"Az éjjeliszekrényen van.” Segített neki keresésében Tibor. „Gyakran nem tudok elaludni, és akkor még egy kicsit rajzolok. Fekve ez nagyon fárasztó, így ez a módszer a legjobb az alvatlanság ellen.”

Kata elhozta neki a kis blokkot és egy pár ceruzát, amelyeket az egyik fiókban talált, majd a fiatal férfi ölébe helyezte őket. Megbizonyosodott, hogy Tibor megfelelően fel van öltözve, majd óvatosan kitolta a széket a kertbe. A fiatal férfi az első pillanatban a friss levegőtől és a virágzó fák illatától szinte megbódult, de hamarosan teli tüdővel szívta a tavasz kellemes levegőjét, és csendesen magában kérdezte magát, hogy miért zárkózott be annyi időt a szobájában. A válasz könnyű volt: mindig egyedül volt, elkeseredettségében és búskomorságában. De most másképp alakult az élete: volt egy szép kísérője, akinek már oly rövid idő alatt sikerült, új életkedvet adni a fiatal festőnek.

"Köszönöm szépen, hogy ide hoztál!” hálálkodott mosolyogva Katának. „Bevallom, csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott nekem a szabad természet! A jelenléted csodákat művel!” Annyi hála előtt a fiatal lány szégyenlősen lesütötte szemeit. Az első kirándulás a kolostor kertjébe nem tartott sokáig, mégis sikerült Tibornak, mielőtt teljesen elfáradt volna a friss levegőtől, egy pár vázlatot készíteni. Amikor Kata észrevette, hogy Tibor szemhéjái le-lecsukódnak, felkelt a padról, amelyen addig ült és visszavitte a fiatal férfit a szobájába. Ott segített Tibornak lefeküdni, elrakta rajzszerszámait az éjjeli asztalra, majd otthagyta a fiatal férfit álmai és gondolatai fogságában. Bár a kis kiruccanás nagyon kimerítette Tibort, nem talált megnyugvást az alvásban. Gondolatai újra meg újra visszatértek a fiatal lányhoz, amely annyira hirtelen belépett az életébe, és néhány óra leforgása alatt elérte, hogy jobban érezze magát, mint valaha, amióta bekerült a kerekesszékbe. Belső szeme előtt látta a lány vékony alakját, szép arcát az eleinte félelmében majdnem fekete szemekkel, hallotta halk nevetését, amikor a kertben a férfi egyik bolondos érvelésen vele együtt kacagott. De arra is emlékezett, hogy Kata hanga mennyi fájdalmat sugárzott, amikor halálról és szenvedésről beszélt neki. Tibor nagyon szívesen megtudott volna, hogy ez a szeretetreméltó lány min mehetett keresztül, de erre a választ csakis a fiatal lánytól kaphatott. Végül mégis álomba merült, amelyről csak este, vacsoraidőben, új erővel feltöltve, felébredt.

Kata eközben ellátta a többi, rá eső feladatokat a kórházban és csendesen imádkozott a kis kápolnában a fiatal férfi egészségéért. A fájdalmas tekintete a férfi szép szemében a saját sanyarú sorsára emlékeztette, így ígéretet tett magában, hogy minden tőle telhetőt meg fogja tenni annak érdekében, hogy a fiatal férfi visszanyerje életkedvét. A következő napok egyre nagyobb részét a fiatal férfi társaságában töltötte, most már nem csak azért, mert ez volt a feladata, hanem azért is, mert egyre jobban érezte magát a társaságában. A beszélgetések az intelligens és széles látókörű festővel nagy örömet szereztek neki és úgy tűnt, hogy Tibor is élvezi a lány jelenlétét. Kata kezdetleges félelme a FÉRFI iránt eloszlott, már csak a sorstársát látott benne, akivel kellemesen eltöltheti az időt. – Még mindig nem meséltél semmit magadról – mondta egyszer Tibor, amikor a néptelen kolostorkertben ültek, és a nap jótékony hatását élvezték. Azt gondolta, hogy most már eléggé szoros a kapcsolatuk, első találkozásuk óta a fiatal férfi sokat mesélt magáról, úgyhogy remélte, hogy most már itt az ideje, hogy Kata életéből is megtudhassa egy kevéskét. A lány annyira odaadóan ápolta őt, neki szentelte a napjait és néha, amikor a fiatal festő nem bírt aludni, az éjszakájának egy részét is, hogy elterelje gondolatait a csüggedtségtől és az elkeseredettségtől. De amikor észrevette, hogy ártatlan szavai milyen végtelen szomorúságot és fájdalmat okoznak a lánynak, legszívesebben leharapta volna nyelvét. „Bocsáss meg, Kata! Nem akartalak megbántani!” suttogott és békítően kinyújtotta jobbját a lány felé, aki eddig tolószéke mellett egy padon ült, szavaira viszont felállt, majd letérdelt a fiatal férfi előtt. Kis kezét Tibor kezébe tette és lehajtott fejjel csak annyit suttogott: „Megbocsátom, Tibor! Nagyon nehezemre esik, de annyi idő után, és ezek után, hogy engem beavatott saját életébe, jogában áll, hogy érdeklődjem az életem felől.” De Tibor közbevágott. „Nincs nekem semmi jogom hozzá, míg neked fájdalmat okoz!” Csak akkor meséld el, és csak annyit, amennyit jónak tartasz, amikor úgy érzed, hogy elég erős vagy hozzá és hogy megérdemlem a bizalmadat. De ha elviselhetetlen számodra, akkor kérlek, felejts el, hogy merészkedtem kérdezni.” Kata bólintott és könnyektől nedves szemekkel nézett a férfira. „Bízom magában, Tibor, azért mindent el fogok mesélni, az elejétől kezdve a szomorú végéig.” És még mindig térden állva elkezdte élete megrázó történetét. „Édesapám számadó csikós volt a pusztában, édesanyám egy kisbirtokos nemes egyedüli lánya. Szüleim korai halálukig mély szerelemben és szeretetben éltek, bár házasságukat mesalliance-ként kezelte a két család. Szeretetteljes otthonban nőttem fel a puszta kellős közepén, szüleim és állataink körében. Az élet néha nehéz volt és kemény, de mindig boldog. Halála napján édesanyám beavatott egy fájdalmas titokba. Dédnagyanyám, aki talán természetfeletti erőkkel bírt, mások boszorkánynak neveztek volna, átokkal sújtotta családomat, mert soha nem hagyta jóvá édesanyám házasságát egy szegény csikóssal. Az átok lényege, hogy nagy vihar idején mindig egy nagy szerencsétlenség fogja sújtani a családomat.” Itt Kata már nem bírta tovább, zokogásba tört ki, mert túlságosan élénk voltak még a képek a közelmúltban történt borzadalmakról, amelyek mindig is nagy vihar idején következtek be. Tibor kihajolt a székéből és gyengéden átkarolta a síró lányt erős és biztonságot jelentő karjaival. „Kata, Kata! Ha nem bírod tovább, akkor ne meséld el! Nem tudom elviselni, hogy az én bolond kíváncsiságom miatt szenvedned kell!” De Kata csak rázta a fejét. „Köszönöm, Tibor, de egyszer úgyis beszélni kell róla, talán még megkönnyebbülést is hoz számomra, ha megoszthatom a sorsomat egy megértő társsal.” suttogott. Összeszedte magát, majd folytatta beszámolóját anélkül, hogy kiszabadította volna magát a fiatal férfi nyugalmat sugárzó karjaiból. „Az átok biztosan nagyon erős volt, mert egy szörnyű viharos éjszakában, amelyet soha el nem felejtek, meghalt szegény édesanyám, idő előtt, egy borzasztó és gyógyíthatatlan betegségben. És az édesapámat is utolérte a végzet egy ilyen ítéletidőben. Zivatar közben megpróbált menteni a reá bízott lovakat, de őt és hűséges lovát egy villám sújtotta agyon.” Megint szünetet kellett tartania, mert az emlékei elemi erővel támadtak fel, és újra zokogni kezdett. Tibor elővette egy zsebkendőt, és egy végtelenül gyenge mozdulattal megszárította a lány arcán végigcsorduló könnyeket. Amikor Kata hálás szemekkel felnézett, látta a férfi arcában a mély megrendülés és együttérzés nyomait. A fiatal férfi ugyanúgy szenvedett a hallottakról, mint a lány az átélt szenvedések elmesélése közben. Finoman simogatta a fiatal lány sápad arcát, és Kata folytatta beszámolóját. „Teljesen árván maradtam, így nem tudtam fenntartani szüleim gazdaságát. A ház is mindig emlékeztet a szörnyű sorsukra. Így megkértem a nagynénémet, hogy segítsen nekem munkát találni a városban. Válaszában meg is ígérte, hogy segíteni fog, de amikor megérkeztem, rá kellett döbbenem, hogy csak olcsó szolgálónak akart használni. Osztanom kellett az ágyat egy másik lánnyal, és csak a legpiszkosabb és légmegalázó munkákat hagyott rám. Egy idő után a nagynéném még azt a kis kosztot, amit naponta kaptam, sajnálni kezdett, pedig annyit dolgoztam, mint két cseléd, csakhogy nem kaptam semmilyen fizetést, csak szitkozást és nélkülözést. Így a nagynéném egyszer csak el.... eladott egy ismerősének, aki szolgálólányként fogadott be. Ott talán – elvárásaim ellentétben - egészen jó sorsom lett volna, ha nincs ott a fia!” suttogott és kezébe rejtette arcát, hogy Tibor ne vegye észre a mély szégyenpírt, mely átfutotta arcát a következő szavainál. Alig hallhatóan elmesélte a szörnyű szenvedéseket és kínokat, amelyeket el kellett bírnia. Zokogva és reszketve elmondta élete legszörnyebb pillanatait, nyitotta lelkét a fiatal festő előtt, aki elborzongva alig akart hinni a fülének. Amikor Kata végül kifulladva abbahagyta és felnézett, észrevette, hogy a fiatal férfi arcán is végig csordulnak a könnyek. „Istenem! Kata! Szegény, szegény gyermekem! Mi mindent kellett kibírnod fiatal életed során!” suttogott rekedt hangon és nem szégyellte a könnyeit. „És azt hiszed, hogy ez mind a dédnagyanyád átka miatt van?” kérdezte, és meglepetésére Kata hevesen bólintott. „Igen! Azt hiszek! Nem lehet véletlen, hogy ezek a szörnyű dolgok mindig nagy viharok idején történnek. Az átok elrabolta a szüleimet, engem is sújtott úgy, hogy az egész életem tönkre ment, és talán csak akkor törik meg, ha meghalok, hiszen édesanyám utolsó szavai szerint csak akkor oldható fel, amikor egy viharos éjszakán a harmadik generációban – azaz énnálam – történik egy boldog eset. De ezek után, amiket átéltem, már soha nem lehet férjem, vagy gyermekem.” sóhajtott. Tibor rázta a fejét. „Az idő sok sebet begyógyít. Így talán még te is találhatsz egyszer a boldogságodat!” bíztatta. „Talán.” válaszolt Kata, nem túl meggyőzően. „Bár el nem tudok képzelni. Mondja, Tibor, maga, mint férfi talán jobban tudja megítélni az én helyzetemet. Ezek után, amiket elmondtam, létezik még férfi ezen a világon, aki engem feleségül venne?” Tiszta szemekkel nézett kérdően a fiatal festő arcába, őszinte választ várva. De Tibor kissé vonakodott választ adni. Mit mondhat? Hogy ő, ha még járni tudna, azonnal elvenne feleségül, mindegy, hogy mi történt vele? Hogy mennyire megcsodálja bátorságát, és hogy biztosan vannak olyan férfiak, akik tiszta jelleme és szépsége miatt kérnének a kezét? Vagy mondjon ki a végső ítéletet, hogy a jelen társadalomban saját magán kívül nincs olyan férfi, aki elvenne egy megbélyegzett nőt, még akkor sem, ha önhibán kívül történt az egész? A rövidke pillanat is elég volt ahhoz, hogy Kata felismerje, hogy milyen kínokat él át a férfi és lehajtotta fejét. „Látja, maga se tudja! Így az átok tovább le fog sújtani, ki tudja, milyen megpróbáltatások várnak még rám?” Tibor, aki tényleg nem tudta, hogyan öntsem lelket a lányba, megpróbált elterelni Kata sötét gondolatait egy másik irányba. Mélyet sóhajtott, majd megkérdezte a lányt: „Meg akarsz-e hallani, hogy mi történt Egyiptomban, mielőtt visszatértem ide és megmagyarázhatatlan módon lebénultam?” Kata lelkesen bólintott. A fiatal festő tekintete fátyolos lett, gondolatai messze túlmentek a kolostorkert falain, mintha megint a fáraók országába utazná. „Ahogyan már elmondtam neked, azért mentem Egyiptomba, hogy ihletet gyűjtsek festményeimhez, hogy meglátogassam a több ezer éves fejlett kultúra színhelyeit. Az átkelés viharos volt, több napig nem tudtuk lehorgonyozni, így boldog voltam, hogy a nagykövetünk meghívott rezidenciájába, ahol óriási luxusban tölthettem pár napot pihenéssel. Pénz hiányában úgy döntöttem, hogy csatlakozom az első olyan karavánhoz, amely a régi kereskedelmi utakon elvisz Luxoron keresztül egészen Thébáig. Az indulás napján megvettem az egyik bazárban egy olyan öltözéket, amelyet a bennszülöttek is viselnek. Nem akartam, hogy rögtön külföldinek ismerjenek fel, de tudtam azt is, hogy a legjobban véd a sivatagi körülményektől. Beszereztem egy pár kis csecsebecsét is, hiszen nekünk értéktelennek tűnhetnek, a beduinoknál viszont nagy értékük van. Fegyverként volt nálam egy kis pisztoly, na meg az a régi szablya, melyet nagyon olcsón az egyik bolhapiacon vettem, mert az eladó szinte rám könyörögte. A karaván vezetője szerzett nekem egy tüzes arab kancát, amely biztosan nem a legjobbja volt, de én még soha nem láttam egy olyan gyönyörű és nemes állatot. Elkészültünk és a szokásos ima után a karaván, amely több mint ötven a végsőkig felmálházott tevéből és a kísérők lovaiból állt, vezetőjük kiáltása után mozgásba lendült.” Kata kissé sóhajtozott és gyereki kívánság kifejezése ült az arcán. „Ó, ha csak egyszer az életemben megláthatnám ezeket a csodálatos lovakat! Hiszen felnőttem lovak között, de az arab fajtát csak elbeszélésekből ismerem. Mondják, hogy Magyarországon is van egy pár belőlük, de még soha nem volt alkalmam megcsodálni őket.” Tibor mosolygott a lány lelkesedésén. „Talán egy szép napon teljesülni fog a kívánságod!” mondta. „Régebben lovakat is festettem tulajdonosai részére, akik megrendelték nálam ennek vagy annak a győztes versenyparipának a portréját. Ha így lenne, akkor úgyis arra kellene kérnem téged, hogy kísérd el engem, hiszen egyedül már nem vagyok képes rá.” sóhajtott mély szomorúságában és tekintete élettelen lábaira esett, amelyek olyan értelmetlen módon felmondták a szolgálatot. „Meséljen tovább az utazásáról!” kért Kata, aki nem akarta, hogy újra felülkerekedjen a depressziós hangulat a fiatal festőben. Tibor bólintott. „Az első napok eléggé egyhangúak voltak.” folytatta. „A beduinok szigorúan betartottak a vallásuk által előírt imáikat, ez többször naponta lehetőséget adott számomra, hogy kissé eltávolodjak a karavántól és elkészítsek egy pár gyors vázlatot. Bár úgy tűnhet, hogy a sivatagban nincs sok látnivaló, mégis szemem mindig fennakadt egy-egy új motívumon. Egy teve, amikor iszik a ritkán előforduló mély kutak egyikéből, egy érdekes sziklaformáció, vagy egy skorpió, amely magasra nyújtott farkával védekezett. Az egyik napon érkeztünk egy duárba, ahol több napig pihentünk. Itt is sok alkalmam volt ihleteket gyűjteni. Továbbutazásunk másnapján találkoztunk egy beduin törzzsel. Vezetőnk úgy gondolta, barátságosak, de óvatosságra intett. A nomádok hosszú sorából kivált egy pár lovas, eszeveszett vágtában közeledtek felénk, fejük fölött hosszú puskákat vagy zászlós lándzsákat lengetve. A vezetőnk úgy gondolta, hogy ezek az emberek barátságosak, de mégis óvatosságra intett bennünket. A nomádok hosszú sorából kivált egy pár lovas, akik vad vágtában közeledtek felénk és fegyvereit, hosszú puskákat, szablyákat vagy dárdákat a fejük felett lobogtattak. Már-már félelem fogott el, amikor a vezetőnk csak egy szót mondott: fantázia! Ez volt hát a beduinok híres üdvözlő ceremónia! Egy pár centiméterrel vezetőnk előtt a vad lovasok hirtelen megállásra kényszeríttetek hátasait, majd egy hangos arab nyelven folytatott üdvözlés következett, később mindenkit egy nagy sátorhoz vezettek, ahol a sejkjük üdvözölt bennünket. Én távol tartottam magam tőlük, hiszen idegen voltam számukra. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a vezetőnk rám mutatott és a sejk egy kézmozdulattal tudtomra adta, hogy közelítsek felé. Mély meghajlással üdvözöltem a nemes külsővel bíró beduin vezetőt, és pár szót angolul mondtam, üdvözlésképpen. A sejk jószívűen bólintott és bevezetett bennünket egy a számunkra hirtelen gyorsasággal külön felállított sátorba. Amikor a karaván el volt látva, a sejk meghívott bennünket a sátrába, ahol egy díszvacsorát készíttetett számunkra. A vacsora után a sejk mutatott a még mindig nálam lévő kardra. Gyorsan lecsatoltam az övet és odanyújtottam neki a fegyvert. Amikor a sejk a kardot kihúzta a hüvelyből, a csodálatnak halk hangját hallotta. Utána csak úgy öntötte a szavakat, amelyekből természetesen nem értettem semmit. Talán azt kérdezte, hogy honnan van, vagy ilyesmi. Tiszteletteljesen megsimogatta a kard élét, majd elkezdett olvasni az arabul belegravírozott szavakat. A döbbenet suttogása ment végig a sátorban, és abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez az olcsón szerzett fegyver a sejk számára kiemelkedő fontossággal bírt. Gyorsan döntöttem: egy félreérthetetlen mozdulattal a sejk tudatára adtam, hogy megajándékozom őt a karddal. Tágra nyitott szemekkel nézett rám, nem akart hinni, hogy én megválok e számára oly becses kincstől. De amikor még egyszer biztosítottam, hogy az övé – kirohant a sátorból, majd egy kis idő múlva visszajött – egy lóval! A ló az arab fajta rendkívüli tagja volt, a legszebb, amit valaha láttam! A legnemesebb arab tenyésztésből származó, májsárga kanca, aranyba játszó sörénnyel és farokkal. A ló úgy követte a sejket, mint egy kiskutya. Annyira természetesen belépett utána a sátorba, óvatosan körbejárta az ott ülő embereket, hogy azonnal tudtam: ez a sejk kedvenc lova! A sejk megállította előttem a lovát, majd elővett egy selyemzsinórt, amelyet a kanca kötőfékjére kötötte, és a másik végét a kezembe adta. Ez egyértelmű volt: mostantól kezdve a kanca az enyém! Teljesen el voltam ámulva! Egy olyan pompás állatot egy régi, rozsdás kardért becserélni: ez nem volt igazságos. Megpróbáltam a sejk megértésére adni, hogy ez nem egyenlő ajándék, de ő nem tudott vagy nem akart engem megérteni. Így beleegyezően bólintottam, de magamban elhatároztam, hogy visszaadom a kancát méltó tulajdonosának. Másnap reggel, amikor a hajnali ima után útra készen álltunk, hogy a karaván folytathassa útját, lovamat és a gyönyörű arab kancát fogtam vezetőszáron. Amikor végül számomra is eljött a búcsúzás ideje, mélyen meghajoltam a sejk előtt, arcomon a sajnálat kifejezésével, majd a kezébe adtam a kanca vezetőszárát. Miközben annyira megdöbbent, hogy szóhoz se jutott, felugrottam hátasom nyergébe és a karaván elejére vágtáztam. A sejk egy pár dühös mondatot küldött utánam, de hamarosan távol voltunk tőlük, és egyéb megpróbáltatás nélkül folytattuk az utunkat."

"Maga ezt a fantasztikus ajándékot visszautasította?” csodálkozott Kata, és a festő egy kis mosollyal bólintott.

"Nehéz szívvel, de mi mást kellett volna tennem? Alig volt pénzem, hogy a magam hazautazást kifizethessek, nehogy egy olyan nemes és értékes ló szállítását! És szerinted itt mit kezdhettem volna vele, én, egy szegény festő? Sehol nem lett volna jobb élete, mint a sivatagban, ahol született és felnőtt! És a pénzem soha nem lett volna elég ahhoz, hogy egy ilyen nemes állatnak a megfelelő gondoskodást biztosítsam. Néha éheztem – neki is azt a sorsot szántam volna? És mire lett volna jó nekem? Nem, nem, soha meg nem bántam a döntésemet, hogy ott hagytam, a hazájában!” 

"Soha nem kérdezte meg magát, hogy vajon mit kiálthatott maga után a sejk, amikor visszautasította az ajándékát?” kérdezte Kata komoly arccal a fiatal férfitől.

"Nos, én úgy gondolom, hogy ezek biztosan nem valamilyen kifinomult udvariasságokat voltak.” Válaszolt Tibor nyugodtan, majd döbbenettel látta, hogy szavai a lányban különös reakciót keltettek. Kata nehezen lélegzett és arca falfehér lett.

"Talán egy átkot szórt magára!” suttogott a végén alig hallhatóan. Tibor először nevetni akart, de amikor a lány kétségbeesett tekintetét látta, visszafogta magát és egy felfoghatatlan és hihetetlen gondolata támadt. A lány az imént mesélte neki a családján ülő átokról, és bár nem nagyon akart hinni az ilyen rejtélyes és merész dolgoknak, szíve mélyében mégis egy kis késztetést érzett, hogy talán van valami igaz benne, talán épp azért, mert olyan hihetetlennek tűnt. Lehetséges-e, hogy a fiatal lány ösztönösen beletalált a rejtély mélyébe? Lehetséges-e, hogy a sejk átka sújtott rá? Lehet-e, hogy emiatt az orvosok nem találnak semmilyen fizikai magyarázatot bénaságára? A remény kicsi fénye, nagyon messze bár, de felragyogott. Lehetséges-e, hogy lábai bénulása, amely őt, az erőteljes, fiatal férfit elkeseredett ronccsá tette, csodával határos módon visszafordítható lenne? De hogyan lehetett feloldani az átkot – ha egyáltalán tényleg átokról volt szó? Kata finom érzéseivel érezte, hogy a fiatal férfi helyes úton haladott. Tényleg a sejk átka, amelyet dühében szórta a fiatal férfi fejére, mert az visszautasította az ajándékát, lebénította a fiatal férfit? Kata teljes szívből remélt, hogy ez a rejtély megoldása, mert akkor legalább egy kis remény volt arra, hogy a fiatal festő visszanyerjen lába használatát.

"Kérlek, hagyj most egy kicsit egyedül.” Kért Tibor nyers hanggal. De Kata nem vette zokon a fiatal férfi udvariatlanságát, hiszen tudta, hogy most egyedül akar lenni gondolataival, kipróbáltatni magát, hogy hihet-e a lány szavaiban, hogy elfogadja-e, hogy egy átok sújtott le rá, és hogy ezt az átkot talán fel lehet oldani – és meggyógyul. Kata szótlanul betolta a férfit a szobájába, segített, hogy tudjon lefeküdni és behúzta a függönyöket, hogy ne süssön szemébe a nap. Amikor halk léptekkel el akarta hagyni a szobát, a háta mögött egy zaklatott hang megszólalt:

"Bocsáss meg, Kata!"

"Nincs mit megbocsátanom, nem történt semmi rossz!” válaszolt, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót, és egyedül hagyta a fiatal férfit rohanó gondolataival. Amikor Kata behozta a vacsorát, Tibor, még ruhában, mélyen aludt. Így csak ráhúzta a meleg takarót, és egy utolsó imával maga is nyugvóra tért.

Másnap reggel Tibor korán ébredt és türelmetlenül várta fiatal gondozóját. Kata nemcsak a reggelit, de az újságot is behozta, amelyből felolvasott, miközben a fiatal férfi jóízűen falatozott. Csak akkor volt hajlandó a tegnapi beszélgetésre visszatérni, amikor a fiatal festő befejezte reggelijét.

"Tényleg hiszed benne, hogy egy átok sújtott rám?” kérdezte a fiatal férfi, miután Kata elrakta a tálcát és egy, az ágy mellett álló széken helyet foglalt.

"Ez szerintem a legvalószínűbb magyarázat.” Mondta a fiatal lány óvatosan. „Egy láz, amelynek nincsenek klinikai okai, másnap a bénulás, anélkül hogy az orvosok a legkisebb magyarázatot találnak – mindez enged arra következni, hogy elmagyarázhatatlan erők közrejátszottak.” A férfi csodálattal nézett a fiatal lányra, aki olyan magabiztosan a lehető legbizarrabb elméleteket adta elő.

"De Kata, mi már nem a boszorkányok és mágusok korában élünk!” próbálta Tibor észhez téríteni a lányt, vagy inkább tesztelni, mennyire erősen hisz abban, amit állít. Mert, amennyire hihetetlennek tűnhet, ő maga az elmúlt éjszaka során rájött, hogy talán tényleg úgy lehet, mint amit azt a fiatal lány neki elmagyarázta. Természeten azt is szerepet játszott benne, hogy ha elhiszi az átoktól szóló mesét, akkor gyógyulása lehetőségei is növekednek – és ő újabban képes volt rá, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodjon! A fiatal lány határozottan rázta a fejét.

"Lehet, de még mindig vannak olyan dolgok az életünkben, amelyeket az úgynevezett tudománnyal nem lehet megmagyarázni. Olyan dolgok, amelyekről azt hiszünk, hogy így vagy úgy nem történhetnek meg – és mégis vitathatatlanul bekövetkeznek! Dédnagyanyám átka elsőre úgy tűnik, mintha egy eszelős, öreg nő elkeseredettsége lenne unokája mesalliance-a miatt. De amikor már harmatjára bekövetkezik az ő által előrevetített katasztrófája, akkor ezt már nem lehet véletlennek nevezni! Miért halt meg az édesanyám oly fiatalon? Maga talán azt mondaná: mert gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Rendben, de akkor miért pont egy nagy vihar éjjelén? És pont a házassága évfordulóján? Miért ütötte agyon az édesapámat egy villám? Pásztorsors, mondhatja Ön. Igen, de sok pásztor nagyon szép öregkort éri el, és csak nagyon kevés villám sujtástól hal meg. Akkor miért pont az édesapám? És miért pont egy nagy vihar idején? És miért pont házassága évforduló napján? És miért lettem én megbecstelenítve? Maga azt mondhatja, hogy ez a szomorú sors egy árva szolgalánynak. De miért pont egy viharos éjszakában? És miért szüleim házassága évfordulóján?  Nekem ez túl sok „véletlen” egybeesés. Én meg vagyok győződve arról, hogy a dédnagyanyám átka létezik, és hogy ördögi ereje befolyásolta és befolyásolja a családom és az én életemet.” Tibor figyelmesen meghallgatta a fiatal lány érvelését és el kellett ismernie, hogy olyan sok „véletlen” neki is gyanúsnak tűnt. Annál inkább arra hajlott, hogy saját sorsát is egy ilyen átok befolyásolhatta. 

"Nagyon szívesen hiszek neked, Kata. Csak kérlek, mondd meg, hogy a problémáinkra van-e megoldás?” mondott a fiatal férfi, és végtelenül szomorú szeme, amelynek mélyében már a remény kis fénye pislogott, a fiatal lány tekintetébe meredtek. De Kata Tibor nagy meglepetésére rázta a fejét.

"Az én problémáimra nincs megoldás, azt már akkor is mondtam, amikor az életemről beszélgettünk. De még nem adtam fel a reményt, hogy a Maga problémára megtaláljam a megoldást, és arra törekszem, hogy kiderítsek, mivel lehet megtörni a magát sújtó átkot.”

"Hogyan?” kérdezte Tibor egyre izgatottan, de egyben szomorúan is, mert sajnálta a lányt.

"Bízunk Istenben! Én minden nap többször is imádkozom, egy jelért, amely megmutatja nekem a helyes utat, de addig még nem sikerült. Legyen türelemmel – és higgyen abban, hogy van még remény!”

"Mennyi időt tarthat?” szaladt ki a kérdés a fiatal, már most türelmetlen férfi szájából.

"Nem tudom! Bármikor bekövetkezhet, most, holnap, de tarthat akár hetekig, hónapokig, vagy akár évekig, míg eljön a jel hozzám!” válaszolt Kata szomorú tekintettel. „Türelmesnek kell lennünk, és alázatosan kérni kell a felvilágosodást!” zárta a beszélgetést. 

"De most elviszem magát a kertbe, mert a friss levegő is hozzájárulhat erősítéséhez. Soha nem lehet tudni, hogy mikor és mire kell majd az erő.”

"Az erőm!" nevetett keserűen fel a fiatal festő. „Az erőm már rég elhagyott engem! Hajdanán erős voltam, sportos és ügyes – ma egy erőtlen, szánalmas roncs vagyok, aki rászorul mások segítségére és szánalmára!” 

"Mert még mindig tele van önsajnálattal!” haragudott rá Kata. „Pont most, amikor felmerült a remény, nem lehet elveszíteni a bátorságot! Inkább megtanítok magának olyan gyakorlatokat, amelyekkel meglévő izmai újra erőre kapnak!” És szavait mindjárt tettek is követtek. Miután a férfi kerekesszékét egy árnyékos fa alatt tolta, megmutatta neki előbb könnyebb, majd egyre nehezebben kivitelezhető gyakorlatokat, és vidám természetével sarkallta a férfit újra és újra, hogy ne csüggődjön el, amikor nem elsőre akart sikerülni. Az idő múlásával a fiatal férfi karjaiban és felső testében annyira visszanyerte izmai erejét, hogy egyre jobban érezte magát, emiatt is, hogy már nem annyira rászorult fiatal ápolója segítségére.

Ősz lett, és az első viharok süvítettek a város utcai keresztül, amikor Katának az egyik éjszakában furcsa álma támadt: egy gyönyörű, aranysörényű ló vágtázott a pusztában, útját láthatóan ismerte, mert céltudatosan egy város felé haladt. Ott egy ház kapujába kopogott patájával, majd, amikor a kapu kinyílt, egy kertbe ügetett, ahol egy fiatal férfi egy kerekesszékben ült, és festett. A ló a férfi vállára tette szép fejét, és mintha súgta volna valamit a fiatal férfi fülébe, mert a férfi bólintott, a ló fejét simogatta – és felállt! Akkor a ló felnyerített – és Kata felébredt!  Felült az ágyában és azon csodálkozott, hogy erre miért nem jött rá hamarabb! Előtte teljesen tiszta volt a megoldás Tibor gyógyításához: A fiatal férfi azzal megbántotta a sejket, hogy visszautasította a nemes ajándékát. A sejk azért átkot szórt a férfira, aki ennek folyamatban lebénult. Talán azért, hogy soha többé ne tudjon lovagolni! Most az álom segítséget nyújtott Katának a megoldás megtalálásában! Bár álmában a ló jött Tiborhoz – a valóságban Tibornak el kell menni Egyiptomba, felkeresni a sejket, bocsánatot kérni, és végül elfogadni az ajándékát! De hogyan? Tibor nem tudott járni, nem volt pénze, hogy útra keljen – a helyzet teljesen kilátástalannak tűnt – vagy mégsem? Az álmában a ló a pusztából jött…. És Kata rájött, hogy, legalább ami a pénzt illeti, van megoldás! Még mindig megvolt a szülőháza a pusztában. Gyorsan döntött: eladja! Mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy annyi pénzhez jusson, hogyha Tibor valahogyan képes lesz az utazásra, a hosszú utat kifizethessen. Kata máris írt egy levelet a mostani bérlőjének, amelyben kérdezte, hogy megvenne-e a házat, vagy esetleg megkeresne egy vevőt rá. Hamarosan megérkezett a válasz: a bérlője nagyon szívesen megvenne magának és már várandós feleségének a házat, és egy nagyon magas árat kínált. Kata azonnal lebonyolította az adás-vételt, a bérlője még annyit is tett az ügy érdekében, hogy elutazott Budapestre, nehogy a lánynak meg kelljen tenni a hosszú utazást. Most már elegendő pénz állt rendelkezésre a terv kivitelezéséhez, és Kata most már beszélni mert Tiborral a jövőjét illetően.