Végre eljött a várva várt nap! Diána nagyon korán kelt és előkészítette állatait a hosszú útra. Rövid időn belül a sólymok már az utazódobozaiban ültek, a lovak lábvédőket és pokrócokat hordtak, a kutya és a görény is már a neki szánt speciális szállítóládákban volt elhelyezve. A bútorszállító kamion már előző nap elvitt mindent, amihez Diána az új környezetében is ragaszkodott, így a lány az éjszakát egy hálózsákban töltötte az istállóban, mert a kulcsokat még az este az új tulajdonosnak átadta. A hálózsák az autóba került, a reggeli egy már előző este előkészített hidegtálból, valamint kávé a termoszból állt. Diána bevezette a lovakat az új terepjárójára kötött utánfutóba, majd beszállt az autóba és elindult. A kanyar előtt még egy utolsó pillantást vett a házra, amely oly sokáig boldog otthona volt, majd minden figyelmét az előttük álló, hosszú útra fordította. Különös esemény nélkül elértek céljukat: egy régi, de jó állapotú tanyát a puszta kellős közepén. Bár volt még egy kis munka vele, míg teljesen elérte majd a fiatal nő elképzeléseit, a lényeg viszont az volt, hogy már az első perctől kezdve lakható volt az állatok és Diána számára, aki a még rá váró munkától igazán nem riadt vissza. "Végre itthon!” kiáltott, amikor begurult a tágas udvarba és lábai sok év után először megint magyar földet értek. Biztos volt benne, hogy nem lesz könnyű az élete, legalább nem könnyebb, mint Franciaországban, de ő szívesen vállalta a kihívásokat. Hiszen ez azt is jelentett, hogy visszatért a gyökereihez, a hazájába. Szinte végtelen kitartással és a kedves szomszédok segítségével egy pár hónap leforgása alatt Diánának sikerült egy igazi otthont teremteni magának. Ritkán érkezett hír az édesanyjától, néha egy rövid, semmitmondó szövegű képeslap a születésnapjára, vagy Karácsonyra, de a fiatal nő ehhez hozzá volt szokva, hiszen Franciaországban sem volt szorosabb a kapcsolatuk. Diána lelke mélyében soha nem bocsátotta meg az édesanyjának, hogy röviddel az édesapja tragikus halála után újra férjhez ment, méghozzá egy olyan emberhez, aki arra kényszeríttette őket, hogy egy idegen országba költözzenek, ahol majd nem túl gáláns módon elszabadult a kislánytól, aki nem bírta elfelejteni az édesapját, azzal, hogy internátusba adta, hogy az ne zavarhasson a kapcsolatát az újdonsült feleségével.

Annál meglepő volt Diána számára egy hosszú levél, amelyet az édesanyjától kapott, röviddel azután, hogy berendezkedett az új otthonában.

Kedves Lányom!

Olvasta Diána, miután kinyitotta a vastag borítékot és kényelmesen helyet foglalt egy fotelban.

Tudom, hogy soha meg nem bocsátottál nekem, hogy férjhez mentem a mostohaapádhoz és hogy követtem őt Franciaországba. Annyi év után most már én is belátok, hogy hibát követtem el. Az utóbbi időben a mostohaapád nagyon megváltozott – rossz irányba –, és amikor meghallotta, hogy elköltöztél Magyarországra hihetetlen heves dührohama volt, amely énellenem irányult, mondván, hogy az én felelősségem, hogy nem bírtalak visszatartani. Már korábban is csekélységek a velem szemben tanúsított viselkedésében és általában az életben arra ösztönöztek, hogy átgondoljam az életemet. Meggyőződésem, hogy jobban tennék, ha elválnék a mostohaapádtól. Megtennél nekem azt a szívességet, és segítséget nyújtanál nekem, hogy válásom után újra Magyarországon

letelepedhetek? Hogy érthető legyek: nem akarok nálad lakni, csak a segítségedet kérek, hogy lakást találjak. Még nincs eldöntve semmi, csak tudnom kell, hogy esetleg számíthatok-e rád. Bocsáss meg a sok hibámat, beláttam, hogy senki sem helyettesítheti az édesapádat, és nagyon önzően cselekedtem veled szemben is.

Az édesanyád

Diánát a sorok nagyon meghatottak, hiszen az édesanyja soha nem mutatott érzelmeket a külvilágnak vagy a gyerekének. Ez a pár szó több volt érzelmekben mint a fiatal nő bármikor is kapott az édesanyjától. Gyorsan megírta a válaszlevelét, de olyan diplomatikusan fogalmazott, hogy a sorai, ha netán a mostohaapa kezei közé kerülnek, ne mutassanak semmit, amelyről kiderülnének a felesége tervei vagy érzelmei vele szemben. Diána nyugtalanul mocorgott álmában. Részben biztosan a telihold is felelős volt az állapotáért, ilyenkor mindig sokkal idegesebb és érzékenyebb volt, mint máskor. Igaz, hogy az időjárást is jobban érezte, mint sok más ember, talán egyszerűen csak fogékonyabb vagy figyelmesebb volt a körülötte történő változásokra. De ma éjjel biztosan más ok is volt nyugtalanságának…

És hirtelen Diána meglátta a rémálmában, ahogyan a mostohaapja Philippe kastélykertjében az éj leple alatt rejtőzködve oson, és a kis márványtemplom felé közeledik, ahol Diána és a hercege oly sok gyengéd pillanatot töltöttek már együtt álmaiban. Most is ott ült a fiatal herceg a hófehér márványpadon, gondolataiba merülve, és nem vette észre, ahogyan közeledett a halálos veszély hallhatatlan léptekkel. Amikor amostohaapja alakja a herceg mögött felegyenesedett, kezében a gyilkos tör, Diána álmábanfelkiáltott:"Philippe! Vigyázz!” A herceg azonnal reagált. Egy párducszerű ugrással fel- éselugrott a padtól, épp még időben, hogy az orvgyilkos fegyvere csak a levegőbe hasítson!Diána verejtékezve végre felébredt a szörnyű rémálmából."Hála az Istennek, csak egy rémálom volt!” suttogott, bár erősen kételkedett, hogyez „csak” egy álom lett volna. Tudta, hogy személyesen találkozott a herceggel ebben afurcsa, más világban. De mi keresnivalója volt ott a mostohaapjának? Tényleg meg akartagyilkolni a herceget, akinek létezéséről nem is lehetett tudomása? És tényleg sikerült-eneki, Diánának, hogy megmentse a fiatal férfit? Kérdés kérdés hátán, válaszok nélkül,mivel el volt torlaszolva előtte az út e távoli, furcsa világba. Diánát elfogott mély

aggodalom a szeretett férfi sorsa iránt, és nagyon is érezte a tehetetlensége súlyát, hogy nincs lehetősége megtudni, hogy jól van-e a kedvese. Az egész napot gondolataiba merülve töltötte, dolgozni is csak gépiesen dolgozott, majd szokásaihoz képest nagyon hamar lefeküdt. "Diána, Drágám, köszönöm a segítségedet, nélküled már nem élnék!” suttogott Philippe herceg. "Akkor nem is volt álom?” kérdezte halkan Diána, amikor a fiatal férfi megjelent előtte. De ő csak rejtélyesen mosolygott. "Álom vagy valóság, nem számít nekünk! Egybeköt szívünk szerelme! Itt vagy ott,

ma, tegnap vagy mindörökké az emberek jelentéktelen kifejezései, kitalációi. Ami számít,

az a szívünk együttes dobogása, a gondolataink egysége! Csak arra gondolj mindig, drága

szerelmem! Akkor választ találsz kérdéseidre, és a kételyek eloszlanak. Bízz nyugodtan a

szívedben, akkor minden jóra fordul!” A fiatal nő kissé bólintott. "Bár nem értem meg mindent, amit mondtál, megfogadom a tanácsodat, többé nem fogok kételkedni, vagy keresni a rációt abban a dolgokban, amelyek velünk történnek. Boldog vagyok, hogy sikerült téged megóvni egy borzasztó sor előtt – de egyet árulj el nekem: mit keres a mostohaapám a te birodalmadban?” "Erre a kérdésre, szeretett Diánám, én sem tudom a választ. De biztosan létezik egy összefüggés, bár még rejtett előttünk. Óvakodj tőle, minthogy én is mostantól óvakodni fogok tőle, mert gonosz cél vezéreli őt! Ez te ellened is fordulhat, szerelmem! Vigyázz mindenre, ami azzal a veszélyes férfival kapcsolatban áll!”

"Elfogadom a tanácsodat, Drágám! De te is nagyon vigyázz magadra, míg ki nem derül, mi az oka mindennek!” mondta Diána. "Megígérem, édes szerelmem!” suttogott a fiatal herceg, mielőtt eltűnt a semmibe.

Másnap reggel a fiatal nő lelkileg nyugodtan kelt fel, hiszen emlékezett arra, hogy sikerült neki Philippe herceggel kapcsolatba lépni, amikor nagyon kívánta. Viszont a tudat, hogy a mostohaapjától egy rejtett, ismeretlen veszély leselkedik rá, óvatosságra intett. Megint eljött az ősz és Diánában újra felébredt ez az leírhatatlan érzés, a vadászösztön, az ősei öröksége, akik ebben az időszakban kimentek vadászni és hústartalékokat felhalmozni az ínséges téli időkre. Nyugtalanul ingadozott a

fegyverszekrénye és az íróasztala között, remélve, hogy valaki az ismerősei közül meghívja egy vadászatra. A kevés kis félretett pénze bár megengedte neki itt-ott egy vadászattal eltöltött hétvégét, de nem tette lehetővé, hogy részt vegyen szervezett vadászati túrákon, messzi tájakon. De a reményei nem csalódtak. Az egyik reggelén a postás egy vastag borítékot hozott, romániai bélyeggel. Diána gyorsan feltépte a borítékot, reszkető ujjakkal kivett belőle egy iskolai füzetből kitépett lapot, még egy pár őrlapot. Hamarosan elmerült a levél olvasásba.

Kedves Diána! Remélem, soraim jó egészségben találnak! Sok idő telt el, amikor utoljára találkoztunk! Akkor még szinte gyerek voltál. És azóta csak levélben találkozhattunk! De mindenki nagyon boldog, hogy végre hazaköltöztél! Idén is megkaptuk az engedélyt a selejtezéses vadászatra, arra a területre, amelyben az édesapád mindig vadászni szokott. Ha érdekel téged, akkor íjjal, de puskával is vadászhatsz a rám eső kvótát, nagyon szívesen neked adom, mert egy súlyos betegség megakadályoz abban, hogy én magam teljesítsem a feladatot. Természetesen megadom neked minden segítséged és tanácsot, amelyre szükséged lehet, úgy, mint az édesapádnak is megadtam, a két fiam még

elkísérhet téged a területen. ők már teljesítettek a kvótájukat, így az összes idejüket veled tölthetnek. Biztosan még emlékszel – legalább az édesapád fényképei alapján – arra a kis vadászkunyhóra, amely a vadvirágos tisztáson a jégpatak felső folyásánál áll, két hétre csakis a tiéd lehet. Ha beleegyezel, akkor október első két hetében szeretettel várunk téged, ez a legjobb időpont a vadászathoz. Nagyon remélem, hogy elfogadod a meghívásunkat, pozitív válaszodat megelőlegezve már a fegyver-behozatali engedélyekhez szükséges űrlapokat is mellékeltem. Nagyon boldog lennénk, ha megtisztelnél jelenléteddel és nagyon kíváncsi itt mindenki, hogy milyen nagyszerűnő lett abból a kislányból, akit annyira szerettük, és aki az édesapja nyomaiban jár. Erdei Diána, nevedhez méltóan viselkedsz! Kérlek, válaszolj minél hamarabb, mindenki már nagyon várja, hogy újra átölelhetjük!

Gábor bácsi, Juliska néni, Péter és Pál

Diána maga mellé letette a levelet és egy lomha kézmozdulattal törölte könnyeit, amelyek az édesapja emléke csalt szemébe. Ezek az egyszerűemberek, akik aláírtak a levelet, igazi barátok voltak! A nagy távolság és a sok év nem tudta befolyásolni szeretetüket, hőségesen leveleztek, rendszeresen érdeklődtek a fiatal nő iránt és nagy érdeklődéssel kísértek az életútját. Maga Diána mindig beszámolt nekik az életében bekövetkezett kisebb-nagyobb eseményekről és viszonzásképpen sok minden információt kapott a kedves baráti magyar származású család tagjairól, akik a vad Kárpátokban, egy vadászházban éltek, mélyen a vad és szinte érintetlen erdőben. Így nem kellett sokat gondolkodnia: hamarosan kitöltötte az őrlapokat és egy szívélyes hangneműlevéllel együtt, amelyben megérkezési dátumát is megírta, elküldte a Szabó család részére. Mivel számíthatott a megbízható szomszédokra, akik állatait távollétében gondozni fogják, könnyűszívvel nekilátott az utazás előkészületeihez. Végül eljött az indulás napja. Diána az összes holmiját a már eléggé lepusztult, de még mindig jó szolgálatot nyújtó terepjárójába, majd könnyűszívvel elindult a hosszú útra. Ha már a magyar közutak sem valamilyen jó állapotban voltak – hát akkor mit lehetett mondani a román utakra?! A határon Diána gyorsan átjött, hiszen minden papír rendben volt, és elővigyázatosságból minden vámosnak egy kis csomag kávé és húskonzerv is jutott. Viszont rövid idővel azután hogy elhagyta a határt, már nagyon rossz állapotú utakon vezetett, amelyek, minél

mélyebbre behatolt a Kárpátok hegyei közé, egyre borzasztóbbak lettek és egy rally-vezető tudását igényeltek. Olyan mély kátyúkon ment át, amelyeken egy hagyományos autó legalább tengelytörést szenvedett volna, gyakran kövek és sár szennyeztek az utakat, és a jelzőtáblák is valahogyan eltűntek, amelyek alapján egy nem helybéli esetleg orientálódhatott volna. Diána – bár rendelkezett egy eléggé alapos térképpel – mégis néha kénytelen volt megállni, és egy éppen arrafelé haladótól útbaigazítást kérni. Szerencsére a legtöbb ember, akikkel találkozott magyar származású volt, és kedvesen segítettek, hiszen némelyik román ember még mindig tartott a titkosrendőrségtől, amikor idegenekkel találkoztak vagy kapcsolatba léptek. A fiatal nő lassan elérkezett célja közelébe. A

Kárpátok félelmetes, vad, magas hegyei tornyosultak előtte, a lemenő naptól vöröslő csúcsokkal. Lassan esteledett és Diánának nagyon óvatosan kellett továbbhaladni, az útját keresve olyan helyeken, ahol a terepjáró kerekei alatt lévő út már alig megérdemelte ezt a nevet. „Állj meg, Diána!” Hirtelen rátaposott a fékre – mintha egy ismerős hang súgta volna neki, hogy mit tegyen – és megállította a nehéz kocsit. Előtte néhány lépéssel egy fekete lyuk tátongott az úttestén: egy őszi

viharral együtt járó felhőszakadás alámosta az utat, amely leszakadt. És semmilyen jelzés nem figyelmeztette az arra járókat, hogy milyen veszély leselkedik rájuk! Diána reszkető térdekkel kiszállt a kocsiból és óvatosan előmerészkedett egészen a szakadék széléig. „Istenem!” suttogott rekedten, amikor belenézett a nagy semmibe, hiszen a szakadék a lába előtt több méter mély volt! Aki oda behajtott, élve nem kerülhetett ki! A közvetlen veszélytől elmenekülve, Diána most azon gondolkodott, hogy hogyan tovább. Hamarosan leszállt az éj, vendéglátó barátai biztosan már nagyon aggódnak érte – és nem ismerte az utat, mint azt, amelynek most itt előtte oly hirtelen vége szakadt! Diána éppen azon töprengett, hogy Szabóék vajon hogyan jutnak el a legközelebbi faluba, például bevásárolni, így, út nélkül, amikor hirtelen meghallotta egy kis csengő hangját. Meglepődve megfordult, amikor észrevette egy kis kecskenyájat a hegyoldalról leereszkedni. A kecskék mögött egy fiatal lány járt, rongyos ruhában, de meglepően tisztán. Diána, aki nem akarta elriasztani a lánykát, óvatosan megközelítette a nyájat és egy kis kézmozdulattal kérte a pásztorlányt, hogy álljon meg. "Értesz magyarul?” kérdezte a egy kis mosollyal lánytól és boldog volt, amikor a lányka bólintott. „Akkor kérlek, segíts nekem! Mondd meg nekem, hogy ismersz-e más utat a Szabó családhoz, tudod, akik az erdészházban laknak, mert ez az út itt járhatatlan.” A gyerek kis komoly arca elárulta, hogy nagyon gondolkodik, majd felragyogott. "Van egy kis erdei ösvény, innen talán száz méterrel lejjebb a jobb oldalon. Nagyon keskeny, inkább lovas szekerekkel szoktak arrafelé járni, de a szép nagy autóddal talán elférsz rajta.” Vélekedett a pásztorlányka. "Egészen biztos vagy benne?” kérdezte Diána nyomatékkal, mert nem volt nagy kedve ahhoz, hogy ismeretlen földutakon, éjszaka, esetleg felakadjon a segítségkérés legkisebb lehetőség nélkül, ebben az isten háta mögötti vadonban.

De a lányka megerősítette az állítását. "A fővadász is gyakran megy arrafelé, hogy eljusson az erdészházhoz, neki is olyan szép kocsija van, mint neked.” Ezt már kissé megnyugtatta Diánát. "Akkor kérlek, mondd meg, hogyan jutok el oda!” kérte a lányt. "Gyerekjáték!” kiáltott a pásztorlány. „Csak ez az egy út vezet az erdészházhoz, amely elég széles ahhoz, hogy kocsival menjen valaki rajta. Csak

kövesd a keréknyomokat, akkor biztosan eljutsz oda!” "Nos, akkor nagyon szépen köszönöm a segítségedet!” mondta Diána, és a lány kezébe nyomta egy kis csokoládét és néhány rágógumit – mindkettő nagy ritkaság volt ebben a szegény országnak egyik legelhagyatott csücskének. "Hálás köszönetet, szép tündér!” kiáltotta boldogan a pásztorlány Diána után, aki már az autójában ült, nagy nehezen megfordult a keskeny úton és száz méterrel lejjebb a földútra kanyarodott. "Szép tündér?" elcsodálkozott a gyerek szavain. "Az emberek itt talán még hisznek a tündérekben? Ez túl szép lenne, hogy igaz legyen. Manapság minden romantikát badarságnak vélik, mesék és legendák idejemúltak. És mégis: minden emberben vannak rejtett vágyai, titkos álmai és kívánságai. És léteznek olyan dolgok, amelyeket a modern tudománnyal nem lehet elmagyarázni…és mégis hinni kell bennük.” Diána egy egészen különleges hangulatba mélyült, amelyből hirtelen felráztak, amikor a terepjárójával egy mély kátyúba ment, és a kocsi egy nagyot döcögött. "Jobban tennék, ha az utamra figyelnék, és nem álmodnék!” utasította rendre saját magát. Innentől kezdve már csak az egyre nehezebben követhető keréknyomokra figyelt, amelyek még a kocsi erős reflektor fényében sem mindig egyértelműek voltak. A keskeny ösvény szűk hajtűkanyarokban emelkedett a hegyen, míg egy hágón átérve egy kisebb lejtőn ereszkedett le egy sűrűerdővel borított magasföldre. Innentől már csak egy pár perc és megérkezett! A sötétségből felbukkanva az autó fényeiben formát öltött egy fakerítés, mögötte az erdészház. Mintha varázslat lenne, hirtelen kinyílt a magas székely kapu és utat

engedte a fiatal nőnek egy melléképület felé, amely az itt lakóknak kocsi állásként egy könnyűhomokfutó és egy platós szekér részére, valamint garázsként is szolgált. A fiatal nő ott leállította az autóját. Éppen kiszállt, amikor egy férfi termett mellette, akit az édesapja fényképeiről már ismerte – még ha azokon évekkel fiatalabb volt. "Gábor bácsi!" "Istenem, Diána! Milyen szép nő lett a kislányból!” csodálkozott az idős férfi, majd egymást átöleltek. Mindkettőnek könnyesek voltak szemei, az örömtől, hogy végre találkozhatnak, és a gyásztól, hiszen Diána édesapja szörnyűsorsára is

emlékeztek. Amikor elengedtek egymást, a fiatal nő alaposan megnézte a vele szemben álló férfit. A vékony de magas alkatú erdész közel volt a hatvanhoz, tartása és kinézete viszont egy sokkal fiatalabb embert sejtetett. Egészen zöldbe volt öltözve, egy ősrégi vadászkalappal az ősz fején pont úgy festett, mint valaki elképzelhette egy hegyi vadászt. Arca szinte ránctalan volt, csak a sűrű

szemöldökök alatt lévő barna szemei sarkán kisebb szarkalábak voltak. A sasorr alatt elterülő széles száj dísze egy szépen pörgött bajusz volt, de a hosszú, barna szakáll, amelyben már néhány ősz szál előfordult, is ékességként szolgált. "Gábor bácsi viszont alig változott!” alapított meg a fiatal nő. "Azt hiszem, itt a hegyekben az évek nem hagynak nyomot az embereken.” "Nos, ha nem is nyomtalanul, de alig észrevehetően!” nevetett az erdész. „De kérlek, szólíts egyszerűen Gábornak és tegeződjünk, úgy, mint az édesapád is tette!” kért a férfi a lánytól. "Ezer örömmel!” válaszolt Diána. „De kérlek, biztosan nem szabad neked megerőltetni magad, hiszen azt írtad, hogy súlyos betegségen estél át.” Az erdész rázta az ősz fejét. "Kedves Diána, úgy vagy, amilyen az édesapád: mindig érdeklődött mások iránt, gondoskodott jólétükről. Igen, nem vagyok túl jól, és a gyenge szívem megtiltja most már nekem, hogy részt vegyek a vadászatokon, hogy felmászok a hegyekre, de nem tiltja meg nekem, hogy az időmet egy nagyon kedves vendéggel töltök, ha nem túl messze merészkedek el otthonról.

"Akkor most inkább megyünk be a házba, már biztosan várnak ránk.” "Igazad van, gyermekem. Gyere, én viszem a fegyvereid, a házban a fegyverszekrénybe rakjuk, hogy eleget tegyük az előírásoknak.” Mosolygott és megfogta a fiatal nő fegyvertáskáját és egy kisebb táskát a tartozékokkal. Diána cipelte a nagy bőröndjét és a kézitáskáját, mert nem akarta, hogy az erdész

megterheljen magát. Amikor átértek az erdészházhoz, egy szimpatikus nő várt rájuk, aki egy kicsivel fiatalabb lehetett, mint Gábor bácsi. Juliska néni a férje ellenében kicsi és jól megtermett volt, de arcáról lerítt a kedvesség és jóság. Lány korában pásztorkodott a havasokban, így ismerte meg a férjét, akit sok évvel azelőtti házasságuk óta mindenben támogatja. Az ikerpár születése után már nem lehetett gyereke, így a szülők a két fiúért mindent megtettek jó nevelésük érdekében. De a fiúkat csak a vadászat érdekelte, és az élet a szabad ég alatt. "Drága Diána!” az erdész-né kerék arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. „Mennyire boldog vagyok, hogy annyi év után végre ismét találkozhatunk! Nem ugyanaz, amikor az ember leveleket ír – vagy személyesen találkozik! De gyere

csak be, megmutatom neked a szobádat, ott nyugodtan kipakolhatsz, és a hosszú út után biztosan egy jó kis forró fürdőre is vágyott! Én addig elkészítem a vacsorát!” mondta, miközben átölelte a fiatal nőt, és bevezette az erdészház tágas halljába. "Hálás köszönet a szívélyes vendéglátásnak, Juliska néni!” kiáltott Diána és nyomott két csókot az erdész-né arcára. "Igen, szívesen vennék egy fürdőt, és alig várom a vacsorát, mert farkaséhes vagyok az átélt izgalmaktól!” mondta. Az

erdész-né érdeklődve hallgatott. „Milyen izgalmak lehettek az úton?” érdeklődött. „A rendes út valamitől leszakadt, és az erdei úton kellett idejönnöm.” Mondta Diána. "Drága istenem!” Ez csak a tegnapelőtti nagy vihar következménye lehet!” kiáltott Juliska néni. „Az előtti napon még minden rendben volt, hiszen bementünk a városba bevásárolni! De ide senki sem szólt, hogy járhatatlan az út!” "Én is nagyon meglepődtem – enyhén szólva – amikor előttem hirtelen egy mély, fekete gödör tátongott.” Mondja Diána összeborzadva. „Csak egy pillanatnyi nem odafigyelés – és soha nem érkezek meg ide.” "Nem állt ott semmilyen tábla, vagy elterelő, vagy ilyesmi?” érdeklődött az

erdész. Diána rázta a fejét. "Nem, Gábor bácsi. Előtte semmilyen jel nem hívta fel a figyelmemet arra,

hogy mi vár rám.” Válaszolt a fiatal nő. „Akkor mi állított meg téged?” kérdezte Juliska néni döbbeneten. Diána kissé elgondolkodott, hogy elmondjon-e, hogy mi történt. „Nem fogtok nekem hinni, ha azt mondom, hogy hallottam egy hangot – biztosan a védangyalom hangját – aki megálljt parancsolt nekem! Nélküle most a szakadék alján feküdnék holtan.” "Holnap reggel elmegyek és felállítom egy táblát a szakadék előtt.” Megjegyezte az erdész. „Úgy látszik, nincs más, aki ezt megtegye!” "Elviszlek oda a terepjárómmal.” ajánlott neki Diána. „Ez gyorsabb – és egyszer nappal is szeretnék megtekinteni azt a helyet, ahol majdnem meghaltam.” Tette hozzá halkan. "Köszönöm szépen, Diána! Mindjárt még lemegyek a műhelybe és elkészítek egy táblát.” Hálálkodott az erdész, majd eltűnt a pincében, összebarkácsolni a jelzőtáblát. Diána felvitte holmiját abba a szobába, amelyet még az édesapa is használt hajdanán és nehéz szívvel arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha most az édesapja elkísérhet őt a vadászatra. A vendégszoba a hagyományos vadászházak stílusában volt berendezkedve. A falakat világos lambéria fedte, és sok trófea díszítette – a szarvasagancstól a kitömött fajdkakason át egészen a vaddisznó termetes agyaráig. A plafonról egy három agancsból

összeállított csillár csüngött és az ágy fölött a falon egy őzagancs falikar világított. A kényelmes ágy a meleg dunyhával, és nagy párnával mellett egy gyönyörűen faragott szekrény állt, a szoba közepén egy kis, kerek asztal két székkel, faragott háttámlákkal. A két kis ablak előtt kék-fehér kockás függönyök voltak, ugyanolyanok, mint az abrosz az asztalán. Egy alacsony ajtó a kis fürdőszobába

vezetett. Amikor Diána elrakta holmiját, egy gyors, forró fürdőt vett, majd felfrissülve lement a család ebédlőjébe, ahol az asztalon gőzölgő vacsora mellett az erdész házaspár már várta őt. "Elkészítettem egy kis nyúlragút knédlivel,” mondta Juliska néni. „Az édesapád kedvence volt – remélem, nem haragszol érte!” tette gyorsan hozzá, amikor észrevette a könnycseppet, amely végiggurult a lány arcán. A fiatal nő csak rázta a fejét és letörölte a könnycseppet. "Természetesen nem haragszom, Juliska néni, csak néha még most is elfognak az emlékeim – egyszerűen nem hiszem el, hogy az édesapámnak oly korán el kellett távoznia közülük.” "Igen, borzasztó sorscsapás volt!” erősítette meg az erdész-né. „Elsősorban természetesen számodra és az édesanyád számára – de számunkra is, hiszen barátnak szólított bennünket, és itt kellett, hogy történjen, nálunk! Borzasztó és felfoghatatlan!” Juliska néni vigasztalóan átölelte a fiatal nőt, majd az asztalhoz vezette. „Ülj csak le, Gábor is mindjárt itt lesz, csak még elkészíti a táblát. Amikor megjön, kezdődhet a vacsora.” Diána engedelmesen leült az erdész-né által megjelölt helyére, arra a helyre – bár senki meg nem mondta – ahol az édesapa szokott volt ülni, abban biztos volt. Öt perc elteltével Gábor bácsi is megjelent és

egy rövid, csendes ima után nekiláttak a vacsorának. Diána is repetázott, hiszen a hosszú út, a sok testi és lelki megpróbáltatás után megkívánta Juliska néni kiváló konyháját. Amikor végül a finom gesztenyepüréből is kétszer szedett magának, végre megkockáztatta azt a kérdést, amelyet már régen fel akart volna tenni: "A fiúk, akik holnaptól elkísérnek engem, ma hol vannak?” érdeklődött Diána kíváncsiságtól vezérelve. Gábor bácsi megértően kissé elmosolygott. "Holnap majd megismerkedhetsz velük. Előreküldtem őket a bázistáborként szolgáló vadászkunyhóhoz, hogy minden elő legyen készítve, amikor oda érkezel.” "Köszönöm szépen, Gábor bácsi! Úgy látom, mindent a vendégei legjobb kiszolgálás érdekében teszel!” "Ez csak természetes!” nevetett az erdész. "Pláne azért is, mert te sokkal több vagy számunkra, mint egy egyszerűvendégvadász!” Az est harmonikusan ért véget, mindenki hamar elment lefeküdni, mert másnap reggel korán kellett kelni.

Amikor csengetett az óra, Diána felébredt, és úgy érezte, hogy még szívesen aludt volna, annyira elfáradt a hosszú útban és a sok megpróbáltatástól. Mégis hamarosan felkelt, egy frissítő zuhanyt vett és kényelmes, de meleg vadászruhát öltött magára. A konyhában már az erdész – és egy kiadós reggeli várt rá. "Jó reggelt, Gábor bácsi!” köszönt be Diána a konyhába, és az idős erdész mindjárt egy régi, szép kannában öntött forró kávét a lány csészéjébe. "Jó reggelt, Diána, jól aludtál?” kérdezte, és Diána bólintott, miközben magának szedett a gombás, sonkás, sajtos omlettből, és egy vastag szelet fehér kenyeret vett egy kosárból. "Köszönöm, jól aludtam, de úgy érzem, nagyon keveset!” Az erdész

hangosan nevetett. "Elhiszem neked, de hát – ilyen a vadászati idén!” "És fel kell még állítanunk a táblát az útszélén, a szakadék előtt.” Gondolkodott Diána hangosan. Így gyorsan elfogyasztottak a reggelit, majd bepakoltak a már előkészített holmikat, és a gyorsan festett táblát, a fiatal nő

terepjárójába. Amikor megérkeztek a szakadékhoz, éppen virradt. Gábor bácsi a beszakadt útszakasz jóval előtte felállította a táblát, majd Diánával együtt mentek gyalog a veszélyes helyre. Amikor benéztek a szakadékba, Diána összeborzadt. Csak most jutott igazán a tudatában, hogy mi történhetett vele, ha egy belső hang nem állítja meg. Baleset esetében itt élve nem lehetett kikerülni. A szakadék egyik oldala a hegyoldalra nyitott, ahol több száz méter kopár szikla alatt, lent a völgy

mélyében, egy sebes patak folyt. Körös körülötte csak járhatatlan vadon. Diána ismételten egy csendes imát küldött a kristálytiszta levegőbe, hogy elkerülte a borzasztó sorsot. Majd visszatértek a kocsihoz és elindultak a vadászkunyhó felé. Ez a kunyhó a vadászterület olyan részén állt, amelyet még autóval el lehetett érni, de csak alaptáborként szolgált. A következő kunyhókat csak hosszú, fárasztó gyaloglással lehetett megközelíteni, nehéz és néha veszélyes terepen át. Amikor az autó befordult a kis tisztásra, a fából készített blokhaus előtt már két magas, erős alak várta az érkezőket a tornác alatt. Péter és Pás ikrek voltak, méghozzá egypetéjűikrek, így nem lehetett őket egykönnyen megkülönböztetni egymástól. A Diánához hasonló korban lévő fiatal férfiak majdnem két méter magasak voltak, széles vállal és az időjárástól cserzett arcokkal, hiszen szinte egész idejüket a

szabadban töltöttek. Sötét, hullámos haj majdnem vállukig ért, borzos, magason ívelő szemöldök alatt lévő szemük majdnem feketék voltak, és áthatóan néztek a messzeségbe. Érzéki szájuk fölött kis bajusz díszelgett, az apjuktól örököltek a sasorr is. Amikor Diána kiszállt a kocsiból, a két férfi kíváncsi tekintete alaposan végigsiklott rajta, majd szívélyesen üdvözöltek a fiatal nőt, és az apjuk is részesedett az ölelésükben. Gyorsan kipakoltak a kocsiból a vadászathoz szükséges holmikat, később összeültek a kényelmesen berendezett kunyhóban egy alapos megbeszélésre. A nagy farönkökből épített blokhausban egy cserépkályha biztosította kellemes meleget, minden berendezési tárgy fából volt készítve, a hosszú asztal, a nagy székek, a fekvőhelyek, a faragott ruhaszekrény, valamint a két nagy láda, amelyben a szükséges eszközöket tároltak. Egy régi vaskályha tűzhelyként is szolgált, egy vasállvány egy zománcozott edénnyel a fürdőszobát helyettesítette. Vizet a közeli patak szolgálta, a mellékhelység egy külön kis bódé volt a kunyhó mögött. Diána – bár otthonról teljes komforthoz volt

szokva – nem talált kivetnivalót a spártai körülményekben, hiszen a vadászat miatt jött ide, csak az számított! És természetesen butaság lett volna elvárni, hogy itt, a semmi közepén, teljes komfortot elvárjon az ember. És végül: az édesapja itt töltötte legboldogabb idejét, itt része volt a legszebb élményeknek. Abban állapodtak meg, hogy a következő napon a második kunyhótól kezdik a vadászatot. Gábor bácsi majd visszaviszi az autót az erdészházhoz, egyelőre nem kell a három

fiatalnak. Egy pár nap elteltével az idős erdész visszajön majd a bázistáborba, érdeklődni, hogy addig hogyan ment a vadászat. Ezután a terület másik részén folytatják majd a vadászatot. Diána úgy döntött, hogy az idő első felében puskával fog cserkelni, később átvált az íjjal való vadászatra. Másnap reggel pirkadatkor elindultak. Gábor bácsi visszament az autóval, a három vadász az ellenkező irányba vette az útját. Magukkal vittek több napra elegendő élelmet, mert az itteni

viszonyok között valamilyen előreláthatatlan eseményt nem lehetett soha sem teljesen kizárni. A nehéz hátizsákjukban csereruha, hálózsákok és az összes szükséges felszerelés található volt, amely egy vadászathoz kell. A levegő nagyon hideg volt és egy erős szél a magas fák lombjait tépte. Az erdő mélyén viszont alig lehetett érezni több mint erős fuvallatot, így frissen lépkedtek az ösvényen. A

csodálatos csendet csak néha felverte egy madár riasztó kiáltása, vagy egy száraz ág recsegése a vadászok bakancsai alatt. A három vadász csendesen folytatta útját a hegyen egyre magasabbra. Délben egy sziklák által a széltől védett tisztáson pihentek, és hideg ebédet fogyasztottak el. Majd magasabbra és egyre magasabbra kapaszkodtak fel. Majd elértek a következő kunyhót is, a két férfi

tüstént megvizsgálta, hogy itt is minden rendben és előkészítve van, majd újra elindultak. Egyre hidegebb lett és gyakran, amikor átkeltek egy-egy havasi legelőn, a szél majd elvitte őket, hiszen itt már az erdő nem védte őket. Később kissé leereszkedtek, hogy Diánának legyen lehetősége egy selejtbika kilövésre. Sokáig kerestek egy megfelelő helyet, majd a két fiatal férfi egyedül hagyta Diánát a leshelyén, aki gondolataiba merült, miközben megvárta a vad érkezését. A szinte

hihetetlen csendben és a csodálatos természettől teljesen lenyűgözve elég ideje volt a fiatal nőnek, hogy átgondoljon az életét. Nem kellene mégis az egyik vagy másik kérőnek engedni és egy „normális” családi életet élni, családot alapítani? Lehetséges-e ez egyáltalán? És akarja-e ezt egyáltalán? De senki azok a fiatal férfiak között, akiket ismerte nem tekintett jóindulattal a hobbijaira, egyesek szinte követeltek tőle, hogy felhagyjon velük és „normális” feleség és anyja legyen. Ez viszont teljesen ellentmondott Diána elképzeléseinek és érzelmeinek. És végül a

legfontosabb: Soha nem változná meg az életét egy férfi miatt – és soha meg nem szegné azt az ígéretét, amelyet Philippe-nek adott! Éjjel nagyon erősen havazott. Amikor Diána az új nap hajnalán kinézett a kis ablakból, csodálatos látványon volt része. A sötét fenyők hófehér sapkák viseltek sűrűágaikon és a tisztáson a friss hóban látható nyomok árulkodtak az ott az éj leple alatt áthaladott állatok kilétéről. Végre eljött az idő, hogy íjjal és nyíllal vadászhasson! Diána e célból tudatosan fehér ruhát hozott magával, hogy jobban el tudjon rejtőzni a hófedte tájban. A vaddisznókat a láblenyomatai alapján könnyedséggel lehetett követni. A fiatal nő gyorsan felkeltette a kísérőit, akik

ugyanannyira örültek, mint ő a friss hónak. Amikor kiléptek a kunyhó ajtaja elé, leheletük rögtön megfagyott, annyira hideg volt. Mégis hamarabb értek ahhoz a helyhez, amelyet leshelyül jelöltek meg. Diána egy pár elővigyázatossági intézkedés után elfoglalta a helyét, két kísérője kissé távolabb helyezkedett el, de szabad látómezővel a fiatal vadásznőre. Sokáig nem történt semmi, de hirtelen,

hangtalanul előbukkant egy konda a sűrűből. A vaddisznók óvatosan kémleltek atisztást, mielőtt teljesen kiléptek volna a fedezékükből. Szagoltak, néztek, de nemvettek észre semmilyen, veszélyre utaló jelt. Diána feszített húrral és visszatartottlélegzettel várta a legjobb lövéshelyzetet. Még túl messze – úgy 20-25 métert -voltak tőle a disznók, hogy biztos találatra remélhessen. Végül az egyik kíváncsimalac eléggé megközelítette a vadásznőt, aki egy szempillantás ideje alatt döntött:Elengedte a nyilat. Egy halk puffanás jelezte számára, hogy az állatot egy érzékenyponton érte a találat, és pár lépés után össze is rogyott. A többi disznó a nyíl halkszisszenését nem vettek vészjelzésnek, csak amikor a malac holtan elterült ahóban, fogtak menekülőre az útjukat. Diána még egy pár percig várakozott, majd azidőközben hozzá érkező testvérpárral a zsákmányához ment.

"Weidmannsheil, Diána!" gratulált a két vadász, "Weidmannsdank!" köszönt Diána nekik, miközben lehajolt a malachoz. Pál keresett egy kis ágacskát, melyet a vaddisznó vérébe mártotta, majd átadta

Diánának, aki az ágacskát a kalapjára tőzte. "Ez egy szép, szakmailag kifogásolhatatlan lövés volt!” örült Pál a fiatal nővel együtt. "Még soha nem voltam olyan vadászaton, ahol íjjal lövik a disznókat, meg kell mondanom, nagyon lenyűgöző volt!” Diána mosolyogva hárította el a bókot. "Ez ma nem is olyan nehéz feladat volt! De gyere egyszer el, amikor szarvasra vagy őzbakra lehet vadászni! Akkor még sokkal fontosabb a jó álca, na meg az, hogy tökéletesen ismerj a vadászterületet és az állatok szokásait. És itt nem csak arról beszélek, hogy a lövés pillanatában hogyan álcázol magad, hanem

arról is, hogy hogyan cserkelj be a leendő zsákmányodat! Volt alkalom, amikor azt a pár métert, amelyet lőtávolságon belülre hoztak volna, több óra alatt sikerült csak megtennem észrevétlenül. Hason a főben kúszva, kezében az íjjal meg egy nyíllal, minél csendesebben az őzbak felé araszolni – EZ az igazi vadászat!” A fiatal férfi kétkedve rázta a fejét és megnézte az előtte álló szép, büszke nő

boldogságtól ragyogó arcába. "Akarod azzal azt mondani, hogy te is úgy kifested magad, mint az indiánok, vagy ahogyan egyes háborús filmekben lehet látni?” "Természetesen! Minél kevésbé hasonlítok egy emberre, akitől az állat, amelyet el akarok ejteni, fél, annál jobbak az esélyeim. Mindig viszek magammal egy kis doboz arcfestéket, amikor íjjal megyek vadászni. Ma nem volt szükségem

rá, mert a fehér köpeny a kapucnival, amelyet az arcomba húzhattam, elegendő álcát nyújtott a hófedte tájban.”"És nem is zavar téged, ha így kikened magad?” érdeklődött a fiatal férfi,„Arra gondoltam, hogy, nos, általában a nők azért sminkelik ki magukat, mertszebbek akarnak lenni, tetszeni akarnak a férfiaknak!” mosolygott. Diána viszontrázta a fejét, hogy sűrűfürtjei csak úgy röpködtek a feje körül."Két teljesen külön dologról beszélünk. Természetesen sminkelek kissé ki

magam, amikor néha elmegyek valahova, vagy részt veszek egy rendezvényen, mert én is kissé hiú vagyok és szép akarok lenni. De itt másról van szó! A vadászat az más téma. A vadászat alatt ember leszek a legősibb értelmében, aki megpróbálja zsákmányállatát a lehetőleg legjobb módon becserkelni és elejteni, azért tökéletes álcára van szüksége. Azért egy jó ideje már inkább íjjal vadászok, hiszen itt a vadnak sokkal nagyobb esélye van, és sokkal nagyobb a kihívás a vadász számára! Ismernie kell – sokkal inkább, mint a puskával való vadászatnál – a vad életmódját, reakcióját, viselkedési formait, alkalmaznia kell a terület adottságaihoz és az időjárás viszontagságaihoz. Türelmesnek kell lennie és tapasztalt. Puskával a vaddal szemben előnyt élvezünk, íjjal a vad oldalán van minden adu.” E hosszú beszéd után a fiatal nő elkezdte a két testvér segítségével a zsákmány ellátását. Elvégzett munka után, boldogan visszatértek a vadászkunyhóhoz.

A telihold ezüstös fénybe borította a tájat, a távolban farkasok ordítottak, az ordasok biztosan éhesek voltak. A környékén nem ritka esett volt, hogy a farkasok betörtek a karámokba, ahova esténként a nyájakat szoktak beterelni, és még a juhászkutyáktól sem visszarettenve addig lemészároltak a birkákat, míg az éhségüket meg nem csillapodtak. Itt fent az emberek arról is meséltek egy s mást,

hogy akadt olyan barnamedve, amely nem csak birkákban vagy tehenekben tettek kárt, hanem egyenesen a pásztoroknak estek, táplálékot keresve. A medvék általában inkább növényeket, vagy dögöket elfogyasztanak, viszont az év egyes szakaszain veszélyes ragadozóvá válhatnak, amikor olyan éhesek, hogy bármire rávetik magukat, amit ehetőnek vélik. Diána gyakran figyelmesen meghallgatta az édesapja beszámolóit, amikor az elmesélte lányának arról, hogy hogyan vadászott barnamedvére a Kárpátok hegyein. Nem ritkán fordult elő, hogy az okos és gyanakvó vad kitért a vadászok elől, de ínséges időkben a vadászok gyakran lőhelyzetbe kerülhettek a kihelyezett ló- vagy tehéntetem mellett. A sikeres vadászatok beszámolói után az apja mindig figyelmeztette Diánát a medvék

ragadozó voltjukra egy-egy hajmeresztő történettel, medvetámadások beszámolójával. Az apja ismerte olyan vadászt vagy pásztort, aki elvesztette az életét vagy nagyon súlyosan sérült, amikor egy olyan vad ragadozóval hozta össze őket a balsors. Még Gábor bácsi is viselte egy olyan harc nyomait a testén. Mert egyszer, fiatal legény korában, akaratlanul felzavarta egy medvét, aki egy kidőlt fa

odvában a hó alatt már felkészült a téli álmaira. Az emberi betolakodót viszont még észrevette, és hihetetlen sebességgel kiugrott a vackából. A fiatal erdészt a hirtelen támadó medve teljesen felkészületlenül érte, aki egy olyan helyen nem is sejtette, hogy medvével találkozhat. Nem maradt ideje, reagálni. A feldühített állat tátott pofával rohamozta meg a fiatal férfit, akit egy hatalmas mancsütéssel le is terítette. Gábor bácsi akkor – nagy szerencsére – mozdulatlanul feküdt a hóban, túlságosan rémült és sérült, hogy megmozduljon. Így menekülhetett meg. A medve még egy párszor beleharapott a számára élettelen testbe, majd brummogva odébbállt. Egy idő után a fiatal férfi, sok mély sebből vérezve és alig magánál, lassan, hason csúszva egy közeli útelágazáshoz vonszolta magát, mert tudta, hogy ezt az utat gyakran favágók használják. Az mentette meg az életét. Kis idő elmúltával hallotta közelgő száncsengők hangját. A favágók bevittek az életveszélyesen sérültet a

legközelebbi faluba, ahol szakszerű orvosi ellátásban részesült. De még így is hetekig lebegett élet és halál között, míg a felépülés útjára nem tért. A kalandra mély hegek maradtak emlékéül, valamint egy tompa félelem a legbelsejében. Ennek ellenére sem riadt meg vissza attól, hogy továbbra is vadászon medvékre. Csak sokkal elővigyázatosabb és körültekintőbb lett.