-Összeestem - nem? Itt maradok az ágyban, ha nincs ellene kifogásod!- válaszolt Kim cinikusan. -Ezért kérem, hogy ide hozd nekem a reggelit!- Megdöbbent arccal nézett rá az anyja.
-Kimberley! Kérlek! Ne légy olyan gyerekes! Kelj fel és gyere le!- De a lánya mérgesen becsukta a szemeit.
-Ahogy akarod!- Azzal kiment az anya a szobából. Rövid idő múlva visszatért egy tálcával.
-Itt a reggeli!- Szólt és letette a tálcát az ágyra. Kim meglepődött. A várt zsemle, tojás és virsli helyett zabkása volt a tányéron, a meleg csokoládé helyett édesköménytea bűzlött egy csészében. Kim undorodott arccal nézett a tálcára és visszahanyatlott a párnára.
-A betegnek ez a reggelije!- világosította fel őt az anyja egy halvány mosollyal. -Addig eszed ezt, míg le nem jössz, rendesen velünk étkezni!- De ha gondolta, hogy a lánya erre felkel, tévedett.
-Aludni akarok!- suttogta Kim és úgy tett, mintha teljesen el lenne fáradva.
-Ahogy akarod! De ha nem jössz le ebédelni, ugyanazt fogod kapni!- ígérte neki az anyja kemény hanggal. Halkan kiosont a szobából, de résre nyitva hagyta az ajtót. Kim duzzogott ebédig, de aztán úgy döntött, hogy mégis felkel, a zabkása és tea nem volt igazán neki való. Gyorsan megette az ebédet, utána megint lefeküdt. Maude nagy szemekkel látta, hogy a nővére az ágyban van, amikor hazajött az iskolából.
-Beteg vagy, Kim? Nem utaztál volna ma Máltára?- Kim átölelte gyöngéden a húgát.
-Kicsim, te ezt még nem érted! Anya nem akarta, hogy elmenjek a többiekkel, azért itthon maradtam!- De a kistestvér érzékenyebb volt, mint gondolta és nagyon is megértette, mi baj van.
-De te szívesen elmentél volna, nem?
-De még mennyire!- sóhajtott Kim halkan. -De tudod, milyen anya! Ha valamit kitalál, akkor ez úgy is lesz.
-Miért nem szöktél el?- A kérdés teljesen váratlanul érte Kimet.
-Szökni? De Maude, hogyan gondolhatsz ilyenre? - Ezért anya is biztosan attól tartott, mert reggel bezárt a szobába. De ha innen is kijutattam volna, nincs nekem se házkulcsom, se kulcsom a nagykapuhoz. Látod, minden hiába!
-És most itthon kell maradnod, míg haza nem jönnek?- akarta Maude tudni.
-Persze! Mivel anya azt mondta, hogy beteg vagyok, itthon kell rohadnom! Szép lenne, ha összetalálkoznék valakivel, aki úgy tudja, hogy tíz napig fel se kelhetek!
-Majd együtt játszunk, ha megcsináltam a házi feladatomat!- ígérte meg Maude a testvérének. Kim adott neki egy nagy puszit és gondolta, hogy a "Kicsi" már eléggé nagy és értelmes. Így múlt el az idő. Kim általában olvasott vagy zenét hallgatott, később Maude-dal játszott vagy egy kis időt a nagyanyjánál töltött. Egyszer, Arden éppen bevásárolt, Kim kiöntötte a szívét az idős nőnek.
-Nagyi, miért olyan de olyan szigorú anya velem? Nagyon jól tudja, hogy nem csinálok semmi hülyeséget, hogy rendes lány vagyok, és mindig vigyázok magamra!-
-Édesem, én tudom, hogy eléggé felnőtt vagy már és hogy nyugodtan több szabadságot lehetne neked engedni - de én nem vagyok az anyukád, nem dönthetek helyette. Látom, hogy nagyon komoly gyerek vagy és hogy nem kellene téged félteni - de lehet hogy édesanyád attól tart, hogy te olyan leszel, mint ő, amikor fiatal volt.
-Anya nem volt mindig olyan erős karakterű és komoly?- akarta tudni Kim a nagyanyjától, aki csak a fejét rázta.
-Nem, oh nem. A nagyapád és én nagyon szabadon neveltünk. Azonkívül háborús idők voltak, ilyenkor úgyis más a helyzet, többet gondoltunk az életre, mint másra. De anyád annál több szabadságot vett ki magának, ha megértesz engem. Már akkor nagyon erős akarata volt. Egyszer csak abbahagyta az iskolát és beiratkozott egy másikba, később ezt is otthagyta és tánciskolát nyitott. Csak nagyon későn nyugodott meg egy kicsit, amikor megismerkedett apáddal. Akkor el is kezdett dolgozni az irodában.
-Ah, azért volt olyan idős, amikor születtem. A legtöbb szülő az osztályomban sokkal fiatalabb.
-Részben azért, de azért is, mert apáddal inkább körbe utazták a világot, mielőtt gyerekeket vállalt. Tudod, ha már megvan egy baba, megvan a felelősség is és sokkal nehezebb, bárhova is elmenni.
-És azért olyan szigorú velem? Mert azt gondolja, hogy én is olyan bolondságokat fogok tenni, mint ő? De nagyi - sokkal jobban kellene engem ismerni!- A nagyanyja bólintott.
-ÉN tisztában vagyok azzal, hogy te más vagy, de az anyukád akarata ellen nem tehetek semmit. Egy tanácsot azért akarok neked adni - ha el akarod fogadni: Tartsd magad tisztában, míg meg nem találod a férjedet - de próbáld meg, a saját utadat megtalálni. Biztosan nehéz lesz, de nemsokára nagykorú leszel, akkor talán szabadabb is vagy a döntéseidben.
-Köszönöm nagyi a tanácsodat. Gondolkozni fogok rajta!- Azzal Kim visszament a szobájába. Felötlöttek benne olyan szavak mint "passzív ellenállás" vagy "megszokni a túlélés érdekében". Tisztában volt azzal, hogy egy árva vasa sem volt és hogy ezen a világon csak a pénz számít. Úgy döntött, hogy bele kell törődnie még egy ideig a sorsába, alávetni magát az anyja elhatározásainak, de lassan mégis megkísérli a saját szabadságának keretét felépíteni. Akkor az álmai lassan kívánságokká változtak és ezeknek a megvalósítására törekedett Kim.
-Rossz híreket hoztam!- szólt egy reggelen Arden Kimhez, aki éppen jó étvággyal fogyasztott el egy zsemlét.
-Hmmmm?!- Tele szájjal nem lehetett mást kinyögni, de az anyja így is szemrehányóan nézett rá.
-Nem akarod tudni, mi történt?- Kim lenyelte az utolsó falatot.
-De, persze! Engem érint a rossz híred?
-Egy bizonyos mértékben!- válaszolt az anyja és rámutatott egy újságcikkre.
-A balett tanítónődnek súlyos autóbalesete volt, meghalt a kórházban ma reggel. Nagyon sajnálom, biztosan nagy sokk ez neked is, ráadásul új balettiskolát kell számodra keresnem!
-Nem!- Kimre nem nagyon hatott a hír, de egy biztos volt: nem megy többé táncolni!
-Anya, tizenhat éves vagyok! A lábujjaim véresek, a testtartásom már nem lehet egyenesebb, és balett-csillag úgysem akarok lenni! Itt az ideje, hogy végre abbahagyjam!- Az anyja üres tekintettel nézett vissza a lányára. Nem érez ez a furcsa gyerek semmiféle gyászt?
-Kim, te nem tudod, mit mondasz! Nem vagy szomorú, hogy az idős hölgy olyan szörnyen halt meg? Ahelyett csak arra gondolsz, hogy már nem akarsz balett-órára járni! Milyen önző lettél!
-Lehetek mást? Te soha nem adtál nekem egy lehetőséget sem, hogy mást legyek, mint önző. Különórák, különjárat az iskolába, különtanulás..... honnan lennék én nem önző!?- suttogott halkan. De az anyja jobbnak látta, erre nem válaszolni. Inkább felállt és elment, újsággal a kezében. Szívesen talált volna Kimnek egy másik tánciskolát, de nem volt, vagy csak nagyon messze, így feledésbe merült az egész. De azért az anyja más elfoglaltságot szerzett a lányának.

-Nagyon sok energiámba került, de találtam neked egy jó menő építészirodát, ahol a következő szünidőtől kezdve a vakáció alatt dolgozhatsz. Híresek, a volt főnököm is velük építette a házát és nagyon meg volt elégedve velük. Remélem, hogy méltatni fogod, hogy azonkívül, hogy olyan előkelő helyen tanulhatsz, még egy kis pénzt is szerezhetsz.- Így beszélt Arden egyszer Kimhez, amikor hazahozta az iskolából. -Természetesen felnőttként kell majd viselkedned és respektálni a főnöködet! Egyben gondolom, hogy így könnyebb lesz neked az egyetemen, mert már ismerni fogsz egyes dolgokat!- Kim nem bírt mit szólni. Dolgozni kell a szünidő alatt - mikor lesz neki akkor pihenés? De arra is gondolt, hogy talán egy kissé szabadabb lesz majd így. Csakhogy az anyja a következő mondattal mindent elrontott.
-Nézd Kim, én mindig a legjobbat akarom neked adni, ezért vagyok is boldog, hogy sikerült megszereznem neked ezt az állást. Hogy könnyebb legyen neked, reggelre odaviszlek, és estére elhozlak. Így nem kell a buszra se várnod.
-De kérlek, elég nagy vagyok már, szívesebben járnék én busszal!- nyögte ki Kim, de az anyja hajthatatlan maradt.
-A busz túl drága és csak ritkán van járat, sokkal egyszerűbb, ha én viszlek és hozlak! Azonkívül Maude-et egyben vihetem az iskolába.
-Dolgoznom kell minden szünidőben?- akarta Kim halk hanggal mrgtudni.
-Természetesen, Kimberley! Mit gondoltál? Ha elkezdünk valamit, akkor rendesen! Másképpen nem használ semmit! Úgyis el fogod felejteni a felét annak, amit tanultál, míg újra nem dolgozol!
-Nem vagyok olyan hülye!- gondolta Kim magában, de nem merte kimondani.

Így minden szünidő alatt elment dolgozni az építészmérnökhöz. Az elején kicsit félt, minden új volt és ismeretlen, de a kolléganők szívesen segítettek és lassan belenőtt a feladataiba. Mivel, hogy elkerüljön minden gúnyolódást, Kim elmondta, hogy kényelmesebb és gyorsabb neki az autó és hogy az anyja szívesen vezet, senki nem foglalkozott többé azzal a témával és Kim megnyugodott. Gyorsan múlt az idő, de ha Kim a szünidő végén is majdnem sajnálta otthagyni a munkája, mégis biztos volt benne, hogy nem neki való az építészmérnöki foglalkozás. Régóta vágyott arra, hogy állatokkal foglalkozzon, vagy a nyelvtudásával dolgozzon valamit. Az anyja persze nem értette meg ezt a hajlamot. Kim viszont nagyon is tisztában volt azzal, hogy egy még mindig "férfi-munkának" címzett foglalkozásban többet kellene majd dolgoznia, mint bármely férfinak, ha elismerést akar majd, és sikeresen dolgozni. Pedig inkább gondolt arra, hogy nyugodt családi életet akar majd élni, állatokkal, gyerekekkel, egy kis csendes faluhelyen vagy farmon. Mint építészmérnök a munkahelye a városban kellene, hogy legyen, gyakran túlóráznia kellene, és a hétvégék is biztosan munkával lennének kitöltve. Ez a kilátás nem nagyon tetszett neki, de az anyjával természetesen erről nem beszélhetett.
-Van egy színházi jegyem, ki akar a következő előadásra elmenni?- kérdezte a főnök az alkalmazottjaitól. Három érett nő és két fiatal lány, köztük Kim, érdeklődve körbefogtak a férfit.
-Milyen darabot játszanak?
-Melyik estére szól a jegy?- akarták tőle megtudni, csak Kim várt csendesen.
-Csak nyugodtan, hölgyeim! Ez egy éves bérlet, így mindenkinek van lehetősége egyszer vagy többször elmenni. Az első előadás pénteken este lesz, Shakespeare "Ahogyan tetszik" játsszák. Nos, kinek kell?- Az egyik idősebb titkárnő sajnálattal legyintett.
-Péntek este nekem nem jó, akkor mindig táncolni megyek a férjemmel.- És a másik nőnek se volt alkalmas.
-Már tavaly láttam, nagyon tetszett, de inkább majd egy másik darabot néznék meg.
-Én szívesen elmennék!- mondta Kim halkan. -Még soha nem voltam színházban, de nagyon szeretem Shakespeare-t, minden művét olvastam, de látni még egyet se láttam!- A főnök átnyújtotta neki a két személyre szóló jegyet.
-Örülök, hogy tetszik. Van már valaki, aki elkíséri önt?- Kim bólintott és még egyszer megköszönte. Otthon boldogan mutatta az anyjának a jegyet.
-Anya, nézd! A főnököm adott nekem két belépőt a péntek esti színházi előadásra! Mármint, ez egy éves bérlet és minden alkalmazott egyszer vagy többször elmehet egy kísérővel! Gondoltam, hogy elviszem Maude-ot!- De az anya itt keményen közbevágott:
-Nem! Kizárt dolog! Maude túlságosan fiatal még hozzá! Nem is értené meg az egészet! Azonkívül messze éjfél után jönne haza - nem, ezt nem engedhetem meg!- Kissé gondolkozott, majd így szólt:
-A legjobb, ha én megyek el veled! Sok mindent egyszerűsítjük vele. Úgyis el kellene vinnem és hoznom téged, így legalább nem kell kétszer oda-vissza autóznom!
-De anya! Már nem vagyok kisgyerek! Mindig jár busz, nincs is olyan messze és szerintem Maude eléggé nagy már ahhoz, hogy velem jöjjön! Elvégre egy tizenkét éves lányról van szó, igazán eljöhetne velem!- De az anya nem tágított:
-Ha neked így nem tetszik, akkor add vissza a jegyeket és mondd meg a főnöködnek, hogy nem vagy hajlandó az anyáddal elmenni. Ha talán még egyszer rád kerülne a sor, esetleg meggondolod magad!- Kim le volt igázva és csak gyengén rázta a fejét.
-Meg akarom nézni ezt az előadást! Ezért alávetem magam az akaratodnak!- Ezzel elosont, mint egy kis szürke árnyék a szobájába. Az előadás előtt az anyja ráerőltette egy általa kiválogatott ruhát, és bár Kim erősen ellenkezett, minden egyes felvonást szigorú bírálat alá vett - méghozzá eléggé hangosan, úgyhogy Kim minden szónál elpirosodott a szégyentől. Pláne amikor látta, hogy még néhány ismerős arc ült a nézőteremben. És egyesek zavartan néztek a hangoskodó hölgy felé. Még az autóban hazafelé is Arden csak mérgelődött.
-Láttad a furcsa ruhákat? Shakespeare megfordulna a sírjában, ha meglátná. És ezeket a kulisszákat? Rémesek! Ócskaságkereskedés!- Arden mély megvetéssel beszélt, de Kim másképpen látta az egészet. Először életében volt színházban, meghatódott a különleges légkörtől és nem akarta, hogy az anyja tönkretegye a mély benyomást, amelyet a darab hagyott benne.
-Nekem tetszett! Modern változata volt a műnek, de azért a párbeszédeket az eredeti szövegben adták elő.
-Az én időmben nem mertek volna ilyen szemetet előadni!- mondta befejezéséül az anyja, akinek, mint mindig, az utolsó szó jutott. Kim még sokáig ébren volt, még egyszer átélte a hangulatot, a színészek megható játékot. A színházban, a rengeteg ember között Kim erőt vett magán, hogy ne mutassa ki nyíltan az érzelmeit és sírjon vagy nevessen, de most, az ágyban, elengedte magát. Gyakran előfordult vele, hogy alig bírta visszatartani a könnyeit, amikor happy-endje volt egy filmnek. Amikor zenét hallgatott, mindegy hogy modern vagy komoly, sokszor libabőrös lett a gyönyörtől vagy a torka összeszorult. Mélyen hatott rá mindenféle szépség és gyakran megpróbált olyan lenni, mint az általa megcsodált nők. De azért néha arra vágyott, bárcsak férfi lenne - szabad minden vonatkozásban, szabad döntéseiben, szabad élettel! A farsangra az anyja által kiválasztott királykisasszony-jelmezek a szekrény mélyébe kerültek. Kim inkább magának szabott jelmezeket - férfijelmezeket! Rablóvezérként, mint Robin Hood vagy kalóz (felfestett bajusszal) olyan magabiztosságot érzett, mint még soha. De mint olyan gyakran az anyja itt se spórolta gúnyos megjegyzésekkel. Mindent, amit a lánya elkezdett az ő szemében semmit nem ért. Kim szeretett a kedvenc énekeseivel dalolni, amikor egyedül volt. Egyszer, éppen Frank Sinatra énekelt a rádióban "Strangers in the Night" és Kim kísérte - néha fals és férfihangnemben - az anyja hirtelen benyitotta a szobába. Bár Kim azonnal elnémult, mintha tetten érték volna nem is tudni milyen tiltott dolgán, és az arca piros lett mint egy paradicsom. Az anyja már egy jó ideje az ajtó előtt állt és hallgatózott, így tisztában volt a lánya dalolásával.
-Kimberley! Te mit csinálsz itt?- kérdezte az asszony mérgesen, választ nem is várva. -Nincs jobb dolgod, mint a rádió előtt heverészni, és mint egy hülye gyerek dúdolni?- A lány szemei könnyesek lettek, a visszafojtott dühtől és mélyen meg volt sértve az anyja durva és tapintatlan szövegétől.
-Csak Frank Sinatra-val énekeltem el a kedvenc dalomat!- nyögte ki. Az anyja undorodva húzta el a száját.
-Ha nekem lenne olyan csúnya hangom, mint neked, soha nem mernék hangosan énekelni!- Ezek a szavak eltaláltak Kimet a lelke legmélyén. Énekelni volt neki addig az egyetlen lehetőség, ahol, igaz az is csat titokban, kissé kibontakozhatott, a lelki fájdalmakat elhessegethette! Igazán olyan rossz hangja volt? Az iskolában nem énekeltek, úgy soha senki nem mondott neki semmit a hangjáról. Bár észrevette ő is már, hogy inkább férfiasan hangzott, amikor énekelt, de ez nem zavartatta különösebben. De az anyja megjegyzése eltalálta őt, mint derült égből a villámcsapás. Senki, pláne nem az anyja, nem bírta volna elképzelni, milyen lelki szenvedést okoztak neki ezek a pár, vállról odavetett, szavak. Amikor az anyja fejcsóválva elhagyta a szobát, Kim rávetette magát az ágyra és sírt és sírt és sírt. Már ez a kis öröm se volt neki megengedve!

És újra meghalt lelkének egy része!

Hosszú időn keresztül nem jött se dalolás, se éneklés a szájából. Egy másik probléma volt az alsónemű! Még most is, Kim pedig már elmúlt tizenhat, az anyja vette meg neki a fehérneműt, ugyanúgy, mint a többi ruhadarabot. Néha megkérdezte azért Kimet, hogy mit szeretne felvenni, de amikor a lány megmondta a kívánságait, az anyja mindig talált valami kifogást, hogy ne kelljen neki megvennie.
-Ez túl drága! Ez nem neked való! Ezt nem illik felvenni!- Kim csak ezeket hallotta mindig. Így a ruhatára nagyon egyszerűen mutatott. Pólók csak egyszínűben, kis ujjal és kicsi nyakkivágással, "rendes", bő nadrágok, hosszú szoknyák "decens" színekben és lapos sarkú cipők, nem, Kim nem volt nagyon csinosan felöltözve! De amikor az anyja szigorú pillantását észrevette, amikor néha más, modernebb ruhákra mert nézni, inkább nem is ment el vele többé. Amióta saját pénze volt, nem sok, de éppen elég lett volna, hogy néha valamit a maga ízlése szerint vásároljon, nem is látta a fizetését. Az anyja egyszer beszélt Kim főnökével, hogy a lánya érdekében tegye mindjárt egy takarékbetétbe, úgyhogy a szegény gyerek éveken keresztül hozzá se férhetett. Mivel Kimnek nem volt semmiféle kulcsa, ha el akart menni valahova, Arden mindig vitte - hozta! Ellenőrizte lánya minden lépését, még akkor is, ha az éppen csak egy kicsit sétálni akart. Más ifjúkkal nem is találkozhatott, még egy mozielőadásra se mehetett el az anyja nélkül! Így inkább otthon ült és álmodozott egy jobb életről. Az anyja mindig csak hangoztatta, hogy őérte van minden.
-Én mindent megteszek, hogy nektek jó legyen!- mondta gyakran a lányoknak. -Én tudom a legjobban, mi kell nektek és nem hagyom, hogy bajotok essen!- Így ment az napról-napra, évről-évre. Semmi érdekes nem történt, semmi nem változtatta az életvitelüket.

Amikor Kim éppen az érettségi előtt állt, egy kis lovas-klub nyílt a város szélén. Kim addig kért, sírt és könyörgött, míg végre a nagyanyja magára vállalta a kiadásokat és elérte, hogy Kim hetente egyszer mehessen lovagolni. Bár addig csak néha ült pónin, Kim nagyon gyorsan tanult meg rendesen lovagolni és nemsokára már kilovagolt a többi gyerekkel a természetbe. Kim hetedik égben érezte magát! Sajnos az órák rövidek voltak és a lovak nem a legjobb tartásban részesültek. Kimnek hiányzott is a kontaktus a lovakkal, az ápolók nem engedték, hogy a gyerekek foglalkozzanak az állatokkal. De Kim még így is boldog volt! Kis idővel később nagyobb lett a klub és hozzáépítettek egy szép épületet a vendéglovaknak. Kim nem bírt már magával, titokban érdeklődött az árak és a tartási feltételek után. Azóta csak egy kívánság hajtotta: Egy saját ló!! Amikor megbeszélte álmait a nagyanyjával, az idős hölgy megígérte, hogy majd segíteni fog neki, így egy szép estén Kim az anyjához fordult:
-Anya, kérlek, figyelj rám, nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni.- Mivel az anyjának éppen nem volt más teendője, bólintott.
-Na tessék!- Kim megpróbált az anyja szigorú, hideg szemébe nézni és erőt vett magán.
-Anya, van elég pénzem a bankban, hogy vehessek magamnak egy olcsó lovat, a boksz-bérlet se nagyon drága és nagyi megígérte, hogy ha kell, kisegít! Tudod nagyon jól, hogy csak arra vágyom, hogy egyszer saját lovam legyen - kérlek, engedd meg!- Már nem bírt tovább nézni az anyjára, aki nagyon dühösnek tűnt és értelmetlenül nézett a lányára.
-Kimberley, tudod te azt, hogy mit jelent egy ló? Minden nap gondozni kell, etetni, ápolni, lovagolni! És a kiadások nem ott állnak meg, hogy a boksz-bérletet kell fizetni! Állatorvosra is kell gondolni, még ha nem is történt semmi baj, de rendszeresen oltatni kell egy olyan állatot, meg patkolni, stb.... De ha meg is engedném - tisztában kell lenned, hogy utána csak a tanulás, a munka és a ló számíthat és tőlem vagy apádtól ne is várjál segítséget! Ha ezt megígéred nekem - nagyot nyelt, -akkor legyen!- Kim csak az utolsó szavakat hallotta, de más nem is számított! Egy vad örömkiáltással ugrott az anyja nyakába, aki azonnal lerázta magáról a lányt.
-Kimberley, elfeledkezel magadról!- De Kim már nem volt a szobában, elrejtette az anyja elől a könnyeit, amelyek boldogságában csurogtak le az arcán. Nemsokára viszont teljesen el volt foglalva, hirdetéseket olvasott és lovas-újságokban tenyésztőket keresett. Amikor egy pár hét múlva találta az egyik napilapban egy hirdetést, hogy egyetemi elfoglaltság miatt egy szelíd heréltet adnak el, méghozzá eléggé olcsón, mindjárt felhívta a tulajdonost. Sajnos a ló már elkelt, de a fiatal férfi megadta Kimnek a tenyésztőnek a címet, ahonnan a ló származott. Kim rögtön tárcsázta a megadott számot.
-Itt Short!- jelentkezett egy kellemes férfihang.
-Jó napot Short-úr. Kim O'Keary vagyok. "Getaway" tulajdonostól kaptam az ön telefonszámát!- mondott Kim. -Én is keresek egy nem túl drága fiatal lovat, lehetőleg egy heréltet. Talán van magának ilyesmi?- Dobogó szívvel várta a választ, amely rögtön jött.
-Igen kisasszonyom, van eladásra egy pár lovam, olyan is van közte, mint amilyet maga keres. Mivel a tenyésztés csak a hobbim, olcsón adom el az állataim, de bízhat bennem, csak jó lovakat talál nálam. Igen sok fiatal lovas találta nálam az első lovát és még nem hallottam senkiről, aki nem lett volna megelégedve az én állataimmal.
-Szuper! Mikor jöhetnék el, megnézni őket?- Kim izgatottan szorította a telefonkagylót, alig bírta elővenni a ceruzát, hogy felírja a találkozó időpontját.
-Jövő hétvége alkalmas lenne magának?- kérdezte a férfi. -Esetleg szombat délután?
-Nagyon is jó nekem!- szólt Kim boldogan. -Köszönöm szépen, Short-úr, akkor szombat délután - és előre is nagyon szépen köszönöm!- Azzal véget ért a beszélgetés és Kim elkezdte az órákat számolni! Végre eljött a várva várt nap. Természetesen az anyja elkísérte Kimet a tenyésztőhöz, bár nem is tudott semmit a lovakról és nem is nagyon szerette őket. Inkább mindig egy kissé félt a nagy és erős állatoktól. Amikor az autó a hosszú fasorba fordult, amely az udvarházhoz vezetett, Kim már alig bírt nyugodtan ülni. Jobbra és balra tőle messzire nyúltak a dús legelők, itt-ott barna vagy fekete foltokkal - lovak, akik nyugodtan legelésztek a meleg napsütésben. Amikor az autó elhaladt, néha szép, finom fejek felemelkedtek és a kicsi fülek figyelmesen fordultak a zaj irányába, de nagyon gyorsan visszatértek a finom falatokhoz, tudván, hogy semmi veszély nem fenyeget. Végre megállt az autó egy tiszta, nagy udvaron, egy óriási nagy tölgyfa alatt. Az egyik végén volt a ház, majdnem egy kis palota, mellette két szárnyban az istállók. A tenyésztő kijött az egyik épületből és üdvözölte az anyját és a lányt.
-Jó napot, hölgyeim! Jól volt az utazás? Könnyen idetaláltak? Elismerem, eléggé eldugott a farmom!- Látszott rajta természetes szívélyessége és jósága. Középkorú férfi volt, de szikár és sportos. Mindig mosolygott és teljesen nyugodt benyomást keltett. Még soha senki látta Short-urat idegesen vagy mérgesen, ami a lovaira is hatott, ezek is jól neveltek és nyugodtak voltak.
-Jó napot!- köszönt nagyon is röviden Arden. -Igen, könnyen ide találtunk - de nincs sok időnk, kérem, mutassa meg nekünk a lovakat!- Kim elpirult az anyja rosszneveltségén, aki az előtte lévő emberben kizárólag a parasztot látta és nem a gazdag, nemes családból származó földtulajdonost, aki kedvtelésből tenyészett lovakat. De a férfi nem ütközött meg rajta, inkább örült neki, amikor látta a lány csillogó szemeit és csodálkozó arckifejezését. Elvezette a két nőt az egyik istállóba, ahol tisztaság és rend uralkodott. Bár a legtöbb box üres volt - a lovak a legelőkön és a karámokban töltették a napot, az istálló legvégén azért még néhány ló állt. A tulajdonos visszatartotta őket, hogy bemutatja őket a mai vevőknek. Amikor Kim a boxok elé ért, öt csodálatosan finom fej nézett rá, öt gyönyörű szép fiatal herélt csillogó szemmel figyelt a jövevények felé. Fényes szőrük még a félhomályban is jó egészséget mutatott és hosszú sörényük és farkuk tisztára voltak fésülve. Még idomítás alatt voltak, de már nagyobb feladatokra vágytak!
-Nos, melyiket vezessem először ki?- kérdezte a tenyésztő Kimtől. A lány figyelmesen ment egyik lótól a másikig. Simogatta puha orrukat és nagyon nehéz döntés előtt állt. A férfi segíteni akart neki és rámutatott két szomszédos boxban lévő állatra.
-Itt a pej, a fehér hókával - nagyon szelíd és jó ugró-ló! Vagy a gesztenye sárga fehér lábaival - már elmentem vele húsz kilométert kettes-fogatban. De mint hátasló is kiváló!- Kim megállt egy kis szénfekete ló előtt, amely majdnem kinyomta a vasrudakat, hogy elérje a finom lánykezet, és hogy neki is legyen része a simogatásban.
-A kis feketét kérem!- suttogta Kim, hogy meg ne ijessze az állatot.
-Jól választott!- bólintott a férfi. -Különleges kis ló, mintha magának találták volna ki!- Gyors mozdulatokkal felszerszámozta a lovat, amely nyugodtan megállt. Engedelmesen követte a gazdáját a lovaglópályára, ahol szépen megvárta, amikor Kim egy finom ugrással nyeregbe ült. Már az első mozdulatnál Kim érezte, hogy ez a ló neki való. Rövid idő alatt úgy tűnt, mintha már évek óta vele lovagolna.
-Short-úr, kérem, kimehetnék vele egy kicsit a természetbe?
-Csak felnyergelek magamnak is egy lovat, utána csinálhatunk egy kis kirándulást!- válaszolt a férfi és máris elment, a saját hátaslovat keresni. Amikor egy nagy szürke kancával visszajött, csak annyit mondott:
-Black Diamond nagyon biztos kint, úgy ugrik, mint egy öreg, hiába csak három és fél éves és nem fél semmitől!- Rövidesen Kim úgy érezte, mintha lebegne a föld fölött! Mintha össze lenne nőve a lóval, mintha már régóta ismerné ezt a csodálatos teremtményt! Soha nem érezte magát lovon még olyan biztonságban! Soha nem érezte még magát olyan szabadnak! Ez kell, hogy legyen az ő lova! Amikor oda lovagoltak az istállók elé Kim csak attól félt, hogy a ló ára kifizethetetlen számára. A férfi bevezette a két lovat a boxba, Kim segített lenyergelni őket és nem felejtette el azt se, hogy a kis fekete ló patkói után nézzen, hogy minden rendben legyen. Egy kis simogatás a nemes fején, azután a férfi bevezette Kimet és az anyját az irodájába. Amikor leültek, Kim alig hallhatóan megszólalt:
-Nekem Black Diamond kell! Kérem, mondja meg nekem, mennyibe kerül!- Visszafojtott lélegzéssel várta a választ. A férfi könnyedén mosolygott, amikor látta a félelmet a lány mélyzöld szemében, de sietett egy olyan összeget mondani, hogy Kim megkönnyebbülten felsóhajtott. Annyi pénze volt és még maradt is arra, hogy nyerget és más szerszámot vehetett. A férfi átadta neki az adásvételi szerződést és a származási lapot. Amikor Kim látta, hogy az anyja előveszi a pénztárcáját, legyintett:
-Én fizetek!- Elégedetten látta Arden bamba arcát, aki nem tudta, hogy a nagyanyja előlegezett Kimnek egy jelentős összeget, míg a lány hozzájuthatott a saját pénzéhez, amely a bankban még két évre le volt kötve. Kim gyorsan átfutatta a szerződést, ahol arról volt szó, hogy a ló egészséges, szelíd és be van lovagolva, rendesen viselkedik a kovácsnál és szállításkor is. Azonkívül nem félős, se a természetben se más állatokkal szemben és nyugodtan viselkedik mindenkivel. Az aláíráson kívül még kézfogással is megpecsételtek az alkut. A tenyésztő megígérte, hogy már másnap el fogja hozni Black Diamondot, azzal visszakísérte őket az autóhoz. Kim egész út alatt mosolygott, de beszélni nem bírt, olyan annyira tele volt a szíve boldogsággal. Még aznap felhívta a lovasiskola-vezetőt, hogy vasárnaptól kezdve bérelni fog egy boxot a SAJÁT lova részére. Reggel ő volt az első az istállóban, arra figyelt, hogy a neki szánt boxban friss szalma legyen meg egy kis széna, és hogy az önitató működjön. Hozott magával almát és sárgarépát, ezekkel rakta tele az etetőt. Végre meghallotta, hogy egy nehéz autó fordul be a kavicsokkal teleszórt úton az épület elé. Amikor kirohant, látta, hogy tényleg az Ő lova jött meg! Kim segített az embernek a nehéz utánfutó-ajtót leengedni, majd bebújt a ló mellé és kibontotta a kötelet. Lassan és topogó léptekkel jött ki hátrafele a kis fekete ló. Amikor szilárdan állt, Kim megsimogatta a fényes nyakát és nyújtott neki egy pár szem cukrot a kezével. A ló finoman elvette az édességet és elkezdte elégedetten rágni.
-Ti ketten egy nagyon szép pár vagytok!- mosolygott a tenyésztő. -A ló is mindjárt elfogadta a gazdáját!
-Biztosan érzi, hogy mennyire szeretem!- gondolt Kim. A férfi éppen el akart menni, amikor még valami az eszébe jutott.
-A kötőfék és a kötél ajándék, nem kell visszaadni!
-Köszönöm szépen, Short-úr!- kiáltotta a fiatal lány, majd bevezette a lovat az új helyére. Mély csodálattal nézte a finom alkatot, a filigrán fejét és a száraz lábakat. Később úgy döntött, hogy még egy kicsit körbevezeti a lovat a lovardában, hadd szokja meg az új helyet! Mivel nem volt tanóra, egyedül volt a nagy hangárban. Egypár kör után Kim úgy érezte, hogy kedve lenne Black Diamondnak egy kicsit kirúgni magát. Ezért levette a kötelet, és halkan szólt neki hogy: -Menj csak!- A ló, mintha csak arra várt volna, magas ugrásokba kezdett, vad vágtába fogott és csak akkor állt meg, amikor már verejtékezett és fehér hab volt fekete szőrén. Kim odahívta az állatot magához - engedelmesen oda is jött. Éppen ki akart menni a lovardából, amikor az ajtó kinyílt és a lovasklub-tulajdonos bejött.
-Hát ez meg milyen állat?- kérdezte megvető hangon a lánytól. Kim meglepődött, mert már az előző napon értesítette a férfit arról, hogy a saját lova jönni fog.
-Ez az én Black Diamondom!- mondta. -A tenyésztő ma elhozta és én még egy kis szabadságot akartam adni neki!- A férfi utálattal nézett a finom kis lóra.
-Istenem!- kiáltott egyszer csak, -miért nem vittél el engem, amikor lóvásárra mentél? Nézd csak a patáit! Azonnal gyógy-patkolás kell neki! És a háta! Teljesen rendellenes! Na, kicsikém, nagyon szépen átvágták!- tette hozzá gúnyosan. -Mennyibe került ez a rémség?- De Kim csak mérgesen vágott vissza:
-Az ár csak rám tartozik és a saját lovam kiválasztása is. Az állat egészséges, hibátlan és még tegnap újra lett patkolva!- Azzal otthagyta az embert, aki csak azért beszélt olyan lesújtóan a lóról, mert nem ő vitte el a lányt egy neki ismerős lókupechez, akitől százalékokat kapott volna. Kim viszont még jobban meg volt győződve arról, hogy az ember nem ért a lovakhoz. Azonkívül MAGÁNAK vett lovat, nem másnak. Nagyon jól tudta, hogy egy ló, amely Eddy Mackennek megfelelne és nemzetközi ugróversenyeket nyerhet, nem feltétlenül neki való. Kimnek egy nyugodt, szelíd ló kellett, inkább testvér mint sportszer, amivel boldogan és biztonságosan egyedül kilovagolhat. Ez volt Black Diamond! És ami az oktatót illett.... Gyakran előfordult, hogy Kim vagy más gyerekek leestek a bérlovakról, mert az oktató mindenhonnan - de legszívesebben olcsón a vágóhídról - összevásárolta őket, de utána követelte, hogy "a lónak azt kell csinálni, amit a lovas kíván tőle!" Ami elvben nem is volt olyan rossz gondolat - ha a lovak egyáltalán tudták volna, mit kíván tőlük az ember! Kim csak azért került egyszer életveszélybe, mert lovagolnia kellett egy előző nap odajött kancát teljes "díszben": sarkantyúkkal és pálcával. A ló félt mindkettőtől és biztos volt az is, hogy még soha életében nem látott akadályt - de végig kellett volna menni vele egy pályán. Az első akadályt felrúgta, a másodikat elkerülte, a harmadiknál ugrás közben elkezdett járni a lábával - keresztbe kapta a hátsó rudat és elvágódott. Kim felakadt a sarkantyúcsattal a kengyelben - és a ló ráfeküdt! Szerencsére nem történt sem vele se a lóval nagyobb baj - de ilyen baleset akár halálos is lehetett volna.

A boxban Kim lecsutakolta a lovat és gyönge szavakat mondott a figyelmesen ráirányított fülébe. Másnap eljött a nyeregkészítő és Kim kiválasztott egy szép, eléggé drága nyerget, de inkább most, amikor volt még pénze, valami jóba fektette, minthogy valami olcsó dolgot vegyen, amely mindjárt tönkrement volna. Amikor a teljes felszerelést kiválasztotta már nem sok maradt a spórolt pénzből, de mindegy! Kim boldogan felnyergelte Black Diamondot, de ma egész nap tanórák voltak a lovardában. Kényszerből Kim is részt vett az egyiken.
-Menj már odébb a gebéddel! Tartsd meg rendesen! Mindjárt elalszik a vénség!- Az egész Kimnek szólt, vagy inkább a lovának. A - mint majdnem mindig - részeges oktató a szegény lányt lehordta, mivel még mindig nem bocsátatott meg neki, hogy nélküle ment el lovat venni. Kim, aki csak lassan akarta hozzászoktatni paripáját a többi lóhoz, úgy tett, mintha nem is hallana a szöveget. De az ember nem tágított.
-Te ott, azon a feketén! Ha nem úgy lovagolsz, mint én mondom, ne is gyere többet ide! Ki látott már ilyet! Se pálca, se sarkantyú! Ezt nem is lehet lovaglásnak nevezni! És ne hagyd olyan slamposan járni a gebét, látszik, hogy se te se ő nem értetek a lovagláshoz!- A többi tanuló már inkább Kimre nézett, mint a saját lovaikra. Meddig akarja ez a lány még ellenszó nélkül hagyni ezt az embert? Nem kellett már sokáig várniuk. Bár nem volt Kim természetében, hogy felnőttel vitatkozzon, de itt ez az ember túl messze ment. Azonkívül nem is csak róla volt szó, de Black Diamondról is! Kim a lovarda közepébe vezette a lovat és megállt az oktatóval szemben.
-Kikérem magamnak, hogy így beszéljen rólam és a lovamról! Boksz-bérletet fizetek és ellátást a lovamnak, de nincs benne az árban, hogy engednem kell magamat leszidni! A ló különben is az enyém, és csak én döntök, hogy hogyan lovagolok rajta! Nem kell nekem díjlovaglásra alkalmas tartás ha kilovagolok a természetbe! Azonkívül a ló nagyon fiatal és én a lassú de tartós kiképzésnek vagyok a híve! Sajnos ma erre az órára el kellett jönnöm, de biztosíthatom, hogy az utolsó volt!- Azzal elengedte a szárat és kisétált. A boxban megígérte magának és a lovának, hogy soha többé nem megy el a tanórára, amit be is tartott. Majdnem minden időjárásban kimentek, csak amikor hideg, szeles és esős idő volt, akkor választotta a lovardát a ló egészsége érdekében, de inkább korán reggel vagy késő este, amikor nem volt tanítás. Napról-napra jobban összenőtt a szelíd kis lóval és szinte állandóan rábízta az életét. Igaz is, ha bármi történt volna út közben, senki nem tudna, hogy hova ment és hogy esetleg hol keressék. Az anyja mindig elvitte az istállóhoz, megvárta, míg vissza nem jött és hazakocsikázta. Kim hiába próbálta meggyőzni az anyját arról, hogy el tud menni biciklivel is - Arden nem engedte. Black Diamond lassan bizalmasa lett a lánynak, barátja és társa. Bár természetesen soha nem tudott tanácsokat adni, de a lánynak jót tett, amikor vele közölte kis titkait vagy elmesélte bánatát. A hétvégeken korán eljött és sok időt töltött az állatnál. Amikor lovagolt, gyakran beszélt Black Diamonddal, megnyugtatta vagy éppen csak elmesélt neki valamit. Ha sétálókkal találkoztak, mindig lépésbe ment át, gyakran meg is állt, amikor például egy idős néni egy kicsit beszélni akart vele. Arra a kérdésre, hogy -Hova mész?- Kim mindig válaszolt, hogy -MI ide vagy oda megyünk!- ami kereső pillantásokat idézett elő egy másik lovas után. Kim akkor csak nevetett.
-MI, ez a lovam meg én!- világosította fel az embereket. -A lovam a társam, nem csak egy sportszer! Ezért MI ketten vagyunk!- Néha az emberek csak csóválták a fejüket, és biztosra vették, hogy kissé dilis vagy együgyű a lány, de Kim nem zavartatta magát. Maude is kezdett lovagolni, amikor Kim megígérte az anyjának, hogy vigyázni fog rá és hogy a ló teljesen megbízható, de a húga soha nem lett olyan "lóbolond" mint ő. Gyakran álmodott egy szép királyfiról, akivel lovaglás közben találkozik, neki is olyan nemes paripája lenne, mint neki és szerelmes lenne bele. Ő, Kim elmenne vele a palotájába, és boldogan élnének, sok állattal és gyerekekkel. De ez sajnos csak egy álom volt, az igazság másképpen festett. Osztálytársai túlságosan ostobák voltak, más fiatal férfival nem találkozott - nem találkozhatott, arra az anyja nagyon is vigyázott! Így csak a vad vágták elégítették ki Kimet, amikor ujjongva bízta hátasát mind nagyobb és nagyobb sebességre, míg vörös haja egybeolvadt a ló fekete sörényével és az eszeveszett iramban könnyek peregtek le az arcán! A ló is örült ezeknek a hosszú futásoknak, de soha el nem szaladt volna irányíthatatlanul! Lassan mindketten vakon bíztak egymásban és a ló olyan dolgokra volt képes, amelyet csak a közös bizalom és megértés miatt volt képes teljesíteni.

Eljött az érettségi - Kim jelesen levizsgázott minden tantárgyból! Azon az estén, amikor végre kezébe kapta az okiratot, boldogan újságolta a hírt a vacsoránál:
-Az összes érettségiző között én vagyok a legjobb, csak egy fiú jobb nálam, de ő más iskolából jött, csak itt vizsgázott, azért nem számít közénk-
-Nagyon jó, lányom, nem is vártam volna tőled mást!- szólt az anyja és az apja megveregette a vállát.
-Így van ez rendben, gyermekem! Látod, hogy mihez vezet a szorgalmas tanulás!- Felállt a nagyanyja és gyöngéden átölelte unokáját, miután egy nagy puszit adott az arcára.
-Választhatok most egy nekem tetsző foglalkozást?- alig lehetett hallani a fiatal lány hangját, annyira tartott egy negatív választól. És így is lett:
-Kimberly!- kiáltott fel rémülten az anyja.
-Mit gondolsz? A te bizonyítványoddal nyitva áll előtted minden ajtó! Csakis egyetemre járhatsz! És mivel már ez építészmérnöki szakmában dolgoztál, talán az lenne a legjobb, ha ezt tanulnád! Vagy talán még jobb az orvosi pálya.....
-Anya! Nagyon jól tudod, hogy lovakkal szeretnék dolgozni, vagy a nyelvtudásomat használni! Sokkal jobb lenne nekem, mintha egyetemre kellene járnom! Láttam az irodában, hogy milyen keményen dolgozott a főnököm! Mint nő még többet kellene dolgoznom, hogy e férfi-dominált szakmában sikert érhessek el! Ami azt jelentené, hogy nem lenne időm se a lovamra, se a jövőbeli családomra, se másra! Azonkívül nagyon drága lesz, ha saját irodát akarok nyitni - és mint nő férfiakkal dolgozni egy közös irodában csak azt jelentené, hogy ők kapnák a jobb megbízásokat és nekem csak a hálátlan, és olcsó feladatok maradnának!- Kim abbahagyta, mert az egész mondatot egy lélegzetvétellel mondta ki és nem volt több levegője. Arden nagyon elképedt arcot vágott, előbb férjére, majd a saját anyjára nézett, de tőlük nem kapott semmiféle választ, így neki kellett a lányát helyes útra téríteni.
-Rosszul látod az egészet, Kimberley! Ezt csak egy felnőtt tudja értékelni, egy gyerek soha!
-De én már nem vagyok gyerek!- kiabálta Kim, de az anyja szigorú pillantása elől lesújtotta a szemeit.
-Mondtam, hogy neked még nincs tapasztalatod! El sem tudod képzelni, hogyan fog majd alakulni az életed! Mindenesetre sokkal jobban állsz, mint az a sok gyerek, aki már tizenhat évesen elkezdett dolgozni! Sokan még a tanulás mellett is dolgoznak! Vagy van, aki egyedül lakik és még saját magát is el kell látni! Neked itt aranyéleted van! Nem kell semmire gondolnod, mindig van étel az asztalon, nem kell dolgoznod, se bevásárolnod, se főznöd, se takarítanod, se mosnod.... Nem koszolod össze a kis kezedet, és nem kell kiadnod egy fillért sem semmire! Hogyan gondolod azt, hogy "dolgozni a nyelvtudással"? Idegenvezető akarsz lenni, mindig úton, mindig akadékoskodó turistákkal dolgozni, mindig bőröndből élni? Vagy talán valahol a világ végén egy úgynevezett turistaparadicsomban tengetni, mint mindenes? Kartonkalapokat készítetni a vendégekkel, vicceket mesélni, vagy medence bulikat rendezni? - És lovakkal dolgozni? Nem is tudom, hogy nevetnem kell vagy sírnom! Nagyon jól tudod, hogy nekünk nincs annyi pénzünk, hogy utánfutót és erős autót vegyünk, és a hétvégeket a versenyeken töltsük! Vagy csak lóápoló akarsz lenni? Te, a te szuper érettségiddel!? Miért adtunk mi mindent meg neked? Miért tettünk meg mindent érted?- Az anyja most már teljesen önkívületi állapotban volt és csak úgy ordított.