Ó Istenem, Philippe! Szeretlek, végtelenül szeretlek, de én – nem maradhatok itt…” hangja elcsuklott, de újra erőt vett magán. "Drága Szerelmem, ne haragudj rám, hogy olyan csalódást okozok neked! Talán előre van írva az utam, talán a mai döntésemet az életem végéig sajnálni fogom – de úgy érzem: így kell cselekednem!” zokogott. Karjaival átfogta a fiatal férfit, magához szorította és egy csókot nyomott a szájára. Majd elrohant a lakosztályába – a fiatal herceget döbbenetében és elkeseredettségében hátrahagyva – melynek nehéz ajtaját kulccsal és zárral is bezárta. Tudta, hogy ezzel a mozdulattal kizárta a szerelmet az életéből, de azt is tudta, hogy ez így kellett, hogy történjen. Csak arra, hogy MIÉRT, nem tudott választ adni. Sírva feküdt az ágyon – és elaludt.

"Magához tér!” hallotta egy hangot, amely mintha ezer vattacsomón keresztül jött el hozzá. Lassan felemelte résnyíre a szemeit, majd gyorsan le is csukta őket, mert a fény szinte megvakította őt.

"Engedjétek le a függönyöket és kapcsoljatok ki a lámpákat!” szólította a hang valakiket, és rögtön kellemes félhomályban találta magát a fiatal nő. Még egyszer megpróbált kinyitni a szemeit. Egy idősebb nő arcába nézett, aki nővérruhában állt az ágy mellett és aggódó szemekkel tekintett Diánára. "Hogy milyen gondokat okozott nekünk, fiatal hölgy!” mondta a nővér enyhe panaszos hangon. „Annyi időt még nem volt nálunk senki sem eszméletlen. Majdnem úgy nézett ki, mintha nem akart volna visszajönni az életbe!” Diána lassan foszlányokban kezdett visszaemlékezni: a lovaglás, az ordítozó vadász, majd a bukás – és utána a semmi! "Hol vagyok, és mi történt velem?” kérdezte alig hallható hangon, de a nővér finom füle mégis meghallotta. "A Jóasszony Kórházában van, mi voltunk a legközelebbi kórház, ahova a megmentők hozhattak önt a szakadékba való esése után. És ami a sérüléseit illeti: boldog lehet, hogy még életben van, bár sokáig nem fog lábra kelni.”

"De ugye, nem bénultam le?” kérdezte a fiatal nő aggódó hangon, majd mindjárt könnyebben lélegzett, amikor a nővér rázta a fejét. "Nem, gyermekem, annyira súlyosan aztán hála az Isten akaratának nem sérült meg, bár lehetett volna az is, vagy akár a halál. De mindkét lába eltört, és

szalagok is szakadtak, azért jó ideig csak kerekesszéken, majd mankóval közlekedhet, míg minden rendbe nem jön!” "Szívesen keresztülmegyek ezeken a próbáltatásokon, ha csak valamikor

visszanyerek régi énemet!” mosolygott Diána megkönnyebbülten. „Csak mondja, nővér, nem tudja véletlenül, hogy mi van az állataimmal?” A nővér bólogatott: „Már vártam a kérdését. A fiatal férfi, aki minden nap itt volt, hogy érdeklődjön a maga állapota után, azt mondta, hogy amikor felébredt, mondjam meg magának, hogy ő gondozza az állatait, és hogy minden rendben van.” Diána megnyugodva visszaaludt. A hosszú rehabilitációt arra fogja felhasználni, hogy egyre erősebb szerepet vállaljon az állatvédelemben és hogy kimutasson a fájós pontokat. Az álom?ra valóság?ra valami a kettő között?re csak töredékekben emlékezett. De úgy döntött, hogy kár elmagyarázhatatlan dolgokon rágódni, hanem inkább a valóság?nak szenteli majd az életét. A hosszú, egyedül a kórházban töltött órákban néha egy kimondhatatlan gyönyörűérzés lett úrrá rajta, amikor halványon emlékezett egy furcsán öltözött fiatalemberre és a szerelmükre. Amikor Diána végre elhagyhatta a kórházat, Roger Dupont eljött érte autójával. Hamar bekerült a kerekesszék a csomagtartóba és a fiatal nő az anyósülésre. "Annyira boldog vagyok, hogy ma hazamehetek!” kiáltott Diána, amikor a kocsi elindult. „Bár tudom, hogy te nagyon jól gondoztál az állataim, és minden nap, amikor eljöttél látogatóba, elmesélted, hogy jól vannak, és nem kell aggódnom – de

nagyon hiányoztak már és gondolom ők is várnak már haza engem!” Roger bólogatott.

"Azt hiszem, ők tudják, hogy ma hazajössz,” mondta mosolyogva, „ma reggel, etetéskor, annyira furcsán és másképpen viselkedtek, mint amit megszoktam tőlük, hogy felmerült bennem a kérdés: vajon érzik-e, hogy a gazdájuk visszajön?” De akkor eszébe jutott valami, és hamar komolyra fordította a szót. "Diána, nagyon jól tudom, hogy te egy független, önálló nő vagy, de nagyon

kérlek, gondolj át azt, amit most elmondom neked: a teljes felépülésedig szívesen nálad laknék. – Nem!” kiáltott, amikor látta a lány arcán az elutasítást. „Kérem, hadd mondjam el végig! Azt szeretnék, ha a javaslatomat teljesen objektív alapon mérlegelnél. Bár azt hiszem, hogy nagyon jól tudod, hogy szívesen több lennék neked, csupa jó barátnál, de nem erről van most szó – és ebben nincs szó érzelmekről, hidd el nekem!” kérlelte a lányt. "Ok, Ok, hiszek neked, Roger!" sóhajtott fel Diána. „Kérlek, folytass.” "Nos, tudom, hogy mennyire távol laksz minden településtől, és hogy a

házad meg az udvarod nem éppen akadálymentes. Még kevésbé az istálló és a volierek. Azzal is vagyok tisztában, hogy sem az édesanyádat, sem a mostohaapádat nem kérnél szívesen fel segítségül. Azért – amíg nem tudsz újra járni és segítség nélkül elvégezni a házban és a ház körül felmerülő munkákat, szeretnék én segíteni neked. Nálad laknék – de csak szigorúan baráti alapon. Ha

úgy akarod, akár az istállóban vagy a szénapajtában is alhatok. Nem bánom! De bármit is mondasz, nem hagylak egyedül! Arra is gondolj, hogy szinte naponta el kell menned gyógytornára, nem is beszélve a bevásárlásoktól, és egyéb nehéz munkákról, amelyekről eltiltottak a felépülésed idejére.” Roger visszatartott lélegzettel várta a lány válaszát. Diána az anya és a mostohaapja megemlítésénél

összerezzent. Rogernek igaza volt: soha meg nem kérné ettől a két embertől segítséget! A mostohaapjával szemben mindig is egy rejtélyes és magyarázhatatlan félelmet érzett – a férfi kísérete nélkül viszont az édesanya nem fog eljönni. Hiszen a férfi mindig és bárhova elkísérte Diána anyját, majdnem úgy, mintha félne egyedül hagyni az asszonyt. Így a fiatal nő beleegyezően bólintott,

elvégre tudatában volt annak, hogy tényleg nem élhet - egy darabig legalább - egyedül annyi munka mellett. Amikor a kocsi végül megállt a ház előtt, Diánát ellentmondásos érzékek leptek el: boldogság, hogy végre újra otthon lehetett és a gyógyulás útjára léphetett, de egy kis szomorúság is, hogy elmenekült az álom?világból. Roger gyengéden kiemelte az autóból be a kerekesszékbe, majd

segített neki a hepe-hupás földön a házhoz. Ott megint karjaiba vette a lányt – és egy leírhatatlan boldog érzés futott át a testén, hiszen még soha nem lehetett olyan közel a lányhoz – bevitte a nappaliba és leültette a kanapéra. Majd elhozta a lány táskáját meg a kerekesszéket. "Nos, elsőre meglennénk!” akart viccelődni, de amikor meglátta Diána morcos arcát, hozzátette: „Előbb elkészítek valamilyen ebédfélét, majd elviszlek az állataidhoz.” Bár Diána szívesebben felcserélte volna a sorrendet, beleegyezett a fiatal férfi javaslatába, hiszen segítője biztosan éhes – és ő sem evett reggel óta. Roger gyorsan végzett az előkészítésekkel és végre elkísérte a fiatal nőt az istállóhoz. Diána könnyes szemekkel üdvözölte a két lovat, cirógatta a vadászkutyát meg a görényét, amelyet Roger az ölébe tette és hálásan megköszönte a fiatal férfi segítségét, amikor a volierekhez is ellátogatottak.

"Nagyon hálás köszönöm a kiváló gondozásodért, mialatt a kórházban voltam, Roger!” "És ami a továbbiakban is meglesz, mert gondolom, beláttál, hogy még nem leszel képes rá őket egyedül ellátni!” tette hozzá a férfi. Együtt mentek vissza a házba. Szerencsére a földszinti hálószobába megfelelő volt Diánának, így nem kellett Roger segítségét igénybe venni. Amikor elköszönt tőle az ajtóban, még nem tudta, hogy hova szállásolja el a férfit. "Megengeded, hogy a kanapén aludjak?” kérdezte Roger Dupont halkan, amikor Diána éppen be akarta zárni a hálószoba ajtaját. Diána kissé gondolkozott, majd vonakodva bólintott. "Ha ez neked jó, akkor aludjál a kanapén. Ágyneműt a kis kamrában találsz.” Azzal becsukta végleg az ajtót. Roger Dupont keresett magának az egyik kamrában egy párnát meg egy takarót, majd elkészítette rögtönzött fekhelyét a kanapén. Sokáig ébren feküdt, figyelte a legkisebb zajra, amely a nyitott ablakon át beszűrődött és arra gondolt, hogy hogyan lehet a fiatal nő szívét a legjobban elhódítani. Természetesen nem tudott Diána álmairól és történeteiről, így azt sem tudta elképzelni, hogy esetleg egy másik férfi már elhódíthatta a fiatal nő szerelmét. És mégis: pont ez történt! Bár Diána még saját maga előtt sem merte bevallani magának, de lelke legmélyében már tudta, érezte, hogy ő csak Philippe hercegé lehet – vagy senkié! Nem lehetett senki a konkurencia annak a fiatal, délceg hercegnek, aki összekötötte az álmokat a valósággal! De erről nem volt tudomása szegény Roger Dupontnak, és így titokban álmodozott arról, hogy hogyan fog majd udvarolni a lánynak, és végül feleségévé tenni. Egy kis mosollyal a szája szélén végre elaludt.

"Azt én egyedül is bírom megcsinálni!” dacoskodott másnap reggel a fiatal nő, amikor a konyhába kerekezett és ott már megtalálta Rogert, aki éppen egy kiadós reggeli előkészítését fejezte be. Roger sajnálkozva rázta a fejét. "Drága Diána, hogyan akarod elérni a csészéket és tányérokat, hiszen ezek

a faliszekrény felső polcán vannak?” válaszolt tökéletes nyugalommá, mert elhatározta magában, hogy nem ad semmit a lány hirtelen hangulatváltozásaira.  „Még a kávéfőzőhez sem éred fel, ne is beszélve a cukorról és más egyéb semmiségekről.” "Ezt majd én döntök el, hogy egyáltalán kávét iszok-e!” dacoskodott a lány. „Úgy kezelsz engem, mint egy babát, de majd meglátod, hogy egyedül is

boldogulok!” "Jelenleg tényleg olyan vagy, mint egy baba, nem csak tehetetlen, de dacos is!” vágott vissza a fiatal férfi. "Egy darabig azért még szükséged lesz az én segítségemre, ha tetszik, ha nem!” Diána egy haragos pillantást vett a férfira, majd vállát vonta. "Talán igazad van,” mondta kiengesztelően, a bekötött lábaira pillantva, „de akkor is teljesen ellentmond a természetemnek!” mondta ki az utolsó szót. De Roger nem hagyta annyiban: "Akkor most egy kicsik megerőltetsz magad és háttérbe szorítod a természetedet, később majd annál teljesebben kiélheted az önállóságodat! De most gyere végre az asztalhoz, hogy elkezdhessük a reggelit!” vetett véget Roger a vitának. Diána is éhes volt, így végül beadta a derekát és a két fiatal nekilátott a kiadós reggelinek. A második csésze kávé után Diána már belenyugodott, hogy még egy darabig Roger segítségére szorul, és az elkerülhetetlenbe beletörődve, a hangulata is kissé jobb lett. "Még ma akarok elkezdeni a gyógytornát.” mondta a reggeli után Rogernek. „Minél hamarabb meggyógyulok, annál jobb!” Azt már csak magában tette hozzá, hogy nagyon szívesen látja a fiatal férfit minél előbb elhagyni az otthonát. A herceggel való találkozása? óta már csak őrá tudott gondolni. De Diána választott:

visszatért a saját világába és most meg kell birkóznia azzal a ténnyel. Egyedül! "Mire gondolsz?” Diána ijedten felriadt gondolataiból, amikor Roger hangját hallotta. Mire gondolsz?" "Ó, mindenre és semmire!” tért ki a válasz és a férfi kérdő szeme elől a fiatal nő. „Azt hiszem, most mindjárt telefonálok a gyógytornásznak, hátha már ma délután mehetek hozzá.” Ezzel már kint is volt a konyhából és egy gyors hívás után mosolyogva újságolta az elképedt férfinak: "Már háromkor mehetek! Annyira boldog vagyok! Minden nap számít, amelyet hamarabb lábra kelek – a szó szoros értelmében!” Roger Dupont érezte gondolatai menetét és már-már dühösen ki akart fakadni, de visszafogta magát, mert nem akart elszalasztani a lehetőségeit. Bár a gyógytorna órák igazi kínzást jelentettek a fiatal nő számára, Diána mégis összeszorította fogait és szorgalmasan gyakorolt – minden fájdalom és nehézség ellenére – mert minél előbb újra egészséges akart lenni – és önálló!

Hamarabb, mint az orvosai azt jósoltak volna, lábra állt, elhagyhatta a kerekesszéket és két, majd egy mankóval járt. Azon az estén, amikor már csak néha kellett segédeszközhöz nyúlnia, Diána és Roger a nappaliban ült és TV híradót nézett. Hirtelen Diána kikapcsolta a készüléket és a fiatal férfi felé fordult. "Roger, úgy döntöttem, hogy mától már nem kell itt nálam aludnod.” Mondta, a fiatal férfi hirtelen összerezzent, bár már szinte várta ezt a fejleményt, hiszen Diána már nem nagyon szorult az ő segítségére. Mégis kísérletet tett arra, hogy maradhasson. "De Diána, még mindig nem épültél fel teljesen! Az orvosok is azt mondták, hogy még kímélned kell magad. Hogyan akarsz kitrágyázni az istállókat, vagy bevásárolni menni és cipelni nehéz dolgokat?” próbálta meggyőződni a fiatal nőt,

de Diána csak rázta a fejét. "Roger, kérlek, nem azt mondtam, hogy már egyáltalán nem tartom igényt a te nagyszerűsegítségedre – én csak annyit mondtam, hogy mától hazamész aludni. Itt a házban már nincs szükségem támaszra, a kinti munkáknál sajnos még rászorulok egy darabig.” Amikor meglátta Roger elkeseredett arcát, hozzátette: "Drága Roger, soha nem fogok tudni meghálálni azt a segítséget, amelyet ebben a nehéz időszakban nekem nyújtottál. Csak érts meg, kérlek, hogy az újra elnyert szabadságomat élvezni szeretnék. Egy „házi ápolóval” az oldallomon talán

teljesen elpuhulnék.” Erre a szavakra Roger csak egyet tehetett: mély lélegzetet vett – és bevetette magát a mélyvízbe: Mélyen Diána szemébe nézett és bevallotta neki érzelmeit. "Diana, nagyon reméltem, hogy az idő, amit most együtt töltöttünk, bebizonyította neked, hogy mennyire szeretlek. Amikor a kórházból hívtak, mert a számomat a te irataid között találtak, és közöltek velem, hogy súlyos baleset ért téged, és talán nem fogsz túlélni az egészet, akkor rádöbbentem, hogy többet

érzek irántad, mint csak mély barátságot és kiváló haverságot. Diána, annyira féltelek, annyira féltem, hogy meghalsz, vagy olyan súlyosan megsérültél, hogy nem fogsz már teljesen felépülni, amikor ott feküdtél az ágyban, tele csövekkel és kötésekkel, és nem mutattál semmilyen reakciót, akkor esküt tettem magamnak, hogy soha el nem hagylak, bármi is történik! Diána, drága, nem tudok, és nem

akarok többé nélküled élni! Kérlek, légy a feleségem!” könyörgött. Diána nézett a barátjára, majd a földre szegődött a pillantása. ő most a nagyon nehéz, szinte lehetetlen, feladat előtt állt, hogy a barátnak valamit el kellett mondani, amit ő maga sem értett meg teljesen. El kellett mondani a legjobb, a legodaadóbb embernek egy olyan hihetetlen történetet, amelyet minden épeszűember teljes képtelenségnek, egy eszelős kitalációjának, tekintett volna. És mégis: nem volt más kiút, mint a

barátnak a valóságot? elmesélni, mert csak így – talán – érthette meg, hogy miért nem fogadja el – fogadhatja el - a házassági ajánlatát. Újra felnézett az arcába, látta a félelmet, de egy kis szikra reményt is, a férfi szemében. Gyengéden megfogta a férfi kezét és csodaszép szemeivel komolyan, mélyen a férfi szemébe nézett. "Kedves Roger, nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy el akarsz venni feleségül, de sajnos nem fogadhatom el a házassági ajánlatodat! – Nem most még ne mondd semmit!” tette gyorsan hozzá, amikor a fiatal férfi el kezdett volna beszélni. „Előbb hadd magyarázzam – próbáljak magyarázni – hogy miért nem lehetek a feleséged!” És Diána elmesélte az az elején csak döbbeneten hallgató, majd egyre elképedtebb arcot vágó Rogernek az álmairól, amelyek már fiatal lánykora óta kísérik, míg eljött a herceggel való találkozás?hoz, miközben

eszméletlenül a kórházban feküdt. Amikor végezte, könnyek gördültök le az arcán és Roger is mélyen meghatódott az elmeséltek során. Nem annyira maga a történet, hanem az a tény volt számára mélyen ható, hogy Diána annyira hitt abban, hogy képes volt egy álomkép szerelméért lemondani egy kézen fogható, valódi szerelemről. "Elhiheted a történetemet, vagy nem,” mondta zokogva a fiatal nő, de ez az igazság, a valóság, úgy, ahogyan én azt átéltem és éreztem. Hidd el, életem

legnehezebb döntése volt, hogy NEM mentem férjhez a herceghez! És már most érzem, hogy az életem során még egy párszor sajnálni fogok ezt a döntésemet! De akkor az egyetlen helyes döntésnek tartottam. Én sem értek sok mindent, de talán csak a szívemmel kellett volna cselekednem, és nem az eszemmel. Mindenesetre most már késő sajnálkozni, döntöttem, és bele kell nyugodnom, hogy az én világomban élek – de soha el nem fogok árulni a Philippe-el szemben érzett

szerelmemet – és azért örökké hajadon maradok!” "Tisztában vagy azzal, amit itt mondasz?” kérdezte Roger Dupont elképedve és haragosan. "Valamibe belovagoltad magad, egy rögeszmébe, de ez talán csak a sokk a baleset miatt vagy a hosszú rehabilitáció hibája! Talán fel kellene keresned egy pszichiátert?” De itt Diána hirtelen haragba borult! Sötét, majdnem lila szemeiből csak úgy szórta a villámokat Roger felé, amikor a visszatartott düh kitört belőle: "Nos, azt hiszed, hogy megbolondultam? Talán igazad van! De akkor hadd éljek a boldog bolondságomban! Jól érzem magam! Természetesen teljesen hülyeségnek tűnik egy kívülállónak, de ÉN átéltem az egészet, ÉN éreztem az ő szerelmét, ÉN is voltam szerelmes belé, NEKEM kellett döntenem – és döntöttem:

választottam az életet ITT – de az OTTANI szerelmemért!” Roger Dupont csak csodálkozott annyi kitartás egy rögeszme mellett, de hirtelen eszébe jutott, hogy mit mondta a kórházban az egyik nővér. Egy bizonyos időpontban, amikor már borzasztóan sok időt töltött Diána betegágya mellett, és a fiatal nő egy rejtélyes mosolyon kívül nem mutatott semmilyen életjelet, egy idősebb nővér bejött a

kórterembe és mutatott a fiatal nőre: "Úgy néz ki, hogy a páciensünk jelenleg egy csodálatos álomvilágban él – csak remélhetjük, hogy nem ad fel és ott maradt.” Roger ezt a mondatot akkoriban

egy apáca-nővér misztikus kijelentésének vélte, de most döbbent rá, hogy a nővér sejthette, vagy akár tudhatta, hogy mi ment végbe a balesetes lányban. És arra is emlékezett, hogy a főorvos egyszer arra kérte, hogy imádkozzon a barátnőjéért, mert láthatólag nem volt már élni akarata, akkor ez lehetett az a pillanat, amikor Diánának döntenie kellett a herceg és az e világ között. Leesett végre, hogy – bármilyen hihetetlen is hangszik – ha döntött volna a herceg mellett, ebben a világban biztosan elveszítette volna az életét! Vagy? Roger hálát adott a sornak, hogy Diána a herceg ellen döntött, hiszen azért van talán még köztünk, és elhatározott, hogy egyelőre belenyugszik a lány döntésébe, hogy hajadon maradt. Legalább nem kell élő vetélytárstól félni! "Diána, teljesen összezavarodtam! Kell egy kis időm, hogy feldolgozzam az imént hallottakat! De nagyon köszönöm a bizalmadat és a nyitottságodat, és – bár nehéz szívvel – elfogadom a döntésedet! Egyet viszont kérlek? Hadd maradjunk barátok, mint azelőtt.” A fiatal nő bólintott. "Rendben van, Roger! Felejtsük el ezt a beszélgetést – és kezdjük újra a barátságunkat!” mondta, majd egy könnyed kis csókot lehelt a férfi homlokára. "És most, Roger Dupont, el kell menned. De holnap reggel újra várlak, és szívesen fogadom a segítségedet az istállók takarításához és a gyógytornára való utazáshoz.” A fiatal férfi lassan felállt a kanapéről, leheletfinoman megsimogatta a lány fényes hajfürtjeit, majd megfogta a táskáját és mielőtt kiment az ajtón visszafordult Diánához: "Diána Erdei! Bármikor számíthatsz rám! Jó éjszakát és a holnapi viszontlátásra!” Majd halkan és kissé szomorúan elhagyta a tanyát. Diána korán lefeküdt és azt remélte, hogy álmaiban felveheti a kapcsolatot a herceggel, de nem történt semmi.

Így telt az idő. Diána lassan visszanyerte a teljes erejét, így Roger Dupont már csak nagyon kevés alkalom maradt, hogy megláthasson a fiatal nőt, és akkor is leginkább több ember jelenétében. Az új vadászati idényben egy–két alkalommal elkísérhette Diánát kettesben a cserkeléseiben, de a lány már nem adta neki lehetőséget, hogy beszéljen érzelmeiről, így a fiatal férfi lassan belenyugodott, hogy kapcsolatuk csakis baráti alapon működhet tovább. Egy pár hónappal később Roger megismerkedett egy aranyos lánnyal, aki bár nem volt vadász, de nagyon szerette a természetet és az állatokat – és egy rövid, de szenvedélyes udvarlás után beleegyezett, hogy férjhez menjen Rogerhez. Amikor a fiatal férfi elmesélte az újságot Diánának, a fiatal nő nagyon boldog volt és őszinte szívből sok szerencsét kívánt a fiatal párnak. Roger bemutatta neki Mariet, és a két nőből hamar barátnő is

lett. Az esküvőn Diána volt az egyik tanú, és amikor a fiatal pár a mézeshetek után visszatért, gyakran meglátogatták egymást. Fiatal felesége kívánságára, Roger lassan felhagyott a vadászattal, és amikor a fiatalok úgy döntöttek, hogy inkább a napos Dél Franciaországba költöznek, Diána lassan egyedül maradt. Néha még váltottak egy-egy rövid levelet vagy telefonbeszélgetést, de ezek az alkalmak is

egyre ritkábbak lettek, hiszen Marie babát várt, és egyre kevesebb ideje maradt, mással foglalkozni. Diána kisebb keresés után megtalált az egyik közeli faluban egy fiatal nőt, aki néha a tanyán segédkezett, amikor Diána nem volt otthon, de amúgy minden a maga megszokott útjában haladt tovább. Addig az emlékezetes napig, amikor Diánában megfogant a gondolat, hogy esetleg el kellene hagynia Franciaországot és visszatérni hazájába, Magyarországra. Már egy ideje a környéken a vadászatellenes mozgalom egyre erőre kapott, az ellen a vadászok, solymászok állandó felvilágosító kampányai sem tehettek semmit. Persze, mindenütt léteznek fekete bárányok és a törvényeket áthágó emberek – így a vadászok között is – de Diána inkább azt remélte, hogy a szövetségek maguk

kezdenek majd tisztogatni sorait a nemkívánatos elemektől. És hogy a másik oldal nem kollektív bűnösséget kiáltson.

Azon az emlékezetes napon történt, hogy Diána éppen fel akart mászni egy magaslesre az egyik ismerőse vadászterületén, mert segíteni akart egy vadszámláláson, amikor lába alatt recsegést hallotta. Nagyon gyorsan reagált, szinte ösztönösen, hirtelen elrúgta magát eléggé távolra a magaslestől, mielőtt az egy az egész erdőt felzavaró robajjal összedőlt. Ijedten és reszketve tekintett az eldőlt faszerkezet tartóoszlopaira, majd elborzongva konstatálta, hogy azok. Mélyen lent, a magas főtől rejtve, ügyesen meg voltak fűrészelve! Amikor elmúlt az első döbbenet, gyorsan értesítette a rendőrséget meg a területtulajdonost a gyáva merényletről, amely annál is szörnyűbb volt, mert neki eshetett volna áldozatul egy gyerek is, amely – bár szabálysértő módon – de a szüleivel arra sétálva fel próbálhatott volna mászni a magaslesre. Az ügyeletes rendőr felvette a bejelentést, de nem átállott megjegyezni, hogy a fiatal nő jobban tenne, ha abbahagyná a vadászatot, mert először is: egy ilyen eset bármikor ismétlődhet és másodszor: ő – mint sok férfitársa is - ellenzi, hogy egy nő vadásszon. Diána hidegen megköszönte az oly machó tanácsát, majd felháborodtam és dühösön

hagyta el a rendőrőrsöt. Amikor hazaért, döbbenettel látta, hogy az istálló ajtaja tágra nyitva állt! A lovainak nyoma veszett! "Drága Istenem!” kiáltotta, amikor megállította a kocsiját és az istálló felé

rohant. "A lovaim! Mi történt a lovaimmal?” Kétségbeesetten kereste azokat a nyomokat, amelyek megmutattak volna neki, hogy hova tűnhetett el a két fekete. De a kővel borított udvaron nem lehetett látni semmit. A fiatal nő szörnyű előérzetekkel alaposan átvizsgálta a zárakat. Ezek úgy voltak kifejlesztve, hogy még a legokosabb és legkitartóbb ló sem nyithatta volna ki. Még akkor sem, amikor a felső ajtó ki volt nyitva. Amellett Diána, amikor hosszabb időre tervezett távol maradni, még lakatokkal is biztosította az ajtókat, hiszen a lovak a másik oldalon bármikor kimehettek a karámba vagy a legelőre. Akkor futott a hideg végig a hátán, amikor meglátta, hogy a lakatokat is feltörték valamilyen nehéz szerszámmal! Itt már nem volt szó véletlen kitörésről, itt valaki szándékosan kárt akart tenni! "Ki tehet egy ilyen aljas cselekedetet?” kérdezte magában a fiatal nő. „És miért?” Az utóbbi kérdésére eléggé hamar találta meg a választ. Amikor a lovai keresésére indult és a ház másik oldalára ért, meglátta, hogy a kutya kennel ajtaja is fel volt feszítve – és a kutya sehol! Viszont egy piszkos kis papír fecnit talált a drótra akasztva. Diána leszakította és vakon nézte a pár sort, amelyek egy slampos kézírással oda voltak vetve. Látta a szavakat, de az agya nem tudta, nem akarta felfogni a közlemény jelentését. A papíron az állt:

EZ CSAK EGY FIGYELMEZTETÉS VOLT! UTÁLJUK A

VADÁSZOKAT ÉS SOLYMÁSZOKAT! POKOL ÉS HALÁL MINDEN

ÁLLATGYILKOSNAK ÉS ÁLLATKÍNZÓNAK!

Diána hangosan felsírt, összegyűrte a papír fecnit és már el akarta dobni, amikor szinte magánkívül a zsebébe tette. Hangosan kiáltotta az állatai nevét és az erdő irányába rohant, mert sejtette, hogy a kutyája arrafelé tarthatott, a kutyára viszont szüksége volt, ha meg akarta találni a lovait. A tettes vagy tettesek biztosan megijesztettek az állatokat és elhajtottak őket, mert másként azok már rég

hazatértek volna a biztonságos tanyára. Diána órákig kutatta át az erdőt, míg végre a hívására egy halk nyüszítés válaszolt egy sűrűmélyéből. Óvatosan indult a kutya hangja irányába, miközben halk szavakkal megpróbálta megnyugtatta az ebet. Majd örömugatásra lett figyelmes, hiszen már alig pár méterre volt tőle, de annak ellenére a kutya nem jött elő. "Itt valami nagyon nincs rendjén!” gondolt magában a fiatal nő. „Miért nem Félix hozzám?” Hamarosan megtudta annak az okát. Amikor végre az indákon keresztül elérte a kutyát, meglátta, hogy egy vékony, de erős zsinór volt a kutya nyakörvére rögzítve, amelynek másik végét egy fához kötettek. "Azok a barbárok!” kiáltotta Diána felháborodottan. „Engem gyilkosnak tituláljak – és itt mit tesznek? Talán állatvédelem?” Gyorsan kiszabadította a szegény kutyát a kötéltől, és hosszasan cirógatta, simogatta, hogy megnyugodjon.

A szegény állat teljesen kimerült volt, így csak kissé megnyalta Diána arcát hálának jeléül, még gyengén csóválta farkaját. Diána felemelte a kutyát karjaiba, majd hazavitte. Legalább őt meg lehetett menteni! De sem ma, sem másnap a kutya nem fog olyan állapotban lenni, hogy vele keresse meg a lovait. De Diánát kellemes meglepetést érte: Amikor éppen befordult az udvarba, messziről patadobogás hallatszott. A fiatal nő hitetlenkedve nézte az utat, amely a faluból vezetett a tanyára, és amelyen most a két fekete szorosan egymás mellett ügetve, előbukkant! "Apollo! Orestes! Honnan jönnek?” kiáltotta meglepetésében. Gyorsan letette a kutyát a földre, kinyitotta a legelő kapuját és beengedte a két lovat. Amikor a két fekete meg sem állt, hogy megsimogasson őket, hanem egyenesen az etetőjük felé futott, Diána már tudta, hogy mit hozott haza őket: az éhség! Nem akartak lemaradni az esti zabadagjukról, mert füvet máshol is találhattak! Diána végtelenül

boldog volt, hogy visszakerült a két ló. Ellátta a kutyát is, majd bevitte a házba, ahol egy pokrócon a tűzhely mellett, egy kiadós vacsora után, végül kipihenhette megpróbáltatásait. A fiatal nő nagyon szerencsésnek mondhatta magát, hogy a sólymai még a volierekben voltak, bár az építmény egyik oldalára vörös festékkel a következőket festették:

Halál minden állatkínzónak! A vadászat és a ragadozó

madarak tenyésztése solymászati célokhoz teljes betiltását

követeljük!

Lehetett ott olvasni. Diána csak rázta a fejét és az undortól grimaszolt. Mivel vonhatta ezek az emberek haragját magára? Nem tudtak, vagy nem akartak tudni, hogy például a vándorsólymok populáció nevekedését a solymászoknak volt köszönhető? Amikor a hatvanas/hetvenes években a természetben lévő ragadozó madarak egyre csak pusztultak – most már tudjuk, hogy főleg a növényvédő szerek, gyomirtók és egyéb óriási mennyiségben használt vegyszerek hatására – és hogy épp a solymászok voltak azok, akik megpróbáltak megfejteni a madarak szaporodási és egyéb titkait. Nekik sikerült fogságban tenyészteni az egyre ritkuló fajokat – és sok a természetbe visszahelyezett madár most már sikeresen szaporodik. Nem akartak tudomásul venni, hogy a vadászat egyben a természet óvását szolgálja, a természetes egyensúly megtartását – hiszen már nem volt olyan ragadozó a környéken, aki a természetes kiválasztást elvégezhette volna, és így betegségek, járványok kialakulása megelőzésében segíthetett. Ki lehetett a sok gaztett mögött? Nem tudta volna megmondani. És a rendőr sem tudott segíteni, akihez fordult és bejelentést tett az őt ért atrocitásokról. Az őrsön Diánának rá kellett döbbentenie, hogy megváltozott a világ körülötte. A rendőr sem rejtette véka alá az averzióját a vadászó nőkkel szemben. A csendes paradicsomból ellenséges terület lett. Főleg egy olyan egyedülálló nőnek, aki méghozzá vadászik, solymászik.

Tudatában volt azzal, hogy nagy veszélyben volt, ha tovább folytatja az életét úgy, mintha nem történt volna semmi. A mai nappal minden megváltozott! Soha többé nem fog úgy kimenni a házból, vagy még csak pár pillanatra is felügyelet nélkül hagyni az állatait, mint azelőtt. Soha többé nem fog úgy felmászni egy magaslesre, hogy ne peregjen le belső szeme előtt a mai ijedtsége és halálfélelme. Soha többé nem fog úgy emberek közé menni, hogy ne arra gondoljon, hogy talán az egyik ellensége pont szembe jön vele – vagy a háta mögött ólálkodik! Azon az éjszakán nem került álom a szemébe. Minden halk nesznél felriadt, ellenőrizte, hogy az ajtó kulccsal és zárral meg van biztosítva, kinézett az ablakból, hogy a tanyán is minden rendbe van, majd visszafeküdt, és tovább töprengett. Éppen úgy döntött, hogy másnap bemegy a városba, és megvesz még több biztonsági berendezést, valamint bekamerázta az egész tanyát és riasztórendszert is alakítja ki. Amikor hajnalban végül teljesen kimerülten mégis álomba merült, hirtelen izzadva és hevesen dobogó szívvel felriadt: azt álmodta, hogy a mostohaapja egy tömeg vad vadászatellenes, arcukat elrejtő ember élén behatolt a tanyára és Diána szeme láttára lelőtt az összes állatát. Miközben még reszkető ujjakkal letörölte a könnycseppeket az arcáról, arra észlelt fel, hogy összemosódott az álom és a valóság! Kintről lövöldézést vagy hasonlót lehetett hallani! Kiugrott az ágyából, felkapta magára a ruhát, majd óvatosan kinyitotta a hátsó ajtót, amely irányából a hangok jöttek. Szemei előtt bizarr színjáték folyt: több, teljesen feketébe öltözött alak, arcuk előtt fekete álarccal, amelynek résein keresztül csak szemeket, szájakat és orrokat lehetett látni, ide-oda futottak a területen és minden csak létező, és

kezük ügyébe kerülő tárggyal nagy zajt csaptak. Ehhez jött a lovak ideges nyerítése, a kutya vad ugatása, a sólymok ijedt kiáltása! Bár Diána bátor nő volt, egy olyan túl számban lévő ellenség ellen egyedül nem tehetett semmit. Így reszkető ujjakkal tárcsázta a rendőrség számát és bejelentette az álarcos idegenek behatolását a magántulajdonában. A diszpécser bár megígért, hogy azonnal küldi ki a járőröket, mégis nagyon sokáig tartott, míg végül egy szirénázó rendőr kocsi, villogó kék fénnyel a tetején megérkezett. A sziréna hangjára a gonosztevők hirtelen eltűntek az erdőben, egyesek biztosan már vissza is tértek, ahonnan jöttek. A rendőrök kérdően néztek előbb körül, majd a fiatal nőre, amikor Diána a kocsijuk felé futott. "Kisasszony,” kérdezte szinte gúnyosan az egyik rendőrtiszt, „hol vannak a fekete alakok? Talán rosszul álmodott, vagy talán ívott is – és most lát mindenféle

sötét alakot az erdőben?” Diána e szavak hallatára mélyen felháborodott, de még visszafogta magát és a lehető legtárgyilagosabb hangon válaszolt. "A behatolók természetesen elinaltak, mielőtt önök ide érkeztek. Eléggé jól lehetett hallani a szirénájuk, és látni a kék fényt a földúton, már egy ideje!”

"Kedves kisasszony, bevetésen mindig szirénáztunk és kék fényt használjuk!” utasította vissza a finom szemrehányást a másik rendőr. "Eszerint gyakrabban hűlt helyet találnak!” suttogott a fiatal nő, szinte magában. Hangosan viszont így szólt: "Nos, ezen már kár rágódni. De talán most már elkezdik a keresést az erdőben, talán még el lehet kapni az egyik vagy másik gonosztevőt, aki majd bevall maguknak, hogy mit kerestek itt az én magán tulajdonomban, hogy miért rémisztetek meg halálra engem meg az állataim, és hogy ki a felelős mindezekért.” Mondta, majd hozzátette: „Ó, jut eszembe: ezt ma délután találtam a kutya kennel mellett, miután valaki elvitte a kutyámat és az erdő mélyén egy fához közözte, a lovaim elhajtotta, valamint a volierek falát a még látható fenyegető szöveggel bemocskolta." azzal a szavakkal előkereste a cetlit a kabát zsebéből, és odanyújtotta a rendőrnek. Az egyik rendőr elolvasta a szöveget, majd a fejét rázta: "Miért nem jelentette ezt hamarabb?” kérdezte. Diána csak a vállát vonta. "Magát nem ismerek, de a kollégája a faluban ma, amikor reggel egy szándékosan megfűrészelt magaslessel majdnem halálra zúztam magam, és ezt a

tényt nála bejelentettem, értésemre adta, hogy nem tartja nagyon soknak az egyedülálló, vadászó nőket, így csak azt a tanácsot adta nekem, hogy térjek vissza a konyhámba, keressek magamnak férjet, és ne foglalkozzam olyan dolgokkal, amelyek férfiaknak valót. Ezek után már nem akartam ezt is nála bejelenteni,” ezzel rámutatta a férfi kezében lévő papír fecnire. A férfi kollégája halkan megjegyezte: "Nos, annyira nem tévedt a falubeli kollégánk!”, majd gyorsan kilépett a fiatal nő mérgesen sugárzó tekintetének hatásköréből. "A férfiak mind egyformák!” kiáltott Diána felháborodtam. „Végezzék el a munkájukat, én végezni fogok az enyémet, és nem szólok bele a  maguk dolgaiba!” A rendőr elfordult és kissé elmosolygott a fiatal nő heves kitörésén, majd

hozzászólt: "Erdei kisasszony, el kell mondanom, hogy szerintem ez a sajnálatos ügy bármikor megismétlődhet. Nem áll módunkban megóvni önt a vadászatellenes emberektől és nincsenek lehetőségeink, hogy kiderítsünk, kik a felelősek ezekért a tettekért. Mivel ön egyre gyakrabban célpontja az ilyen atrocitásoknak, csak a falubeli kollégámnak a tanácsát ismételhetem meg: költözzön el innen, vagy házasodjon meg, vagy fejezze be a vadászatot meg a solymászatot! Ellenkező

esetben lehet, hogy egy szép napon még az életébe kerülhet ez az életmódja! Diána a férfi mondata alatt egyre nagyobb megrökönyödéssel nézett a férfira: „Ezt talán nem gondolja komolyan?” suttogta rekedt hanggal. „Miért kellene NEKEM innen elköltöznöm, vagy felhagyni a passzióimmal, ne is beszélve a magánéletemről, amihez semmi köze! Végtérre itt jogom van élnem, hiszen a saját

telkemen élek és jogosan őzök a solymászatot meg a vadászatot! Az állataim szakszerűen és szeretetteljesen vannak tartva, minden szükséges vizsgám és engedélyem megvan a vadászat, solymászat és tenyésztés gyakorlásához! Az ön feladata, hogy megvédjen engem, a törvénytisztelő állampolgárt olyan törvényen kívüli gazemberektől, akik veszélyeztetik az állataim életét és egészségét, nem beszélve az én életemről és egészségemről!” A rendőr csak grimaszolt. "Nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik az ön szemében, kedves kisasszony! Nem tudom, és nem akarom ezt most mélyebbre hatóan elmagyarázni, de ezt az egyet elmondom önnek: jobban teszi minden érintett érdekére nézve, ha megfogadja a tanácsaim.” Azzal sarkon fordult, eltávozóban még a kis papír fecnit a névtelen fenyegetéssel a gardrób alatt lévő kis polcra tette, majd eltűnt. Diána még fel sem észlelt döbbenetéből, amikor hallotta, hogy a rendőrautó ajtai becsukódnak, majd a motor hangja egyre halkabb lett, ahogyan az autó a házától eltávolodott. Rezzenéstelen arccal a fiatal nő még egyszer maga elő idézte a rendőr szavait. "Mind egyforma! Mind férfi!” sóhajtott végül. "Nincs védelem egy egyedülálló nőnek, aki méghozzá vadász! Mindig ugyanaz a süket duma! Nő a férfiak

szemében azt jelenti, hogy: férjnél vagy partnerrel, gyerekek, háztartás, legfőbb még egy olyan munkahely, ahol nem sikeresebb vagy többet keres, mint a férfi, azon túl: semmi! Aki – természetesen csak nőként – kiesik a sztereotipákból, saját maga felelős a gondokért, amelyek ezzel járnak. Köszönöm szépen!” háborgott még mindig, amikor bement a konyhába, hogy főzzön magának egy erős kávét. De még az édes pihenő alatt sem tért napirendre, mert végül szembe kellett nézni egy igazsággal: így nem élhetett tovább, azt keményen tudatára hoztak. De mi a kiút? Milyen döntés a helyes? Sokáig gondolkodott, mérlegelte a lehetőségeket. Este még úgy hitte, hogy több biztonsági berendezés esetleg elegendő lehetne, de a rendőr kinyitotta neki a szemét: itt soha többé nem lesz biztonságban, sem ő, sem az állatai, bármennyire is védené őket és magát. És ha felhagyná a vadászattal és a solymászattal? Meg sem gondolta, hogy egy ilyen lépésre képes lenne, különben is, most már úgyis valakiknek a fekete listáján szerepel – és biztosan nem kerülne le róla. Maradt volna egy férj. Diána erősen kételkedett benne, hogy lenne valaki, aki őt védené – és elismerné, és megfelelőnek találná az életstílusát! – És hát az egésznek még egy nyomós oka volt, hogy férjben ne is gondolkodjék! Soha nem gondolt volna egy másodpercig is arra, hogy eláruljon az igazi szerelmét egy bizonytalan biztonságérzésért! De akkor végül mégis csak egy járható kiút maradt: a költözés! Bármennyire is nehezére esik majd, az állatai miatt ezt az áldozatot hozni kell! De hova költözhetne? Hirtelen egy gondolat villant fel az agyában! Miért nem vissza a gyökerekhez? Miért nem költözik vissza Magyarországra? "Már sokkal hamarabb kellett volna arra gondolni,” mondta a fiatal nő

magában. „Felnőtt vagyok, független és szabad, saját döntéseimet hozni! Igen! Visszatérek a hazámba! Elvégre csak azért hagytam el, mert az anyám a mostohaapámmal ide költözött. Fiatal gyerekként nem tehettem mást, el kellett jönnöm velük. Majd az internátusba kerültem, ahonnan nem volt menekülés, majd később nem volt okom elköltözni. Ma viszont saját magam dönthetek, hogy hol akarok élni – és most már tudom, hogy ez hol lesz!” E döntés után máris sokkal jobban érezte magát a fiatal nő, a költözés gondolata, majd a terv kidolgozása nem hagyott időt neki, hogy gondoljon az esetleges rá leselkedő veszélyre. Sok mindent kellett elintézni, előkészíteni. A házat el kellett adni, és továbbra is munkába járni. Szerencsére a vadászat ellenes emberek körében is elterjedt a hír, hogy a fiatal nő el akarja hagyni a falut, így elkerülte a további merényleteket. A rendezett, nagy ingatlan gyorsan talált vevőre, és nem sokkal az előszerződés aláírást követően

Diána elutazott a pusztába, hogy válasszon egy megfelelő helyet állatainak és magának. Hamarosam rá is talált egy szép és nagy tanyára, így boldog szívvel belefogott a tulajdonképpeni költözés előkészületeibe.