a játékaid! Tudnod kell, hogy sok gyerek nem vigyáz a dolgaira, ha nem a sajátjáról van szó!- Kim gyorsan bólintott, azután elsietett a vendégekhez. Éppen fegyelemre akart felszólítani a barátnőit, amikor az anyja újra ott termett a szobában.
-Na, akkor most eszünk! Fel ne borítsátok a kartonpoharakat és figyeljetek oda, hogy a torta a kartontányérokon maradjon!- sietett hozzáfűzni. Mivel még egy papírterítő volt az asztalon, gyorsan ment utána a rendezés, nem kellett elmosogatni sem, mivel a villák és a kanalak is műanyagból voltak - egyszerűen el lehetett dobni mindent! Az anya vezetése és felügyelete alatt játszottak, míg két óra multával eljöttek az anyák a gyerekekért.
-Nagyon rendesek voltak!- dicsérte őket Kim anyja.
-Remélem hogy tetszett nekik!- Azzal kikísérte őket, most se engedvén, hogy az anyák belépjenek a házba. Majd visszafordult Kimhez.
-Nos, Kim, így képzelted el a születésnapi bulit? Jól sikerült, ugyebár?- A lány nem merte az igazságot állítani, félt, hogyha kimutatja elkeseredettségét, az anyja többet nem fogja neki semmit megengedni, azért csak bólogatott a fejével. Sikertelenül megpróbált egy mosolyt az ajkára erőltetni.
-Kösz, anyu, nagyon jól volt! Most én is elmehetek a barátnőim születésnapjára? Az anyja sokáig gondolkozott, szinte örömmel látta a kétséget a gyerek arcán. Végre mégis döntött.
-Igen, de csak a születésnapra! Tudod, hogy a kötelezettségeid nem nagyon hagynak neked szabad időt!
-Természetesen, anyu! És még egyszer köszönöm!- Azzal Kim elfutott a szobájába, halk zenénél lovakról álmodozni. Természetesen nem volt még mindig elkülönítve a két szoba, hiába hogy a mérete óriási volt, a két testvér közös szobában lakott. Sehol nem volt egy kis sarok, ahol vissza lehetett húzódni. A két kis ablak csak kevés fényt engedett be, a két ágy a legsötétebb helyen állt, ott, ahol a tető ferdén találkozott a fallal. Azonkívül volt két szekrény a szobában, egy kis asztal és két gyerekszék. A tapéták halvány mintákat mutattak, gyerekes motívumokat hiába keresett az ember, de még vidám képek vagy poszterek sem voltak a falakon! Minden játék estére visszakerült a helyére, a szoba steril volt, mint egy kórházi műtő. A többi szoba - kivétel a nagymama lakrésze - ugyanolyan lakatlannak tűnt, mint a gyerekszoba. Arden ebben az elvben élt, hogy bárki, bármikor jöhet, mindig totális rend uralkodjon. A kérdés csak az volt, hogy ki is jöhetett véletlenül, amikor még nem is hívták meg soha senkit! Képek is csak itt-ott függtek a falakon, mindig valami "komoly" festmény, soha valami gyerekeknek való vagy vidám motívum. A zenével ugyanaz volt a helyzet. Egy rádió volt, az is a szülőknél, a televízió a nagymamánál. Kimnek maradt egy őskori lemezjátszó, de kivétel nélkül csak olyan lemezekkel, amelyeket az anya "neki valónak" talált. Komolyzene A-tól Z-ig. Kim nem is tudta, hogy létezik másfajta zene is és értelmetlenül hallgatta, ha a többi gyerek "Elvis a király"-ról vagy a "Beatles"-ről beszélt. Vad játékokban se vehetett részt és a többi gyerek nem ismerte az ő "tudományos" játékait. Az anya kiválasztotta neki az olvasmányokat is, számításba véve, hogy magas nevelési érték és színvonalas könyv legyen a gyerek kezében, úgyhogy Kim nem ismerte az aktuális ifjúsági regényeket, amelyekről az iskolatársnői naphosszakat tudtak mesélni. Ugyanúgy volt az a televízióval. Az esti mesén kívül, amelyet a két testvér együtt nézhetett, mielőtt együtt a fürdőkádba kerültek, Kimnek csak néha jutott még egy komolyzene-műsor, ha éppen hétvége volt. A napok mindig ugyanabban a rendben zajlottak le. Reggel az anya korán keltette fel a gyerekeket, hogy mindig bőven maradjon idő reggelizni, mosakodni és átnézni a leckét. Utána az anya elvitte Kimet az iskolába, Maude persze nem mehetett óvodába, ő sem. Az iskolatáska már este össze lett állítva másnapra az anya által - hogy Kimnek soha semmi ne hiányozzon! Iskola után az autó már ott várta az épület előtt és Kim hazautazott az anyjával. Addigra a nagymama elkészítette az ebédet, utána jöttek a házi feladatok és a póttanulás az anyai felügyelet alatt. Most már háromszor hetente a balett, utána lehetett játszani Maude-dal. Nyolckor mindkét gyerek ágyban volt. Amikor Kim már eléggé idős lett volna ahhoz, hogy továbbra maradjon fent, még akkor sem engedték neki. Mivel a két gyerek együtt aludt, egy időben kellet lefeküdniük. Az anya arra is vigyázott, hogy Kim lefekvéskor oltsa el a villanyt, így lehetetlen volt még esetleg egy kis könyvet elolvasni. Gyakran Arden olvasott Maude-nak egy kis esti mesét, mindegy hogy Kim akarta, vagy nem, neki is ott kellett lennie. Egyetlen kivétel a vasárnap volt, amikor a család együtt ment el valahova. Télen vagy amikor esett, gyakran mentek egy múzeumba, vagy még gyakrabban maradtak otthon és tanulással töltötték a napot. Ha sütött a nap, néha elmentek az állatkertbe, az uszodába vagy egy sporteseményt megnézni. Kim nem is ismert mást, csak hetente, havonta, évente ugyanazt.
-Gyerekek, nézzétek, mit hoztam nektek! Egy meglepetést!- Örömmel hallotta a két lány az anyjuk kiáltását. Gyorsan futottak az autóhoz, amely tele volt rakva különféle dobozokkal. Egy vörös és egy barna lófarok fel-alá billegetett a léptek iramában. Kim akkor már kilencéves volt, Maude éppen töltötte be az ötödik életévet.
-Anyu! Hoztál végre egy kis háziállatot?
-Anyu! Ugyebár kiskutyust hoztál?
-De anyu! Biztos tudtad, hogy nekem kiscica kell!
Lihegve megállt a két gyerek az autó előtt. Mióta vártak már arra a pillanatra, amikor végre, végre új háziállat kerül hozzájuk. Amióta a nagymama macskája meghalt nem volt más állat náluk. Most végre sikerült, a nagymama közreműködésével - mivel neki is hiányzott egy négylábú társ. Két kíváncsi szempár nézett az autó csomagtartójába, ahonnan minden pillanatban kikerülhetett új társuk. De Arden nem, mint ahogy ők ezt elvárták, egy óvatos mozdulattal nyitotta ki a kocsi csomagtartóját, nehogy a kis állat kiugorjon az utcára. Nem, az anya egy erőteljes rántással feldobta a fedelet!
-ÓÓÓÓ!
-De anyuuuuuu.......
A csalódás óriási volt! Nem a várt négylábú, szőrös kisállat jött elő, nem, a csomagtartóban volt egy nagy akvárium, teljes felszereléssel. Egy vödörben úszott kevés vízben több kis műanyag zacskó, benne kicsi, színes halak és vízinövények!
-Na, gyermekeim, ez aztán a meglepetés!- szólt Arden a gyerekekhez. -Örültök neki?- A lányok arcán meglepetés ült, de biztos nem abban az értelemben, amit az anyjuk elvárt tőlük. Meg se bírtak szólalni. Az anya várt még egy kis ideig, de amikor nem jött más reakció a gyerekektől, türelmetlenül kezdett kipakolni.
-Na, gyertek! Ne nézzetek már olyan savanyú képpel, inkább segítsetek nekem, hogy fel bírjam vinni az egészet a szobátokba! Ott szépen be fogjuk rendezni, biztos ti is akarjátok, hogy a halak jó érezzék magukat benne!
-Nem szeretem a halakat!- ordított Maude és azonnal el is rohant a házba, jogosan félve az anyai pofontól. Amikor Kim követni akarta húgát, az anya egy fájdalmas fogással a karjánál fogva visszatartotta.
-Te csak itt maradsz, kisasszonyom! Mindig sírtatok, hogy nektek háziállat kell - na tessék, itt van húsz állat, gondozni kell őket, felelősséget vállalni! Minden nap etetni kell, rendszeresen és gyakran takarítani kell! A fűtésre vigyázni kell és a világítást be- és kikapcsolni. A többi kötelezettségek mellett másra úgyse marad időtök!- Így került a mindkét gyerek által utált akvárium a lányok szobájába. Így, szépen berendezve, az első időben néha még odavont egy gyors pillantást, de nagyon gyorsan feledésbe süllyedt. Mély sóhajokkal Arden átvette a gondozást, de szó se volt róla, hogy eltegye valahova. Kim és Maude még egyszer próbálták a nagymamát rávenni, hogy vegyen nekik egy kis négylábú társat, de amikor a nagymama beszélt az anyjukkal, nem sokra ment.
-Nincs kedvem egy olyan állattal kínlódni, amellyel mindig sétálni kell, vagy ami tönkreteszi a tapétáim, vagy a bútorokat.- volt a rövid válasz. -Láttad te is, hogy még egy ilyen könnyen kezelhető állattal, mint a hallal, sem tudtak mit kezdeni, rendszeres ápolásról szó sem lehet. Mi lenne akkor egy macskával vagy egy kutyával?- A nagymama hiába próbálkozott meggyőzni a lányát.
-A gyerekeknek olyasvalami kell, amit simogathatnak. Játszani akarnak vele és szeretgetni. A halak erre nem alkalmasak!
-Én úgy tartom, hogy a kutyák, macskák, nyulak vagy másfajta szőrös állatok ugyanolyan alkalmatlanak! Vagy összekoszolnak mindent, vagy büdösök! És kinek kell a végén gondjukat viselni - NEKEM! Nem, nem! Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem jön be ide több állat!- És ez sajnos így is maradt - nagyon, nagyon sokáig.
Bár Kim most már részt vehetett születésnapi bulin is, a különbség az ő szigorú és anyjai felügyelete alatt lezajló rendezvényen, és a többi vidám összejöveteleken között olyan nagy volt, hogy szégyenkezett meghívni magához vendégeket. Így aztán saját maga keresett kifogásokat, hogy ne kelljen elmenni máshova. Közben az anyja is még talált ki valamit, hogy a lány szabadidejét megrövidítse: Kimnek fuvolaórákra kellett járnia. Az elején még egészen vidám volt, mert több gyerek játszott egy csoportban - természetesen itt is az ö anyja volt az egyetlen, aki a lányát még a tanterembe is elkísérte és ott várt, míg vége nem lesz az órának. Amikor az anyja aztán úgy találta, hogy Kim eléggé fejlett a gyakorlatokban, megkeresett a tanárnőt, aki hajlandó volt Kimnek különórákat adni.
-Kim, úgy döntöttem, hogy a jövő héttől kezdve Durward kisasszonytól kapsz különórákat. Így gyorsabban fogsz haladni, és majd részt vehetsz kisebb versenyeken is. Természetesen sokat kell otthon gyakorolnod – ezt el is várom tőled, ha már így kiadásba verem magam miattad!- Megrémülten nézett rá a gyerek.
-De anyu! Nem is akarok versenyre menni - nagyon tetszett nekem, amikor a többiekkel tanulhattam, ez egy kicsit olyan, mint az iskolában - mindenki jobb akar lenni, mint a másik!- De az anyja nem hagyta magát meggyőzni.
-Nem, nem, már mindent elintéztem! Beírattalak, ki is fizettem az első félévet, a jövő héten elmész hozzá!- Szigorúan nézett a nő a lányára, akiben még mindig egy kis ellenállás lángja lobogott.
-Ha már olyan sokba kerül, mint mondtad, miért nem hagyod, hogy zongorázni vagy gitározni tanuljak? A barátnőm is gitározik, olyan szépen lehet mellette még énekelni is! Ha fuvolázok, nem megy és különben is tönkreteszem a lélegzésemet. Tudod, hogy másképpen kell lélegezni, mint normálisan!
Az anyjának majdnem megállt az esze. Az Ő lánya - és a gitár????
-Ki ez a barátnő, aki gitározik?- akarta nyugodt hanggal Kimtől tudni. Mivel a gyerek nem ismerte e kérdés hátterét, teljesen gyanútlanul válaszolt.
-A Jessica! Az ő apja is gitározik, és együtt szép dalokat énekelnek hozzá!
-Aha, a Jessica!- Arden egy szúró pillantást vetett a lányára. -Majd megmondod neki..... Nem, jobb, ha majd én......- azzal elvágta a mondatot. Inkább Kim ne is tudjon, hogy mit gondol és tervez.
-Kim, megmondhatom neked, hogy zongorázni nem lehet. Ez csak úgy megy, ha otthon is van egy zongora - és arra nincs pénzünk! Ami a gitározást illeti.....- dühében felemelte a hangját és kiáltott: -Ami a gitározást illeti, ezt csak ezek a büdös rockerek játszik, az emberiség söpredéke! Ne is merjél ilyesmire gondolni!- Kim teljesen meglepődött Arden heves reakcióján. Még soha nem látta ennyire dühösnek és utálatosnak, mint ami a hangjából kirítt, ettől csak még jobban elkezdett félni. Könnyek folytak le az arcán, amikor szó nélkül otthagyta az anyját és a szobába rohant. Még aznap az anyja felhívta telefonon Jessica szüleit és megtiltotta, hogy Jessica a továbbiakban kapcsolatot tartson Kimmel. Olyan ügyesen rendezte el a dolgot, hogy Kim gondolta, Jessica magától döntött úgy, hogy elforduljon Kimtől. De egyszer Jessica bátyja véletlenül találkozott Kimmel és elmondta neki az igazságot. Kim megígérte neki, hogy meg fogja tartani a titkot, de a szívében eltört megint egy kis láncszem, amely az anyához való vonzalmat képezte. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
