Maureen O'Kelly

D I Á N A

Á L M A

Fantasztikus regény

© 2005 / 2009 Maureen O'Kelly

Minden jog fenntartva

A vékony alak mélyen lehajolva könnyed, de óvatos léptekkel haladt a sűrű aljnövényzeten keresztül. Még a legkisebb ágacska sem rezzent kecsesmozdulataialatt, és még a levegő úgy tűnt, mintha visszafojtaná a lélegzetét. Az alak hirtelenmegtoppant: gyakorlott szeme előtt egy alig észrevehető, kicsi rés nyílt a sűrű bokrokban. Az alak éles tekintete a kis tisztásra szegődött, ahol egy erős őzbaknyugodtan legelészett a ferde napsugarakban. Végtelenül óvatosan, a legkisebbnesz nélkül, az alak kibiztosította a puskáját, amelyet már egy jó ideje kezébentartotta és benézett a puska távcsövébe. Az állhoz nem jutott el semmilyen zaj,amikor most a távcső célkeresztjében tűnt fel. És mégis: mintha érezné, hogyvalaminek nincs rendjén, egy pillanatra megállt a legelészésben, és felemelte a

szép fejét. Hirtelen egy kis éles dörrenés – az őzbak helyben ugrott egyet, mintha nem tudná, hogy már halott, tett még két bizonytalan lépést – és tűzben rogyott össze. A sűrűben az alak mozdulatlanul várt még egy pár percig visszafojtott lélegzettel, majd, ruhája való tekintet nélkül átpréselte magát az indákon és gyors léptekkel közeledett a zsákmánya felé. Amikor az őzbakhoz ért, megvizsgálta a tetemet, hogy bizonyos lehessen, hogy tényleg vége. Abban a pillanatban egy másik alak kilépett a sűrűből, csak kissé távolabb az elsőtől. Minden elővigyázatosság nélkül nyíltan átsietett a tisztáson, egyenesen az első alak felé. "Weidmanns Heil, Diána!" mondta a másik alak az elsőnek, majd letört két kis ágacskát egy bokorról, az egyiket a halott őz szájába tette – utolsó falatként – a másikat belemártotta az őzbak vérébe, majd átnyújtotta a vadásznak. A fiatal nő

átvette a töretet, majd feltőzte a szél, eső és napsütéstől megviselt kalapjára, egy pár toll mellé, majd kellemes hanggal megköszönte a férfinak: "Weidmanns Dank, Roger!" A kis szertartás után a két vadász nekilátott a zsákmány a szállításra való szakszerű előkészítéséhez. A fiatal vadásznő számára,

akit társa Diánának szólította, ez volt az első nemes vad, amelyet sikerült elejtenie, addig a zsákmánya egy pár nyúl, fácán, kacsa és üregi nyúlból állt.

Erdei Diána húsz és egynehány évekkel ezelőtt a magyar pusztában látta a napvilágot. Az édesapja, egy jól ismert, szenvedélyes vadász, lányának átadta mind a természet előtti tiszteletét, mind a vadászat szenvedélyét. A fiatal lány boldogan és gondtalanul nőtt fel a szülei kúriáján, körülvéve sok szeretettel, és kedvenc állataival: lovakkal, kutyákkal, sólymokkal. Semmit nem árnyékolta be

boldog gyermek- és ifjúkorát, egészen addig a szörnyű napig, amikor az apja nem tért vissza egy vadászati kirándulásról, amelyen egy pár jó baráttal a Kárpátokban részt vett. A férfi özvegye, Diána édesanyja, nem bírt túltenni magát a „sajnálatos vadászbaleseten”, amelynek szeretett férje áldozatul esett, így röviddel a temetése után kislányával együtt elhagyta az országot néhai férje egyik külföldi barátja oldalán, aki azon a végzetes napon is Diána apjával tartott, bár a balesetet, úgy,

mint a többi vadásztárs, nem látta, csak a végkifejletet. Diánát, aki éppen betöltötte a tizenkettedik életévét, magukkal vittek. A mostohaapja kívánságára, akivel soha nem jött ki jól a lány, Diána egy internátusban nőtt fel. És bár az intézmény az ország egyik legjobbja volt, Diána mindig börtönként tekintett rá. Az iskola elvégzése után munkát talált tolmács- és fordítóként. Ez olyan munka volt, amely elegendő szabad időt biztosított számára, hogy élhessen a hobbiinak. Amikor hozzájutott az édesapja őrá eső örökséghez, megvett - az édesanyja kisebb hozzájárulásával – egy kis gazdaságot mélyen bent egy erdőben, messze attól a várostól, ahol az édesanya letelepedett a második férjével. Nagyon hamar kialakította magának egy csodálatos környezetet. Nemes lovak, vadászkutyák,

vadászgörények és sólymok békésen éltek egymással, hála a fiatal nő szeretetteljes gondozásának.

Egy kis idő óta, egy fiatal férfi, Roger Dupont, kísérte el Diánát a mindennapi útjaikon. Épp olyan szenvedélyes vadász, mint a fiatal nő, azt remélte, hogy idővel több lehet majd a barátságukból. Diána viszont úgy tűnt, ignorálja a fiatal férfi törekvéseit, hiszen ideje legnagyobb részében egy álomvilágban élt, amelyet maga körül felépítette, és nem a valós világban.

"Gyere, segítek neked a bakot a kocsihoz vinni,” ajánlott fel a fiatal férfi, és már nyúlt is a vadhoz, de Diána megállt parancsolt neki egy kecses mozdulattal. "Köszönöm szépen, Roger, de ez az első nemes vad, amelyet elejtettem. A sikeremhez tartozik az is, hogy magam viszem a zsákmányomat.”

"Ahogyan gondolod!” vonta a vállát a fiatal férfi. „Szerintem eléggé nehéz lesz, mert a kocsi igen messze áll ettől a helytől.” "Ne félj, tudod, eléggé sportos alak vagyok.” Válaszolt mosolyogva a fiatal

nő. Összekötözte az állat lábait, majd vállára akasztotta a zsákmányát. Hogy eközben piszkos és véres lett a szép, finom bőrből készült vadászmellénye, láthatóan nem zavarta Diánát. Minthogy azt sem, hogy összekoszolta finom kezét, és bár megpróbált letörölni széles levelek segítségével a vért meg egyéb szennyeződést, nem éppen rózsaillatot terjesztettek. Roger, bár maga is szenvedélyes vadász volt, még mindig nem bírt megérteni, hogy miért annyira más ez a gyönyörű, törékeny nő, akinek máskor sűrű, majdnem fekete hajfürtjei lazán a hátára estek, de most kontyban voltak feltőzve, mint a többi nő, akit ismert. Persze, Diána szépsége nem csak a hajában rejlett: tökéletes, sportos testtel bírt, magas volt és vékony. A kifejező arcát nagy, sötét szemei uraltak, melyek szépen ívelt szemöldökök alatt általában nagyon szelíden tekintettek a világra. Amikor a fiatal nőviszont haragba borult, akkor szemei szikrákat szórtak és majdnem lila színben ragyogtak. Kis orra és finom fülei nemes vonásokat kölcsönöztek az arcának. A tökéletes, frissen piros ajkai szép ívet írtak le, és kis, fehér fogai csak úgy ragyogtak, amikor nevetett. Bőre halvány barna volt, amely néha majdnem

cigánylány külsőt kölcsönzött neki. Talán Diána egyik távoli rokona egy bohém lány vagy férfi volt, akinek varázsának az egyik családtagja áldozatul esett, anélkül, hogy ezt a családi krónika említené.

Roger Dupont szaporán szedte lábait, amikor követte a fiatal nőt, aki szinte erőlködés nélkül hordta a nehéz vad tetemét az egyenetlen talajon, egészen a távolban álló kocsiig. "Nem szeretem az autókat itt az erdőben.” Mondta oly sokszor a fiatal nő, és éppen azért betanította két hátaslovát, Orestest és Apollót hintó lónak is. A könnyűhomokfutó elé fogott két hollófekete ló türelmesen várta gazdájuk visszatértét. Diána inkább társként tekintett az állataira, minthogy tárgyként, és az állatok

megháláltak a szeretetteljes gondozást megingatatlan hőséggel és mély bizalommal. Amikor elérkezett a kocsihoz, Diána egy vállrándulással ledobta a vadat a kocsin e célra tervezett rácsra, majd megvárta a fiatal férfit, aki éppen kijött az utolsó fák alól. "Láthatóan nagyon sietsz hazafelé a zsákmányoddal,” kiáltott a fiatal férfi, amikor meglátta, hogy Diána már felmászik a bakra. "Inkább szállj fel te is,” utasította őt Diána, „beszédeket a kocsin is tarthatsz.” Mosolygott, majd egy kis nyelvcsettintéssel beindította a két feketét, miután Roger is helyet foglalt a bakon. Friss ügetéssel indultak hazafelé. "Beszéltem Monsieur Maurice-szal,” mondta Roger, miközben a földúton haladtak. „Meg akar hívni téged, hogy részt vehess a történelmi ünnepen, lóval, sólyommal, meg akár a kutyáddal is, ha akarsz.” Diána megfordította arcát a mellett ülő férfi irányába. "És vajon miért éppen most rukkol elő ezzel a váratlan meghívással?” kérdezte meg a fiatal nő. „Tavaly, amikor megírtam neki, hogy érdekel az ő ünnepe, válaszra sem méltatott, a te drága Monsieur Maurice!" Diána még mindig mérges volt a történelmi ünnepek rendezőjére, hiszen ő szenvedélyesen részt vett minden kosztümös felvonuláson vagy ünnepen, ahova elmehetett állataival vagy azok nélkül. Hogy éppen a régió egyik legnagyobb ilyen rendezvény szervezője nem állt szóba vele, rendre feldühítette. "Azt hiszem, meglátott téged a farsangi körmenetén, és a munkatársai ódákat csengettek rólad és az élő képedről, amelyet a tavalyi lovas ünnepén adtál elő. Szerintem ez volt az, ami meggyőzte őt.” Diána már dacosan el akarta utasítani a felkérést, de egy kis gondolkodás után végül annyira csábítónak érezte a kilátást, hogy az egyik legnagyobb és leglátogatóbb ilyen rendezvényen részt vehet, amely álmai megvalósításának megfelelt, hogy beadta a derekát. "Nos, el fogok menni. De: mondhatsz a te Monsieur Maurice-nak, hogy elvárom tőle egy személyes felkérést vagy meghívást, másképp tényleg nem fogok részt venni az ünnepén!” határozta. Az oldalán ülő fiatal férfi kissé mosolygott. "Biztosítalak, meg fogod kapni a személyes meghívásodat, Diána. És hidd el nekem, én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen jelmezzel és élőképpel fogsz majd készülni a nagy alkalomra!” "Arra várhatsz, Roger Dupont! A titkomat mindig csak az ünnep napján árulom el!” válaszolt büszkén a fiatal nő. Majd mindketten gondolataiba meredtek. A két fekete biztos lépésekkel húztak a könnyű homokfutót, a fakoronákon keresztül beszűrődött a napfény és táncolt a selymes levegőben. A hűvös reggel helyt adott a meleg délelőttnek, később igazán nyári meleg nap ér majd őket. Egy idő után befordultak a kis udvarba, amely Diána háza előtt terült el. A lovak szinte maguktól befordultak az istálló irányába, miután Diána az őzbakot a ház előtt a tornácra tette. Az istálló előtt leszerszámozta a két lovat, kivezette őket a karámba és meggyőződött arról is, hogy elegendő víz legyen az itatójukban. Roger segített neki behúzni a homokfutót a kocsi állásba, majd elköszönt a fiatal nőtől, mert tudta, hogy ő most egyedül szeretne lenni, mielőtt a többi munkához lát. Diána hálás volt a fiatal férfi előzékenységének, majd sürgött-forgott a tornácon, miközben feldarabolta a zsákmányát és előkészítette a trófeát. Egy alapos takarítás után visszavonult a házba, hogy egy alapos zuhanyozással lemosson magáról a vadászat minden nyomát. A délután Diánát egy árnyékos lugas alatt talált, ahonnan kilátás nyílt a nagy legelőkre, ahol a lovai csendesen legelésztek. A fiatal nő már azon gondolkodott, hogy milyen élőképet fog majd bemutatni a nagy és messziről jött közönség előtt a történelmi ünnepén. Már több saját jelmezzel rendelkezett, de nem riadt vissza attól sem, hogy újat készítse magának. A kedvenc jelmeze egy előkelő beduiné volt, ezt pár évvel ezelőtt varrta magának. Rendelkezett eredeti arab nyereggel és kantárral, egy ismerős hölgy biztosan kölcsön adná most is a két Salukiját, arab agarát, a kép teljességéhez. Végül – hosszan tartó vívódás után - viszont úgy döntött, hogy alakot ad egy álmának, amelyet már többször is látott alvás közben. Diána ébrenléte alatt is romantikus lény volt, de álmaiban teljesen azzá válhatott. Már egy jó ideje volt egy visszatérő álma, amely szinte minden egyes alkalommal identikus volt. Egy csodálatosan szép országban, ahol békeség és szabadság uralkodott, állt egy szép kastély, kinek ifjú tulajdonosa szerelmes volt Diánába, és a lány viszonozta azt az érzést. Felébredés után a fiatal nő nem emlékezett semmilyen részletekre, csak a herceg alakja belső szeme előtt élt: egy fiatal, jóságos férfi, magas és nemes alakkal, szabályos arcát hosszú, sötét haja veszi körül, mely elrejti a füleit, egy kis ápolt bajusza van, sötét, szelíd szemei szépen ívelt szemöldökei alatt csillognak a szerelemtől, egy nemes orr. Diána vágyott az álomhercege iránt, minden egyes emberben, akivel találkozott, az ismert vonásokat kereste, és minden egyes alkalommal csalódást érte. Ez a férfi talán tényleg csak az álmaiban és vágyaiban létezett! Egy pár gyakorlott vonalakkal tervezte egy jelmezt, amely nagyon hasonlított arra a ruhára, amelyet az álomhercege viselt, mert már régóta inkább férfijelmezekbe bújt, minthogy női jelmezekbe. Hamar elkészültek a tervek a nyeregtakarókhoz és kantárdíszítéshez. Mindezt egy olyan festményből valónak tűnt, amely jeleneteket ábrázol XIII. Lajos udvaráról. A király közismert nagy vadász volt, aki előnyben részesítette a solymászatot és a lovas hajtóvadászatot. Pompás ünnepei leírása mindig is nagy hatással voltak Diánára. Már másnap elindult a kis autójával, amely őelőtte a mostohaapja használta sok éven keresztül, és amikor újat vett, nagyvonalúan a mostohalányának adta, a városba, hogy kiválasszon szöveteket. De ez nem is volt olyan könnyű, minthogy gondolta volna, mert a fiatal nő nem talált az elképzeléseinek megfelelő anyagokat. Már-már fel akart adni, amikor végül a lakberendezések és bútorszöveteknél megtalált, amit keresett. Súlyos csomagjaival telepakolva indult hazafelé.

Eljött végre a nagy nap! Diána alaposan ellenőrizte jelmezének minden részletét. Majd felnyergelte Apollót és felvette az egyik sólymát a kesztyűs kezére. Így tettek meg lépésben a pár kilométert a ház és a rendezvény helyszíne között. Ott már sok résztvevő várta az ünnep kezdetét. Színes jelmezek pompáztak minden csak létező árnyalatban, zenekarok hangoltak, az emberek beszélgettek és lovak idegesen nyerítettek. Apollo is hegyezte a füleit, de méltóságteljesen és nyugodtan tovább lépett, anélkül, hogy figyelte volna a sok emberre és az őt körülvevő zajra. Amikor végül elértek a vásárteret, a jelmezes csoportok bemutatkoztak a zsűrinek, mielőtt előre meghatározott sorrendben felsorakoztak a körmenethez. Diána jelmeze és az élőképe, egy solymászati jelenet XIII. Lajos korából, általános csodálatot keltett. Apollo egy gyönyörűen vadászati jelenettel telehímzett brokát nyeregtakaró alatt majdnem eltűnt, kantárját és a kantárszárát is ezt az anyag díszítette. Diána egy fehér, rojtos blúzt készített magának, hozzá egy sötét zöld selyemből készült mellény, aranyhímzéssel és széles gallérral. Sötét hajkoronáján egy fekete háromszögletű kalapot viselte, amelyről hosszú

kócsagtollak lebegtek. Vékony lábait barna, feszes nadrágba bújtatta, meg hosszú, térd feletti fényesen fekete csizmákba. Bal kezét egy finom fehérre cserzett szarvasbőrből készült, zöld hímzésekkel díszített kesztyű fedte, amelyen a sólyma ült. A sólyom feje egy finoman kikészített, bordóvörös sapkába volt rejtve, melynek tetején egy kis világos tollakból készített bóbita állt. A fekete ló büszkén parádézott a zsűri tagjai előtt. De még hátra volt a fénypont: egy ügyes mozdulattal Diána levette a sólyom fejéről a sapkát, majd elengedte a béklyókat, amelyet eddig megfogta. A sólyom röviden megrázta tollait, majd egy elegáns mozdulattal felemelkedett a levegőbe! A nézőközönségből egy ÁH-t lehetett hallani, amikor pillanatok alatt a madár már majdnem látótávolságon kívül teremtett, majd egy kis szárnycsapással szinte pontosan a lovas felett megállt. Diána hagyott neki egy kis időt, hogy orientálhasson, majd elővette a tollbábút a szintén fehérre cserzett szarvasbőrből és zöld hímzésekkel díszített tarisznyán és pörgette a ló oldalán. A sólyom észrevette az ismert patkóalakú, kitömött bőrből és fácántollakkal ékesített, szerszámot, és hihetetlen sebességgel lezuhant a magasból. Már éppen kinyújtotta karmait, hogy megfogjon a tollbábút, amikor Diána egy gyors mozdulattal elhúzta azt a sólyom előtt, aki újra felemelkedett, majd ismét lecsapott. Így játszottak egy pár pillanaton keresztül, míg Diána úgy érezte, itt az alkalom: magasra feldobta a tollbábút, amelyet a sólyom nagyon ügyesen még a levegőben elkapta, majd vele

együtt földre szállt. Ott a fiatal nő, aki közben leszállt a lováról, már egy kis húsdarabbal a kezében várta, és újra felvette a kesztyűre. Hangos tapsvihar volt a jutalma a bemutatójának. A fényképezőgépek kattogtak és a kamerák is vettek a produkciót, miközben Diána újra lóra szállt és besorozta magát a menetbe.

Másnap reggel meglátta fényképét az újságban, és konstatált, hogy még így is, fekete-fehéren, eléggé jól mutat. De az öröm nem tartott sokáig, mert már a következő órában csengett a telefon, és amikor Diána felemelte a kagylót, egy ismeretlen hang durván beleszólt. "Maga Diana Erdei? És maga volt az, aki szombaton részt vett a történelmi ünnepén egy vadászmadárral és ott bemutatót tartott?” Diána hirtelen nem is jutott szóhoz. Ki lehetett ez a furcsa ember, aki bemutatkozás nélkül, csak úgy nekiugrik? "Jó napot, uram! Igen, én vagyok Diana Erdei – és maga kicsoda?” kérdezte kellemes hangjával az ismeretlentől. "Válaszoljon a kérdéseimre, mielőtt maga merészkedik feltenni kérdéseket!” utasította vissza kérését az ismeretlen férfi. Egy pillanatig Diána arra gondolt, hogy

egyszerűen csak leteszi a kagylót, majd erőt vett magán. "Biztosan meglátott ott, másképpen nem tudná, hogy én ki vagyok!” válaszolt kurtán. "Tévedt! Csak az újságot olvastam, és láttam a képet a sólyommal, ahol név szerint fel van tüntetve, mint a jelmez-verseny egyik nyertese.” Mondta

szemrehányóan a férfi. "Én viszont azért telefonálok, mert annak a hatóságnak az alkalmazottja vagyok, amely kiállította önnek a sólyomra vonatkozó tartási engedélyt. És az engedély csak a sólyommal való vadászatra szól!” Az utóbbi szavainál Diána megijedt, hiszen álmában sem hitte volna, hogy más szabályok vonatkozhatnak a madarakra, amikor részt vesz velük egy bemutatón vagy

ünnepén. De az ember nem engedte szóhoz jutni a fiatal nőt, hanem még hangosabban beleugatott telefonba. "Remélem, tudja, hogy tettével szabálysértést követett el a hatályos rendelkezések ellen, és hogy a hatóságom ezt szigorúan büntetni fog! Hova jutunk, ha mindenki azt csinálja egy sólyommal, amire csak kedve szottyan?! És vegye tudomásul: az ilyen rendezvények már nagyon régóta tüske a szemünkben – ha megérti, mire célzok!” De Diána nem értette az ember felháborodását, és végül kitört belőle: "Uram, sajnos nem vagyunk egy véleményen,” kezdte, „nem vadásztam vadászidényen kívül a sólyommal, és nem vettem részt egy nyilvános rendezvényen pénz ellenében – én csak elfogadtam egy ingyenes meghívást a történelmi ünnepek rendezőjétől, hogy egy élőképpel részt vegyek rajta. Hol itt a vétkem?” kérdezte. De a szűk látókörű hivatalnok nem akart felvilágosítással szolgálni. "Vétett a törvény ellen, és szerencsésnek mondhatja magát, mert ez az első

alkalom, amelyért csak pénzbüntetést lehet kiszabni – ismételt előforduláskor kénytelenek leszünk a madarát elkobozni és magát a solymászattól eltiltani!” ordított az ember. „Még ma elküldöm önnek egy szabálysértési eljárási bírságról szóló határozatot, a befizetést nyolc napon belül kell elvégezni, vagy a többi szankció lép életbe!” – egy kattanás: a férfi lecsapta a kagylót, mielőtt Diána bármit is mondhatott volna védelme érdekében. Reszkető kézzel tette le a telefont, szíve vadul kalimpált. Szép kilátások elé nézett! Hála az égnek úgy tűnt, hogy ez az ember nem tudott azokról a régebbi rendezvényekről, amelyeken másik tartományokban vett részt a madaraival! De az ijedtség mélyen hatott! Amikor kérte a tartási és vadászati engedélyt a madaraira, soha senki meg nem mondta neki,

hogy ezekkel az engedélyekkel nem vehet részt ingyenes rendezvényeken. Úgy döntött, hogy inkább szó nélkül kifizeti a büntetést, majd utána érdeklődik, hogy milyen engedéllyel lehet részt venni a szóban forgó rendezvényeken. Amikor már másnap a postás elhozta a bírságról szóló határozatot, Diána reszkető ujjakkal nyitotta meg a borítékot. A hivatalos levél csak pár sorból állt, de a bírság összegét látván, Diána mérgében felkiáltott! A bírság több volt, mint a fiatal nő félhavi fizetése! Szerencsére a tavasszal elkelt jó pénzért az egyik sólyom pár szaporulata, ebből a pénzből még épp annyi maradt, hogy kifizessen gond nélkül a bírságot! Diána kiállította nehéz szívvel egy csekket, majd egy külön levélben arra kérte a hatóságot, hogy értesítsen őt, milyen módon lehet részt venni madaraival rendezvényeken. Egy pár hét múlva megérkezett a válasz: Nagyon hivatalos hangnemmel közöltek vele, hogy vadászmadarakkal csakis vadászni (értsd: solymászni) lehet, viszont ha beszerez magának egy további sólymot, amellyel csak és kizárólag rendezvényeken, bemutatókon akar részt venni, akkor erre a madárra kérhet külön engedélyt, hogy „egyes bemutatókon nézőközönség előtt – itt külön meghatározandó, hogy mindig egyazon helyen vagy különféle helyszíneken – bemutatókat tarthasson”. Azt a madarat viszont kizárólag erre a célra lehet használni, semmiképpen nem vadászmadárként vagy tenyészmadárként! Diána dühösen összegyömöszölte az iratot és bedobta a szoba egyik sarkába. Hogyan lehet bemutatókon röpíteni egy sólymot, aki soha nem tanítottak meg a

vadászatra? A madár nem tanulna meg, hogy hogyan kell repülni, és főleg, hogy vissza kell térni a solymászhoz! Vagy a hivatalnok talán arra gondolt, hogy soha el nem engedheti a madarát a szabadban? Szegény sólyom! Akkor inkább lemond a jövőben az ilyen rendezvényeken való részvételről. Maradt viszont a lóval és kutyákkal való szereplés, bár mindig is egy kis hiányérzéke lesz, amelyet csak egy sólyom tudná enyhíteni. Így a fiatal nő egyre jobban visszahúzódott magába, szinte

már csak az álomvilágában élt. Még a munkahelyén is észrevették a változást. Juliette, Diána tolmács kollegina spanyol és portugál nyelvterületre, aki szembe ült a fiatal nővel, egy szép napon szóba is hozta, hogy mit észlel. Éppen ketten ebédeltek a teakonyhában, amikor Juliette megszólalt. "Diána, már pár éve ismerlek, de annyira magadba fordulva, mint az utóbbi hetekben még nem láttalak. Történt valami, ami nyomja a lelkedet?” kérdezte a kis szőke a magas barna lánytól. De Diána csak rázta a fejét. "Köszönöm az érdeklődésedet, Juliette, de jól vagyok és nem is történt semmi. Én egy kissé más életet élek, mint a legtöbb ember és néha nehezemre esik, az elvárásoknak megfelelően cselekedni.” "Tudom, hogy mire célzol, de az utóbbi hetekben valóságos páncéllal vetted magad körül, és még munka közben is néha úgy tűnik, mintha gondolataidban nagyon messze járnál.” Diána mérgesen kifakadt: "Talán a főnök panaszkodott a munkám miatt?” kérdezte, de Juliette gyorsan

megnyugtatta. "Nem, dehogy! A munkát mindig is rendben van és kifogásolhatatlan. Nekem csak az tűnt fel, hogy még kevesebbet beszélsz a kollégákkal, mint szoktál, már nem veszel részt a közös szabadidő programokban és munka után azonnal elhajtasz. A kérdésem a szívem diktálta, ha van egy problémát, szívesen segítek a megoldásában.” "Köszönöm szépen, Juliette, aranyos vagy, de tényleg nincs semmi gond! Jelenleg rengeteg a munka nálam, az állatok körül. Néha nem tudom, hol van a

fejem, és néha kissé fáradt is vagyok, de ez hamarosan elmúlik.” Adta kitérő választ a kolléganőjének. A jelenlegi állapotának valódi okairól nem beszélhetett,nem osztozhat senkivel, főleg nem a pletykás Juliette-tel. És igen: bizonyosértelemben kívülálló volt, egy nem a normák szerint élő, érző és gondolkodó nő.Milyen nő is az – a társadalom többségének szemével ítélve -, aki boldoganegyedül él egy isten háta mögötti házban, egy halom állattal, aki vadászik,solymászik és lovagol? A kortársai már régen férjhez mentek, gyerekeket szültek,sőt: már talán el is váltak és újra házasodtak. De Diána egyelőre nem érzettkésztetést arra, hogy hasonlóképpen cselekedjen. Nem, bezárkózottságának másokai voltak. Nem akart, nem tudott órákon át semmiségekről csevegni, mint alegtöbb kolléganője, nem kívánt hetente kétszer kiönteni a szívét a fodrászánakvagy közösön főzőcskézni a szomszéd asszonyokkal. Nem tartott kívánatosnak ésnem is vágyott arra, hogy a hétvégeit füstös éttermekben vagy tánchelységekbentöltse, semmitmondó emberekkel körülvéve, inkább kiment állataival a tisztalevegőbe, élvezni a természet csodálatos csendjét és gazdag élményeit. Azállatokkal könnyebben teremtett kapcsolatot, mint az emberekkel, és az állatok mégsoha nem okoztak csalódást neki."Ahogyan akarod,” sóhajtott a szőke kollegina. „Kívánok neked, hogy majdkevesebb lesz a munkád, és több időd marad szórakozásra.”"Ezt én is remélek,” erősített Diána, aki a  ’szórakozás’ szónál természetesenteljesen másra gondolt, mint a földhözragadt lány vele szemben. Így eltelt az idő, ésminden egyes alkalommal, amikor Diána álmaiban találkozott a szeretetthercegével, egy időre nyugodtabb lett, kiegyensúlyozottabb és boldogabb. Ilyenkormindig egy óriási belső nyugalom töltötte el. Ilyenkor néha még engedett is akolléganői kérésüknek és részt vett egy kis zsúron. De minden esetre hamarelköszönt azzal, hogy el kell látni az állatait, és szinte menekült a fecsegő pletykafészkek elől.

Egy hétfő reggelén Diána éppen egy nehéz műszaki fordítással küszködött, amikor a főnöke belépett a szobába, ahol Juliette-tel és még egy pár lánnyal ültek és dolgoztak. "Jó reggelt Erdei kisasszony. Ahogyan látok, éppen nagyon el van foglalva, mégis arra kérném, hogy jöjjön be tíz perc múlva az irodámba.” A fiatal nő meglepetten nézett a férfira, hiszen csak nagyon ritkán fordult elő, hogy az

irodájába kéreti valakit a főnöke. Általában a mondanivalóját mindenki előtt megtette. Diána csak bólintott: "Pontos leszek, főnök!” "Köszönöm, Erdei kisasszony!” mondta a férfi, majd kiment a szobából. "Mit akarhat tőled a főnök?” kérdezte szinte magában Juliette, és a többi nő is kíváncsisággal tele néztek Diánára. "Fogalmam sincs!" válaszolt Diána vállát vonva. „De egy pár perc múlva úgyis kiderül, azért kár most azon rágódni!” Azzal újra nekilátott a fordításának. De a munka már nem akart olyan könnyedén menni, gondolatai kuszán követtek egymást. Mit jelentett az egész? Fel akarják neki mondani? És akkor mi lesz vele? Honnan juthat eléggé gyorsan annyi pénzhez, hogy az életét a megszokott folytathatja? Hol találhat rövid időn belül megfelelő munkahelyet? Vagy mi mást közölhet vele a főnöke négyszemközt? Természetesen nem kapott választ kérdéseire, így, amikor eljött az idő, felállt és emelt fejjel ment a főnöke irodájához. Kopogására „Lépjen beljebb”-bel válaszolt a főnöke, így Diána benyitott. A férfi egy nehéz, fekete tölgyfaasztal mögött ült és több, vastag aktamappa feküdt előtte a polírozott asztallapon. "Foglaljon helyet, Erdei kisasszony!” kínált helyet, és Diána leült az irodában lévő egyetlen székre, amely az íróasztal előtt állt. Kérdően nézett a férfira, aki a negyvenes éveiben járhatott, halántékán már őszülő, rövid hajjal, és bár arcvonásai szigorú benyomást keltettek, összeráncolt homlokkal, kicsi szemeivel, és vékony ajkaival, mégis Diána őt általában igazságos és korrekt emberként ismerte. "Talán csodálkozik, hogy négyszemközt szeretnék beszélni önnel, de majd meglátja, hogy okom van rá.” Diána percről percre rosszabbul érezte magát. Minek ez a bevezetés? Vagy talán személyes témákra akart áttérni a férfi ott vele

szemben? Diána bár tudta a kolléganőitől, hogy a főnök házas ember, de semmi többet. Kezei kezdtek izzadni, ami még akkor sem fordult még vele elő, amikor a vadászat legizgalmasabb pillanatait élte át! Így csak röviden bólintott. "Bevallom, kissé meglepődtem, amikor azelőtt magához kéretett.” "Elhiszem, hogy meglepődött.” Mondta a főnöke, „hadd magyarázzam akkor, miről van szó:” kissé köszörülte a torkát, mintha nehezére esne a következő mondanivalója, majd kinyitotta az egyik, előtte lévő dossziét. "Elsőnek szeretnék elmondani, hogy teljes mértékben meg vagyok elégedve a munkájával és boldog, hogy a nehéz magyar nyelvre találtam olyan nagyszerű fordítót, még akkor is, ha nem tudok folyamatos munkát biztosítani számára. De nagy előny, hogy maga angolul is beszél, és így ki tud segíteni ha túlterhelt az angolos kolléganője.” Diána kissé bólintott, majd felkészült a főnöke beszéde folytatására. De ami azután jött, arra nem volt felkészülve. "Mégis választás elé kell állítanom. De bevallom, maga nem lesz az egyedüli érintett. Íme a lényeg: vagy innentől kezdve dolgozik külső munkatársként, otthonról, és az elvégzett munka után megkapja a javadalmazást, vagy sajnos teljesen mellőzni kell a munkáját!” Diána szemrebbenés nélkül meghallotta az ítéletet. "Amit azt jelenti, hogy a járulékaim mostantól magam kell befizetnem, akkor

is, ha nincs, vagy ingadozó nagyságú jövedelmem lesz?” kérdezte, bár előre tudta a választ.

"Igen, ez így van!” erősítette meg a főnöke. „Vagy beleegyezik a rendes felmondásba, kap egy darabig munkanélküli segélyt, és közben új munka után néz.” Bólintott a férfi. Diána csak röviden gondolkodott. "Milyen kilátásaim vannak, hogy hamarosan új munkahelyet találjam?”

kérdezte. A főnöke vállát vonta. "A legtöbb fordítói iroda ma külső munkatársakkal dolgozik, akiket akkor fizetik ki, amikor elvégeztek egy megbízást. Ezt én is kínálhatok. A szabad munkaerő-piaci helyzetet maga is ismeri.” Válaszolt. Ez igaz is volt. Diána tisztában volt, hogy nagyon nehéz lesz időben új, megfelelő munkahelyet találni, anélkül, hogy csökkentse az életszínvonalát vagy elköltözzön egy másik régióba és ott próbáljon szerencsét. A régióban magas volt a munkanélküliség, diplomás munkaerőt alig kerestek, és főleg a nők hátrányos helyzetben voltak. De kellett egy kis gondolkodási idő neki. "Mikor várja a végleges válaszomat?” kérdezte a főnökétől. "A hét végéig!” volt a száraz válasz. Diána egy kis grimasszal bólintott. "Pénteken reggel megkapja a válaszomat!”

"Köszönöm, Erdei kisasszony.” Azzal elmehetett. A folyosón hirtelen fekete lett a szeme előtt, annyira hirtelen jött a sorscsapás. Így Diána nekidőlt az egyik falnak, majd bement a mosdóba, ahol az arcát és csuklóit hideg vízzel locsolta, hogy magához térjen. Majd összeszedte maradék akaraterejét és visszament szobájába. A kolléganői kérdő tekintetére csak vállát vonta. "A beszélgetés bizalmas volt!” kommentálta az egészet. Ha a főnöke az igazat mondta, akkor a kolléganői – vagy legalább egyesek közülük – egy hasonló beszélgetésen fognak átesni, és hasonló sorsra jutni, mint ő. De ez nem volt Diána karakterében, hogy átadjon magát a kétségbeesésnek. Keresett megoldásokat és hamarosan meg is talált egyet. Lovagolni tudó erdőkerülőt kerestek nem messze a lakhelyétől. Egyetlen kikötés: saját lóval kellett rendelkeznie – és neki kettő is volt. Ami évekkel ezelőtt még teljesen képtelenség lett volna – hogy egy nő erdőkerülő legyen, most már lassan elfogadottá vált. Főleg tekintettel arra, hogy kevés volt az olyan ember, aki egy olyan munkát vállalta, ahol éjjel-nappal, télen-nyáron,

hétköznap és ünnepkor, napsütésben és zuhogó esőben, hidegben és melegben kint kellett tölteni a munkaidőt. Így Diána összegezhette a természethez való vonzódását a pénzkereséssel – és még a saját lovait is edzhette. Az elején természetesen sok kis probléma akadt a férfi kollégáival, le kellett győzni a machó előítéleteket, de nagyon hamar a kellemes természete és tudása meggyőzte még a

legkétkedőbb munkatársát és előjáróját, hogy Diána értékes munkaerő és jó kolléga. A fiatal nő nagyon szorgalmasan ellátta a feladatait, és környezetének felfogásában lassan bekövetkezet a változás – a természet hasznára.

Az egyik reggelen – a hajnal éppen elmúlt – valaki csengetett Diána háza ajtaján. Bár a fiatal nő már régen fent volt, fogalma sem volt, hogy ki lehetett az, aki olyan korán kijött hozzá az erdőbe. Óvatosan kikémlelt a konyhája ablakából – biztos, ami biztos – és meglátta egy ismerős gazdát a tornác előtt állni, aki valamit a karjaiban hordott. Gyorsan kinyitotta az ajtót. "Jó reggelt, Monsieur Jean, mit hozott nekem?” akart tudni a gazdától a fiatal nő, miközben kémlelte a pokrócot, amelyet a férfi a karjaiban hordott. "’reggelt,” üdvözölte őt a férfi. „Ez épp a kombájnom elé került, talán tud

segíteni rajta.” Mondta a férfi, majd felhajtotta a pokrócot és megmutatta a benne lévő őzgidát, amelynek pettyes oldalán vérvörös csíkok futottak végig. "Ó Istenem!" kiáltott fel a fiatal nő. "Ezt a gidát inkább egy állatorvoshoz kellett volna vinnie." "Túl drága ez nekem, kérem,” morgott a férfi kissé zavarban. "Ilyesmire nem telik. Gondoltam, hátha maga… Maga szereti az állatokat, nem? Tette fel a kérdést. "Természetesen, csak nem vagyok állatorvos,” válaszolt Diána, majd odahajolt a gidához. „Hadd lássam, hogy mit tehetek vele.” Azzal átvette az állatot és be akart menni a házba, amikor a gazda utána szólt. "A pokróc az enyém, kérem vissza.” Diána csak bólintott. "Természetesen, nem akartam megrövidíteni egy pokróccal, csak beviszem benne az állatot, majd kihozom.” "Csak siessen. Nincs ám nekem sok időm, tudja!” kiáltott utána a férfi, de Diána már bevitte a gidát a szobájába, lefektette az egyik puha szőnyegre, majd visszavitte a véres és már több helyen szétszakadt pokrócot a gazdának. A férfi gyorsan elköszönt, visszaült az autójába és elhajtott. Nyilván tényleg sürgősen vissza akart térni munkájához. Természetesen az állatorvos lett volna a megfelelő hely a kis, sérült állatnak, de ezen már nem lehetett változtatni, és Diána még egyszer nem akarta utaztatni a gidát, ha nem feltétlenül szükséges. Így elővette házi patikáját, és ellátásban részesítette a kis gidát, aki ezt mind teljes nyugalommal hagyta. Nyilvánvaló, hogy még sokkos állapotban volt. Azért sem mozdult meg, amikor Diána tisztította a sebeit, fertőtlenítette, majd beközözte azokat. Később előkereste egy kis cumisüveget, amelyet speciális tejjel tele töltötte. Leült a szőnyegre és ölébe vette a kis gida fejét. Akkor először érezte egy kis reakciót. Finoman bedugta a cumit a gida szájába – és lásd csodát! Az állat inni kezdett. "Rendben fogsz jönni, megígérem neked,” suttogott a fiatal nő, miközben gyengéden simogatta a gida puha szőrét. "Ápollak és gondozlak addig, míg el nem hagyhatsz a tanyát és visszamehetsz az erdőbe.”

Roger Dupont egy pár nappal később benézett Diánához, hogy szüksége van-e valamire, de amikor meglátta a nappaliban még reszkető lábbal közlekedő gidát, nagyon elcsodálkozott. "Hát ezt honnan szereztél, Diána?” kérdezte a fiatal nőtől, aki egy kanna gőzölgő kávéval kijött a konyhából, hogy kínáljon a férfit egy csésze frissen főzött kávéval. Diána elmesélte a történetet, majd megmutatta a gidát, hogy mennyire felépült már traumájából és sérüléseiből. A fiatal férfi csodálattal nézett hol a fiatal nőre, hol a gidára. "Diána, ez mind szép és jó, csak egyet nem értek: miért ápolsz most egy olyan állatot, amelyet később esetleg egy vadászat során elejted?” Diána szemeit résnyíre összecsukta, hogy palástoljon dühét, amikor választ adott a fiatal férfinak. "Sajnálom, Roger, de úgy látszik, még a sok beszélgetésünk ellenéren is úgy tűnik, hogy még mindig nem értettél meg, hogy a vadászat mit is jelent számomra, bár te is vadásznak titulálod magad. Nézd…,” azzal töltött két csésze kávét, majd cukrot és tejet rakott a férfi elé. „Nézd, igen, vadász vagyok, de ez számomra a vad

megóvását és gondozását is jelenti. Nagyon jól tudod, hogy mennyire utálom az úgynevezett ’vasárnapi vadászt’, aki maga az év legnagyobb részében soha el nem megy a területre, hanem minden érdemi munkát ráhagy a vadőreire, majd amikor eljött a vadászati idény, egy-egy hétvéget a lesen vagy egy hajtóvadászattal tölti. Csak a vadászati élményért. És ugyanannyira utálom azokat az embereket, akik csak a lövés gyönyörért ölnek, vadul lövöldöznek, mindegy mire, és mivel, csak sok

legyen, és be nem tartanak a jogi és etikai szabályokat. Nem ismernek és nem is akarnak ismerni semmit a vad élőhelyéről, maguk a vadakról, a vadászat hagyományairól, szabályairól!” A fiatal férfi nem jutott szóhoz. Diána szavai alapján a fiatal nő szemében ő is a ’vasárnapi vadász’ kategóriába tartott. "Mégis értelmetlen számomra, meggyógyítani egy állatot, majd egy pár év múlva ugyanazt az állatot lelőni.” Merészkedett mondani. Diána hevesen rázta a fejét, hogy sötét hajfürtjei csak úgy csapkodtak. "Roger, egyet elfelejted: ez a gida itt egy élőlény, amely segítségre szorult. Amennyiben van rá lehetőségem, megadom neki mindent, hogy esélye legyen felnőni, egyedül táplálkozni, és az erdőben helytállni. Amennyiben valamikor megbetegszik, és szenved, meg kell állítani szenvedését, akár egy jól célzott lövéssel. Egyébként a további fejlődésétől függ a sorsa. Na még például attól, hogy valamikor elütheti egy autó, vagy hasonló. De ez itt egy nőstény, ezeket a legritkább esetben lőnek. De a bakok sem mindig végeznek a vadászok zsákmányaként. És pont azért segítek minden bajban jutott teremtményen. A vadászatot számomra nem a kilövés jelenti, hanem a gondozás, az ápolás, a fajok megismerése. A vadászat a természet iránt érzett szeretet, a teremtés előtti tisztelet, egy olyan életforma, amelyet sok ember nem érti meg, nem akarja megérteni. Állatokkal vadászni, mint például kutyákkal, sólymokkal vagy görényekkel, sokkal több időt veszi igénybe, és sokkal felelősségteljesebb, mint a fegyveres vadászat, hiszen az állatokat fel kell nevelni, kiképezni, egész évben gondozni, akkor is, amikor nincs vadászati idény – a fegyvert jól olajozva el lehet tenni egy szekrénybe – az állatokat nem! Más ember is az, aki nem csak fegyverrel vadászik. Bele kell élnie magát az állatok gondolataiba, viselkedési formaiba, nem idomár legyen, hanem barát, társ, akkor az állatai hőséggel és kiemelkedő teljesítménnyel meghálálják ezt neki!” A lány beszéde alatt a férfi elgondolkodott, Diána szavait magába kellett vennie, feldolgoznia, levonni a következményeket.

Ebből a szemszögből még soha nem tekintett a vadászatra és a vele járó dolgokra. De ha tényleg meg akarja hódítani Diána szívét, akkor gyökeresen meg kell változnia, beleélni magát a fiatal nő lelki világába, elfogadni az életstílusát. Diána viszont semmilyen késztetést nem érzett, hogy szorosabbra vegye a kapcsolatot a fiatal férfival. Igazán jó haver volt, sőt: barát, de a fiatal nő sokkal, de sokkal többet várt attól az embertől, aki egyszer talán a társa, a szerelme lesz. Addig meg volt elégedve az álmaival, a természettel, és az állataival, akik teljesen kitöltöttek az életét.