Én velük mentem a kórházba
Pál gyorsan bedobta felszerelését a szobájába, vett egy alapos fürdőt, hiszen nem csak a ruhája, hanem ő is véres lett a haldokló gyilkossal való találkozáskor, majd frissen felöltözve elvitte a régi, kis autó kulcsát az ajtó melletti szögről. Az alig használt gépjárműelsőre indult és Pál, bár nem nagyon gyakorolt vezető volt, óvatosan elindult a kórház felé, mert erősebb volt a vágya, hogy apját
meglátogasson, minthogy féljen az előtte álló úttól. Az erdei hepe-hupás földutakon még nagyon lassan haladt, majd a városba vezető úton már bátrabban nyomta a gázt, mégis úgy tűnt neki, mintha csigalassúsággal haladna. Végül beállt a kórház parkolójába. A régi és visszataszító külsejűépület nem hatott bizalom-gerjesztően a fiatal férfira, és tudatában volt azzal is, hogy az állapotok bent sincsenek jobbak. Az orvosok itt olyan eszközökkel dolgoztak, mint máshol a háború előtt. Megfelelő
gyógyszer és jól képzett személyzet hiánycikk volt, nem beszélve a több mint kétes tisztaságról. Pál az úgynevezett recepción – egy régi asztal mögött egy még régebbi széken – ülő hölgytől az apja iránt érdeklődött, a hölgy viszont csak a vállát vonta. "Meg kell várni, míg szabad lesz a főorvos,” utasította vissza az ideges fiatal férfit, „de ott hátul a váróban leülhet, ott már többen is várakoznak a főorvos úrra,” mondta, majd ujjával mutogatott egy zöldre festett ajtóra, melynek festéke évekkel ezelőtt már annyira lemállott, hogy már csak itt-ott foltokban megmaradt a faanyagon. Pál benyitott – és megtalált nem csak az édesanyát, a testvérét és Diánát, akik kényelmetlen, elnyűtt műanyagszékeken ültek, hanem sok más embert is, akik betegnek vagy sérültnek tűntek, és itt vélhetően segítségre vártak. Már amikor belépett, az anyja felugrott és feléje sietett, Pál átölelte és visszavezette a helyére. "Még van remény,” mondta halkan az anyjának. Majd Diánához fordult, aki a
mellette levő széken ült, és szinte hallhatatlan hangon suttogott a fiatal nő fülébe: "A gazember az életével fizetett a tettéért. Majd később még beszélnünk kell róla!” Diána összerezzent, amikor a fiatal férfi szemébe nézett. Milyen szörnyű dolgok fognak még e napon kiderülni? Belemerült gondolataiba, és arra összpontosított, hogy Gábor bácsira gondoljon és imádkozzon az erdész életéért. Így teltek a hosszú órák, tele várakozással, aggodalommal és reménnyel. Senki nem volt éhes, pedig kora reggel óta nem ettek semmit. Minden egyes alkalommal, amikor az ajtó kinyílt, reménykedtek, hogy a főorvos az, aki egy jó hírt fog közölni velük. De minden egyes alkalommal csak egy nővér dugta be a fejét és kiszólította a következő pácienst. Lassan esteledett, és már csak Diána meg az erdész hozzátartozói voltak a váróban. Minden egyes további várakozással töltött perc csökkenti a csoda bekövetkezte valószínűségét, és amikor végre a főorvos eljött, már az arcán leolvashattak, hogy nincs többé remény. A főorvos karon fogta az erdész feleségét, aki halkan zokogott és reszketett és bevezette a kórház első emeletén egyik kórtermébe. Ott feküdt Gábor bácsi, az erdész egy foltos takaróval fedett ágyon. A mellkasa körül egy véres kötés volt csavarva, a lélegzete alig volt észrevehető. "Ó Gábor, drága férjem!" sírt az asszony és e hang hallatára az erdész még egyszer kinyitotta a szemét és tiszta tekintettel nézte a szeretett asszonyra. "Diána rendben van?” suttogott nagyon gyengén és halvány mosoly jelent meg az ajkán, amikor látta felesége bólintását. "Akkor nem volt hiába!” suttogott a haldokló. Ujjait felesége keze körül fonta. "Szeretlek, Julika! Nagyon vigyázz a fiainkra – és a drága lányra is, mert élete veszélyben van!” mondta halkan, majd ujjai nyomása engedett – eltávozott. "Ó drága istenem! Ne hagyj, hogy meghaljon!” kiáltott az elkeseredett felesége, de az orvos rázta a fejét, és megpróbált elvezetni az özvegyet a halott férjétől. De az erdész-né kiszabadította magát az orvos kezéből, utoljára átölelte a szeretett férjét és utoljára megcsókolta vértelen ajkait. Közben egy nővér is megjelent, akinek sikerült rábeszélni az asszonyra, hogy elfogadjon egy nyugtató injekciót. Amikor kissé megnyugodott, az orvos visszavezette az erdész-nét a váróba, ahol a többiekkel közölte a lesújtó hírt. Diána még mindig mozdulatlanul ült
a székén, de már tudta, hogy imai nem segítettek, és nem bírt felfogni, hogy miért kellett az erdésznek meghalni. Bár tudta, hogy a gyilkos is halott, de nem tudta elképzelni, hogy mi állhatott a tragédia hátterében. Ötödik keréknek érezte magát ezen a gyászos napon, nem tudta, hogy hogyan vigasztaljon a tragédia sújtotta családot. Legszívesebben halkan elosont volna, míg az erdészcsalád túlteszi magát az első fájdalmon, de ezt valahogy mégsem merte megtenni. Hirtelen Pál állt mellette, és egy gyenge mozdulattal megérintette a fiatal nő karját: "Gyere, Diána! Anya, Péter, én hazaviszem Diánát, ti majd a kis autóval gyertek, amikor a formaságokat elintéztetek. Itt a kocsi kulcs.” Mondta, majd kivezette Diána a parkolóba. "Hol van a kocsi kulcsod?” kérdezte a fiatal nőtől, aki mindeddig szinte önkívületi állapotban követte a fiatal férfit. "Tudok vezetni!” dacoskodott Diána. "Nem tudsz!” felelt a fiatal férfi. "Néz csak, hogyan reszket a kezed – baleset nélkül még a főútig sem érsz ki!” Diána csak most nézte meg a kezét, és igazat kellett adnia Pálnak. Táskájából elővette a kulcsot, majd szó nélkül leült a vezető melletti ülésre. Amikor kiértek a városból, megszólalt először azután, hogy
elhagyták a kórházat. "Miért viszel engem külön haza, és egyedül hagysz édesanyádat és Pétert
intézkedni ebben a gyászos helyzetben?” akarta megtudni, de Pál még nem volt hajlandó bizonyos dolgokról beszélni. "Diána, kérlek, hidd el, hogy jó okom van rá, de előbb hadd jöjjünk haza.” mondta határozottan. Mély hallgatásba burkolózott és teljes figyelmét az útnak szentelte, amely nagy erőfeszítésbe került, hiszen számára a legnehezebb feladat még hátra volt. Pál a fiatal nő kocsiját a garázsba vitte, majd segített Diánának a kiszállásnál és bevitte a már alig a lábán álló lányt a házba. Ott a nappaliban lévő kanapére ültette, majd a konyhából poharakat hozta meg egy üveg körtepálinkát. Mindkép poharat töltötte, majd az egyiket Diánának nyújtotta. "Igyál, jót fog tenni.”
"Soha az életben!” utasította vissza Diána az alkoholt. „Inkább kezd el magyarázni, hogy mi folyik itt!”
"Előbb megiszol a pálinkát, vagy egyetlen szót sem fogsz hallani tőlem.” Fenyegette őt Pál, majd Diána kezébe nyomta a poharat. „Nagyon nagy szükséged lesz rá, elhiheted nekem!” Amikor Diána nézte a fiatal férfi arcát, valamit láthatott benne, ami a szavai igazságáról uralkodhatott, mert szótlanul elfogadta az italt és belekortyolt. Az erős alkohol megégette a száját, és Diána már-már felugrott, hogy kirohanjon a fürdőszobába, amikor Pál egy gyenge mozdulattal visszatartotta. "Nyeld le, majd meglátod, hogy jobban leszel.” Mondta. Diána engedelmeskedett – és lám: az undor helyett adott egy jótékony meleg érzésnek, és mintha a zavart elme is megnyugodna. "Most kezdd el a mondanivalódat!” utasította a fiatal férfit, aki többé már nem ellenkezett. ő felhajtotta egy korttyal a pohár tartalmát, majd leült Diána mellé. Amikor a fiatal nő szinte ösztönösön el akart távolodni tőle, Pál gyengéden megfogta a lány kezét, és szemrehányóan mondta: "Ne félj, Diána! Légy nyugodt, vagy azt hiszed, hogy mind az után, ami ma történt, AZT akarnék tőled?” Diána belenézett a fiatal férfi őszinte, és a fájdalomtól sötét szemébe és szégyellte magát, hogy zavarodottságában feltételezhette, hogy nem tisztességesek a fiatal férfi szándékai. Hogyan lehetett is csak egy pillanatig arra gondolni, hogy Pál az apja halála napján vele akarna lefeküdni? Meghagyta a kezét Pál kezében és belülről felvertezett arra, ami most fog következni. "Diána, nagy fájdalmakat kell okoznom neked azzal, amit most el kell mondanom, Istenem, annyira szeretnék, ha lenne valaki más, aki elmondhatná neked, azt, amiről fel kell világosítanom téged, de sajnos nincs senki, aki elvégezhetné ezt a szörnyűfeladatot helyettem. Talán majd utálni fogsz, amikor végeztem, de meg kell tennem, édesapám emlékére is.” Diána gyengéden érintette a kezét és suttogott: "Soha nem fogok rád haragudni, drága Pál, bármit is közölni fogsz velem.” "Köszönöm szépen a bizalmadat, Diána. De most hadd kezdjem el, az idő sürget és ezek a dolgok csak a te fülednek valók,” mondta a fiatal férfi, majd egy mély sóhaj után elkezdte a mondanivalóját. "Először is el kell mondanom, hogy az édesapám érted halt meg – a golyót nem neki, hanem neked szánták.” "Ó drága Istenem, ez nem lehet igaz!” kiáltott fel a fiatal nő, de Pál csak bólogatott. "De, sajnos ez a teljes igazság, a tettes bevallotta nekem. Az édesapám
önvédelemből halálosan megsebesítette, de a tettesnek még sikerült elmenekülni a helyszínről. Rábukkantam a nyomára, és követtem. Megtaláltam, a halálán volt, de még tiszta tudatával.” "Ki volt ez a gyilkos?” kérdezte Diána rekedt hanggal, mert legbelső énjében már azt hitte, előre tudja meg a választ. "Diána, a gyilkos....." kezdett Pál, de a hangja megcsuklott. "...a mostohaapám volt?!" suttogott a fiatal nő, tágra nyitott szemekkel még látta az igenlő választ a fiatal férfi szemében, mielőtt elájult. Pál gyengéden rázta meg a lányt, majd próbált még egy kis pálinkát az ajkai közé önteni. Amikor a lány lenyelte egy kis folyadékot, elkezdett köhögni, majd felült. Pál még az egyik kezével támasztotta a hátát, a másikkal gyengéden letörölte a könnyeket Diána arcáról. "Ó Istenem," sírt Diána, „hogyan lehet egy ember olyan veleig romlott gonosz?” "Szegény Diána! Még sokkal borzasztóbb dolgokról nincs tudomásod, és el kell mondanom őket ma és most, hiszen holnap haza akarsz utazni.” Mondta a fiatal férfi. Diána szinte döbbenettel nézett rá, de erőt vett magán. "Akkor mondd el azokat is, hogy végre tisztán lássak,” suttogott, majd behunyta ismét a szemeit. Pál ismét megfogta a lány kis és jéghideg kezeit, majd folytatta szörnyűmondanivalóját. "Miközben a mostohaapád haláltusáját vívta, elmondta nekem tetteinek indítóokát. Előbb beismerte, hogy az édesapád haláláért is ő a felelőse. Akkoriban nem vadászbaleset történt – mint ezt sikerült elhitetni mindenkivel – hanem előre kitervelt gyilkosság. ő lökte az édesapád a mélybe, hogy az édesanyádat, akit már hosszú idő óta megkívánta, magáévá tehesse. Ördögi tehetséggel eljátszotta édesapád jó barátját, aki vigasztalhatatlan a nagy vesztesség miatt. És sikerült édesanyádat meggyőződni arról, hogy menjen vele Franciaországba, ahol annyira nélkülözhetetlenné tette magát, hogy az édesanyád végül beadta a derekát, és hozzáment elhunyt férje úgymond legjobb barátjához. Téged sikerült édesanyád kezdeti ellenvetése ellenére is az internátusban elhelyezni, majd tovább dolgozott
szörnyűtervein. A következő áldozatként te szerepeltél a listáján, mert az apai örökséged az esetben az édesanyádra – és közvetve így őrá – szállná. De akkortájt az édesanyád – talán ösztöneire hallgatva – már beszélt szakításról. Azért a gyilkosnak gyorsan kellett cselekedni, hogy örökölhessen az édesanyád vagyonát, még mielőtt ő beadná a válópert." "Édesapám és én utánam az édesanyámat – a saját feleségét – is meg akarta ölni!” kiáltott Diána. De ez inkább állítás volt, nemhogy kérdés, és Pál csak bólintott. "Igen, ez volt a sátáni terve. De amikor az édesapám feláldozta magát érted és még annyi ereje maradt, hogy a gyilkosra lőve őt is életveszélyesen megsebesítse, akkor a mostohaapád már tisztában volt azzal, hogy sötét terveit már nem viheti véghez. Tulajdonképpen nekem gyónta tetteit anélkül, hogy tudatában lett volna, hogy épp én vagyok az általa lelőtt erdésznek fia.”
"Mennyire gyűlölhetsz most engem emiatt!” sóhajtott a fiatal nő, és kihúzta kezeit a fiatal férfi kezei közül. "Énmiattam halt meg az édesapád és énmiattam voltatok mind életveszélyben, mert ha netán valaki rátalált volna, amikor errefelé ólálkodott, akkor a mostohaapám ezt a személyt biztosan azonnal kivégezte volta, nehogy veszélybe sodorjon gyilkos tervét. Ó Istenem, bocsáss meg, Pál,
bocsássatok meg! Nem érdemlem a barátságotokat és részvéteket! Azonnal elutazok, és soha többé nem foglak benneteket zavarni a jelenlétemmel!” sírta, felugrott és szinte rohant a ház felé. De Pál még gyorsabb volt nála és elállta a fiatal nő útját. "Diána! Térj észhez! Semmi felrónivalód nincs! Nem tarthatsz magad bűnösnek a mostohaapád gaztetteiért! Pláne úgy, hogy te is az egyik áldozat lettél
volna!” szólt a fiatal férfi. „És mit mondjam édesanyámnak és a testvéremnek, hogy miért hagytál el bennünket oly hirtelen? Mert nem mondhatom el nekik azt, amit veled éppen most közöltem.” A szavaira a fiatal nő megállt és tekintete a férfi felé fordult. "És miért nem?” "Mivel a gonosz mostohaapád meghalt, arra gondoltam, hogy nem akarsz egy hatósági vizsgálatot, amely során az összes szörnyűdolog a nyilvánosság elé kerülne. Itt sok a vadorzó, édesapám meghalt az egyik olyan emberrel vívott tűzharcban. A halott gonoszt soha nem találják meg, de ha mégis, akkor nincsenek
papírjai – arról megbizonyosodtam.” szólt Pál megnyugtatóan. „Ez szerintem a legjobb megoldás – ha nem úgy döntesz, hogy bírósági eljárást kérsz, amelyhez az édesanyádat is beidéznek, és amely során édesapád halála is újratárgyalásra kerülne.” E szavakra Diána hevesen rázta a fejét. "Isten őrizzen! Nem! A rettenetesdolgok megtörténtek, senki nem hozzá vissza az élők sorába sem a te, sem az én édesapát. A gyilkos is halott, megtalálta méltó büntetését! Igazad van, Pál, hagyjuk nyugodni a dolgot, én nem szeretnék a bíróságon megjelenni, és újra átélni a szörnyűnapokat, és gondolom, a te családod sem.” Értett egyet a fiatal férfival. Így megállapodtak abban, hogy a hallgatás a legjobb megoldás. A két fiatal csendesen bevonult a konyhába, ahol – bár nem volt étvágyuk – de elfogyasztottak egy kis vacsorát, mert erőt kellett szerezni, hiszen a megpróbáltatásoknak még nincs vége. Késő éjszaka Julika néni és Péter is visszajött, de akkor Diána már a szobájában volt, így Pálnak volt a feladata, hogy vigaszt nyújtson gyászoló édesanyának és testvérének. Másnap reggel Diána és a
többiek kisírt szemekkel jelentek meg a reggeli asztalnál. Diána szótlanul megölelte a gyászoló özvegyet, aki megköszönte a lány támogatását. Mivel a temetését már másnap akartak tartani, Diána hagyta magát meggyőződni, hogy maradjon még egy napot, hogy az erdészbarátjának adjon az utolsó tisztet. A temetés a legszűkebb családi körben zajlott, így csak Gábor bácsi három munkatársa, valamint egy idős nagynéni a szomszéd faluból eljött a halotti torra az erdészlakba. Diána amennyire csak tudott segítette az özvegyet, főzéskor és mosogatáskor is, majd eljött az idő, hogy ő is búcsút vegye. "Fenntartom a meghívásomat,” mondta Péternek és Pálnak, amikor a telepakolt terepjárónál elbúcsúztak egymástól. "Bármikor szívesen látlak vendégül nálam, a pusztában, és ha lehet, hozzátok el az édesanyátok is.” "Nagyon köszönjük a meghívásodat és a kedvességedet, Diána! Biztosan sorra fog rá kerülni, ha nem is a legközelebbi jövőben.” mondta Pál. A fivérek még egyszer szeretetteljesen átöleltek a fiatal nőt és Pálnak sikerült egy kis csókot nyomni a lány ajkaira anélkül, hogy a testvére barmit is észrevette volna, Diána viszont meglepetten nézett a fiatal férfira. De ez az egyszer a férfi szemei nem árultak el a gondolatait – és Diána nem bírt haragudni rá, hiszen annyi mindenen ment keresztül ő is az utóbbi napokban. Túl sok, hogy most tisztán lehetne gondolni, vagy ítélni. Így a fiatal nő csak kissé mosolygott, amikor végül meglátta a férfi sötét szemében a bocsánatért esendő tekintetet. "A viszontlátásra!” Ez a fiatal nő részéről ígéret volt, a két férfi is így ítélte meg a kiáltást, de közülük csak az egyik egy mélyebb értelmét is tulajdonította a szavaknak. "A viszontlátásra, Diána!” harsogtak kórusban a férfiak és az erdész özvegye, akitől Diána már a házban könnyes búcsút vett, az ablakon keresztül integetett neki. A fiatal nő végül elfoglalta a helyét a volán mögött és indult a hosszú és fárasztó útra hazafelé. Az utazása minden elvárás ellenére simán és problémamentesen zajlott, így Diánának bőven volt ideje, átgondolni az elmúlt napok eseményeit. Tisztában volt azzal, hogy elfelejteni nem lehet az ő életére is oly nagy ráhatással bíró napokat, csak remélhetett, hogy az idővel a sorstól oly kegyetlenül most vágott friss sebek lassan begyógyulnak. És mégis volt már egy kis
fény a hosszú és sötét alagúton: végre elmúlt az a veszély, amely a mostohaapja jelentett számára. Amikor Diána végre hazaért, nem csak a hosszú úttól volt elfáradva, hanem lelkileg is teljesen kimerült. Annyi ereje még volt, hogy benézzen az állataihoz, és megállapítson, hogy rendesen el lettek látva a távolléte alatt, majd vett egy rövid fürdőt és kőként zuhanyt az ágyába. Ezen az első éjszakán a hazatérte után nem voltak álmai, mégis úgy kelt másnap reggel, mintha fejbe vertek volna. De teljes erődobással nekilátott a felgyülemlett munkáknak és megpróbált új értelmét adni az életének.
Lassan eljött a tél és azzal együtt a hosszú, sötét, magányos éjszakák. Bár a fiatal nő lelt némi vigaszt a herceggel való szerelmében, akikkel néha sikerült kapcsolatot teremteni álmaiban, a többi idő úgy tűnt, mintha megmerevedett volna a téli fagyokban. "Eljössz ma este a bálba?" kérdezte egy szép napon Diána fiatal szomszédasszonya, amikor a szokásos reggeli tejadaggal benézett hozza. "Még nem tudom," mondta Diána kissé vonakodva. "Ez a mulatság szerintem csak a nagyon fiataloknak való, és én már pár éve nem tartozom a ti korosztályátok közé!" tette hozzá mosolyogva. De Marika nem hagyta magát csak úgy leszerelni. "Ó, gyere, ez csak süket duma, a fiatal generáció és mind az,” válaszolt Marika megvetően. "Itt a faluban nem sok minden történik a kultúra terén, azért egy olyan táncos mulatság, mint ma este, nagyszerűalkalom mindenki számára, hogy kissé kimozduljon otthonról és a megszokott napi rutinból!” "Azt hiszem, még a legutóbbi kategóriára is túl idős vagyok!” suttogott Diána, egy kis kacsintással. „Nem mondok igent, de talán még meggondolom magam ma estig és benézek hozzátok,” főzte még hozza. „De bogarat ültettél a fülembe, Marika, és el kell gondolkoznom azon, hogy itt miképpen lehet kézbe venni a dolgokat és újraszervezni a kulturális életet.” Marika bólogatott. „Pont arra gondoltam én is.” "Igen, mégpedig minden korosztálynak és minden érdeklődési kör számára!” "Ha nem tévedek, az édesapád a polgármesteri hivatalban dolgozik?” kérdezte Marikától, aki igenlően bólogatott. "Igen, apám a polgármester helyettes, és többek között felelős a választási kampányokért, meg egyéb, a községet érintő kérdésekért.” "Nagyszerű, akkor majd hamarosan beszélgetni fogok az édesapáddal, hogy hogyan lehet vonzóbbá tenni a község életét. Marika, megtennél, hogy megkérdezel az édesapádat, hogy mikor tudna rám szánni egy fél órát, hogy erről a témákról beszélgethessünk?” "Máris megkérdezem, mert most még itthon van,” válaszolt a lány, miután Diána kifizette a tejet. „Holnap reggel úgyis találkozunk, akkor elmondom, hogy mit mondott az apám – ha nem úgy döntesz, hogy eljössz este a bálba, mert akkor már ott is beszélgethetünk róla,” mosolygott Marika, de Diána nem sétált bele a
csapdába. "Azt mondtam, hogy még elgondolkozok rajta,” válaszolt határozottan, eltökélve, hogy ne hagyjon magát olyasmihez kényszeríteni, amire nem volt igazán kedve. "Nos, akkor a mihamarabbi viszontlátásra!” búcsúzott Marika sokat sejtő mosollyal, mielőtt rátért volna a haza vezető útra. Diána egész nap nagyon el volt foglalva a munkájával, majd az est beálltával előkészítette a polgármester helyettessel folytatandó beszélgetését. Így Marika hiába várt arra, hogy Diána
eljöjjön az esti mulatságra. De reggel azzal hozta el a tejet, hogy az édesapja délután várja Diánát egy kötetlen eszmecserére, nem a hivatalban, hanem otthon. "Pontosan kettőkor nálatok leszek,” ígért Diána, mielőtt elbúcsúzott volna Marikától. Egy pár órával később átment Marikák házához, ahol a polgármester helyettes személyesen nyitotta az ajtót. "Jó napot, Molnár úr,” köszönt Diána, „köszönöm szépen, hogy olyan gyorsan tudott fogadni és meghallgatni a javaslataim!” "Jó napot, Erdei asszony. Nálam a szerencse! Minden, ami a község érdekében lehet, számomra nagy fontossággal bír.” Válaszolt a polgármester helyettes, egy középkorú férfi, akit a községben mindenki szerette, és akit jobban tiszteltek, mint magát a polgármestert, aki többet törődött a libatenyészetével, mint a község lakóival. "Helyezze kényelembe magát, és meséljen az elképzeléseiről – kér valami innivalót?” főzött udvariasan hozzá, miután egy kényelmes fotelben
helyet kínált vendégének. Diána rázta a fejét. "Köszönöm szépen, de most ittam meg a kávémat,” mosolygott, mielőtt elkezdte terveit és elképzeléseit feltárni. "Látja, Molnár úr, éppen amikor a lánya meghívott engem a bálba, világossá vált előttem, hogy milyen kevés rendezvény van, ahol a község összes korosztálya részt vehet. A fiatalok számára ott van a hétvégi diszkó, meg a téli bál, nyáron még
a tófesztivál. Az idősek évente egyszer rendeznek – főleg kortársaik számára – egy dalestet. De más, a község lakóit összefogó rendezvény, nincs. Se kiállítás, se koncert, se egyéb ünnep. Ezen kellene változni.” "Teljesen megértem, hogy mit akar mondani, Erdei asszony,” bólogatott a polgármester-helyettes. „De mindez nagyon sok szervezést kíván, na, meg annál is több pénzt.” Diána egyetértett vele, de nem hagyta magát olyan könnyedén leszerelni. „Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez mind pénzbe kerül, de talán meg lehet találni a lehetőséget, hogy innen-onnan befolyón egy kis
támogatás. És végül a lakók fantáziára is szükségünk lesz. Nagyon szívesen állok rendelkezésre, hogy bizonyos dolgokban segítek, szervezkedek. Íme a javaslataim: első körben arra gondoltam, hogy meg lehetne szervezni egy jelmez-ünnepet. A jelmezeket mindenki maga tervezi, szabja. Keresni kell egy alkalmas időpontot a nyáron – legjobb lenne egy egész hétvége – és a vásártéren megrendezzük egy
történelmi játékot, előtte még a jelmezes felvonulást a községen keresztül. Talán van egy alkalmas apropó a község történelmében, ezt majd a krónikában felkutatom. Lehetnek standok hagyományos ételekkel, italokkal, kézművesek kiállíthatják portékájukat, egy kis reklámmal az egész turista-attrakció is lehet, amely egy kis többletbevételt hoz a községnek.” "Ez nem is olyan elvont ötlet!” válaszolt a polgármester-helyettes. „Ha nem tévedek, van tapasztalata az ilyesmi megrendezésében.”
"Így igaz. Franciaországban gyakran részt vettem az ilyenfajta rendezvényeken,” bólogatott Diána.
"De még folytatnám: ismerek egy pár tehetséges festőt, akik biztosan hajlandók arra, hogy műveit egy pár hétig vagy hónapig nálunk kiállítsák, ez nekik is reklám lenne, és nem kerülne semmibe. Az idősebbeket jobban be lehetne vonni a község életébe azzal, hogy havonta megrendezésre kerülne egy tea-vasárnap. Már megnéztem az elhagyott üzemcsarnokot, egy kis átalakítással ideális hely
lenne. Minden résztvevő készítené egy kis tortát, egyéb süteményt, elhozna egy kis teát vagy kávét, esetleg kakaót. Meg lehetne hívni fiatal zenészeket, írókat, költőket, akik hozzájárulnák a kellemes hangulathoz. A családoknak ez így művelődési és kötetlen találkozási helye lehetne egyben. Kevés ráfordítással sporteseményeket is lehetne összehozni. Önkéntes segítők biztosan akadnak, és minden korosztály számára lehetne kitalálni alkalmas sportokat, vetélkedőket. A futás nem korkérdés, sem a kerékpározás, a legfiatalabb játékokon vehetnének részt.” A beszélgetés itt nem ért véget, és később a teljesen fellelkesített polgármester-helyettes annyira sikeresen lobbízott a polgármesternél, hogy rövid időn belül Diána és egy sor önkéntes segítő kezdhetett a különféle előkészítésekkel. Kisebb kezdeti nehézségek után a rendezvények nagy elismerést nyertek még a régióban is, minden résztvevő és szervező nagy örömére csak úgy özönlettek a látogatók a községbe. Diána büszke volt arra, hogy ő az egyik kezdeményezője volt a nagy sikernek, és minden évben újabb meg újabb ötletekkel és segítséggel tett a község fejlődéséért. Bár a lakók egy része csodálkozott, hogy a fiatal nő még mindig nincs férjnél – hiszen lettek volna kérők szép számban – de Diána nem elégítette ki a kíváncsiságukat. Továbbá is boldogan élt az állataival és dolgozott, mint tolmács, fordító és idegenvezető.
Újra eljött a tavasz, és a puszta az olvadó hó és az elmúlt napok heves esőzések miatt nagy részben víz alatt állt. Az öreg lovai halála után Diána egy fiatal fekete csődört vett magának, bolondos és fékevezett, akit most be akart tanítani. Adonisz úgy állt a tágas és fényes boában, mint egy büszke isten, amikor a lány belépett az istállóba. Diána nagyon sok szeretettel üdvözölte a csikót és
szőlőcukorral kedveskedett neki. Gyakorlott mozdulatokkal átvette a faital ló fején a könnyűkantárt, majd hátára fektette a nyerget. Addig a ló szépen tűrte, de amikor a lány kivezette az istállóból az udvarba, pajkossága és fiatalsága előrebújt és ficánkolni kezdett. Diána megnyugtatta halk szóval a lovát, majd egy könnyed ugrással már a nyeregben termett. Biztos kézzel vezette a türelmetlen hátasát egy földútra, amely a végtelennek tőnő pusztaságba veszett és ahol szinte biztos lehetett, hogy senki nem zavarja a ló betanításában. Adonisz örömében felnyerített, amikor végre érezte, hogy lovasa kissé elengedi a szárat és gyors vágtába kezdett. Dübörgő pataival szelte át a sok helyen még vízborítottá terepet, a még hűvös levegő ellenére rövid időn belül ló és lovasa izzadt, úgyhogy Diána egy könnyed kézmozdulattal és füttyszóval ügetésre lassította. Talán félóra múlva a ló még arra is hajlandó volt, hogy lépésben folytassa az útját. Diána az egyenletes ringatástól majdnem elpilledt, de hamar rendre szólította magát, hiszen nagyon jól tudta, hogy egy fiatal ló különféle dolgoktól megijedhet és heves reakcióval adhat kifejezést a félelmének. Akkor a lovas gyors és határozott beavatkozására lesz szüksége. Bár Diána most már osztatlan figyelemmel kísérte lovának útját, szeme sarkából mégis megpillantotta a nagy sast, amely alacsonyan repülve a puszta fölött préda után
kutatott, valamint egy kis csoport őzet, amely egy kis akácos előtt legelészett. A levegő tele volt madárszóval és Diána arra gondolt, hogy mit kívánhat még többet az élettől? Egészséges, boldog és megelégedett volt. Amikor az őzek észrevettek a lovat, felemeltek fejüket és elkezdtek lassan az erdő felé vonulni. A sas hátulról hangtalanul közeledett a ló felé. Amikor a fiatal csődör észrevette a sötét árnyékot a feje fölött, hirtelen összerezzent, majdnem kihúzta Diána kezéből a szárat, majd vad, merész vágtába kezdett. Hiába próbált a lány megfékezni a pánikba esett hátasát, az csak még jobban ráharapott a zablára és annyira kinyújtotta lábait, hogy a kengyelek majdnem a földet értek. Az első meglepetés után Diána erősen ült a nyeregben és megpróbálta a pánikolló lovát egyre kisebb körökben lassításra bírni. Miközben nyugodt hanggal beszélt a lóhoz, nyakát kezével simogatta. Kis idő múlva elérte célját: levegőért kapkodva és reszketve bár, de Adonisz megállt. "Jól van, drágám! Jó fiú vagy!” kedveskedett neki Diána és kissé reszketős kézzel végigsimogatta a ló az izzadtságtól fénylő nyakán. "Nagyon megijesztettél, kedvesem! Nem kell félned egy olyan kis sastól!" suttogott egy kis
szemrehányással a csődör fülébe. És a nemes állat hegyezte a fülét és úgy tűnt, hogy megérti lovasa szavait. Amikor kissé megnyugodott, Diána lépésre szólította lovát és úgy döntött, hogy más utat választja hazafelé, hogy elkerüljön a még mindig a közelében szálló sast. Bár több időbe fog telni, hogy visszaérkezzenek a tanyára, de azzal talán elkerülheti, hogy a fiatal lovat újabb izgalmak érjenek. Így a nagy vízelvezető árok felé ívelő, széles híd felé vettek az útjukat, majd egy olyan erdőrészen keresztül haladtak, ahol ősrégi tölgyek és egyéb faóriások szegélyezték a keskeny ösvényt. Lassan alkonyulni kezdett, amikor óvatosan tovább haladtak. Diána időt hagyott a fiatal lónak, hogy megismerkedjen az úttal, a környezettel, hogy szokjon meg az új illatokat és látottakat. Ez viszont sok időbe került. Hirtelen egy sűrűszederbokorból vad röfögést lehetett hallani. A ló szinte megmerevedett a lány alatt, majd eszeveszett száguldozásba kezdett, figyelembe se vette az útjukba
kerülő akadályokat. Hol áttörte magát a sűrű, szúrós aljnövényzeten, hól csúszott a földből kiálló gyökereken, de egyszer sem volt tekintettel lovasára, aki – gyakran hiába – megpróbált elhárítani az arcába csapódó ágakat. A vad száguldozásban Diána előbb észre sem vette a támadó vadkan patadobogását a puha erdei talajon, és amikor meghallotta, már késő volt. Csak imádkozta, hogy a pánikba esett lóval hamarabb kiér az erdőből, mint a támadójuk és hogy a vad menekülésben nem
szegik lábukat, nyakukat. Végre kiértek a sűrűből, de bármennyire hihetetlen, a vadkan nem adta fel a támadást és tovább üldözte őket. A csődör már egyáltalán nem reagált semmilyen nyugtatásra, és életveszélyes tempóban száguldott a pusztán. Így eltelt még egy kis idő, bár a lánynak úgy tűnt, már órákig tart a menekülésük, míg egy rövid hátratekintéssel arról meggyőződhetett, hogy a vadkan
már nem követi őket. Adonisz viszont folytatta eszeveszett menekülését. Abban az igyekezetükben, hogy minél messzebbre kerüljenek a vadkantól, sem a ló, sem a lovas nem figyelte a menekülési irányt. Így már túl késő volt reagálni, amikor hirtelen a semmiből feltűnt a széles árok a magas és meredek falaival. Az utolsó pillanatban Diána egy hangos kiáltással megpróbálta egy másik irányba terelni a csődörjét, de már túl késő volt! Amikor észrevette az áthatolhatatlan akadályt, a ló megijedt, felágaskodott, majd a síkos talajon elvesztette a tartását és hanyatt esett. A lovasa a nehéz test alá szorult és még akkor is mozdulatlanul feküdt, amikor Adonisz felkelt, megrázta magát és pár lépéssel oldalra eltávolodott. Puha orrával érintette a lány élettelen testét, nyerített egyet, majd lassú ügetésben az istállója felé indult. És bár ott nem kis riadalmat fog majd okozni a lovas nélkül megérkező ló, hosszú órákba fog telni, míg a mentők a végtelen pusztaságban rá fogják találni a szerencsétlenül járt lányra.
Amikor Diána érezte, ahogyan a ló nehéz teste rázuhant, fátyolos tekintete meglátta a sólymot, aki a tiszta égből feléje tartott. "Sharif ismét eljött hozzám!" gondolta az utolsó eszméleténél lévő pillanataiban.Amikor a ló a messzeségben eltűnt, a sólyom leült a lány mellé, és sötét, okos szemével
tekintett az arcára, mielőtt el kezdett volna beszélni. "Az uram küldött, Diána. Még egyszer, utoljára megadja neked a lehetőséget, hogy meglásd őt. Kérlek, ez az egyszer ne utasítsd vissza kérelmét!" kérte, szinte könyörögve a ragadozó madár. "Vezess hozzá!" kért Diána nagyon halkan, miután egy röpke pillanatot gondolkodott volna. És ismét eljött a két sas és elvittek a lányt az álom és a valóság
közötti birodalomba. De most a kastély rohamosan közeledett feléjük. A magányos hírnök helyett két sor trombitás üdvözölte a lányt. Még mindig rajta volt a sáros és szétszakadt lovaglóruha, de már készült a fürdője és rendelkezésre adtak új ruhákat. Dobogó szívvel, a nemes madarat a csupasz öklén hordva, így lépett a sorfalon keresztül a lépcső aljáig. Ott, a lépcső tetején állt a kastély fiatal ura, de tekintete még a kétséget sugallta. Végül éles szeme felismerte a lányt. Örömét egy hangos örömkiáltásában fejezte ki. "Visszajöttél, Kedvesem! Most már minden jóra fordul!” Sietett, hármasával vette a lépcsőfokokat, bő köpenye lebegett a szélben, amikor leszaladt a lány elé. Végül karjaiba fogta Diánát és beborította a lány izzadt és sáros arcát millió csókkal. "Drágám, örökké a tiéd vagyok – mármint ha még kérsz belőlem!" suttogott a lány, aki alig kapott levegő a csókoktól, és aki szép arcát a férfi zöld zekéjének puha bársonyába rejtette, hogy a férfi meg ne lássa az örömkönnyeket. De ő csak gyengéden felemelte a lány arcát az övéhez és mélyen nézett gyönyörű szemébe. "Diána, Szerelmem, szívem istennője! Legnagyobb vágyom, hogy a feleségem légy!
Beleegyezel, hogy még ma este az enyém leszel? Már minden készen áll a ceremóniához!" Diána boldogan bólogatott és egy szinte földöntúli mosoly jelent meg az ajkain. "Akarok! Szerelmem!” suttogott. "Akkor gyere, még vannak teendőink!” szólt a fiatal férfi és karon fogva vezette a lányt fel a lépcsőn, át a vörös szőnyegen be a kastély halljába. Ott rábízta Diánát az egyik szubrettjére, aki a lányt a már ismert szobájába vezette. Diána örömében kiáltott, amikor meglátta az ágyon kiterítve az álomszép esküvői ruháját. "Már oly régen kegyelmedre vár!" mosolygott a szubrett, amikor meglátta Diána kérdő tekintetét. "Ez mit akar jelenteni?" kérdezte a lány. "Amióta elmentem innen, nem lakott
abban a szobában más asszony?" A szubrett rázta a fejét. "Amióta kegyelmed eltűnt, az urunk nem engedett, hogy bárki is lépjen be abba a szobába. Biztosra vette, eltántoríthatatlanul hitt benne, hogy egy szép napon vissza fog térni! – És igaza volt!” főzte hozzá megelégedve és boldogan. Diána még jobban figyelte és észrevette, hogy eltűnése óta a szobában tényleg semmi nem változott, még a virágok a kandallópárkányon lévő kis vázában és az asztalon ugyanazok? Vagy hasonlóak? voltak!
A szubrett segítségével levetkőzött és megelégedett sóhajjal besüppedt a kandalló előtt elhelyezett kádba, amelyben a meleg víz illatos olajakkal volt kiegészítve. Mintha tudták volna, hogy eljön, két lakáj az érkezése előtt feltöltöttek a kádat forró vízzel. Később a szubrett segített Diánának felöltözni a csodálatos gondossággal megvarrt menyasszonyi ruhát. Előbb a széles krinolin felé jött több selyemből készült alsószoknya, felül egy csipkével díszített főző. Maga a ruha fehér selyemből készült, és földig ért. A hosszú uszály olyan finom anyagból készült, hogy szinte lebegett. A ruhát csipke és virág alakban rakott drágakövek díszítettek. A felső rész feszesen simult a főzőre, a hosszú ujjak
könyöktől lefele bővültek és kettényíltak. A nyaki kivágás körül apró gyémántok százai csillogtak, amelyek virág girlandokhoz hasonlóan el voltak helyezve, ez a minta a fejékben is visszaköszönt, amely a hosszú, könnyű csipkefátylat rögzítette a lány sűrű fürtjein. Szép nyakára került egy nyakék, a régi mesterműven gyémántok és zafírok csodálatos egységbe voltak foglalva, a kollekcióhoz tartozott egy széles karkötő, valamint hosszú fülbevalók. Diána kezén, a fehér kesztyű fölött húzva, csillogott egy finom aranygyűrű, kis zafírral, valamint egy ősrégi családi ereklye, a címeres pecsétgyűrű, amelyet a leendő férjétől kapta. „Gyönyörű menyasszony, úrnőm!” suttogott meghatottan a szubrett, amikor megtekintette a művét. Diána is szinte elbűvölten nézte a mesehercegnőre, aki a tükörből
visszatekintett rá, és nagyon meg volt elégedve megjelenésével. De sok idő nem maradt a
gyönyörködésre, máris kopogtak az ajtón és egy fiatal apród lépett be, majd letérdelt Diána előtt. „Úrnőm, kérem, jöjjön, az esküvői ceremóniához minden készen áll – és uram türelmetlenül várja menyasszonyát! „ „Jövök!” kiáltott Diána boldogan és követte a fiút a kastély tekervényes járásain keresztül egészen egy kis, szépen kifaragott faajtóhoz, mely a kápolnába vezetett. Amikor az ajtó
kinyílt, Diánát leírhatatlan boldog érzést futott át. Még egy pár pillanat és végre annak a férfinak a felesége lesz, akit álmaiban mindig is szeretett. Nem érzett semmilyen sajnálatot, vagy bút, csak végtelen boldog volt, amikor átlépett a kápolna küszöbén – és belépett
a s o r s á b a.....
Vége… vagy egy új kezdet?
|