AZ EGYIPTOMI UTAZÁS

Miután az összes előkészülést sikeresen elvégezte, Kata és a fiatal férfi búcsút vett a kedves nővérektől.

"Az ÚR legyen veletek, óvjon benneteket az utakon, és vigyázzon rátok, hogy szerencsésen visszatérhessetek!” áldott a két fiatalt a rendvezető nővér. Kata mélyen meghatódva letérdelt az idős apáca előtt és Tibor is nagyon megköszönte a gondoskodást és segítséget, amelyet a kórházban kapott. Szívélyes szavak után a főnővér újra megáldotta a fiatalokat: „Drága gyermekeim, az összes nővér és jómagam minden nap imádkozni fogunk értetek, és fohászkodni Istenhez azért, hogy a nagy kalandok szerencsés véget érjen! Menjetek Isten áldásával és bízzatok az Úr végtelen nagylelkűségében!” mondta, majd kikísérte a két fiatalt. Bár még mindig kisebb fenntartásokkal látta, hogy egy fiatal nő meg egy fiatal férfi egyedül keljen egy olyan veszélyes útra, de azzal nyugtatta meg magát, hogy talán Isten akarata nyilvánult meg abban, hogy Kata személyében esetleg már nem remélt gyógyulást hozhat a fiatal festő számára.  A két fiatal egy nem mindennapos kalandra néztek elébe, vad beduintörzsökkel találkozhattak, amelyek ugyanolyan veszélyt jelenthetnek majd számukra, mint a sivatag kiszámíthatatlan időjárása, vagy vad állatok.

Kata és Tibor ez idő alatt egy rájuk váró fiákerhez mentek, a kocsis szívesen segített a fiatal férfit az ülésre, és a poggyászukat, valamint a kerekesszéket is elrakta, majd a két ló friss ügetéssel vitte őket a pályaudvarra. Amikor a két fiatal végül az Orient Expressz egyik kényelmes kocsijában ült, Kata megkönnyebbülten felsóhajtott: „Látja, Tibor, utazásunk első nehézségein már szerencsésen túl vagyunk!” A fiatal férfi mosolygott a vidám és megbízható kísérőre. „Igen, Kata! De ez csak egy kis szakasz a hosszú kalandnak, és bízzuk benne, hogy a többi része is olyan simán fog menni.” A vonat egy pár nap alatt szerencsésen elvitte őket Konstaninápolyba. Kata az utazás során arra gondoskodott, hogy az ne legyen túl kimerítő Tibor számára. Ösztönözte a fiatal festőt arra, hogy minél többet pihenjen, hiszen az út egyiptomi szakaszán szüksége lesz minden erejére. A két fiatal az étkezéseket a fülkéjükbe kérte, így nem kellett a többi utassal találkozniuk, és Kata anélkül kiszolgálhatta Tibort, hogy esetleg a szokatlan együttutazásuk megütközést válthatott volna ki az utastársai között. Így teltek a napok, Tibor sokat mesélt Katának azoktól a tájakról, amelyeken a vonat keresztülhajtott. És Kata minden este elalvás előtt imádkozott, hogy a kaland szerencsésen érjen véget – és Tibor visszanyerjen lábai használatát!

Konstantinápolytól a két fiatal nem sokat látott, bár Kata nagyon kíváncsi lett volna a rejtélyes keleti városra. A vonat éppen befutott a pályaudvarra, amikor már előttük termett egy fiatal török, aki könnyű kis kocsijával elvitte őket a kikötőbe, és besegítette őket arra a hajóra, amely majd Egyiptomba vitte Katát és Tibort. Kata csak akkor engedte kissé fellélegezni magát, amikor Tibor kényelmesen a szűk kis kabin keskeny ágyán feküdt és a hajókürt az induláshoz megszólalt.

"Rövid időn belül a fáraók országába érünk!” lelkesedett a fiatal lány, majd vonakodva hozzátette: „Akkor majd kiderül, hogy volt-e jogom magát ebbe a kalandba berángatni, Tibor.” De a fiatal férfi csak mosolygott.

"Neked a világon minden jogod van hozzá, drága Kata!” biztatta őt a fiatal férfi. "Addig, amíg a remény legkisebb szikrája is létezik a gyógyításom érdekében, bármi megengedett és semmitől nem riadok vissza. Úgyhogy ne aggódj értem, majd meglátod, minden rendben lesz.” Nyugtatta Katát.

"Köszönöm, Tibor, hogy annyira megbízik bennem!” suttogott a fiatal lány. „Remélem, nem okozok majd csalódást!”

"Te soha nem fogsz nekem csalódást okozni!” suttogott a fiatal festő, majd ügyesen témát váltott, hiszen itt veszélyes vizeken evezett, mert minden nappal, amelyet a fiatal lány oldalán eltöltötte, egyre jobban megkedvelte. Csak attól félt, hogy ha most bevallja a lánynak, hogy mit érez iránta, meg fogja ijeszteni a fiatal lányt azok után, min keresztül ment fiatal életében. És így Tibor szíve mélyén elrejtette az érzelmeit. Így Katának sejtelme sem volt, hogy milyen belső feldúltságon megy keresztül a fiatal festő a lány minden egyes érintkezésénél. Idővel Katából egy nagyon ügyes ápoló lett, aki a fiatal férfi minden élethelyzetében segítségére lehetett. A hajó lágy ringatással szelte a habokat, és Tibor, aki, úgy, mint Kata, nem szenvedett tengeri betegségben, a kabinban ült és nézte, ahogyan a lány szorgoskodik körülötte.

"Szeretnél, ha elmesélnék neked egy kicsit Egyiptomról?” kérdezte hirtelen Katától.

"Ó, igen!" lelkesedett a fiatal lány. „Már sokat mesélt nekem az utazásairól, de csak nagyon keveset az ősi kultúrákról és a kincsekről, amelyeket ebben az országban fel lehet lelni.”

Így a fiatal festő belekezdett beszámolójába, és Kata lélegzetét visszafojtva hallgatott, amikor Tibor élénken mesélt az első fáraókról, a híres piramisokról, amelyek átvészeltek az évezredeket, és titkos rituáléékről, valamint a papok rejtélyes szokásairól. Tibor a homokban elsüllyedt városokról beszélt és hihetetlen kincsekről, megemlítette a múmiák rejtélyei, furcsa leleteket, ismeretlen írásjeleket és harci cselekedeteket.

"Tud-e valami részletesebbet a papok mágiájáról?” kérdezte Kata kíváncsian. „Ez talán egy újabb támpontot adna nekünk, hogy miért és hogyan bénulhatott meg.” De ebben a kérdésben a fiatal festő nem szolgálhatott magyarázattal.

"Nagyon sajnálom, Kata, de ebben a témában a kutatások még nem nagyon haladtak előre, nincs feljegyzés, amelyet már megfejtették volna, és a tudásunk még gyerekcipőben jár.” Mondta vállát vonva.

"Részemről már az is a csodával határos, hogy felmerült benned a gyanú, hogy a bénulásom összefügghet valamilyen mágiával, vagy átokkal. Általában nem hiszek az ilyen természetfeletti és tudományosan magyarázhatatlan jelenségekben.”

"De most már hisz nekem, hogy a dédnagyanyám átka nem valamilyen rémálmomból fakadt?” kérdezte Kata halkan. „Mind azok után, amit elmeséltem magának, már csak meggyőzhetett arról, hogy az állításaim igazak?” mélyen nézett a fiatal festő sötét szemeibe, és remélte, hogy az övében olvashatja az igazságot. Akkor Tibor előrehajolt, és gyengéden megfogta a fiatal lány kezét.

"Hiszek neked, gyermekem, azért vagyok itt, veled. Mivel még a legjobb orvosok sem találtak magyarázatot arra nézve, hogy miért vagy mitől bénulhattam meg, és az után, hogy elmeséltél nekem a dédnagyanyád átka erejéről, képes vagyok hinni, hogy vannak olyan erők, amelyek nem e világból valónak tűnhetnek. Ha tényleg a sejk átka hatására lebénultam, akkor csak reménykedhetek abban, hogy az utazásommal annyira megengesztelhetem, hogy megbocsát nekem és leveszi rólam az átkot. – De ahhoz a te segítségedre van szükségem!” tette hozzá, majd hirtelen becsukta a szemeit és elvette kezét Kata kezétől. 

"Kérlek, hagyd magamra, a beszélgetés nagyon kimerített engem!” kérte Katától egy olyan hangban, mintha a fiatal lány sok kérdésével valahogyan megsértette volna. Amit a lány nem tudhatta: Azért viselkedett annyira hirtelen és ridegen, mert ellen akart állni a vágynak, hogy most, itt rögtön karjaiba vegye és bevalljon neki a szerelmét. A fiatal lány közelsége napról napra jobban felizgatta, és már nem tudott mitevő legyen. Kétségek gyötörtek, hogy Kata valaha is kedvelheti őt. Talán csak szánalmat érezne vele, a rokkant férfival? Így eljátszotta a fáradt, az alvó embert, míg Kata visszavonult saját fekhelyére. Kata hamar elaludt, de Tibor még órákig ébren feküdt, érzelmeitől megrázva. Végül a hajó célba ért, és a két fiatal az utazásuk végső szakaszára érkeztek.

Ragyogó napsütésben elértek a kikötőt. Kata arra ügyelt, hogy Tibor megfelelően van felöltözve, azért a fiatal férfi egy vékony, világos nadrágot viselt, egy fehér inget nyakkendővel és könnyű, világos cipőket. Hullámos haján szalmaszínű, nagy karimájú kalap védte az erős napsugaraktól. Kata egy vékony, hosszú vászonruhát viselt, melynek homokszínű alapján lévő vidám virágmintája jótékonyan elütött a mólón várakozó bennszülöttek egyforma burnuszok egyhangúságától. Sok rejtett és nyílt kíváncsi pillantást kellett kiállniuk, amikor Kata a fiatal férfit a kerekesszékben egy várakozó kocsi felé tolta, amelynek oldalán a magyar nagykövetség címere pompázott. 

"Önöket várják a nagykövetségen?” kérdezte a sötét bőrű kocsis, és a fiatal lány bólintott.

"Igen. A nagykövet úr volt olyan nagylelkű és egy pár napra szállást biztosított nekünk magánál, míg továbbutazhatunk. Nevem Molnár Kata és a kísérőm itt Tibor úr.” Mutatott a fiatal festőre. 

"Lenne olyan szíves és segítené neki a be- és kiszállásnál?” kérdezte a kocsist, aki szolgálatkészen leugrott a bakról, és Tibort a nyitott kocsiba helyezte. Következett a poggyász, majd végül Kata is felszállt, és Tibor mellett helyet foglalt, hogy adott esetben támaszra lehessen.

A könnyű kocsi az óváros szűk sikátorain keresztül hajtott, és Kata csodálattal látta az olyan csodákat, amelyek szinte az ezeregy éjszakából származhattak. A bazárokban különleges fűszerek mellett szőnyegeket vagy aranytárgyakat árultak, és színes sokaság uralkodott mindenütt. Itt egy ambuláns kereskedő hajtotta kicsinyi szamarát, amelynek hátán kosarakban datolyák és egyéb déli gyümölcsök voltak, ott egy rangos úr csodálatos arab lován, ezüsttel és drágakövekkel kirakott nyeregben parádézott. Végül elértek a villanegyedet, ahol a nagykövetség arab stílusban épített palotája állt. Egy dús előkerten keresztül hajtottak, míg a kocsis megállította lovait egy kavicsokkal beszórt rotondán, az épület főbejárata előtt. Azonnal hozzájuk lépett két inas, akik megfogadtak a megérkező két vendéget. 

"Üdvözlégyen Alexandriában!” köszönt egy titkár, amikor Kata és Tibor belépett a nagykövetség tágas és hűvös fogadócsarnokába. „A nagykövet úr egy óra múlva fogadja önöket az irodájában, addig bevezetem a szobiakba, és egy kis frissítést hozatok számukra.” Mondta, majd elkísérte a két fiatalt a rezidencia folyóson keresztül a két, számukra előkészített szobához. Kata elkísérte Tibort az ő szobájába, hogy meggyőződjön arról, hogy a fiatal férfi megtalálja minden kényelmét. A fehérre meszelt szoba tágas volt, magas plafonján kívülről mozgatott gyékényszőnyegek hűsítő szellőzést adtak. Az ablakok párkányán vízzel teli porózus agyagedények álltak, párolgással frissítést biztosítva a szobában lakóknak. A kényelmes ágy mellett arab faragású éjjeliszekrény, mellette mosótál és tükör, a szoba másik oldalán egy gardróbszekrény. Volt ott még egy kis asztalka egy székkel, valamint egy faragott láda. A szoba falain festmények, főleg virágábrázolásokkal, de egy kis képen az ágy fölött a budai vár volt látható. Amikor Tibor kényelmesen elhelyezkedett, és egy fiatal, ébenfekete szolgalány egy hűsítő italt és egy kosár gyümölcsöt hozott, Kata bement a saját szobájába, amely Tiboré mellett található volt, és hasonlóan volt berendezve. Az asztalán talált hűsítő innivalót és szintén egy gyümölcskosarat, amelynek tartalmából jóízűen falatozott. Az egy óra még nem járt le teljesen, amikor kopogtak Kata ajtaján, és egy inas azt közölte vele, hogy a nagykövetúr készen áll a fogadásukra. Kata elment Tiborhoz, és az inassal együtt elindultak a nagykövet úr irodájába. A nagykövet, egy elegáns, magas férfi, a negyvenes éveiben járt, markáns arcának legfőbb jellegzetessége egy nagy, fekete bajusz volt. Üdvözölte vendégeit, akik megköszöntek neki a szíves fogadtatást és a vendéglátást, majd belemerültek az útjuk részleteibe.

"Szükségünk lesz egy megbízható vezetőre, aki jártas a sivatagban és biztonságban elvezet ahhoz a beduintörzshez, amelyet fel kell keresnem.” Kezdte Tibor a beszélgetést, aki tapasztalatból tudta, hogy a megbízható vezető életfontos. A nagykövet csodálkozva rázta a fejét.

"MAGUK el akarnak jutni egy valahol a sivatagban táborozó beduintörzshöz?” kérdezte, miközben egy rejtett pillantást tett a tolószékben ülő fiatal férfira.

"Tisztában vannak, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek magukra, főleg úgy, hogy” itt mintha keresett volna szavakat, majd folytatta: „hogy maga nem ereje teljes birtokában van?” Magában úgy gondolta, hogy a fiatal festő talán nem egészen tiszta a fejében. Már egy teljesen ép és egészséges ember számára is nagy merészségnek számított, csak egy vezetővel és egy kísérővel a sivatagban a vad beduintörzsek területén kalandozni, de az, amit azok ketten akartak, vakmerőségnél is több volt, sőt szinte öngyilkosság. Hogyan bírhat majd ki a fiatal férfi azokat a megpróbáltatásokat? Hogyan utazik egyáltalán?

Tibor kissé elmosolygott, mert sejtette, hogy mit gondol róla a nagykövet. Lazán a kerekesszékében ülve, megfelelően felöltözve és magabiztosan válaszolt, miközben az egyik keze Kata kezében nyugodott.

"Tisztában vagyok a veszélyekkel, amelyek majd a sivatagban ránk leselkednek, hiszen már itt voltam, és ugyanazon az útvonalon mentem, amelyet most is követni fogunk. Még a rokkantságom sem akadályozhat meg abban, hogy útra keljek, azon kívül egy tehetséges ápolóm is velem tart!" mutatott Katára. Amikor meglátta, hogy a nagykövet még mindig kételkedik szándéka visszavonhatatlan elhatározásában, még hozzáfűzte: 

"Mindent a legutolsó részletig megterveztem. Az utat egy női tevenyeregben teszem meg, kísérőm úgy lovagol, mint egy férfi, azért egy kitartó lovon fog ülni, a vezetőnk is lóháton ül majd, valamint kell még egy teherhordó lovunk, amelyen sátraink és egyéb, az utazáshoz feltétlenül szükséges kellékek lesznek. Én nagyon jól kezelek a pisztolyt meg a puskát, és a kísérőm is gyakorlott lövész. A vezetőnk, mint beduin, törzstagjaihoz hasonlóan biztosan kiváló fegyverforgató lesz. Látja, mindenre gondoltam, a legkisebb részletig. Viszont nagyon megköszönnénk, ha segítené a megfelelő vezető és az állatok kiválasztásában.”

Ezek után a nagykövet csak beleegyezően bólintott. Megígérte nekik, hogy minél hamarabb megszerzi a kívánt állatokat és utazási kellékeket, valamint felhajt egy megbízható vezetőt is. Addig is szívesen felajánlotta a két fiatalnak a nagyköveti palota kényelmeit. Három nappal később a kis karaván összeállt. Kata és Tibor hálásan elköszöntek a nagykövettől, akinek arcán azért azt lehetett leolvasni, hogy alig hisz abban, hogy még egyszer élve viszontlátja őket, majd Ali, a vezetőjük, a kis karaván élére ment, és elindultak.

"Ha tíz nap múlva nem jöttünk még vissza, akkor valamilyen baj érhetett bennünket, és elkezdheti a keresésünket!” suttogott Tibor, olyan halkan, hogy Kata, aki a teve másik oldalán lovagolt, ne hallhasson, a nagykövet fülébe.

Az első nap minden említésre méltó esemény nélkül zajlott. A napforrón tűzött az égből a kis karavánra, csak a fiatal festő kicsit árnyékban ült, a női tevenyerge színes teteje alatt. Ruhája a régi angol felfedezők keki nadrágjából és ingéből, trópusi sisakból és hosszúszaru csizmákból állt, a fölött viselte a beduinok kék burnuszát. Kata a magyar csikósok által kedvelt ruhát hordta, bő kék gatyát és bő ujjú kék inget, hozzá fekete mellényt és nagykarimájú fekete kalapot, valamint rövid, lágyszaru csizmát. Vállán egy burnusz volt, amely nappal az égő sugaraktól éjszaka a hidegtől védett. Vezetőjük a hagyományos beduin viseletet hordott. Ali egy csendes ember volt, csak akkor szólalt meg, amikor szükség volt rá.

Tibor újra a kényelmes nyergében ült, magason a teve háta fölött, amely stoikus nyugalommal rótta útját a vezető lova mögött. Kata, nemes hátasán bár félt a kaland bizonytalan kimenetelétől, mégis élvezte a lovaglást a sivatagon keresztül. Amikor közeledett az est, Ali megállt, gyakorlott mozdulatokkal pillanatok alatt felállította sátrat a két fiatal részére, és kényelmesen berendezte azt a magukkal hozott takarókkal, szőnyegekkel, párnákkal és birkaszőrökkel. Majd leemelte Tibort a tevéről és elhelyezte a fiatal férfit a puha fekhelyen.

"Ti pihenni, én vacsorát csinálni!” törte az angolt és nem engedte azt sem, hogy Kata segítsen neki a mindennapi teendőkben. Így a fiatal lány elment Tiborhoz, leült mellé a fekhelyre és gyengéden megfogta a fiatal férfi kezét.

"Félsz a holnapi naptól?” kérdezte Tibor, mert úgy tűnt, hogy a lány gondolataiban nagyon messze jár, és keze a férfi kezében arról árulkodott, hogy nagyon izgatott. Kata e szavaknál gyengéden nézett a férfi arcába:

"Igen, félek. De csak Ön miatt! Remélem, hogy az utazás nem túl kimerítő – és remélem, hogy jó véget ér!” suttogott, majdnem némán. Bár erősen hitt abban, hogy az átkot oly módon meg lehet törni, és Tibor, miután elfogadta az ajándékot, újra járni fog – de mi van, ha a ló már nem él, vagy esetleg a sejk az egyik harcban elesett? Mi lesz, ha a fiatal férfi szervezete nem bírja ki a megpróbáltatásokat? És mi van, ha mindenek ellenére mégis béna marad? Ő, Kata hitt a csodákban, és minden nap imádkozott a fiatal férfi gyógyításáért, de mi volt Tiborral? Ő is hitt annyira, mint Kata az utazásuk szerencsés kimenetelében? És ha meggyógyul – milyen lesz majd az ő kapcsolatuk? Ép emberként már nincs szüksége ápolóra és társalgóhölgyre! Azonnal szétválnák útjai, vagy annyi időt hagyná a fiatal lánynak, hogy újra találjon munkát? Vagy talán csak az út vissza a kolostorba maradná? Kata félelmében reszketett, de ez a félelem nem állt kapcsolatban a mostani kalanddal, hanem a lány kifürkészhetetlen jövőjével. Tibor gyengéden magához vonta a lányt:

"Kata, tudd meg, hogy miattad minden megpróbáltatást kibírok.” Próbált lelket önteni társába, mintha érezte volna, hogy milyen gondolatok gyötörnek a fiatal lányt. Kata sötét szemei felragyogása meghálálta a fiatal férfi törődését és még valamit elárult: hogy a férfi nem volt egészen közömbös számára! Tibor alig akart bevallani saját magának, hogy ez az egyszerű, jószívű lány már régóta kitöltötte gondolatait és szívét. Előbb csak hálás volt neki, hogy kihozta őt letargiájából és önsajnálatából, de ez a hála lassan, alig észrevehetően átalakult teljesen másik érzéssé: a szerelem kis csirája lett, amely az idővel egyre csak nőtt és most itt, a sivatag kellős közepén, kitárulta szép virágát! Mennyire szerette volna Katát most átölelni, megcsókolni, szerelmét vallani – de ő csak egy szánalmas roncs volt, akit sajnálni lehetett, de nem szeretni! És azért is félt, mert tudta, hogy min ment keresztül a fiatal lány, aki bevallotta neki, hogy már nem bízik semmilyen férfiban, és rettegett attól, hogy esetleg utalni fogja őt, ha most szerelmet vall neki. Így csak nagyon gyengéden simogatta a lány a lovaglástól összeborzolt haját. 

"Kata, már most szeretnék köszönetet mondani neked mind azért, amit értem tettél! Még akkor is, ha soha meg nem gyógyulok, már nem leszek a régi! Te gyógyítottál ki az önsajnálatomból, és te némítottad meg az öngyilkosság hangjait. Megmutattál nekem, hogy a világ még akkor is szép, ha nagy tragédia ér, és hogy soha nem szabad feladni! Az út ide mélyebben hatott rám, mint bármilyen utazásom előtte. – Hála neked!”

A fiatal lány elpirult e szavak hallatán és szégyenlősen lesütötte szép szemeit. Nem érdemelte meg annyi hálát, hiszen csak a kötelességét teljesítette. Előbb azt, amelyet a nővérek rábíztak, majd azt, amely szíve diktált.

„Köszönöm a kedves szavakat, Tibor, de ne érezze magát elkötelezve.” suttogott szelíden. De mielőtt Tibor válaszolhatott volna, a vezetőjük bejött a sátorba és egy nagy réztálon eléjük helyezte rizst és szárított húst, datolyákat, fürjtojásokat és friss vizet. „Itt vacsora. Gyorsan enni, gyorsan aludni, holnap nagyon korán elindulni.” mondta tört angolsággal, mielőtt egy gyors „jó éjt”!-tel kiosont a sátorból, hogy saját, frugális vacsorához lásson. Megevett egy pár darab szárított datolyát és egy megívott egy pár korty vizet, majd szorosan beburkolózta magát burnuszába, leheveredett a tevéje mellett és még magára húzta egy vastag szűrt, a hideg éjszaka miatt. Eközben Kata és Tibor elfogyasztottak a vacsorájukat. Kata segített a fiatal férfinak, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni a puha állatbőrökön és gondosan betakarta még egy pár pokróccal, hogy ne fázzon a hajnali hidegben. „Te hol fogsz aludni?” kérdezte a fiatal festő a lányt, amikor észrevette, hogy Kata tekintete körülfutja a sátrat, de nem talált más fekhelyet. „Gyere hozzám, itt mindkettőnknek van hely.” javasolta, és egy kis kézmozdulattal maga mellé mutatott. Kata nem nagyon akart olyan annyira közel kerülni a férfihoz, de végül be kellet látnia, hogy nincs sehol más hely, és így engedett a fiatal férfi kérésének. „Holnap hosszú és fárasztó napunk lesz.” mondta Tibor. „Ki kell pihenni magad, mert csak így van esélyed, hogy kibírjuk az utat. Ehhez viszont az kell, hogy jól aludjál.” „Igaza van.” bólintott a fiatal lány és ruhástul lefeküdt a férfi mellé, de olyan messze tőle, ahogyan csak lehetett, és magára húzta az egyik takarót. A párnák és állatbőrök puhák voltak és melegek, így gyorsan elmerült mély és pihentető álomba. De a fiatal festő, akinek ugyanúgy lett volna szüksége pihenésre, nem bírt elaludni, hiszen nagyon is tudatában volt a lány közelségének. Szeretetteljesen nézte a vékony lányt, aki olyan édesen pihent az ő oldalán, a vörös haja, mint egy glória, körülvette az arcát, és fiatal teste minden lélegzetvételnél mozgott. Tibor már csak azt kívánta, hogy ebben a pillanatban legyen az övé – örökké. És mintha sóhaját meghallotta volna, Kata álmában megfordult, így a fiatal férfi karjai közelébe került. Lassan, nagyon lassan és óvatosan, teljes erőfeszítéssel, Tibornak végül sikerült egészen magához húzni a lányt. Lihegve – nem tudni, hogy az erőlködés vagy a heves vágy miatt – és boldogan élvezte az alvó lány teste meleg közelségét. Gyengéden simogatta a selymes haját, majd ujjai leheletfinoman érintettek az arcát, végig futottak a finom vonásait és egy röpke pillanatra Tibornak sikerült egy csókot lehelni Kata kissé nyitott ajkaira. De akkor elhagyta Tibort az erő – és nyugtalan, furcsa álmokkal átszőtt álomba merült. Másnap reggel elsőként ébredt fel. Kata szorosan hozzásimulva karjaiban feküdt és boldog mosoly látszott az arcán. Lassan, nehogy felébressze a lányt, visszahúzta karjait és nagyon óvatosan eltolta magát Katától, hogy megint egy kis távolságot tegye maga és az alvó lány közé, mielőtt még szempillai remegni kezdtek, és a lány felébredt.