SZÍNHÁZI ESETEK

Mint volt színházi művészeti titkár és egyébként is színházrajongó nehezemre esik elviselni, hogy manapság a nézők mi mindent engedik maguknak. Néhány példa az elmúlt évadokból:

Alapfokú illemszabály, hogy a nézőtéren (a színpadról nem is beszélve, de hát oda nem kerül néző) nem fogyasztunk se ételt sem italt. Ehhez képest sajnos nem is egyszer azt is kellett megélnem, hogy egy kisdiákokból álló osztályt a tanárok a szünetben kiengedik az egyik színházzal szembeni étkezdébe. Természetesen nem elég a húsz perces szünet, hogy mindenki megvegye és el is fogyassza az ételt, mielőtt megint beülne a színház nézőterébe. Így előfordul, hogy zsíros és penetráns „szagú” ételekkel ülnek a gyerekek (és felnőttek!) a bársonyszékekbe, ami nem csak kellemetlen a többi nézőre tekintve, de sérti minden illemszabályt is. A csúcspont viszont az volt, amikor a tanár néni már a második felvonáshoz nyitott színpadnál felállt, kezében egy üdítő-dobozzal és odakiáltotta, hogy - Pistike, nem kérsz még egy kis üdítőt? -

De van, amikor két tanár szeme láttára a szünetben az egyik tizenéves felmászik az előszínpadra – még jó, hogy a vasfüggöny le van eresztve, és csak az én figyelmeztetésemre, hogy nincs otthon, kelletlenül visszatér a nézőtérre.

Volt, amikor nagy kamaszok – őket is elkísértek tanárok - nem akartak a második sorban már leült társain át helyükre menni, azért az első sor üléseit lehajtották, rálépték! és a háttámlán át bejutottak helyükre. Még szép, hogy nem volt esős az idő és sár a talpukon! És egyik tanár sem szólt.

Gyakran a nem is olyan kicsi gyerekek egész előadás alatt rugdossák a háttámlákat, nem ki kellemetlenséget okozva. És nem szomorú, hogy mind a hetvenkét, eddig általam megnézett „István, a király” előadáson sem hallhattam a nyitányt zavartalanul, belebeszélések nélkül? Legutóbb mellettem ült két tanárnő, tőlük jobbra az 1. és 2. sorban a gyerekek. Minél hangosabb lett a nyitány zenéje, annál hangosabban mesélt a két nő egymásnak az elmúlt hétvége élményeit. Amikor Koppány meghalt, a csendbe két fiú hangosan nevetni kezdett, minden megrovás nélkül, majd még hátulról is bekapcsolódtak a nevetésbe. A végén valaki a sorban megropogtatta egy italdobozt, megint nem szólt senki a tanárok közül. És az egész előadás alatt a hátam mögött egy hölgy jól hallhatóan elmagyarázta két gyermekeinek a darab tartalmát. Szintén egy "István a király" előadáson történt, hogy pedagógusokból állt a közönség. Késve érkeztek, a himnuszra alig-alig fel akartak állni, majd egy hölgy (énektanár lehetett) hangosan énekelni kezdett az utolsó két sort.

Ha nem neveljük a gyerekeket, és nem mondjuk nekik, hogy hogyan kell egy ilyen és más nyilvános helyen viselkedni, illetve rájuk szólunk, amikor nem megfelelően cselekednek, akkor kitől tanuljanak meg?

Sajnos nem csak diákok rosszak. Egy példa:

Opera-bemutató, díszközönséggel. Sajnos sokan már az előadás előtt is mélyen benéztek a pohárba, sokaknak a ruházata sem volt megfelelőnek mondható, hiszen farmernadrágnak és kockás ingnek legalább szerintem még mindig nincs helye egy ilyen gála-eseményen. A meghívott vendégek, mint a kisiskolások, nem nagyon akartak az első sorban ülni. Azért mellettem az első felvonásban csak két idősebb hölgy ült, aki a szünet után vagy távozott, vagy máshova ült. Helyüket egy fiatalabb pár foglalta el a szünet után. De alig kezdődött a zene, az „úr” eléggé hangosan kezdett veszekedni a hölggyel, akkor sem hagyta abba, amikor már a második sorban sziszegni kezdtek, hogy csend legyen. Majd hirtelen egy szép ária kellős közepén felpattant a helyéről, a szó szoros értelmében átesett rajtam és kirohant. Ezek után legalább csend volt. Az egyik barátom még elmesélte, hogy az előző napi „A” bemutatón voltak, (úgyszintén VIP-es vendégekkel), akik pattogatott kukoricát csempésztek be a nézőtérre és ezt fogyasztottak operanézés közben.

Szolnokon előfordult, (pótszékeket érkezési sorrendben lehet igénybe venni) hogy egy idősebb „úr” fel akart állíttatni egy hölgyet a harmadik pótszékről, mert neki az első négy kellett volna. Végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy hátulról elvitt két széket, felállította őket az 1. és 2. sor mellé, majd feleségével és 2 unokájával arra leült. És jó hangosan egész előadás alatt elmesélte az unokáknak, hogy miről szól a „Csókos asszony” és hogy valakinek a valakije a hányadik sorban táncol.

Egy „Az operahát fantomja” előadás alatt egy idősebb férfi a nyitány alatt kipakolt terjedelmes táskájából: 1. egy fehér szalvétát, 2. egy fóliába csomagolt szendvicset és 3. jóízűen elkezdett falatozni!

Volt egy eset, amikor egy középkorú hölgy letette terjedelmes táskáját a színpad szélére. Egész előadás alatt ott „trónolt”, míg a végén, a taps után a hölgy kissé hirtelen felállt, - és a táskáját a zenekari árokba lökte! Épp hogy a hegedűs fejét elkerülte a nehéz tárgy. És milyen égő, amikor a hölgynek le kellett szólnia és kérni, hogy adják fel a táskáját.

A minap történt, hogy a két hellyel mellettem ülő középkorú „úr”, aki egy hölgy társaságában érkezett, az előadás kezdetékor kihúzta a lábait a cipőjéből, és a zoknis és nem éppen „illatos” lábát a színpadszélére támasztva nézte végig a musical mindkét felvonását, csak a szünetben dugta vissza lábait a cipőbe, hogy kimehessen. Szúrós pillantásaim semmivé vette, a vele érkezett „hölgy” láthatóan nem zavarta kísérője enyhén szólva gusztustalan viselkedése.

A minap az egyik "Macskák" előadáson két hölgy csak a második felvonásra beült az első sorban lévő helyükre, mert az első felvonásra késve érkeztek, és csak az emeleten foglalhattak helyet. Viszont jobb lett volna, ha a második felvonásra sem jönnek el - hiszen az egész felvonás alatt hangosan beszélgettek egymással, nevetgéltek, stb.!

Vannak – sajnos többségben felnőttek-, akik be akarják nyitni a nézőtérbe, amikor még nem volt becsengetés, mondván, hogy kifizették a helyüket, és akkor mennek be, amikor megérkeznek, pedig talán még folyik a beéneklés, vagy még nincs átadva a színpad. De hála az égnek, a közönség nagyobb része még tisztelik ezt az egyetlen és utolsó olyan intézményt, mely arra hivatott, hogy egy nemzet kulturális és társadalmi értékét képviselje.

Vannak viszont aranyos esetek is. Peter Pan musical, Debrecenben. Peter Pan kukorékoló hanggal jelzi jelenlétét. Hook Kapitány az egyik jelenetben e hangra a költői kérdést teszi fel, hogy „ez meg micsoda?”. Erre a harmadik sorban ülő kisfiú – mint a villám válaszolt „hát kakas”! olyan hangnemben, hogy ki lehetett érezni belőle a „buta bácsi, hogy ezt nem tudja” gondolatait. Nagy derültség – a színpadon is! Kellett egy kis pillanat, hogy folytatódjon az előadás.

Az egyik Bob herceg előadás során, amikor Bob kérdezi az „arany hajszál” című dal előtt, hogy „biztosan emlékeznek meg a mesebeli hercegre, akinek a kezében volt egy cipellő…” mire egy kislány beszól, hogy „igen, ez a Hamupipőke”. Ebben az esetben is nagy volt a nevetés a színpadon és a nézőtéren és külön taps járt a „bátor” kis beszólónak.